Kornéli Bea: Húrok

 

 

Monológ 1

Legalább tíz éve annak, hogy nem ültem nézőtéren. Igor szerzett egy tiszteletjegyet ma estére. Nem akartam elmenni, elszoktam már az ilyesmitől, a régi fellépőruháimat kihíztam, új alkalmira meg nincs pénzem. Az egészben a pénztelenséget a legnehezebb megszokni, minden más túlélhető. A művészet is. Ez hiányzik a legkevésbé.

A nő a színpadon tűzpiros hacukában, szögletes mozdulatokkal rémes. Mögötte a zenekar hol rohan, hol cammog, a karmester meg úgy tartja pálcáját, mint egy gyeplőt. Vendég dirigens, mintha azt mondta volna Igor, hogy dán. Egy nyugat-európai demokrata, akinek fogalma sincs arról, hogyan kell összetartani ezt a balkáni csürhét. Világos artikulációhoz, pontos ritmushoz, jól nevelt diminuendókhoz szokott balek, aki most bajban van a dobogón. Ide-oda kapkod, szakad róla a veríték, leint és beint olyan szokatlan jelzésekkel, mint egy tőzsdeügynök, akinek hirtelen zuhanni kezdtek a részvényei. Érdeklődéssel figyelem a mutatványt. Tulajdonképpen egész jól szórakoznék, ha az a fruska nem lenne gátlástalanul tökéletes. Nem igaz, nem rémes. Vékony, alacsony nő, világosbarna haja szoros varkocsban. Dísztelen, lángoló ruha. Vállai szabadon. Határozott, erőszakos mozdulatok, szinte taszít, de úgy játssza azt a Bartók-hegedűversenyt, ahogy elő van írva. Kettős fogások, tört akkordok, semmi sem okoz neki problémát. Egyszer sem nyekken a hangszere, még a vonóváltásokat sem lehet hallani. A grimaszok és az akrobatikus tekergés ellenére kellékmentesen játszik. Látszik, hogy minden gesztusa egyetlen célt szolgál, megteremteni a tökéletes hangzást. Ez a törékeny, csontos test abszolút birtokában van a zene minden szegletének, amit megszólaltat, és mindezt oly könnyedén teszi, mintha csak szappanbuborékokat eregetne, pedig oda kell tenni annak a fogólapnak rendesen. Kétség nem fér hozzá, hogy valódi művésszel találkoztam. Le vagyok sújtva. Itt ülök negyvenévnyi hegedüléssel a hátam mögött, és a közelébe se kerültem soha annak a tudásnak, ami benne összpontosul. A felismeréstől nem kapok levegőt, mintha parányi atombombák robbannának a hörgőimben. Hasogatja dobhártyámat a taps, a huszadik „Brávó!” után ki kell mennem a mosdóba, iszom egy kis hideg vizet, és beveszek egy Daedalont. Még sosem fájt ennyire az irigység.

Ma is rajta gondolkozom. Nyomát sem éreztem az anyagnak tegnap. A többség lagymatagon játszik, nemtelenül, kiolvashatatlan gesztusokkal, de nála olyan erővel volt jelen a nőiség, hogy visszahőköltem. A tökéletes előadás egy jól sikerült aktus a zenével.

Valaha megőrültem Paganiniért, aztán rájöttem, hogy inkább sarlatán volt, mint zseni. Hatásvadász. Minek szétnyiszálni egy Guarnirit, és a maradék G húrral zsönglőrködni, mikor a letisztultság a lényeg. Le kell vetkőznünk minden feleslegest. Idő ez is, mire rájövünk.

