Szikra János

Ipari Trianon?

A győri kekszgyár gyarmatosítása

Valószínűleg sokan nem tudják, […] hogy Magyarország 1963., 1982. és 1983. évi labdarúgóbajnoka jelentős előzmények után került a csúcsra. Az FTC-nél csupán öt évvel fiatalabb egyesületnek tekintélyes múltja van. […] A közeg tulajdonképpen maga a város, amely a XX. században a jelenleg már világhírű vagongyár sugárzásában növekedett nagy területi központtá, s építette fel annak a két intézménynek a “templomát”, melynek révén a leglátványosabban igyekszik európaiságra kapaszkodni a provinciális viszonyok közepette: a Győri Balettnek is otthont adó új színházat és a Rába Vasas ETO új stadionját. […] Egyáltalán nem tartom véletlennek, hogy 1913-ban úgy fogalmazott az ETO elnöke, hogy “amerikai lendülettel és német alapossággal dolgozik Győr”. Akkor ez jelentette a “világszínvonalat”! – Győr tehát nem tegnap kezdte a világgal mérni magát. (Gődény Endre: Magyarázkodás helyett diadal. Kézirat, 1983.)

Reggel, délben, este: keksz!

Az 1990-es magyar politikai és gazdasági rendszerváltás egyik áldozata a Győri Keksz Kft. 2001. április 10-én végre hivatalosan is bejelentették: legkésőbb 2004-ben fölszámolja a gyárat új tulajdonosa, a multinacionális Danone (ejtsd: Danon) cégcsoport.

A franciák (úgy hírlik) nyelvi struccpolitikát űznek nemzetközi szinten: nemigen hajlandók idegen nyelvet tanulni. A Danone Budaörsön székelő ügyvezető igazgatója, Alain Locqueneux (ejtsd: Alen Loknő) úr is fordítókat és tolmácsokat alkalmaz. A győri kekszgyár dolgozói értesítik magyar középvezetőiket a gondokról, az érdekképviselők levelet írnak magyar nyelven a vezetőnek, e levélről francia fordítás készül, az ügyvezető igazgató elolvassa, levelet diktál francia nyelven, ezt magyarra fordítják, elküldik Győrbe, az illetékesek értelmezik – és szerencsés esetben pár hét alatt választ kapnak a hálás dolgozók. Azután ismét ugyanez az eljárás, franciásan: tour-retour; akkor, amikor például egy félillegálisan hazánkba vándorolt ázsiai cipő- vagy pólóárus pár hónap múlva magyar tőszavakkal árusítja portékáját egy-egy lepusztult budapesti piac fóliasátra vagy a szabad ég alatt.

Bezárják a győri kekszgyárat. Mit kezdjünk ezzel a hírrel? A rendszerváltás előtt valószínűleg nem ilyen (eljövendő) események lebegtek (olykor) mámoros szemünk előtt, miközben a “Kossuth Lajos azt üzente…” kezdetű dalt énekeltük, vagy a Himnuszt, holott mindannyian tanultunk a tőkés világ új-gyarmatosító szándékáról és embernyomorító módszereiről, csak – úgy látszik – nem eleget. “A Nyugat ezekkel a mammutkölcsönökkel jégre vitte a KGST országait, és már csak az olvadásra vár. Mi pedig elsüllyedünk” – jósolta 1984-ben egyik tanárkollégám.

Franciaország pár évtizede nem épít otthon újabb atomerőművet. Ennek ellenére (vagy épp ezért?) még most is ostromolja a mindenható francia technológia Közép- és Kelet-Európa atomerőműre áhítozó államait ezekkel a remekművekkel – a nálunk is kiszolgáltatottabb országok gyors energiaforrásra áhítozó ipari quislingjeit nem is említve.

Kit érdekel a Danone és a százéves múltjára büszke győri kekszgyár? Kit érdekelnek az elbocsátás küszöbén toporgó dolgozók? “A Danone megtartja a Győri Keksz termékeit és a márkaneveket, ugyanekkor a fogyasztás magyarországi növelése is cél, elsősorban az itteni alacsony, évente 2,5 kiló mennyiségű kekszféleség-fogyasztás miatt” – nyilatkozta Alain Locqueneux. (Számomra jelkép csupán a neve, nem személyiségét támadom, ha a Danone cégcsoport mesterkedéseiről szólok.) Alain Locqueneux úr, a Győri Keksz Kft. ügyvezető igazgatója kevesli, hogy évente átlagosan két és fél kiló kekszféleséget eszik a magyar. Egészséges-e a gátlástalan kekszmajszolás? Egyre többen szólnak ellene. Voltaképpen hány kiló kekszet kellene magamba tömnöm évente, hogy elégedett legyen velem a Danone? Más módja is van mifelénk az öngyilkosságnak…

A gyár sikere érdekében megígérem: a fogyasztói társadalom hangyaszorgalmú emésztőcsatornájaként ezután én is emelem évi kekszfogyasztásomat, beszállok a “-féleségek” vásárlásába is – és nyerni fogunk mindannyian! Ámde mit nyerünk? Honfitársamat, a Párizst is megjárt Sinkó Ervin magyar író Egy regény regénye című művét idézem: “Erkölcsileg állandóan nyerünk, és közben megdöglünk.”

Kekszgyár? Emlékszem még a Balaton szelet ropogós ostyájára, a Győri Édes Kekszre; kölökkoromtól ismerős ízeket idéznek csakúgy, mint a fogrontóan is kábító Negró, a Vaníliás Karika és a többiek. Nekem a Balaton szelet volt a kedvencem – de ez sem módosítja ama föltevésemet, hogy a Danone rossz helyen akarta-akarja bezárni e gyárát. Ha erre a (tőkés szikével végzett) “rutinműtétre” másutt kerül sor, nem Győr boncasztalán, lehet, hogy régen behegedt volna a seb is már. Győr azonban más, különleges helyet vívott ki magának Magyarország ipartörténetében – földrajzi adottságainál fogva és polgári múltja miatt is. A magánvagyonra épült hagyományok öntudatos polgárságot hoztak létre, és ez az öntudatos munkásság bölcsője is Győrben.

Szolidaritás és párbeszéd?

2001. június 15-én a városban csak a kánikula fogad. A pályaudvarról a ladik-szobros szökőkútig sétálok a helyiekkel és az önsanyargatóan izzadó turistákkal zsúfolt utcán. Százötven forint a Kisalföld Volán győri autóbusz-vonaljegye; a szökőkúttól a harmadik megálló a gyár. (Győr a Kisalföld fővárosa. Áthallás ez a mondat, vagy olvastam valahol? Nem tudom.)

A Győri Keksz Kft. portájáról “adatközlőmért” telefonáltatok. Korábbi informátorom reggel lemondta a találkozót, és “Klárihoz” tanácsolt. Nem Klárinak hívják, de nem szeretne kellemetlenséget… A gyárbeliek nem nyilatkozhatnak. Klári a vezetés és a munkások ütközőpontján találta meg helyét a kft.-ben. Míg kihívják, engem két méterrel hátrébb terelnek az udvarias rendészek, mert – később megtudom – újságírók nem léphetnek be a gyárba.

Jó szimattal kihátrálok – az előtérben értékes tacepaókon akad meg a szemem. A lényegesebb jelmondatok: “Értékeink: emberközpontúság, együttműködés: szolidaritás, szociális párbeszéd, csapatmunka.” Tanulságos értékek ezek a vadkapitalizmus talajába gyökerezett Danone egyik “otthonában”.

Megérkezik Klári; ő sem szeretne a gyárban beszélgetni, ezért távolabb, egy Rába-parti padon faggatom. Előtte átadja a gyár (kedvesen kétszer is hangsúlyozza) ajándékát, a 100 éves a győri kekszgyártás, 1900–2000 című reprezentatív, kemény borítóval büszkélkedő kiadványt. Ismerjük meg a múltat!

“István király idejében is szívesen fogyasztottak édességet az emberek, amelyet mézzel készítettek. A legősibb édesipari technológiák is a mézes tészták, a mézeskalácsok készítésével kapcsolatosak.” Oly szép, mint egy népmese. A könyv egyik szerzője, Halbritter Mátyás úr így zárja bevezetőjét: “Munkatársaimnak és utódainknak sok sikert kívánok.”

(Akit untat az ipartörténet, lelkifurdalás nélkül ugorja át a következő “fejezetet”, noha a hagyományok ismerete nélkül a kekszgyár jelene sem érthető. Kiszolgáltatott vagyok: érdekelnek, olykor lebilincselnek a tények, a számok, a régi-régi hétköznapok még megfejthető hieroglifái.)

A százéves Győri Keksz

A Koestlin Lajos által létesített gyár gépei hat vagonnal érkeztek Magyarországra. Koestlin az ausztriai Bregenzben üzemeltetett korábban biscuit- (ejtsd: biszküit) gyárat. A biscuit-tésztafélék tojáshabból, tojássárgája, liszt és cukor hozzáadásával készültek. Aprósütemények és tortafélék formálódtak belőle.

Az 1900-ban Koestlin Lajos által átvett biscuitgyárat folyamatosan fejlesztették Győrben. Az ötven fővel induló üzem 1913-ban már ezer munkásnak ad helyet, akik két műszakban dolgoznak. Közöttük 880 a nő. Az Osztrák–Magyar Monarchiában nemigen akadt olyan város, község, ahol ne ismerték volna a Koestlin-márkát: keksz, biscuitlapocska, kétszersült, mézeskalács, ostyalapok.

