Magyar László András: Boldogság

 

 

1

 

 

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a messzi Indiában egy herceg, aki szépnek, gazdagnak, okosnak és sikeresnek született. Apja, a rádzsa elzárva tartotta őt egy hatalmas kastélykertben, ahová a világ semmiféle csúfsága be nem hatolhatott. A herceg békén nevelkedett ebben az édeni kertben, ahol az atyai elővigyázatosságnak köszönhetően sem betegséggel, sem öregséggel, sem halállal, sem a szenvedés egyéb fajtáival nem találkozhatott soha. Ennek megfelelően a derék ifjú boldog idiotizmusban éldegélt, gyarapítva ismereteit, halmozva a testi, lelki és szellemi élvezeteket. Egy szép napon azonban a herceg atyja kíséretében kisétált a palotakert nyitott kapuján, és szinte azonnal szembe találta magát a vénséggel, a betegséggel és a halállal. Minthogy az említett dolgok igencsak gusztustalan látványt nyújtottak, a fiatalember rettenetesen megrémült. No hát, ilyesmi is létezik! – döbbent meg. S mivel okos ifjú volt, azt is hamar belátta, hogy ezek az undorító, csúf dolgok elkerülhetetlenek, és előbb-utóbb mindenkire, sőt ami a legkellemetlenebb, őreá is lesújtanak majd. Mivel azonban nagyon vágyott a boldogságra, vagyis arra az életre, amelyet idilli kertjében eladdig élt, elhatározta, megpróbálja paradicsomát oly módon maga köré építeni, hogy annak immár nem anyagi, hanem teoretikus kapuján még véletlenül se legyen képes óvatlanul kisétálni többé. Útra kelt tehát, és mestert keresett, aki a virtuális paradicsomépítés bonyolult munkájában jó tanácsokkal láthatja el őt. Hamarosan rá is bukkant néhány erdei remetére, akik türelmesen elmagyarázták neki, hogy a boldogtalanság oka valójában a test, hiszen mindig a test betegszik meg, ő szenved és ő is hal meg végül. Ha tehát az ember – fejtették ki a remeték nálunk sokkal hosszadalmasabban és bonyolultabban, számos idegen szót is alkalmazva közben – bizonyos trükkök szívós alkalmazásával megszabadul a testétől, automatikusan boldoggá válik. A herceget meggyőzték a hallottak, szorgosan elsajátította hát a remeték minden tanítását, mesterfogását és trükkjét, majd éveken át olyan sikerrel gyakorolta őket, hogy teste – legalábbis tudatához képest valóban egészen jelentéktelenné ványadt, és szinte teljesen háttérbe húzódott, énje pedig úgy lebegett a semmi szálán, mint valami súlytalan, derengő fényt árasztó töklámpás. Csakhogy ez a kemény szenvedések árán elért testetlenség semmiféle örömmel nem járt, legfeljebb a szenvedés hiányának homályos és tétova bizonyosságát eredményezte. Ráadásul a testetlen lét hátterében örökösen egy csapat kellemetlenül vonyító, s csak az alkalomra váró vágy lapult, amelyeket éberen kellett szemmel tartani – márpedig ez a szemmel tartás bizony folytonos stresszel és idegeskedéssel járt. Az igazat megvallva mindennek semmi, de semmi köze nem volt a boldogsághoz. A herceg elégedetlenül üldögélt tehát testetlensége kényelmetlen gubójában, és törte a fejét, vajon mit ronthatott el. Végül, hosszas gondolkodás után ráébredt, hogy a remeték tévedtek: a szenvedések végső oka, és a boldogság legfőbb akadálya nem a test, hanem a vágy, vagyis nem a testétől kellett volna megszabadulnia, hanem a vágyaitól és hozzájuk kapcsolódó félelmeitől. Ekképpen ugyanis