Tegnap óta nem is láttam Igort, újabban el-el marad éjszakára. Féltékeny vagyok, úgyhogy iszom valamit. Nem tudom minek csinálom, mikor egyre kevésbé okoz örömet, egyre nehezebben tudja elnyomni az undort az élet iránt. Tanítok, de miféle tanítás ez? Megalázó házhoz járás, időpontok, buszozás, kapucsengők, kívánságok, mint a piacon, aztán a gyűrött bankók a zsebben. Úgy érzem magam, mint egy kultúrprosti. Már nem emlékszem, milyen érzés az első pultban ülni és szólamot vezetni, uralni a színpadot, a hangokat, az izmaimat, most meg feles vackokon nyiszegtetem a Boci boci tarkát. Csak a sértettség maradt. Sohasem fogok tudni eleget inni ahhoz, hogy elmúljon. A főigazgatónak volt egy favoritja, aki a helyemre pályázott. Megvárták a megfelelő alkalmat, és kiraktak, mint egy potyautast, egyszerűen kitoloncoltak a színházból. Mindig is olyan volt ez a zenekar, mint egy kupleráj, de nélkülem egyenesen egy csorda. Be se tehetik a lábukat Nyugatra. Rossz az intonáció, a metrum pontatlan, nincs dinamika, ha Szilvásy ül az első pultban még hamis is, és az egész színpad bűzlik a fokhagymaszagtól. Minden darab egyforma, unalmas, és teleszemetelik a muzsikát.

Végre hazavetődik Igor. Hangosan üvöltözöm, hogy mégis hogy képzeli ezt? Halálra izgultam magam miatta. Legalább egy üzenetet megereszthetett volna azon a rohadt mobilon vagy min. Tulajdonképpen nem is azért kiabálok vele, mert aggódtam, hanem mert utálom, ha hozzáér valami cafkához. Azt akarom, hogy csak velem törődjön, csak én legyek neki, mint régen. Szelíden az asztalra teszi a pénzt, és zuhanyozni megy. Leülök a folyosón, és bámulom a tükörből, ahogy borotválkozik, aztán a bankókat az ebédlőasztalon. Igazság szerint már évek óta ő tart el, kamaszkora óta kisegít a szimfonikusoknál. Zseniális hegedűs, egy hang sem megy mellé soha, energikus és pontosabb, mint egy metronóm. Viktortól örökölte, de tőlem tanulta. Bonyolult történet. Mostanában gyakran gondolkozom ezen. Az apja, Alexander egy igazi transzgenerációs-sokk. A végén már megőrjített. Ha ránézek Igorra, őt látom, azt a magas, szúrós tekintetű férfit, akinek fogalma nem volt arról, hogy mit keres itt. Sosem érdekelte a zene. Nem értette a nyelvet, nem voltak barátai, nem törődött se az undergrounddal, se a szamizdattal, csak Viktor Sztarosztyint követte engedelmesen, a moszkvai szólistát, aki legelőször is trockista volt, és csak utána minden más. A hatvanas években vetődött ide, az emberarcú szocializmust keresve. Egészen titokban, kizárólag a sejtjei mélyén hódolt Trockijnak. Világ életében kommunista volt, az az idealista típus, ma úgy mondanánk, eurokommunista. Mindenét odaadta az ügyért, a gyerekét, az egészségét, végül a józan eszét is. A feleségét már régen száműzték egy Urál menti táborba. Belehaltak az álmaikba mindketten. Alexander meg csak csellengett, kereste a gyerekkorát a Lihoborid proszpekten, de csak egy Vaszy Viktor teret, egy Fáklya Mozit és egy kietlen kamaszkort talált. Az anyja helyett meg egy műlovarnőt. Annak idején, ha jó zenész akartam lenni, kénytelen voltam megtanulni oroszul. Viktor Sztarosztyin volt az egyetlen virtuóz a városban. Egy göndör, vörös hajú kegyetlenség. Úgy tartotta a vonót, akár egy ostort, s csapni is tudott vele, nem is akárhogy, nem tűrte se a hamis hangokat, se a nyegleséget. Az órák után Alexander gyomlálta akcentusomat, mert az apjának ehhez már nem volt türelme. Lesütött szemmel, alázatosan ragozott, mint aki igét hirdet. Mindent Viktortól tanultam, s ezt a mindent végül az unokájának adtam át.