Az első világháború alatt tarolt a gyár, a haderő jó fogyasztónak bizonyult. Ám az 1917-től jelentkező alapanyaghiány és a pénzromlás visszavetette a céget, ekkor már csak 4–500 munkás kellett. Akkor sem sokat ért az elbocsátás elleni tiltakozás… A trianoni békediktátum (1920. június 4.) után Magyarország mintegy hatvan jelentősebb édesipari üzeméből csak tizenöt maradt az új határon belül. (Hol vannak ma ezek a “külhonosított” üzemek?) Koestlinék mégis túlélték a világgazdasági válságot, és a harmincas években 334-féle terméket gyártottak és adtak el!

Fontos történeti-társadalmi-szociológiai tény, hogy a második világháborús harmadik zsidótörvény miatt a gyár tulajdonosait és főrészvényeseit gettóba, majd koncentrációs táborokba vitték.

Mivel az 1945. augusztus 12-én megjelent közellátási miniszteri rendelet szerint az édesipari üzemek nem gyárthattak olyan termékeket, “…melyek előállításához kenyérgabonából származó lisztet használnak fel”, a gyár 104 alkalmazott elbocsátására kényszerült. Éhezett az ország, a keksznél fontosabb volt a kenyér. De ismét talpra álltak, s a már bérbe adott gyár (Koestlin Bérlő Rt.) 1946-os vagyona 425 ezer forint volt. Hiába, mert 1947-ben, mint Jónást a cet, lenyelte az állam. 1950-ben megalapították a Győri Keksz- és Ostyagyár Nemzeti Vállalatot, és ez évben ismét elérték az utolsó békeév, 1938 termelési szintjét. 1954-ben ezt meghatszorozta a gyár 650 dolgozója.

1954–1955-ben 107 sztahanovistát dicsért a cég, a termelésben dolgozók 450–900, a karbantartók 400–950, az igazgató 2480–2860 forintot keresett, a normairoda vezetője 1170–1760, a művezetők 900–1500, a műszaki rajzolók 600–900 forint munkabért kaptak havonta.

Az országos összevonások idején, 1960 és 1970 között az édesipart is “racionalizálták”. A hat édesipari vállalatot és a két gyáregységet egyetlen nagyvállalattá vonták össze Magyarországon – központi irányítással. A Győri Keksz- és Ostyagyár a Magyar Édesipari Vállalat 4. számú gyára lett. E korszak végén a tőkésexport-árualapot jelentő cikóriaüzem fejlesztéséhez devizahitelt kapott a cég. A beruházás azonban sikertelen maradt, 1980-tól a drága, német berendezések a gyár udvarán és a raktárakban hevertek. 180 millió forintos devizahitel tűnt el így a semmibe, amelyet a jánossomorjai gyáregységre kellett volna fordítani.

A Magyar Édesipari Vállalat 1981-ben három jogutód cégre szakadt: a Szerencsi Édesipari Vállalatra, a Budapesti Édesipari Vállalatra és az ismét önálló Győri Keksz- és Ostyagyárra.

A következő tíz évben ismét “arattak” a győriek. 1981-ben 26 százalékkal nőtt az értékesítés – a szabadságharcát vívó Lengyelország édesipara sztrájkolt, csökkent az exportja. Győrben gazdasági munkaközösségek alakultak, a dolgozók kétharmada nemcsak a gyárnak, hanem már családjának is hasznot hozott. Jánossomorján végre fölépült a cikóriaüzem, lisztesáru- és ostyaüzemi fejlesztésekre volt mód, évente 10–20 új termékkel jelentkeztek a piacon, vegyesvállalatokat alapítottak nyugati cégekkel közösen, Tihanyban tizenegy szobás üdülőt, a Bakonyban turistaházat vásároltak; 1988-ban pedig megjelent a vállalati újság, a máig élő Győri Keksz Híradó első száma.

Az 1990-es parlamentáris rendszerváltás után az élelmiszeripari ágazatok közül az édesipar volt az első, amelyet 1992 nyarán teljes egészében “privatizáltak”.

A brit United Biscuits (UB) 1989 júliusától tárgyalt a győriekkel, végül 1991. április 8-án aláírták a privatizációs szerződést, és megalakult a Győri Keksz Kft. E döntés alapján az UB 84 százalék tulajdont, az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) 4 százalékot, Győr város 10, Jánossomorja község 2 százalékot szerzett. A résztulajdonból 1991 és 1993 között a dolgozók is részesültek évi 3-3 százalékkal, mindenesetre 1998 májusában már az UB vált a kekszgyár százszázalékos tulajdonosává. A “munkavállalói üzletrész egység”-et a 10 ezer forint névérték felén adták el, de a befizetendő összeg dolgozónként csupán 2500 forint volt. A 485 dolgozó 3-4 év után az üzletrész eredeti összegének nyolcszorosát kapta az UB általi fölvásárlás során.

Az UB-nek viszont csak a keksz és az ostya termékcsoport gyártása volt fontos, ezért “profiltisztítás” és új beruházások kezdődtek. A cégvezetés chipsgyártó (ejtsd: csipsz) üzemet épített 1993-ban nyolc hónap alatt, a Croky chips üzemet. A gyár életében ez volt a közelmúlt legnagyobb fordulata, mert az üzemet 1996 őszén bezárták. Kevesebb chips fogyott a tervezettnél, konkurenciaharcot nem vállaltak. Az UB nyereségéből jutott azért a magyar dolgozóknak is: fölújították a gyár férfi- és női öltözőit és a fürdőket, az irodaházat pedig tatarozták. Multinacionális hálózat részévé vált a kekszgyár. Az immár több tucat gyártó, reklámozó, raktározó, piackutató és értékesítő cég nevét sem fölsorolni, sem kimondani nem érdemes – nem is lehet magyar nyelven. A privatizációs szerződésből hiányzik az esetleges elbocsátás szabályozása, talán azért, mert akkor nem volt még fölösleges ember a gyárban.

Kábulj, magyar! Az UB évente több tízmillió forinttal támogatta a karitatív szervezeteken keresztül a rászorulókat; köztéri szoborral ajándékozta meg Győr városát 1998-ban, a város török uralom alóli fölszabadulása 400. évfordulója alkalmából; és megvásárolta a Stollwerck székesfehérvári gyárát, “ezzel tovább erősítve hazai piaci pozícióját”.

Néhány adatért hátráljunk vissza a múltba! Hogyan alakult a heti kötelező munkaidő a kekszgyárban? 1900–1902: 57 óra, 1903–1906: 66 óra, 1907–1939: 57 óra, 1940–1945: 51 óra, 1946–1967: 48 óra, 1968–1979: 44 óra (hatnapos munkarend), 1979–1981: 42,5 óra, 1981–2000: 40 óra (ötnapos munkarend).

Az 1990-es években a Theater Public jelentette meg a 200 legjobb magyar cég évkönyvét. Több mint százezer céget rangsorolt évente az adózatlan nyereség alapján. A Győri Keksz Kft. e listákon – és korábban is – mindig megelőzte versenytársait, folyamatosan a legnagyobb profitot söpörte be a magyar édesiparban. 1995-ben 41. helyezett 740 millió forinttal, 1996-ban 43. (951 millió forint), 1997-ben 60. (842 millió forint), és 1998-ban 71. helyezett 684 millió forinttal.

Idézet a 100 éves a győri kekszgyártás, 1900–2000 című könyv magyar szerzők által írott zárómondataiból: “Az UB legfőbb célja az volt, hogy piacvezetővé váljon Európában. Ez a 2000. év elején beteljesült azzal, hogy a világ két vezető nagyhatalmával együttműködő pénzügyi befektetői csoport megvásárolta a részvényeit, majd a Győri Keksz Kft.-t a francia Danone cégnek értékesítette. Így a Győri Keksz Kft. kétségkívül a kontinens vezető keksznagyhatalmának szervezetében folytathatja tovább száz éve megkezdett tevékenységét.”

E sorok olvastán már-már a meghatódás párája lepné el szemünket, ha nem dörömbölne ajtónkon új, önzetlen jótevőnk, a mindenható Danone.

“Cél: a gazdaságosság”

A városi strand és a Rába közti padon Klári a félmúltról beszél. Hogyan élnek ma a Danone magyar munkásai Győrben?

A kekszgyár fizikai dolgozói 2001 nyarán három műszakban termelnek. Nyolcvan százalékuk nő. Az összes dolgozó többsége győri, csak mintegy harmaduk ingázik a környékbeli településekről autóbusszal vagy vonattal a városba, a járatsűrűség elfogadható, legalábbis nem panaszkodnak. Megszokták az alkalmazkodást. A kétkezi munkások átlagfizetése műszakpótlékkal együtt 65–70 ezer forint. Ez a magyarországi átlagbér határát súrolja – alulról. Mintegy 650 főt foglalkoztat a gyár; hétvégén nincs termelés.

Szociális juttatásaik szerények. Az ingázók a törvényes utazási hozzájárulást megkapják. A szülők gyermekenként 4 ezer forint “beiskolázási” segélyben részesülnek tanévkezdéskor. Ingyenes uszoda-, színház- és sportbérlet jár az igénylőknek. Nyugdíjasklub enyhíti az idősek magányát. A Bakonyban turistaházat, Tihanyban a már említett üdülőt tartja fönn a gyár, itt 2000-ben (családtagokkal együtt) mintegy négyszázan nyaralhattak. Az idei nyár azonban nemigen kedvezett a gondtalan üdülésnek…

A munkavállalók 70 százaléka szakszervezeti tag – ez honi viszonyok között jó arány, ha valódi az érdekvédelem. A volt szocialista nagyüzemi dolgozók többsége szakszervezetekbe “tömörült”. Akkoriban a bábszakszervezetek (élükön a munkásarisztokratákkal) kényszere rombolta a valódi érdekvédelmet. Ma volna – s ezt a kekszgyár jelene is mutatja – leginkább szükség a tényleges érdekérvényesítésre. A tőkés világ jó ideje figyelembe veszi a szakszervezeteket (korábban nevetségesen hangzott volna), éppen a munkaadó multinacionális vagy “csak” a nemzeti kizsákmányolók érdeke miatt. Fölismerték, hogy hasznosabb a nyaralási pénzzel, heti 35–40 órás munkával terhelt, közepes vagy jó szintű fogyasztási szokásokat kielégítő munkabérrel ellátott bérrabszolga, mint a kizsigerelt pária. Magyarország még kivétel.

