Ágh István

Időtlen mályva

Nyaram virágos bokrát, mintha tél sem

sújtaná máskor, nem láttam enyészni,

megújulni, csak ahogy terebélye

pompáját évről évre megismétli

egyformán, mégsem unalmasan, csöndben

telítődöm az árnyas örökzölddel,

s már kezdeném a fehér szirmú verset,

de elszáll rögtön, mert folytathatatlan,

ha nincs szavam az első anyanyelvhez,

melyet a beszéd előtt megtanultam,

tétova illat csupán, illó fények,

bújócskái az áldott békességnek,

nincs eseménye, tárgya, szép csodában

rejlő talányos magunkbanvalóság

föloldódása egymás mivoltában,

páros hűségre hasonlít leginkább,

és csak kettőnkre tartozik a titka,

miért van nyitva akkor is, ha csukva.

Napimádó

Ott napozott a nyári kert zugában,

szemérmetlenül szép volt, mint a rózsák,

szemérmére szabott fürdőruhája

alig nagyobb egy óriás sziromnál,

bár leginkább szűz tenyeremhez passzolt

volna a messziről jött pesti asszony,

ketten láttuk, én meg az öreg Isten,

örült az Úr, mert visszaigazolva

találta benne mesterművét, én meg

parázna hévvel feledkeztem buja

verőfényében, mintha párja lennék,

s kamaszfővel folytatnám a teremtést,

s akkor a néma rózsa éjszakája,

ahogy helyette behunyt szemmel érzek,

döbbentett rá, a mélység vajúdása

veti világra ezt a fényességet,

amit csak látok, ő meg csak világít

vakon, a legsötétebb éjszakáig.

Az éj kutyája

Magasból tonnás lódulattal, mintha

szikla zuhogna szurdokon görögve,

kő kőnek ütődését veri vissza,

s ide növeszti ez a körülötte

világgá táguló nagy ól az árgus

kutyaösztönben sötét Kaukázust,

s a hang a szomszéd udvarából, házak

szorosain, utcák hágóin végig

nyomulva mélyül minden ugatásban,

mintha kutyává dühödne az éj is,

csupa gyanakvás, csupa érthetetlen

roham a semmi árnyékai ellen,

marcangolásra álló fogsorával

támadó pofáján a gazda maszkja

rémlik, azé, ki beleszuggerálta

kegyetlen félelmét e házi vadba,

hogy más szorongjon kutyaláncon, jobban,

emberállatnak kiszolgáltatottan.

 

Képzelt valóság

Valaki áll kinn, éppen arra mennék,

a gangon még ruhánk is összeérne,

inkább lapítok, mint hogy odaszólnék,

keres valakit? úgyse védeném meg

e néptelen ház lakásait attól

a vaskorlátra könyöklő alaktól,

pedig talán a szeretőjét várja,

nem képzeli, miféle gyanút keltett,

vagy a szomszédok máshol élő lánya,

mégis majd akkor indulok, ha elmegy,

minek van itt? egyszerre senki sincs ott,

válogatom a csomóból a kulcsot,

s már eltűnnék a nappali homályba,

hát nem ő ül a lépcsőn velem szemben?

úgy köszön rám, hogy személyleírásra

kellene arcát, göncét megjegyeznem,

ha délután a betörést nyomozzák,

ki fedezte a láthatatlan bandát?

Ijesztő arcmás

Ottfelejtett, elévült műsorújság,

szemüveg, tok, ábrándok céduláit

célzó öngyújtók körben, hogy kigyújtsák,

amit feledni kéne, nem utálni,

a veszteglésre jutott tollal együtt

csupán a kéz formája szép, a felgyűlt

rendetlenségre ijesztő, idétlen

fej nehezül, torzult szimmetriája

fél szemétől a szája szögletébe

merevült rángás, mintha idegzsába

bántaná, mégis mi dúlta szét akkor,

ha ilyen undor csapott ki az arcon,

amikor fényképésze megragadta

e belső és a külső összefüggést,

s valami rettenetes gondolatra

kaphatott választ, ekkora feszültség

csapta meg őt is? a kor árulása

miatt kitört düh istenkáromlása?

Gyerekjáték

Ilyen lehettem én is! egy öregnek

megejtő játék múltját újraélni

unokája világhódító kedves

cikázásában, immár szárnysegédi

rangban vigyázni, semmi baj ne érje

ezen a kétszobányi csatatéren,

hol az eleven tárgyak színe, hangja,

illata, íze legelső csodája

csalogatja, s már azonnal kutatja,

micsoda tiltott kincset rejt a láda,

egyetlen szóból álló anyanyelven

fölfedezi az egész ismeretlen

bolygót, és mégis az elkapott labda

marad a földgömb, s itteni az otthon,

akárhol jár, e kerti nyár fogadja,

és a rigó bármerre száll is, itt szól,

s én maradok már minden öregember,

ő meg kisgyermekkora egy öregnek.