Amikor anyám eladta a házát, és elherdált mindent a szeretőjével, nem volt hová mennem. Sztarosztyinék fogadtak be, ittuk a vodkát, hordtuk az üvegeket a visszaváltóba, sütöttük a pirogot, szidtuk a zenekart és a kapitalistákat. De hiába csűrte-csavarta a dolgokat Viktor, hiába vitázott, mint egy vadkan, a feleségével sehogy sem tudott elszámolni.

Egy háromszemélyes kolóniát alkottunk az Alkony utcában, amihez később a műlovarnő is csatlakozott, egészen Igor születéséig. Amikor a csaj lelépett, Alexander megváltozott, vége lett annak a hullámzó derűnek, ami körülvette. Rám maradt Igort nevelése, kevertem a tápszert, mostam a pelenkáit, este és reggel meg rohantam próbálni. Hazajövet Viktor a szobájába zárkózott, vagy hosszú sétákat tett a folyóparton, dolgozott benne az önvád, de mégsem tudott más lenni, mint aki volt. Ez a kettősség adott olyan különös színt a tónusának. A véreddel tanulsz meg játszani, mondogatta. A temetése után ketten maradtunk Alexanderrel, együtt folytattuk az életet, anélkül, hogy találkoztunk volna. Hülye vagyok, hogy ilyesmivel törődöm. Már rég visszament Oroszországba, jár városról városra, táborról táborra, keresi az anyja csontjait, hátha talál bennük magából valamit, s nyugalomra lel végre. Igor pedig velem maradt, vagy csak itt maradt, nem is tudom pontosan. Teljes ellentéte az apjának, már oroszul sem tud, és nem is érdekli. Nincs múltja, nincsenek gyökerei, még a nagyapjához se jár ki. S csak örülhetek, hogy amit az apja nem élt túl, az Igornak így vagy úgy, de sikerült. Kozmopolita lett. A zenében él, ez az otthona.

Szakad az eső. Bámulok ki a nyolcadikról a szemközti parkra. Krumplit sütünk Igorral, valamiért kiszalad a konyhából, addig gyorsan kortyolok egyet a házi pálinkából, amit ott tartok a kredenc háta mögött, a földön. Lüktet a nyelőcsövem. Már jön is vissza, nincs időm betekerni, a palack feldől, a pálinka kifolyik, és szivárog a linóleumon szerteszét. Kibomlik a hajam a kontyból. Hosszasan néz, ahogy valaha Alexandernek kellett volna. Áttetsző a tekintete, akár az üveg.