Az Európai Unió – ahová oly vakbuzgón törekszünk – 2001. júliusi döntése minden 50 főnél nagyobb létszámú cégnél egyeztetésre kötelezi a tulajdonost – létszámmódosítás, magyarán: elbocsátás előtt az érdekképviselet és a vezetés tárgyalásra kényszerül. De nem a Danone-nál, és nem Győrben.

Klári elmondja: amikor az UB 2000 novemberében eladta a Danone-nak a gyárat, “pár tucat dolgozót nyugdíjba küldtek”. Novembertől “csönd volt tavaszig”. 2001. március 29-én értesítették a vállalati tanács és a szakszervezet irányítóit: a Danone átszervezi a kekszüzletágat, cél a gazdaságosság. A franciák szerint korszerűtlen a géppark, és környezetszennyező a gyártási folyamat. Tulajdonos nemigen szokott ilyen hírt nyilvánosságra hozni, ellenkezőleg: titkolja; ráadásul ez nem is igaz – vagy félrehallás volt csupán a győriektől? A városi önkormányzat a terület tulajdonosa, s e testület – Balogh József polgármester szerint – soha nem kifogásolta a gyár esetleges környezetszennyezését.

Klári úgy véli: a Danone magyarországi vezérkara nem mérte föl előre a gyár helyzetét és jövőjét. A három győri üzem (keksz, ostya, cukor) ügyében április elején tárgyaltak Alain Locqueneux úrral, pontosabban a francia személyügyi vezető közölte a győriekkel: a gyárat fokozatos leépítés után, legkésőbb 2004-ben bezárják. A Budaörsön gyökeret vert francia vezetők sem előbb, sem később, jelenleg sem foglaltak-foglalnak írásba semmit. “Csak tervek vannak – kézzelfogható tettek nélkül.”

– Július 3-án dönt a vezetés Budaörsön a folytatásról, e bizonytalan helyzet miatt a gyáriak (aki teheti) szabadságra mennek június közepétől – mondja Klári.

Pihennek az elbocsátás előtt egyet, vagy máris munkát keresnek?

Ha valaki munkanélkülivé válik ma hazánkban, nem sok esélye van a még elviselhető szegénységi szintre való visszakapaszkodásra sem. Főként a középkorúak és a korosodók kerülnek kilátástalan helyzetbe: gyakorlatlanok és képzetlenek a munkahely- és életmódváltás vesszőfutásra emlékeztető viszontagságaiban. Érthetően rugalmatlanok. A 20-30 év alatt munkában elnyűtt test, az ezerszer megalázott beosztotti lélek képtelen a suhanásra.

Pár éve magam is munkanélküliként böngésztem a nemegyszer tisztességtelen álláshirdetéseket. Az egyik, már-már csábító ajánlat Budapest külvárosának raktárlabirintusába hívott. A csarnokban több tucat ember toporgott. A részletes kérdőíves faggatás után többedmagammal egy lendületes magyar yuppi elé kerültem. Boldog-boldogtalan kiváltságosok! Huszonéves, nyakkendős, nemtörődöm srác tegezte le lendületesen a jobbára középkorúakat, körkérdésszerű mondatokkal villámtesztelt bennünket, s öt perc alatt máris döntött, szelektálta a tanácstalan és tudatlan gyülekezetet: neked köszönjük a jelentkezést, de nem tartunk rád igényt; veled holnap találkozik munkatársunk a város másik végpontján, ünnepélyes külső, nyakkendő kötelező. Ha van autód, azzal gyere, előnyt jelent.

Másnap sem tudtam még semmit végzendő munkámról, csak azt: ha ügyes vagyok és kreatív, pár hét múlva – kecsegtető munkabér fejében – én is egy hálózat alvezére lehetek. Ivánnak hívták betanítómat; egy-egy dögnehéz, zárt sporttáskát nyomott társam és az én kezembe, s irány (a másik balek autóján) a főváros egyik belső kerülete. Iván itt végre feltörte az üzleti titok pecsétjét.

– Most még csak nézzétek: hogyan csinálom. Aztán szóljatok, ha ti is megpróbálnátok már!

Hűségesen cipeltem egy darabig a szatyrot. Iván le-leszólított egy-egy szerencsétlen járókelőt. Háta mögül bűvös mosollyal előrántott egy igencsak visszataszító, gombnyomásra fölizzó szemű babát.

– A magánlakások sérthetetlenek – mondta, ezért csak az utcáról nyíló boltocskákba csörtetett be triászunk, és a gyanútlan utcaiakat zaklattuk.

Hat-hét sikertelen kísérlet után Iván végre üzletet kötött! Rásózott egy nénire egy világító szemű rémet. Jó lesz majd az unokának… (De vajon mire?) Ragyogott a boldogságtól; a néni is. Ivánról többet nem beszélek. Öt perc múlva otthagytam szegény sorstársammal és a gusztustalan, gyerekszomorító babákkal együtt.

– Esztergályost és varrónőt keresnek a munkáltatók nálunk – mondja az észak-dunántúli kisváros munkaügyi központjának dolgozója. – Három műszakos munkák, az átképzés pár hónapjára havi 20-30 ezer forintot fizetünk a tanfolyam résztvevőinek. Hogy utána mennyit kapnak? Ez a cégtől, többnyire a kisvállalkozótól függ. A minimálbért is sokallják…

Ha egy kiló olcsó kenyér ára 2001-ben itthon 150 forint, akkor hány kiló kenyeret kapok 30 ezer forintért? – tenném föl a naiv kérdést a hatpárti parlament szúrópróbaszerűen kiválasztott képviselőjének.

Most hallom: egyik “honatya” havi 150 ezer forint nettó jövedelmet vallott be tavalyi vagyonnyilatkozatában. Ám ő bizonyára rendkívüli lény. E keresetből egy év alatt (szerény vagyok) többmilliós üzletrészt vásárolt. Cége csődöt jelentett, 114 hitelezőjének 514 millió forinttal tartozik, adó- és köztartozása állítólag 260 millió forint. De ez (az évekig tartó bírósági bizonyításig vagy a végleges elhallgatásig) valószínűleg rosszindulatú “csúsztatás” csupán.

Hány embert tart el nálunk egy becsületes adózó? A hazai dolgozói átlagbérek 70 ezer forint körül csordogálnak a lyukas zsebekbe. Negyvennégy éves diplomás barátom bruttó jövedelme 100 ezer forint. Ez nettó 60 ezret jelent. Egyes “megfigyelők” szerint a társadalom harmada nemigen adózik, mert a legalacsonyabb adósávot sem éri el a jövedelme, a másik harmad (mit szépítsük!) adócsaló: legálisan, de az adózást elkerülve söpri be a hasznot – ők a fölső rétegből kerülnek ki. A harmadik harmad pedig az előző kettő helyett is fizet, mint a békebeli, gáláns katonatiszt! Meddig?!

De most még Győrben vagyunk. Klári említi a Danone áprilisi döntésére válaszoló, az élelmiszeripari gyárak és szakszervezetek által bejelentett tiltakozást, valamint az április 30-án, a gyár előtt szervezett tüntetést, amely “sztrájknak indult, de majdnem majális lett”. Az országos fölháborodáshoz (a média műfelháborodása után!) az elsők között csatlakozott Győr város polgármestere is, aki a helyi tiltakozók élére állt…

Tudta-e vajon a Danone cégcsoport, hogy milyen történelmi-gazdasági-kulturális környezetbe került a Győri Keksz Kft. tulajdonlásával? Nem, de ez nem is érdekelte.

Gödöllői közjáték

1991 márciusától augusztusig huszonöt számot ért meg a Gödöllő című hetilap. A gödöllői Ganz Mérőgyár Kft.-vel többször foglalkoztunk a lap hasábjain. Félreértések, elhallgatások, majd interjúnk közlésének letiltása után a francia tulajdonos Schlumberger (ejtsd: Slumberzsé) cég hazai első elnökhelyettese, Georges Hugue (ejtsd: Üg) úr nyilatkozott a gyárról 1991. június 22-én. Tíz éve már… Mi változott?

– Milyen üzleti stratégiát tűztek ki a Ganzban? – kérdeztem Hugue urat.

– Olyan vállalatot kerestünk, amely hazai piaccal rendelkezik. A Ganz elég jó termékeket gyártott, s megfelelő személyzettel rendelkezett. Az összes exportpiacon találkoztunk termékeivel, az egész világon konkurens cég volt minden mérőgyártó számára. A műszaki kvalitásokat és az árakat tekintve is versenytársnak számított.

– Ezek szerint megvették a konkurenciát?

– Igen, de ez magyarázatra szorul. Eladási áraival a Ganz Árammérőgyár konkurenciaképes volt, de túlságosan alacsony áron adta el termékeit az exportpiacon. Most az eladási ár progresszív növelése a cél – így máris sikerült növelni az exportot. A Schlumberger cég azzal, hogy megvette a vállalatot, nem tette lehetetlenné a Ganz exportját, hanem megszervezte azt a cégen belül.