az ember ki tud szabadulni az okok és okozatok láncából, ami, ugye, nyilvánvalóan megszünteti a szenvedést és elvezet az áhított boldogsághoz. Továbbvonult hát, és addig vándorolt, amíg egy szép nagy fügefára nem lelt: ennek tövébe telepedett, és türelmesen várt, mert tudta, hogy ha az ember sokáig ül behunyt szemmel egy fa alatt, és nem tesz, nem iszik, nem eszik semmit, előbb-utóbb különös és érdekes dolgok történnek vele. Nem is csalódott várakozásában, hiszen hamarosan csodálatos látomásokban volt része, úgy átlátta a világot, hogy lénye szinte szétoszlott benne, rémítő, izgalmas, megrendítő élményeket élt át, sőt megvívott a démonok rettentő királyával és annak seregeivel is. Mivel pedig jól bírta szusszal, néhány napon, héten vagy hónapon belül valóban sikerült vágyaitól, félelmeitől, és ekképpen e vágyakból-félelmekből felépülő énjétől is teljesen megszabadulnia. Lénye megszűnt vagy éppen kiteljesedett, kiterjedt a világra vagy éppen felolvadt benne hogy mi a helyes megfogalmazás, tudja a manó. Egy szó mint száz, a herceg megszűnt hercegnek lenni, nem vágyott már semmire, nem félt semmitől, nem érzékelte a dolgok közti különbségeket, azaz érzékelte őket, de függetlenné vált tőlük. Például egy kavics vagy egy csótány meg önmaga közt semmiféle határt vagy különbséget nem látott többé, ami valóban igen érdekes élmény lehet. Nagyon jó volt mindez, már csak azért is, mert az ilyesmi nem mindenkinek sikerül ám, még boldogságnak is lehetett volna nevezni – sőt minden egyébnek is, amit csak mondani lehet –, a herceget azonban (aki már nem is volt herceg) valami mégiscsak idegesítette nem létező lelke mélyén. Arra gondolt ugyanis – és gondolt vele közben minden –, hogy a boldogság talán nem is igazán fontos dolog. Hiszen ha az élet olyan, amilyen, vagyis adott keretei közt lehetetlen boldogságra lelni, ugyan miért kellene a boldogságot célnak tekinteni? Egyáltalán mi a fenének kellene olyasmire törekedni, ami lehetetlen, vagy ha mégis lehetséges, akkor semmi köze nincs már az élethez? A herceg kiterjedt és beteljesedett, ok és okozat láncolatából kiszakadt kozmikus tudatát határozottan piszkálni kezdte a gondolat, hogy ha akkor, amikor kilépett paradicsomi kastélykertje védett falai közül, és megpillantotta a betegséget, az öregséget és a halált, nem ijed meg, nem akarja mindenáron megőrizni vagy visszaszerezni boldogságát, hanem elfogadja a létet olyannak, amilyen, vagyis tökéletlennek, az utóbbi időket talán sokkal érdekesebben tölthette volna, sőt énjét sem kellett volna föladnia. Maradhatott volna herceg, félős, vágyakozó, öregedő, szenvedő és meghaló herceg, ami biztos kevesebb, mint megvilágosodottnak és beteljesedettnek lenni, de talán a világ szándékainak sokkal inkább megfelelő létforma. De most már a fene megette, sehogy sem lehetett visszacsinálni a dolgot, mert aki egyszer megvilágosodott, az már képtelen utóbb besötétedni, hanem ott kell ülnie az idők végezetéig a világosságban és beteljesedettségben, kicsit magányosan ugyan, ám kétségkívül abszolút boldogan, képtelenül bármire is vágyni immár, pláne olyan alantas dolgokra, hogy az ember ismét ifjú herceggé váljék, vagy hogy egy kicsit, csupán egyetlen órácskára, ne kelljen azonosnak lennie a mindenséggel.