Igor felnőtt. Tudomásul kell vennem, hogy egy férfival élek, akit a saját kedvemre formáltam. A magam képére neveltem. Én teremtettem, és olyan engedelmesen adta át magát világomnak, akár egy novícius. Jogom van hozzá. Minden érdekelte, ami én voltam. Ötévesen kezdett hegedülni. Gyermeki odaadása felvillanyozott. Körülöttem sündörgött éjjel-nappal, ott volt minden hangversenyen, szólóesten, lóbálta lábait, rágózott és szorongatta a stólámat meg a hangszertokot. Csillogott a szeme, amikor rá figyeltem. Hétévesen beírattam a zeneiskolába, és attól kezdve megszállottá vált. Tizenévesen már Paganinit játszott, és kisegített a zenekarban. Azt hiszem, ezzel a fanatizmussal pótolta az apját, aki mindentől és mindenkitől távol élt, és úgy hódolt a melankóliának, mint egy papnőnek, amiből még Igor sem tudta kirángatni soha. Szemcsés köd telepedett a pupillája elé. Összekeveredett képzeletében a műlovarnő hangja az anyjáéval, a Csillag téri lakótelep a kronstadti dácsával, Viktor paradoxonai a liturgiákkal. Elfelejtett Igorért menni az óvodába, elkésett a Mikulás-ünnepségről, a szülői értekezletről, aztán a vizsgakoncertekről is. Nem jött ballagásra, sem tanévnyitóra, sohasem beszélgetett a fiával, ő meg nem kérdezett, csak játszott és rejtőzött az apja elől, talán nyomasztotta ez az alázatos téboly. Én voltam a családja, a barátja és a tanára egyszerre. Észre se vette, amikor az apja elment, vagy legalábbis úgy tett, mintha észre se vette volna. Búcsúzóul megkapta tőle a család egyetlen vagyonát, a nagyapja Amatiját. Tornacipőben és farmerban, úgy fogta azt az Amatit, mint egy relikviát, és könnybe lábadt a szeme. Bámulatos módon tud váltani egyik korról a másikra, keletről nyugatra, kultúráról kultúrára. Napközben Vivaldit játszik a historikusoknál, vibrátó nélkül, olyan elegáns vonóvezetéssel, hogy még az öreg Marjanucz szíve is belesajdul. Esténként meg kocsmába jár, ultizik és nyomja az aktuális szlenget a melósokkal. Könnyen alkalmazkodik, otthon van mindenhol, egy menekülőművész, biztos a műlovarnőtől örökölte.

Igor elutazott, nem mondta, hová. Bosszant ez a titkolózás, egyáltalán nem tetszenek nekem ezek a mellékutak. Nem fogom engedni, hogy itt hagyjon, és elköltözzön valami kurvához! Azon gondolkozom, mikor is vált felnőtté, de nem tudom megmondani. Azt hiszem, már hétévesen is felnőtt volt. Megérezte a hiányt köztem és az apja közt. Talán soha nem is volt a gyerekem, hanem inkább a társam, ösztönösen felvette Alexander szerepét, s azon csodálkozom, hogy milyen könnyedén és otthonosan mozog ebben is. Mindig úgy viselkedett, mint a rajongóm, a partnerem.

Négy tanítvány mára. Két vakarcs a villanegyedben, adottság egy szál se, modor annál inkább, de legalább jól fizetnek, és két felkészítő. Valaha szerettem volna elmenni innen, megszabadulni ettől a provinciális szemétteleptől. Próbát játszottam Pesten és Bécsben is. Muszáj volt fellépnem, kellett a megméretés, közönséghiányom volt. Simán ment, aztán jöttek a levelek a Fesztivál Zenekartól, a Filharmóniától, sőt még Japánból is, hogy mehetek, de nem mertem. Igor miatt. Honnan tudhattam volna, hogy mi lesz, ha elköltözünk? Mi van, ha Igor alkalmazkodóképessége csak álca, és Tokióban összeomlik, mint az apja. Rájön, hogy mégsem az, aki, és meg kell keresnie az anyját, meg kell találnia a rokonait, a múltját, hogy kirakhassa a jelenét. Mi van, ha anyakönyvek és keresztlevelek között akar matatni hátralévő életében, vagy az apjával élni Moszkvában? Féltem. Sőt rettegtem, és nem is őt féltettem, mint inkább magamat, hogy nem fogom elviselni, ha elmegy. Addig jó nekem, míg Igor nyugton van, gondoltam. Bedobtam a leveleket a kukába, és vettem egy pezsgőt. Lassan és sokáig ittam.

Mikor kirúgtak, még Viktor ajánlott be óraadónak egy zeneiskolába. Jobb volt, mint a semmi. Szerettem kávézni vele és hallgatni lédús pletykáit. Rettenetesen tájékozott volt, pedig csak törte a magyart. Ekkor jöttem rá, hogy a jól informáltság nem nyelvtudás kérdése. Aztán vége lett ennek is, maradtak az apróhirdetések, a magánórák és a haldoklás.