– Volt egy versenytárs, aki alacsony áron értékesített. Tehát azért volt fontos egy ilyen versenytárstól való “megszabadulás”, hogy a konkurens képes legyen az árakat emelni – fűzte hozzá akkor Oláh Tamás vezérigazgató. – Nem úgy szabadult meg tőle, hogy megvette és megfojtotta, hanem úgy, hogy a technikai színvonal emelésével képes olyan áron eladni, amely nem sérti már a Schlumberger érdekeit.

Ugyanebbe a beszélgetésbe kapcsolódott bele Zöld Józsefné személyzeti igazgató, elmondván:

– Az 1608 dolgozó átlagbére bruttó 19 ezer forint. A Ganz-dolgozók átlagbére valószínűleg a legmagasabb a környéken.

Sok volt ez a munkabér tíz éve, vagy kevés? Nehéz határozottan válaszolni. Ahhoz viszont, hogy ezt az összeget vihessék haza a Ganz-gyár munkásai, korábban jó néhány (a létszám üzemi titok!) munkatársukat el kellett bocsátani. Ki terelte ezt a sokszor a nyomor országútján vándorló menetet? Társaikkal együtt a “régi szép időkből” megőrzött személyzetisek – francia megbízás alapján.

Pár nappal a békekötéssel végződő “publicisztikai ütközet” után Zöld Józsefné közös ismerősünket, Lászlót küldte el hozzám. Zöldné kérte, hogy ne foglalkozzunk ezután a Ganzzal, mert ez többek között az ő egzisztenciáját is veszélyezteti. Az elbocsátottakét már nem – tettem hozzá gondolatban.

– Szegény asszony! – mondta László. – Hagyjátok már békén…

A Ganz Ábrahám világszabadalmára épülő árammérő gyárban azóta is békésen folyik a termelés – már francia hasznot hajtva. Később Gödöllő új területet is biztosított a Schlumberger-nek, amikor a multi a városból való kivonulással fenyegetőzött.

Ez is egy icipici (jóllehet nem győri) francia mintájú, legújabb kori ipartörténet-töredék. A fenti interjúból kiderült még egy személyes adalék is, Georges Hugue úr mondta:

– 1956-ról is van egy képem, az akkori eseményekről jó emlékeim vannak.

S míg ő emlékezett, a társaik elbocsátásának és a konkurencia lefejezésének (enyhe szóval) tisztátalan munkáját elvégezte az egykori MSZMP-ből sértetlenül és győztesen kilábaló magyar gyárvezető csőcselék.

A tőke vándorútján

A Koestlin-gyár, a Győri Keksz- és Ostyagyár, a Győri Keksz Kft. története, mint láttuk, messzire nyúlik.

– A dzsungelben nem lehet nyakkendőben sétálni – elemzi a város ipari múltját a gazdasági újságíró, N. Magyar Tibor, és megigazítja álla alatt a nyakkendőbogot.

– A Pozsony–Bécs–Győr háromszög nagyszerű kereskedelmi-gazdasági övezet volt. Mindenekelőtt gabona- és zöldségtermesztés folyt a Kisalföldön, a Rábaközben és a Hanságban. A Szigetközben a zöldségtermesztés volt túlsúlyban. A térségben jelentős állattenyésztés is zajlott, nem véletlen, hogy az első magyarországi marhavágóhidat Sopronban alapították. A hatalmas cukorrépa-termesztő területekre cukorgyárak települtek – az Esterházyaknak és a Széchenyieknek köszönhetően. Az itt fölhalmozott mezőgazdasági terméktöbblet nyomán megjelent a kereskedőréteg.

Az 1800-as évek elejétől döntővé vált a nagyüzemi termelés. Ekkor még csak vízi közlekedés volt. “Dzsunkák”, hajók, ezernyi vízi jármű szállította az árut Nyugatra a Rábán, a Dunán. Győrből és környékéről az 1840–1870-es években csak gabonából körülbelül 2,1 millió tonnát vittek Nyugat-Európába évente a győri kereskedők, főleg germán piacokra, miközben a pesti gabonakereskedők évi 700 ezer tonnát – mindaddig, míg meg nem épült a Pest–Győr–Bécs vasútvonal. Ezáltal Észak-Pannóniában megtollasodtak a kereskedők. Figyelmébe ajánlom az Észak-Pannónia kifejezést, mert nehéz a Csallóközt és a Kisalföldet szétválasztani; nemcsak azért, mert ma már két országhoz tartoznak, hanem mert közös földrajzi és termelési egység. A kereskedők fölhalmozott hasznukból például malmokat építettek, és már csak az őrleményt szállították külföldre.

Győr hagyományosan nyitott város, ma is az, s az ilyen településeken más városoknál szívesebben jelent meg a kereskedő zsidóság. 1850-ben Kohn Adolf zsidó vállalkozó Győr-Szigetben (ahol ma a kekszgyár üzemel) fölavatta az első növényolajgyárat. Ez a tájegység a napraforgó-termesztésre is kiválóan alkalmas. Nemsokára megalakult a Győri Tésztagyár, kezdett kiépülni az élelmiszeripar.

A kiegyezés után (1867), amikor lefektették az első sínpárt, a pesti kereskedők agyonvágták a győrieket. Győr ezután az ipar felé fordult. A helyi tőke a mezőgazdasági tőkéből vált kereskedelmivé, s ebből származott az ipari tőke. Ha jól emlékszem, 1894-ben alakult meg az első igazán komoly, már magyarországi kereskedelmi tőkét is bevonó vállalkozás, a Győri Szeszfinomító Részvénytársaság. Alapja szintén az élelmiszeripar, hiszen a cukorgyártás melléktermékét, a melaszt használták föl a gyártás során. A szeszfinomító ma is működik; amikor Zwack Péter a rendszerváltás után viszszatelepült Magyarországra, és fölfejlesztette a volt Zwack-műveket, a budai likőrgyár után a győri cég került sorra, ahol a XX. század elején mellesleg ezer szarvasmarhát is neveltek. A marhákat a melasz egyik melléktermékén, a vinaszon hizlalták. A szeszgyár alapítása után két évvel, döntően magyar tőkések pénzéből fölépült a Rába Magyar Vagon- és Gépgyár Részvénytársaság.

Működött az élelmiszeripar, ez akkoriban még komoly fizikai munkával járt, tehát jobbára férfiakat foglalkoztatott. A gépipar szintén a férfiakra épült, a nők viszont nem találtak munkát. Ésszerű volt 1901–1902 elején a Rábatex elődjének megalapítása, a textilipar meghonosítása, ezért létrejött a gyapjúfeldolgozó posztógyár. Az olajgyár, a tésztagyár és a húsgyár mellől már csak az édesipar hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen az élelmiszeripari lánc. Így és ezért létesült 1900-ban a kekszgyár elődje, elsősorban a nők foglalkoztatása miatt. A hagyományos győri iparszerkezet máig is ez: élelmiszer-, gép- és textilipar.

Honnan fúj a szél?

A média (a tévéstúdiók és főként az írott sajtó) a Danone-ügy esetében sem tagadta meg magát. A Győri Keksz Kft. központját a gyárbezárás hírére megszállták a médiasáskák. Azonnal és mindent tudni akartak anélkül, hogy az események hátteréről fogalmuk lett volna. Fotómasinák villogtak, kamerák surrogtak, mikrofonerdők fogadták a kapun kilépő áldozatokat – hogy azután a faggatózók pár hét múlva elfelejtsék az egészet. Így is történt. Nyáron már nem volt napihírértékű a győri gyár ügye. Újabb “szenzációk” kerültek a címoldalakra, újabb prolitáppal tömték az olvasók híréhes elméjét.

Közelítsük meg az eseményeket most a valódi, a téves vagy éppen félrevezető hírek múltba forduló látcsövén át! Mi történt Győrben? A Danone bejelentette: 2004-re bezárja a kekszgyárat. A gyár 100 éve a városé – is. A város (olykor) büszke rá. Nagyobb gond a dolgozók további sorsa. Hány családot érint a Danone helyi üzletpolitikája? Figyeljünk az adatokra, hiszen az sem derül ki a nyilatkozatokból és tudósításokból: hányan dolgoznak itt, s közülük hányat és kit érinthet a közeli-távoli elbocsátás. De ez igazából nemigen foglalkoztat senkit…

A Danone vezetői szerint a gyár alkalmatlan a továbbfejlesztésre, mert lakóövezetben van. Ezért a székesfehérvári Danone-gyár termelését fokozzák, a mai hétezerről 25 ezer tonnára. A brit United Biscuitsnek az olcsó győri munkaerő, az évekig tartó iparűzésiadó-mentesség jó üzletnek látszott. Huszonkét országban működő gyárláncolatának egyik legerősebb láncszeme a győri üzem volt. Fejlesztettek – és két év múlva bezárt a chipsüzem… Innen ered a veszteség? Végül 2000 novemberében – pénzüket gazdagon kamatoztatva – eladták a céget a Danone-nak. A hír környezetszennyezésről nem szól, “csupán a finom édességillat érezhető a városban, ha éppen a gyár felől fúj a szél”.

Balogh József MSZP-s polgármester a kekszgyár visszavásárlásának lehetőségeit vizsgáltatja. De ki fogja visszavásárolni: a magyar állam, Győr városa vagy (volt ilyen ötlet is) a dolgozók?