 

 

2

 

 

B. kislánya egy nap fekete, reszkető kölyökkutyát hozott haza a kabátja alatt: egy kukában találtak rá a kutyamentők, tőlük szerezte ingyen. B. egyáltalán nem örült a kis szörnyetegnek, aki eleinte mindent összepisilt, és tűfogaival összeharapdálta a bútorok meg a családtagok lábát is. Később azonban – lassanként – mégis megkedvelte a jó felépítésű, középtermetűvé növekvő, keverék szukát, sőt hamarosan már ő is hordta sétálni minden áldott este és reggel. B. a következő esztendőkben a kutyához igazította napirendjét: hajnal hatkor kelt, megmosdott, felöltözött, és évszaktól-időjárástól függetlenül nekivágott a szokott programnak: a kutya elöl futott, ő mögötte bandukolt. Főként a Türbéhez, az Apostol és a Kavics utcán át a Császár uszodához vagy a hídon át a Margitszigetre vezetett az útjuk. Akár havas eső esett, akár forrón sütött a nap, ők ott lépdeltek a hídon, majd a szigeten, és akármilyen ronda volt az idő, csak az állatkertnél fordultak vissza. A hízásra hajlamos, ülő foglalkozást űző B.-nek testmozgás szempontjából is jól jöttek ezek a háromnegyed órás reggeli-esti séták, ám mindemellett egyéb öröme is tellett a kutyában. Olvasás vagy tévézés közben például szerette simogatni az állat bársonyos bundáját, örült, valahányszor hazatérve víg csaholás és ugrálás fogadta, ha pedig lefeküdt az ágyra, különösen telente, igen jólesett neki a mellé fekvő eb testéből sugárzó meleg – a kutyák teste ugyanis köztudottan jóval forróbb az emberénél. Ha az időjárás engedte, sokat kirándultak is együtt a budai hegyekbe, a Pilisbe vagy a budakalászi tavakhoz, fürdőztek, úszkáltak a Dunában vagy a bányatavakban, olyan titkos, különös hangulatú helyeket fedeztek fel, ahová B. egymagában nyilván soha nem jutott volna el. Egy ízben gyalog jöttek be Leányfaluról Budára, végig a Duna-parton. A húsz kilométeres út B. életének egyik legszebb emléke maradt: egy elhagyott stégnél együtt fürödtek a folyóban, megpihentek a Luppa-tavaknál, a kutya vizet ivott, B. sört, messze beúsztak a tiszta és hűs vízbe, azután napoztak, majd indultak tovább. Csak a Filatori-gátnál szálltak teljesen kimerülten a HÉV-re. Másnap B.-nek súlyos izomláza lett, a kutya pedig éjjel hányt a fáradtságtól. Mert bizony olykor bajjal is járt az állat, minden évben kétszer egy-két hétig tüzelt, ilyenkor csak pórázon lehetett vezetni – egyszer meg is szökött, teherbe esett és egy halom kiskutyát szült, akiktől végül kettejük kivételével, rettenetes módon kellett megszabadulni, máskor vérszomjasan hörögve gyerekekre, kocogókra támadt (staffordshire terrier-vér is volt sajnos benne, ami különösen a fejformáján látszott), párszor orvoshoz kellett vinni éjjel taxival, és mindig be kellett zárni, ha vendégek jöttek – ekkor aztán lekaparta az ajtóról a festéket dühében. Féktelen, szófogadatlan állat volt, néha odaokádott a konyha sarkába, mikor pedig évente kétszer vedlett, mindent összeszőrözött, sőt gyakran erős vadállatszagot is árasztott bundás testéből. Meg aztán akkor is súlyos gondot okozott, ha B.-ék nyaralni mentek, hiszen nehéz volt találni olyasvalakit, aki nem félt a féktelen, ijesztő kutyától, és akit a bizalmatlan kutya is megtűrt maga mellett. Ám azért, mindennek ellenére, B. életéhez kétségtelenül hozzátartozott ez a furcsa, kezelhetetlen és bűzös, ám szeretettel teli, bársonyos lény: B.-t, ahogy teltek az évek, emlékek, gondok és örömök egyre szorosabb szövedéke kötötte az állathoz immár.

B. gyakran gondolkodott azon, vajon mik járhatnak kutyája fejében, milyen világban élhet, miképpen létezhet különös terében. Megpróbálta az eb helyébe képzelni önmagát, megkísérelt behatolni abba a világba, ahol nincsenek gondolatok, ahol csak ösztönök, egész testet betöltő vágyak-félelmek, illatok, hangok és homályos képek vezetik a létet az örök vadászat titkos ösvényein, de hiába tekintett az állat kifejezéssel teli, homályos-barna szemébe, hiába ismerte ki az idők folyamán mozdulatainak, test- és faroktartásainak, vakkantásainak és morgásainak bonyolult jelrendszerét, kettejük közt mindig ott húzódott az áthatolhatatlan fal, amely az értelmezett, közvetett, illetve az értelmezetlen, közvetlen létet oly reménytelenül elválasztja egymástól.