Gál Sándor

széttördelt jelen

a táj változásaiban

kiirtott erdők sírnak

vizek tükrében

megőszülnek az évszakok

s az emelkedő messzeség

a szem íriszébe dermed

kaputlan már e térség

gyökértelen a jegenyék árnya

idegenek a zajok is immár

nem vár sehol otthoni béke

s hiába árad estéli csend

kívül vagy bizony csak kívül

akárha kövek közt ki jár

mezítelenül halálnak útján

oly különös és annyira valós

nem zuhanás és nem repülés

hanem mint mikor magába szakad

a fájdalom és az emlékezés

elfogadni e széttördelt jelent

s befogadni a tudás erejét

ami öröktől fogva a tied

elveszíthető bizony az örökre

és ha az ég megzendül magasan

nem ének felel rá hanem szitok

 

ami megillet

nem nézni hátra sem előre

hanem befelé venni az irányt

magamba e külön-mindenségbe

hol sebek világítják a járható utat

az elsőszülött joga a halálra

ennyi megillet mindenki előtt

egyedül feljutni a Golgotára

minden hajnali ébredés hitében

mert ímhol a világosság kezdete

mi belülről fakad s árad tova

a megölt gyermek öt sebe

az örök bizonyosság tagadása

 

 

befelé áradás

távolodik a délután

összefont sugarai

megszelídülnek a térben

elfeketedik a csend

s lassúbb a szív

dobbanása is

hinni kéne most

hogy a holnap l e s z

miként v o l t a tegnap

s hogy a befelé áradás

örök csodája

fölemelkedni készül

bárha semmi szellő

nem lebben

és semmi hang sem jelzi

a halál hidegét

Vári Fábián László

Az utolsó előtti napon

A föld ismét nagy víztükör:

egy szárazulata sincsen.

Föléje hajlik komoran,

bámulja művét az Isten.

Szemében vérző csillag ül,

és gond a homloka mögött.

Híres szivárvány-mosolya

a naprendszerből elszökött.

Az idő szapora lábai

már visszafelé haladnak,

örökre elszürkül a hold,

visszaadja fényét a napnak.

S számlál az Úr: a tengeren

lebeg egymilliárd halott.

Akik a vízzel megbékéltek,

Azoknak kopoltyút adott.

Október

A nyár hevétől

langyos még az aszfalt,

de zörögve landol

minden falevél.

 

A szorgos szolgák

bontják már az asztalt:

rendnek kell lennie,

hogyha jő a tél.

László Noémi

Mintha el

Ma jégeső ver, holnap összeéget

– ha hozzá túl közel jutok – a Nap.

Már szemhunyás se kell, ismét egy évet

magam mögött hagyok, és hamarabb

felejtem el a fogyó holdakat,

a tengerhez igyekvő zöld vizet,

és elhiszem, hogy semmit sem hiszek,

és belátom, hogy aki tud, az téved,

mégis folyton rettegve tartalak

karomban, mintha elveszítenélek.

Ritmuszavar

Szép, elmélázó nőről álmodom,

akinek hosszú, karcsú ujjain

fakó a fény, erőtelen a szín,

akinek dús, sötét haja leomlik,

mialatt átvonul az álmomon.

Mozdulatai bizonytalanok:

lassulni kényszerítik az időt.

Mióta látom álmaimban őt –

nem is tudom. A haja egyre omlik,

a szíve egyre lassabban dobog.

A csend után

Miért nem ejtek szót a becsületről.

Világok sorsa így is, úgy is eldől.

Mint születésem, éppen olyan régi

probléma ez: ritkán merek beszélni

azon a hangon, amit mellkasomban

a csend után először meghallottam,

amit először küldtem a sötétbe,

amit az álom súlyos szövedéke

is átereszt. Gyakran hallucinálok.

A becsületről mégsem prédikálok.

A szorongás vége

Menekülhetek minden elől:

egyszer az indulat úgyis megöl.

Én ölök egyszer, annyira hajszol.

Nincsen nyugtom az éjjeli zajtól.

Nincsen nyugtom, álmom igéz:

nyakamon nyugvó éjjeli kéz.

Nyakamon éteri hűvös a hajnal,

Fellélegzem a reggeli zajjal;

mélyen járok a nappali csendben:

fojtogatóan óvatos lettem.