Dézsi Csaba András alpolgármester a Fidesz nézőpontját közvetíti: “Hiba lenne, ha olyan demagóg szólamokkal hozakodnék elő, hogy a kormány vagy akár a győri önkormányzat vásárolja vissza a gyárat a francia tulajdonostól. Ennek a mai piacgazdaságban semmi realitása nincs.” Olyan befektetőket keresne, akik piacszerzés helyett a gyár további működésében érdekeltek. Járható-e ez az út, amikor Győrben már korábban bezárt a Mizo tejgyára és a Cereol növényolajgyár? Akkoriban nem fordult sem a kormányhoz, sem a Gazdasági Minisztériumhoz senki – sem MSZP-s, sem fideszes városatya. Az önkormányzat szerint a (szintén francia tulajdonú!) Cereol és a kekszgyár (tervezett) likvidálása együtt mintegy 250 millió forint iparűzésiadó-veszteséget okoz évente Győrnek. Újabb ok, hogy védjék a még védhetőt.

A Danone azt ígéri, hogy a 650–900 (eltérő adatok) győri munkásnak Székesfehérváron kínál új esélyt – ám csak 270 új, fehérvári munkahelyet kíván létesíteni. Mi lesz a többiekkel? A szerencsésebb győriek így naponta 170 kilométert utaznának a két város között.

Üzletről, létharcról van szó. A tőke mozog… A francia székhelyű Danone otthon is éles késsel dolgozik. A győri kekszgyár bezárásának bejelentése előtt Franciaországban már bojkottot hirdettek. Számos francia település iskolája és kórháza nem vásárol Danone-terméket. Lionel Jospin francia kormányfő személyesen kereste föl az egyik bezárandó francia gyár dolgozóit. A kormányfőtől várnak segítséget a Marks & Spencer munkásai is. A brit áruházlánc az év végén számolja föl 18 franciaországi üzletét. Az M & S londoni “szakemberei” egynapos villámakcióval oldották meg a bezárást bejelentő és 1700 munkahely megszűnését okozó problémát – a franciaországi részleg illetékeseit csupán egy drótpostalevéllel értesítették a döntésről.

Dézsi Csaba András szerint a kekszgyár magántulajdon, ezért csak nyomásgyakorlással lehet hatni a tulajdonosra, s ennek leghatásosabb eszköze a polgári tiltakozás.

Korai majális

A Fidelitas szervezet 2001. április 18-án tartott tüntetést a fennmaradás érdekében. A második, nagyobb tiltakozásra, amely (Klári szavaival) “majdnem majális lett”, április 30-án vonultak a győriek a gyár elé. Gépzene, tiltakozó táblák, léggömbök, vitatkozó emberek nyüzsögtek a placcon, talán ezernél többen. Munkához való jogot követeltek, munkát – tisztességes bérért: nyugdíjasok, középkorúak, fiatalok. Nemcsak kekszesek voltak közöttük, más szakmák együttérző képviselői is. Francia szakszervezetek is eljuttatták sikeres harcot kívánó üzenetüket.

Túri József, az Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szakszervezeti Szövetsége (ÉDOSZ) megyei titkára úgy vélekedett, hogy a franciák ideiglenesen elálltak ugyan a bezárástól, ám ez csak félmegoldás, hiszen semmilyen írásos megállapodás nem született.

Dombóvári Lajosné, a Győri Keksz Kft. szakszervezeti titkára leszögezte: a tulajdonos gazdasági terve szerint igenis gyárbezárásra szánta el magát. Levélben kérte a Danone vezetését: hozza olyan helyzetbe a gyárat, hogy gazdaságosan tudjon működni. A francia vezérkar (akkor még Győrben úgy tudták) 2001. június 29-én dönt: menni vagy maradni?

Az aláírásgyűjtés és a Szózat alatt is a magasban inogtak a táblák: EGYSÉG + SZOLIDARITÁS. MAGYAROK! VÉDJÜK MEG NEMZETI ÉRTÉKEINKET, GYÁRAINKAT! ÁLLJT KELL PARANCSOLNI A KÍMÉLETLEN KARVALYTŐKÉNEK!

Balogh József polgármester április 30-ai összegzése: “A jelenleg kialakult helyzetnek nemcsak az a problémája, hogy nincs írásba foglalt megállapodás, hanem az is, hogy ellentmondás van a minisztériumi nyilatkozat és a Danone-csoport írásos közleménye között azzal együtt, hogy a francia cég sem Budapesten, sem Győrött nem vállalta a nyilvánosságot. Szerintem azért van ez a helyzet, mert a Danone képviselői időhúzásra, a magyar fél megosztására s ennek megfelelően a probléma kezelésének lebegtetésére játszanak és taktikáznak.” – A polgármester úrnak ebben valószínűleg igaza van.

“Hogy kétségünk se legyen döntése motivációjáról, 2001. április 7-ei tájékoztatóján a győri kekszgyár igazgatója, Alain Locqueneux többek között kijelentette, hogy a Danone elsősorban piacot, nem pedig gyárat vásárolt. Ez azt jelenti, hogy a Danone Magyarországban nem partnert, hanem kizárólag fogyasztógépet lát” – nyilatkozta Balogh József.

Orbán Viktor magyar miniszterelnökhöz írott levelében a polgármester így fogalmazott: “…készek vagyunk arra is, hogy megvizsgáljuk a vállalat visszavásárlásának egy reális programját. A gyárterületnek csak a lebontása (a terület rekultivációja nélkül) becslések szerint 700 millió forintba kerül, és ebbe nem számoltuk bele a 700 embernek nyújtandó új munkahely kiépítését.”

2001. április 19-én az önkormányzat előtt így foglalta össze a történteket a város első embere: 2000 végén híreket kapott a kekszgyárban folyó fölmérésekről. Halbritter Mátyás, a Keksz Kft. elnöke is tudott erről, ám bezárásról nem esett szó. 2001 januárjában már a gyár megszüntetése is közszájon forgott. Február 5-én Balogh József (Halbritter Mátyással történt tárgyalása után) fölvilágosítást kért levélben Alain Locqueneux-től a Danone terveiről. Többszöri sürgetésére március 29-én kapott választ Alain Locqueneux úrtól és társaitól – szóban. “A közlés úgy szólt, hogy addig, míg a sajtó hírt nem ad, addig csak személyes tájékoztatásul.” Lényege: 2003-ra vagy 2004-re a gyárat bezárják, és Székesfehérvárra telepítik. A kekszgyárban 1998–1999-ben végrehajtott korszerűsítési és kapacitás-bővítési beruházáshoz Győr önkormányzata 150 millió forintos adókedvezményt adott. Balogh József ekkor – a szóbeli tájékoztatás után – felkérte Győr intézményeit és az ország lakosságát: ne vásároljanak Danone-termékeket, ellenben minél több, a győri kekszgyárból kikerülő áru vásárlásával támogassák az üzemet.

Tud-e a magyar szenvedni?

A kekszgyárra az “isteni” internet is lecsapott. Hazai történetének talán legnagyobb drótposta (e-mail) őrületét indította el két internetező magyar. A gyárbezárás ellen tiltakozó és a Danone-termékek vásárlása ellen fölszólító e-mailt néhány óra alatt több tízezren kapták meg – és küldték tovább elektronikus levélüzenetüket. Felröppent a hír, de a Danone illetékese tagadta, hogy vizsgálatot kezdenek a drótpostakampány elindítóinak fölkutatására. A virtuális levelezés minden résztvevője a Danone ellen szólt… Íme, néhány közülük.

“A multik tényleg mindenkit és mindent megvásárolnak, aztán meg nagy hírverést csapnak, amikor milliárdjaikból esetleg jótékony célra is juttatnak valamit.”

“…a nagyvállalatoknál a gazdasági szempontok dominálnak, nem pedig a hagyomány. Bár az emberek elküldését én is elítélem.”

“Az én életemet is gazdasági megfontolások határozzák meg, például ha kitesznek az utcára, nem tudom kifizetni a villanyszámlámat. Azért nem kéne mindent alárendelni az üzletnek, nem?”

“Dolgozók százai kerülnek az utcára, és valószínűtlen, hogy mindegyikük el tudna helyezkedni. […] a győri közvélemény […] nem fogja szeretni ezentúl a franciákat.”

“Nem tetszik a franciák hozzáállása. Félnek a konkurenciától, ezért inkább bezárják? Sajnos, Magyarországon egyre több az ilyen megoldás.”

“Nem hiszem, hogy szükséges a Danone-termékek bojkottálása, anélkül is le fog csökkenni a fogyasztás, sajnos, a magyar (győri) fogyasztó kárára.”

“…pár éve néhány ezer francia munkást is lapátra tettek minden különösebb teketória nélkül. Szidhatjuk persze őket, de vegyük észre, hogy a világ ebbe az irányba megy.”

A győri élelmiszer-áruházak nem tapasztalták még az újságokban és az interneten megjelent, a Danone-áruk vásárlói bojkottjára felszólító üzenetek romboló hatását…

– Nem veszek én sem Danone-terméket, pedig némelyik finom! – fakadt ki N. G. költő a Hitel című folyóirat szerkesztőségében 2001. május 22-én. – És tudjátok, miért nem ér semmit ez a bojkottfelhívás? Mert a magyar nem tud szenvedni!

– Látod, ezt írd meg! – villant rám a főszerkesztő mosolygó szemrése.

Az idő: pénz?

Valóban nem tudunk szenvedni. Ugyanakkor elegünk van a nyugati cégek által tucat éve ránk zúdított kacatokból – már akinek elege van… A Zepter cég (ejtsd: cepter) termékbemutatóján, Zuglóban “hagyományos” referencialábosban sütötték a húst a házigazdák. A kiküldött, ügyeletes Zepter-dizőz a valódi, márkás Zepter-edény közelében sündörgött diadalmas mosollyal mindaddig, míg teljesen hagyományos módon odakozmált a “csodálatos” ötvözetek ölelte húscafat. Lám-lám…

Amway (ejtsd: emvéj) termékbemutató másutt, akárhol Magyarországon. Az egymásra emeletezett lábosokban egyszerre, egyetlen gázlángon vagy villanykorongon fő-sül a leves, a rizs, a krumpli, a hús, a zöldség, a fokhagyma, a satöbbi és a sütemény. Ez – igen!