Tizenhárom esztendő telt el azóta, hogy a kutya B. lakásába került. B. eközben tíz kilót hízott, megőszült, megkomorodott, gyerekei megnőttek, és elköltöztek hazulról, felesége pedig szintén megtestesedett és egyre ritkábban mosolygott B.-re, aki lassanként hozzá is szokott ahhoz, hogy egyre ritkábban mosolyognak rá. Munkájában – amely alapjában véve teljesen felesleges volt – apróbb sikerekkel, ahogyan életében is apróbb örömökkel kellett beérnie, néha vidámság, néha elkeseredés töltötte el szívét, szorongott és reménykedett, dühöngött és örvendezett, vagyis pontosan úgy élt, ahogyan emberek közt az már szokásos. Az idő pedig egy pillanatra sem állt meg, hanem hangtalanul áramlott tova benne és körülötte.

Egy nap B. idősebb fia a kutya hasán nagy, kemény, hosszúkás daganatot fedezett fel. B. várt egy hétig, de mikor a daganat nem tűnt el magától, elvitte ebét az állatorvoshoz. Az állatorvos, ezüstös fejű, szomorú, kevés szavú férfi, megtapogatta a kutya hasát, majd megvonva vállát kijelentette, hogy várjanak még egy-két hetet, hátha csak tejmirigygyulladásról van szó, amely magától is felszívódik majd. Mást nem mondott, B.-re mégis erős szorongás nehezedett a következő időkben. Azért reménykedett még. Naponta gondosan adagolta a gyógyszert, és továbbra is kijárt a kutyával a Margitszigetre: az ember ment elöl, az állat futott mögötte, ahogyan az Tóbiás történetében is olvasható. Esténként pedig rettegve és reménykedve tapogatta a kutya hasát, hátha eltűnt az ijesztő daganat, de az nem tűnt el, igaz, nem is növekedett.

Egy hajnalon aztán B. felkelt, megfürdött, fogat mosott, megborotválkozott, felöltözött, majd leakasztotta a pórázt a fogasról, és hívta a kutyáját. De a kutya nem jött. Ott feküdt a középső fiú elhagyott szobájában, az ágyon. B. odament hozzá, és megsimogatta az állat fejét, de az a fej már hideg volt. A kutya szeme tágra meredt, nyelve kilógott fogai közül, a matracon pedig hatalmas húgyfolt sötétlett. Másnap B. szabadságot vett ki, és sógora segítségével kivitte a tetemet vidéki házuk kertjébe, ahol elhantolta a nedves, illatos, tavaszi földbe. Nem volt ásója, azt külön kellett előbb vennie, szerencsére a bolt nyitva volt még. A sírra B. nagy termésköveket hordott, részint nehogy kiássa valami a testet, részint pedig emlékjelképpen. Mikor elkészült, megállt a sír mellett, és nézte. Eszébe jutott, hogy a kutyán rajta hagyta a nyakörvét a műanyag bilétájával együtt. Nem baj, mondta magában, legalább lesz, ami megmarad belőle.

B. a minap egyedül sétálgatott a napsütötte Margitszigeten. Már nem futott sem előtte, sem mögötte senki, Tóbiás története véget ért. B. arra gondolt, hogy ha egy fekete, közepes nagyságú, bársonyos bundájú kutya most az árnyékfoltos, poros úton a nyomában ügetne, talán ismét boldog lehetne. Ekkor kezdett sírni: a szembejövők csodálkozva nézték, hiszen ősz bajszos, kilencvenkilós férfiak ritkán sírnak nyilvánosan. B. szégyenkezett, mert tudta, nem a kutyát siratja.

 

 

Kapcsolódó írások:

Magyar László András: Medve György végignézte a tartalomjegyzéket: ellenőrizte, hogy a pályázati anyagban minden...

Magyar László András: Fejezetek egy fejlődésregényből Sic itur Az egyetemre Debrecenben felvételiztem, s anyámék némi telefonálgatás...

Magyar László András: Az objekt Magyar László András Az objekt Mándoki Barnát a múzeum...

Magyar László András: Életem története Magyar László András Életem története 1944. március 19-én, vasárnap...

Városrendezés, kulturális identitás – Kerekes György, Bojár Iván András, Bőhm András, Rajk László és Gábor Eszter a Fapados Szalonban. Moderátor: Pikó András, hozzászólók: Váradi Júlia, Schiffer János, Sziklai János, Hann Endre, P. Szűcs Julianna – Sokféle módon el lehet rontani egy ilyen beszélgetést: úgy...

 

 

Cimkék: Magyar László András