 

Monológ 2

Megőrjít ez a slepp. Nem vesznek fel szólamvezetőnek a szekundba, mert túl fiatal vagyok. Mihez képest? Aki bekerült, csak néhány évvel idősebb, és úgy játszik, mintha röfögne. Nem értem a koncertmestert, hogy nem zavarja ennyi disznóság? Nincs füle? Meghibbantak ezek, vagy mi? Állítólag le volt zsírozva az egész. Maradhatok kisegítő, rendszertelen fizetéssel. A nagyapámnak szobrot emelnek, engem meg száműznek az anyám miatt. Ő a számkivetett babajaga, de hogy miért, azt senki sem tudná megmondani pontosan. Iszom egy kávét a büfében, és benyomok egy vodkát is. Itt a legolcsóbb. Aztán felmegyek a színpadra. Hosszan néztem anyámat a szünetben. Semmit sem öregedett, ugyanolyan, mint gyerekkoromban. Lenszőke haj, szabályos homlok, apró termet, csak a bőre ereszkedett meg itt-ott, de ettől még izgalmasabb. Kata a piros ruhájában rá emlékeztet, hasonlóan játszik, de anyám puhább, letisztultabb. Látom rajta, hogy féltékeny, remeg az alsó ajka. Nem baj, fájjon csak neki a gyávasága. Tudok a kukába dobott levelekről, kivettem és elolvastam mindet. Már rég egészen másvalaki lehetne, és lehetnék én is, ha akkor bátor. Elszarta az életét, most meg kapálódzik, és velem takarózik, de ebből nem eszik. Nem engedem, hogy zsaroljon, nem hiszem, hogy értem tette, meg azt sem, hogy nekem áldozta magát. Egyszerűen csak gyáva volt. Évek óta nem gyakorol, nem hajtja magát, nem próbálkozik, csak nyafog meg ordibál.

Katánál alszom. Csiklandoz a nőisége, szelíd ösztönei megnyugtatnak. Kimegyek a konyhába és rágyújtok. Anyámra gondolok. Most levendulaolajat tesz a fürdőkádba, felbont egy üveg bort, egy szelet kenyeret készít a kád szélére és elnyúlik a vízben. Tölt magának. Nem hallgat zenét, inkább álmodja. Mindenkit utál, beleértve engem is, mert nem vagyok otthon, és azon töri a fejét, mivel tehetne tönkre, hogyan gerjeszthetné bűntudatomat, mint gyereknek is. Kezdek ellenálló lenni, már nem parancsolgathat, mint egy idomár. Nem érdekel, ha nyitva hagyja a fürdőajtót, vagy ha kint felejti a törülközőjét, erre nem fog beidomítani, azt garantálom. Rájöttem, hogy hibbant, akkor hibbant meg, mikor kipakolták a zenekarból. Elalszom.

Arra kelek, hogy Kata áll az ablak előtt és gyakorol, szétszórják a fényt a karján ülő pihék. Megfőzöm a kávét. Valami olyasmit mond, hogy tuttistát keresnek a Berlini Filharmonikusoknál. Megnézzük a neten, és tényleg. Izgalomba jövök, verejtékezni kezd a homlokom, az agyamba tódul mind a hat liter vér, kinyitom a teraszajtót, és nagyokat lélegzem. Évek óta azon spekulálok, hogyan kéne megszabadulni anyám koszos allűrjeitől, a peremen vergődéstől, és tessék, itt van. Minél meszszebb, annál jobb. Letöltöm és elküldöm a jelentkezési lapot. Aztán elővesszük Kata lemezeit és végighallgatjuk az összeset, minden előadásmódot, minden variációt. Elemezzük Vengerovot, Ojsztrahot, Heifecet, Menuhint. Esteledik, mire abbahagyjuk. Sétálni megyek a Tisza-partra, kiszellőztetem a fejem, és formálom magamban a hangokat. Keresem a saját olvasatomat. Háromnegyedes tempó, semmi előírás, tüskés tizenhatodok, leszállító jel, aztán egy feloldó, és zuhanni kezdek. Zuhanok kifelé az életemből, nem is akárhogy, aranyszállal szőtt ejtőernyővel egészen a szabadulásom felé.