– Mire jó ez? – kérdezem a hétköznapi kedvességéből üzletkötővé kozmetikázott merev antiháziasszonyt.

– Arra, hogy főzés közben pihenjek – mondja. – Míg elkészül az étel, kiülök a kertbe, és olvasok. – Kóstold meg, milyen csodálatos! – biztat később. (Már a “csodálatos” szó hallatán is elmegy a kedvem az ételtől. Lejáratták.)

– Mit kellene éreznem? – firtatom, míg az udvaron kallódó gyerekek szánalmas idétlenségeit bámulom az ablakon át.

– Az benne a csodálatos, hogy minden íz vegytisztán érezhető: ez a piskóta, ez a marhahús, ez a fokhagyma!

Én viszont (rossz, magyar étkezési szokásom miatt) azt szeretem, ha együtt érzek minden ízt. Valamiképpen össze kell főnie-sülnie – és már tudom: egészségtelenül, de legalább (olykor) jóízűen táplálkozom. (Az Amway-edényeket egyébként 4-5 éve 100-150 ezer forintért talán megvásárolhattam volna. Nem akartam. Azóta is szenvedek.)

– Az idő: pénz, mint tudjuk – kezdte a termékmegutáltatót az előbbi hölgy korábban.

Ezen aztán ismét mélyen elgondolkodtam. Mi volna, ha csemetéit leültetve (egyik krumplit hámozna, másik tojást habarna, a harmadik mosogatna) beszélgetnének – főzés közben? Nem igaz, hogy az idő: pénz! Így nem igaz. Fontos a pénz, nagyon fontos. (Egy régi-régi bácsalmási pap szerint “a pénz az ördög ganaja”.) Nagyon-nagyon fontos a pénz. De van, ami a pénznél is fontosabb!

“Ki az a hülye?”

A Győri Keksz Kft. egyik negyvennyolc éves dolgozója (nevét nem említem, a gyár dolgozói sem nyilatkozhatnak, még az atyaúristennek sem) a Mizo bezárása után talált kenyérkeresetre a gyárban. 2001 nyarán újra a munkanélküliség rossz szelleme kísérti. Életkora miatt sem kapkodnak utána a külföldi vagy magyar yuppik.

– Nem igaz, hogy Fehérváron a győrinél nyereségesebb lenne vagy lesz a termelés – mondja. – Hétszáz-egynéhány ember munkahelye szűnne meg az itteni bezárással, Fehérváron pedig még a felét sem alkalmaznák az elbocsátottaknak. Ki az a hülye, aki szóbeli ígéretre föladna mindent, és elmenne száz kilométerre – napi ingázónak?

– Nem tudom elmondani, mit éreztem, amikor meghallottam, hogy a gyárat be akarják zárni a franciák – sóhajt F. G. – Második otthonom volt a gyár, nagynéném 1932 óta dolgozott itt, ő hozott be engem is az üzembe. Feleségem is itt kap munkát. Mindketten munkanélküliek leszünk?

– A Halbritter név legendás név Győrött, szakmai erkölcs szempontjából övék a kekszgyár. – Folytassuk N. Magyar Tibor elemzését! – Az édesiparban legendák övezik a családot. Halbritter Mátyást ma is “díszpintynek” tartja a Danone, ő a funkciók nélküli elnök. Érdemes volna őt is meghallgatni.

A századfordulón kialakult győri iparszerkezet jellemzője (mint már mondtam – így N. Magyar) az élelmiszer-, a gép- és a textilipar. Az 1960–1970-es évek óta azonban komoly gondok jelentkeztek. Az addig nyereséges gyárak jelentős állami támogatást igényeltek. Kádár Jánosék nem pazarolták el teljesen a Nyugatról fölvett kölcsönöket – támogatásra fordították. De például a veszteséges textilipar támogatását nem volt miből visszafizetni. Pillanatok alatt összeomlott a győri textilipar. Jött a privatizáció, és az UB megvette a Győri Kekszet.

Nem kellene balhét csinálni…

– A nyugat-európai multinacionális cégek kizárólag átmeneti befektetéseknek tekintették az olcsó magyarországi cégvásárlásokat, hiszen a rendszerváltás oka elsősorban gazdasági volt. Az, hogy a magyar állami cégek veszteségesen, bővített újratermelés nélkül dolgoztak, mint például a vagongyár vagy a kekszgyár – sorolja N. Magyar Tibor.

Gazdasági újságíróként is tapasztaltam a viszonylagosságot. Mérleg készült egy cégről belső menedzsmentje számára, a Központi Statisztikai Hivatal számára, a nyilvánosság számára, a pártbizottság számára és az állami felügyelet: a minisztérium, a megyei tanács számára. Mind az öt mérleg “igaz” volt. Nézőpont kérdése ezek mérlegelése…

Mindenekelőtt nem kellene balhét csinálni a kekszgyár körül. Politikai játék folyik. A kekszgyárral azt kéne tenni, az is lesz, amit tulajdonosa akar. A Danone a tulajdonos: eladhatja, bezárhatja mindenütt a világon. Átugathatok a kerítésen, de amit eladtam, az el van adva.

A Danone-é a gyár. A dolgozók nem lesznek boldogabbak semmiféle döntéstől. “Köhög a bolha” – hiszen a Danone cégcsoport évi árbevétele körülbelül másfélszerese Magyarország bruttó nemzeti termékének.

Pár ellenőrzött tényt és föltevést máris hozzáfűzhetünk N. Magyar Tibor gondolataihoz.

A multik és a (túlnyomórészt) érzéketlen politikusok nem hatódnak meg a kisemberek nyomorától. “A hatalom az elosztás monopóliuma” – írja Székely János magyar író. Az ENSZ pár éve fölhívta a világ gazdag, többnyire a Föld északi területén levő országok kormányait: ajánlják föl nemzeti jövedelmük évi egy százalékát a nyomorgó országoknak. Svédország kivételével mindenütt süket fülekre talált e fölhívás…

Egy multinacionális cég rangsorban harmadik-negyedik alvezérének aláírása nagyobb jelentőséggel bír, mint például egy 20-30 milliós európai állam kormányfőjének vagy miniszterelnökének hitelesített jóváhagyása bármiféle gazdasági ügyben.

Az Egyesült Államokat 2001. szeptember 11-én ért, úgynevezett toronytámadást követő forgalomcsökkenés miatt az USA légitársaságai 100 ezer dolgozó elbocsátását, a Svéd Légitársaság ezer ember menesztését tervezi.

A magyar közszolgálati televíziócsatorna híre: 2001. szeptember 27-én 400 millió liter (egyelőre) eladhatatlan tej halmozódott föl Magyarországon, amikor őstermelőit, a tehéngazdákat becsapva csődöt jelentett a Mizo. Nesze neked, magyar mezőgazdaság!

Az európai parlamenti demokráciákban sincs semmiféle életképes, szerves kapcsolat a döntéshozó hatalom és a kiszolgáltatott személyiségek között.

Hol az erszény?

– Üzemrészenként, kis csoportokban beszélget a dolgozókkal a francia tulajdonos humánpolitikai igazgatója, vagy egyénenként – mondja Dombóvári Lajosné, a szakszervezet vezetője. (Humánpolitika? Istenem! Nem volna jobb a ködológia kifejezést használni?)

A Danone magyar képviselői még nyár elején sem jelentettek be létszámleépítést a megyei munkaügyi központban. Ekkor a munkaügyi központ érdeklődött a tulajdonos által tervezett elbocsátásokról. A Danone válasza: a társaság néhány hónap múlva tervezi a munkaügyi szervezettel való kapcsolatfölvételt.

Ugyanakkor a globalizációról folyó politikai vita “áldozati bárányának” tekinti az anyacéget a Danone elnöke. Franck Ribaud elmondta: az átszervezés azért szükséges, hogy hosszú távon biztosítsák a cég jövőjét, és versenyképessé tegyék főbb riválisaival szemben. A Reuters által idézett Ribaud szerint a közelmúltban a kekszgyártásban érdekelt versenytársak karcsúsították termelésüket, optimalizálták gyártáskapacitásaikat. Ez most a Danone-nál is bekövetkezik, a bezárandó hat üzemegységgel együtt három év alatt 1780 álláshely szűnik meg Európában.

Miért nem ezzel kezdték? Miért vágták át Győr városát, a kekszgyárat és a senkinek sem kellő, fölösleges dolgozókat? Micsoda szép rébuszok: globalizáció, optimalizálás, gyártáskapacitás – nem folytatom, a végén még egy cifra, magyar káromkodás pattanna ki belőlem, akár a nyugatiak által is jól ismert magyar karikás ostorból.

Végül is mit mond a Danone? A Győri Keksz Kft. öt év alatt elvesztette nyereségességét. Ez viszont ellentmond a gyártörténeti könyv már idézett adatainak. Az elmúlt két évben tényleg eltűnt a nyereség, ám ez nem a kekszgyár vétke. E tényt már a vásárlás idején is tudhatta a Danone. A mostani gyár az UB által indított chipsüzem bezárását nyögi, továbbá a Győri Keksz Kft. kényszerből s korántsem úri kedvéből vált meg Magyarország egyetlen cikóriaüzemétől. A jánossomorjai gyárban máig eredményesen működő vállalkozásait is föladta – s ezt sem önszántából, helyi vagy kekszgyári érdekből tette.

A győri önkormányzat frakciói a gyárbezárás híre után pár hétig még eltérően foglaltak állást, végül bejelentették: egységesen támogatják Balogh József polgármestert a cég bezárása elleni harcban. A Megyei Jogú Városok Szövetsége is Győr mellé állt, a 22 megyei jogú tagváros polgáraihoz fordult: akadályozzák meg, hogy bármely piaci szereplő gyarmatként kezelje Magyarországot. Dézsi Csaba András Kossuth Lajost idézte: “a nemzet, amelynek erszénye mások zsebében van, független sosem lehet”.

2001. április 17-én Matolcsy György gazdasági miniszter a gazdasági kabinet elnökeként tényfeltáró munkacsoportot hozott létre a kekszgyár tervezett bezárása miatt kialakult helyzet kivizsgálására. A Gazdasági Minisztérium szerint minden, hazánkban befektető cég kötelessége tiszteletben tartani a vállalkozás és a verseny szabadságát. Érdekeltek vagyunk a külföldi tőke magyarországi beruházásában. Egyúttal azonban a kormány alapvető joga és kötelessége minden törvényes eszközzel megvédeni a magyar gazdasági, üzleti érdekeket, a magyar munkavállalók jogait és jogos érdekeit.

Az “úr” hangja

Az újságírókat hetekig elhárította a Danone hazai képviselete. A “fájront” bejelentése után fogadta csak Alain Locqueneux vezérigazgató a Kisalföld című térségi napilap munkatársát, Ferenczi Józsefet – és csak őt. Mit mondott a vezérigazgató?

“Egy, a cégünk kekszágazatát érintő európai tervezetről van szó, amelyet 2004 júniusáig kell lezárni. Ebbe illeszkedik a magyarországi terv. Erre azért volt szükség, hogy fenn tudjuk tartani és növelni tudjuk a kekszrészleg versenyképességét Európában. […] a terv egyik célja, hogy minden lehetőséget biztosítsunk munkavállalóinknak. […] A Fejér megyei üzemben most 130 munkavállaló dolgozik, ez további 270-nel bővül. […] Cégünk mindent megtesz, hogy a dolgozók kövessék az üzemet Székesfehérvárra. Ez lehet az egyik reménységünk, a másik, hogy segítünk elhelyezkedésükben. Szeretnénk az országban a kekszfogyasztást növelni, ez kedvező lenne a munkavállalók számára.” (Ismét kekszet etetnének velünk, édes, Győri Édes kekszet, de én már tele vagyok vele… A keksz pedig szénhidráttal – a cukorbetegség egyik “alapanyagával”.)

Ferenczi József kérdésére, hogy miért nem fogadta a Magyar Rádió, az MTI és a Népszabadság tudósítóit, a vezérigazgató így felelt:

“Abban reménykedem, hogy ön láthatta, teljes mértékben nyitva állunk, hogy nyilatkozhassunk az újságíróknak. Tapasztalhatta: a Danone nyitása a médiák felé teljes.”

A kapu előtt rekedt tudósítók egyike szerint a Danone egy budapesti PR-céget bízott meg a sajtó elhárításával, sikeresen. A Kisalföld munkatársán kívül senkit sem engedtek a gyárba, a telefonon érdeklődő hírlapírók szintén pórul jártak.

A Danone egyik franciaországi gyárának tervezett bezárása miatt a szakszervezet azonnal és eredménnyel tiltakozott, ezért visszavonták a cégtől a közmegrendeléseket, legalábbis jó néhány iskola és kórház. Milyen széles volt e kör sugara? Itthonról ellenőrizhetetlen a frank mérce. (Illethetjük-e “ipari Trianon” címkével “győri büszkeségünk”, a gyarmatosító Danone döntését?)

Nálunk viszont csak annyi történt, hogy két “civil” az interneten közzétette már említett bojkottfölhívását. A kekszgyár szakszervezete fölébredt hosszú Csipkerózsika-álmából, és Győr polgármesteréhez fordult. Balogh József a tiltakozáson kívül jogilag nem sokat tehet.

A város érdekében

A győri Polgármesteri Hivatalban, a városházán éppen kozmetikai termékvásárt tartanak 2001 júniusában, amikor a polgármester úr fogad. Nem minden városháza nyitott ennyire… Balogh József nem kapkod és nem kertel. Ideje sincs: fél órát szánhat ma a Danone-ra és rám. Lesz még gondja-baja épp elég ezzel az üggyel.

– Piacszerző művelet volt a Danone vásárlása Győrben – mondja a polgármester. – Az előző, mintegy 2 milliárd forintos vásárlást félresöpörték. Az önkormányzat 150 milliós adókedvezményt adott a gyárnak, ennek ellenére a kekszgyárat Székesfehérvárra akarják költöztetni.

A polgármestert személyes múltja is a kekszgyár légkörébe vonzza. Balogh József hat évig dolgozott a gyárban, négy évig rakodómunkás, egy évig üzemszervező volt, ezalatt szerzett diplomát a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen.

Úgy véli: a kekszgyár keresett termékeket gyárt, ezért nem szabad bezárni. Azért lett veszteséges a győri gyár, mert a székesfehérvári Stollwercket megvették.

– Szóbeszéd csupán, hogy július 2-a után a győri kekszgyár dolgozóinak felét is elbocsáthatják – mondja a polgármester.

– Nem lehet méltányosan megegyezni a Danone-nal?

– Nem hiszem. A magyar élelmiszeripari termelés mennyiségét nem szabad csökkenteni. Győr ekkora érvágást, ipari vérveszteséget nem ért meg az utóbbi öt évben. Egyedi problémáról van szó: megvenni és megszüntetni a konkurenciát. A kekszgyár bezárása ellen (országos szinten) a MIÉP-pel is megpróbáltunk öszszefogni, noha távol áll tőlem a párt. A Győri Keksz Kft. bezárása, a Danone eljárása a magyar gazdaság érdekét súlyosan sérti. A Gazdasági Versenyhivatal is hibázott – a lokális érdekeket védeni kell. Győrben én ezt teszem. A város érdekét nem szabad pártérdekek elé helyezni. Sosem tagadtam: szocialista vagyok – mondja Balogh József. Búcsúzóul megismétli: – Szoci vagyok!

Cinikusok mosolya

A Danone ezután is a halogatás bölcs és néma taktikáját folytatta. Július 28-án Kapuvári József, az ÉDOSZ elnöke elmondta, hogy a tárgyalások “vakvágányon vesztegelnek”. Egyik fél sem enged, bár a Danone puhatolózik: az érdekvédelem milyen mértékű létszámcsökkentést tűrne el…

2001. július 2-án Alain Locqueneux Győrben járt, és közölte, hogy az átalakítás koncepciója még nincsen kész, ezért októberig további türelmet kér a Danone vezetősége. Három hónapig valamennyi győri dolgozó foglalkoztatása, munkahelye biztos.

Dombóvári Lajosné szerint még mindig nagy, legalábbis a szakszervezet számára elfogadhatatlan a “titoktartás”.

Matolcsy György gazdasági miniszter bejelenti: a magyar kormány megállapodott a Danone Franciaországból Budapestre utazott vezetőivel abban, hogy egyelőre nem zárják be a kekszgyárat. A Győri Keksz Kft. fenntartásához a Danone valószínűleg újabb gazdasági engedményeket kap Magyarországtól.

Miért? Mennyit? Ki fizeti? Az államkassza, tehát: én, te, ő – mi fizetjük, magyarok. Ismét hülyének néznek? Igen.

Hülyének néztek akkor is, amikor pár éve egy osztrák biztosítótársaság két ifjú magyar beszervezettje keresett föl otthonomban. Az üzletasszonynak öltözött, nemrég még munkanélküli nő lelkesen áradozott.

– Ha X emberrel kötsz biztosítást, a cég egy arany nyakkendőtűvel ajándékoz meg! Ha további sikereket érsz el, kapsz egy X márkájú luxusautót! Ha pedig az üzletágban eléred a legmagasabb pontértéket, automatikusan garantáljuk számodra az osztrák állampolgárságot! – sóhajtott egy hatalmasat, és elégedetten hátradőlt a fotelben a szerencsétlen. Nem maradt több érve. Állítom: az utolsó mondat ellihegésekor orgazmusban rándult össze… Minek nekem arany nyakkendőtű, amikor “a dzsungelben nem lehet nyakkendőben sétálni”? Ha pedig eddigi életem során beértem a magyar állampolgársággal, kitartok most már mellette – gondoltam, és sajnos, nem kötöttem üzletet.

2001 júliusában nyilvánosságra hozták tehát: a Danone megállapodott a gazdasági miniszterrel abban, hogy maximálisan figyelembe veszik a dolgozók érdekeit. Ha a cég magyarországi fejlesztéseinek iránya illeszkedik a Széchenyi-tervbe, akkor vissza nem térítendő támogatásban is részesülhet a Danone. Ugyanakkor a kormány nem vállalt semmilyen kötelezettséget, és a multi sem határozta meg a fejlesztések idejét.

Mindenki igazat mond, és csakis az igazat – a maga nézőpontjából. Fájdalmasan igaz minden, és szép, össznépi hazugsággá, önáltató vigyorrá merevül a Danone-tablón a pöffeszkedők vagy fanyalgók mosolya. Mindenkinek hiszek én, de nincs “igaza” senkinek. Fölösleges ezek után mikroszkóppal követni a “Danone kontra kekszgyár”-ügyet. A górcső alatt lassan-lassan elvérzik az áldozat.

Jól látták a helyzetet mindazok, akik úgy vélték kezdettől fogva: a Danone vár, kivár és taktikázik. A kulisszák előtt októberig nem történt semmi, sőt: ezután sem.

“A Danone október 25-én Genfben, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet központjában jelenti be, hogy mi a szándéka a győri kekszgyárral. Ez év áprilisában ugyanitt mondták ki a gyár bezárásának szándékát. A tiltakozások miatt a Danone későbbre halasztotta a végleges döntést” (Népszabadság, 2001. október 3.).

Ennyi volt hát a hónapokig késleltetett nagy-nagy bejelentés…

Hol lakik a Messiás?

Egy éve lesz, hogy a Danone-é a kekszgyár. Azóta érlelődik-deformálódik a döntés. Egy önmaga által művészúrnak titulált ripacs franciás nyafogásával a Rádiókabaré 2001. október 11-én ügyefogyott Danone-hangjelenetben parodizálta, pontosabban bagatellizálta a győri jelenséget.

Kit érdekel a Danone és a százéves múltjára büszke győri kekszgyár? – ismétlem a meddő kérdést.

Dombóvári Lajosnéval október 15-én beszéltem telefonon. Mit tud az október 25-ei, Genfben születendő döntésről a dolgozói érdekvédelem első embere? Nincs híre róla. Csak találgatás, nagy csend és hallgatás uralja a gyárat. A dolgozók feszültek, idegesek, de még inkább beletörődöttek. Az is öröm számukra, hogy fél évvel meghosszabbodott a munkaviszonyuk; ha március végén elbocsátják őket, mára már kikoptak volna a munkanélküli járadékra várók padjaiból is… Mi változott? Semmi. Mindannyian szeretnék megtartani munkahelyüket.

Sokáig kerestem Dombóvárinét és munkatársait. A kekszgyárral nehéz kapcsolatba lépni. A diszpécserek (?) nem kapcsolják vagy letagadják őket. Legszívesebben még a létezésüket is letagadnák. Ennyit és nem többet a tájékoztatásról!

Klárit is nehezen értem el. Helyesli, hogy ebben az írásban nem a saját nevén említem. Az általa korábban mondottakat vállalja. A más által “díszpinty”-nek titulált Halbritter Mátyás úr, a kft. hivatalos elnöke nem hajlandó beszélni. Tárgyal – folyamatosan. Később (mikor?) kereshetem, üzeni, ám Danone-ügyben nem nyilatkozik. Magánemberként nem ismer – reménytelen minden próbálkozás.

Alain Locqueneux már külföldön (Genfben?) van, titkárnője október 25-ére várja haza, de a hölgy szerint A. L. úr sem nyilatkozhat, talán a 26-án tartandó sajtótájékoztatón válaszol a kérdésekre – “Körötte csend amerre ment, / És néma tartomány” (Arany János: A walesi bárdok).

Kit érdekel a Danone győri kekszgyára, ha vezetői közül egyesek szikrányi bátorságot sem vállalnak a rendszeres tájékoztatás érdekében? Mi vesztenivalójuk lehet? Először a kollaboránsokat száműzi minden sanda hatalom… Fontosabb nekem és megbízóimnak a győri kekszgyár, nekünk, akik “csak” érzelmi közösséget érzünk a magukra hagyottak iránt? Pergő nyelvű telefonelhárítók vonnak védőpajzsot a gyár köré? Ki ellen? Miért? Ezért fizetik őket? Jól fizetett ügyeskedők, gyávák vagy egyszerűen szolgalelkű ostobák? Lelkük rajta – elfelejti egyszer majd őket is a kárvallottak szelektív emlékezete. Mint ahogy a hírlapírók már azt is elfeledték talán, hogy pár hónapja vagy hete a gyár környékén jártak – netán írtak róla…

2001. szeptember 11-én New York-ban két repülőgép csapódott a Világkereskedelmi Központ dupla toronyházába. Az Egyesült Államok hadügyminisztériumát, a Pentagont sem kerülte el Kelet, avagy az iszlám ellentámadása. Néhány héttel később, e sorok írásakor állítólag lépfene-baktériumokat rejtő kopertákat kézbesít a posta a rendíthetetlennek vélt USA-ban. A nyugati világ pár országában, élükön az USA-val, önvizsgálat helyett folyik a bűnbakteremtés. Kilátások? Mire? Honnan? Ökölvívó-szakkifejezéssel élve az Egyesült Államok megroggyant, és most Afganisztánt bombázza nagyhatalmi zavarában; azt az Afganisztánt, amelyet az először 1956-ban, a Budapesten “megroggyantott” Szovjetunió volt kénytelen nem is oly rég föladni.

Kit érdekel – rajtunk kívül – ezután a kekszgyár, a Danone, a Gazdasági Minisztérium, a győri önkormányzat és a többi, távolról apró-cseprő, de a személyiség számára létfontosságú ügy?… Tehetetlenül, kiszolgáltatottan kallódunk – és most is mástól várjuk a megváltást. Pedig a Messiás nem Genfben, nem az USA-ban, még csak nem is Afganisztánban keresendő; nem Alain Locqueneux-nek, nem George Bush-nak hívják, és nem Oszama bin Ladennek. Ha létezik: a mi lelkünkben lakik.

Hihetünk-e a Danone-nak?

Mégis megmarad a Győri Kekszgyár – közli a Népszabadság 2001. október 26-án. Az első oldalon induló nyúlfarknyi cikk a 19. oldalon folytatódik – ott is szűkszavúan. Fontosabb hírek kerültek a média homlokterébe.

A lap úgy tudja, hogy a kekszgyár megmarad, nem szünteti meg a Danone, de 320 dolgozót elbocsátanak. Közülük 120 embernek biztosítanak munkát a székesfehérvári gyárban. Aki vállalja az átköltözést, egymillió forint vissza nem térítendő lakásvásárlási támogatást kap a Danone-tól.

A Danone azt is megígéri: a Székesfehérvárra átköltöző dolgozók házastársainak megpróbál munkát szerezni Fejér megye székhelyén, ha ez nem sikerül, akkor egy éven át a korábbi fizetésével azonos összeget utal át havonta a házastársnak. Az a győri kekszgyári dolgozó, aki albérletbe költözne Fehérváron, a Danone-tól albérleti díjat kap.

A Danone a kollektív szerződésen felüli végkielégítést fizet az elbocsátottaknak; és a Győr–Moson–Sopron Megyei Munkaügyi Központtal együttműködve segít elhelyezkedni a munkanélkülieknek Győrött.

A Népszabadság értesülése (címével ellentétben) nekem azt sugallja, hogy mégsem marad meg a győri kekszgyár. Elkezdődött a tavasszal bejelentett fokozatos leépítés.

A gyárban október 26-án sem kapcsolnak telefonon senkit. A központi telefonszám “él” csak, az itt jelentkező női hang szándékomat firtatja, majd közli: igazgatói utasításra nem adhatja sem az érdekvédelem, sem a tulajdonos képviselőjét; egyáltalán: senkit a gyárból. A sajtóügyekért felelős úr számát (ő Budapesten van) ismét készségesen lediktálná, de ez már fölösleges. Beszéltem vele korábban; a tegnapi sajtótájékoztatóra (ahová a Népszabadság tudósítója eljutott) meghívót ígért. Szükségem lett volna rá, mert a helyszínt és az időpontot nem árulták el mindenkinek. Nem tartotta meg a szavát. Az én kérdéseimre ő sem tud válaszolni. Aki tudna, hallgat.

Mégis megkérdezem: Mikor bocsátják el a 320 vagy legkevesebb 200 dolgozót? Hány forinttal pótolja a Danone a kollektív szerződés szerinti végkielégítést, s mennyi ez utóbbi összege? Milyen arányú a különbség és melyik város javára a székesfehérvári és győri lakásárak között? Miként segít a francia cég a munkaügyi központnak az utcára kerülők elhelyezkedésében? Az elhangzott ígéretek teljesítését ki garantálja? Leírta-e, rögzítette-e bármiféle kétoldalú megállapodásban az elmondottakat a tulajdonos és az érdekképviselet? Ilyen áron is megéri Fehérvárra költöztetni 120 családot? Hihetünk-e még, hiszünk-e a Danone-nak? Elégedett-e Alain Locqueneux úr? Megvalósult-e, nyugodt-e az álma?

Üzenet

A tények összegzését nem vállalom. A történetet máshol írták; ezt az “ügyet” nem lehet biztos révbe kalauzolni; nincs olyan dokk, amely befogadná a Danone fantomhajóját. S még további bombákat is rejt a hajó mélye… Ezért inkább N. Magyar Tibor tanulságos summázatát jegyzem le írásom végén.

“A Kormány, Győr önkormányzata, bármelyik párt vagy politikai tényező egyetlen dolgot tehet: megveszi a gyárat. Ahogyan az UB-től megvette a Danone, hiszen a tulajdonost nem lehet semmire sem kényszeríteni. A klasszikus kapitalizmus szellemében döntött a Danone, de előtte mi, magyar választópolgárok döntöttünk már…

A Danone Magyarországon körülbelül 280 terméket forgalmaz különféle márkanéven. A piacon vagyunk; aki szót emelne érdekében, aki meg akarja menteni a gyárat: vegye meg a Danone-tól! Alkalmasint a győri stadion felújítására szánt pénzből talán meg is tudná venni a város.

Tessék tudomásul venni: ha szajha vagyok, előbb-utóbb lefektetnek! Ez a vállalkozásom. Nem lehet eljátszani ezután a kádári paternalista államot se kormányzati, sem önkormányzati szinten. Ennyi.”