Itthon hangos csinnadratta, hogy feltalálták már a telefont, vagy mit. Nyomasztó ez az áradó féltékenység. Ha tudná, hogy mennyire nem érdekel, hiába erőlködik nem fog lelkiismeret-furdalást gerjeszteni bennem. Szaladok próbára. Ülök a prím legutolsó pultjában. Tele van a tutti kiborotvált szukákkal. Önimádatuk határtalan, ha tehetnék, minden sarkon oltárt emelnének maguknak. Úgy tartom a hangszeremet, mint egy vértet, még a látványuk is kimerít. Kata világos ösztönei üdítenek egyedül. A szünetben Mozarton gondolkozom, és előkeresem a kottatárból a darabokat. Ha jól akarom játszani, fel kell támasztanom, és elevenné kell gyúrnom minden félelmével és hajlamával együtt. Úgy kell gondolkoznom, úgy kell éreznem, mint ő, este végigolvasom a levelezéseit. Nem mondom meg anyámnak, hogy elutasítottak, és azt sem, hogy jelentkeztem Berlinbe. Nem volt igaza, nem a múltamat akarom megtalálni, hanem az életemet.

Hazafelé bemegyek a pravoszláv templomba, most az egyszer beszélnem kell a nagyapámmal, csak attól félek, hogy inkább a régi pártházban tanyázik, mint itt, de aki annyira hitt az ügyben, aki annyira tudott hinni, mint ő, az nem lehetett ateista.

Egyáltalán nem hiányzik az apám, sőt megkönnyebbültem, amikor elment. Gyűlölte Viktort, mégis úgy őrizte, akár egy eleven ereklyetartót, benne az anyja képeivel. Megfojtották a komplexusai, a lágervíziói, az apjától átvett bűntudat. Nem csodálkozom, hogy belehülyült. A műlovarnő sem érdekel, mit mondhatnék egy nőnek, aki még a méhében sem beszélt velem soha, és azóta sem huszonnégy éven át. Gyerekkoromban Judit volt az anyám, a családom és a tanárom egyszerre. Akartam, hogy szeressen, s tudtam is a módját, minél jobban hegedültem, annál jobban szeretett, de már nem akarom.

Hosszan nyomom a csengőt, pizsamában, kócosan nyit ajtót Kata. Arra gondoltam, hogy átcuccolok hozzá, amíg felkészülök. Nincs kedvem anyámnak magyarázkodni, és egyébként sem tudna már mit mondani, csak azzal telne az idő, hogy szemrehányásokat tesz. Pihenek néhány órát, aztán nekilátok megtanulni a szólóállásokat. Ügyelek a légzésre, az ujjrendre, a fekvésváltásokra, a ritmusra. Nem csúszhat félre, nem késhet egyetlen hang sem, először külön-külön kell őket megformálnom, testesek, tömörek, szúrósak, kecsesek és puhák csillámlanak a húrok felett. Figyelnem kell a hangerőre, a vonalvezetésre, a nyomatékokra, ne nyekkenjen, ne sípoljon a kezem alatt semmi. Aztán addig gyakorolok, míg be nem rögzülnek a mozdulatok, amíg olyan ösztönössé nem válnak, mint a mirigyműködés vagy az emésztés. Amikor az izmok már maguktól mozognak, mikor már nem kell néznem a kottát, nem kell gondolkoznom a következő hangon, frázison, perióduson, amikor már én magam vagyok a zene, akkor abbahagyom. Folyik rólam a víz, izzadok, mint egy ló, fáj a vállam, az ujjaim, kisebesedett a nyakam a kávától. Napok teltek el, anélkül, hogy észrevettem volna. Megvárom Katát, míg hazajön a melóból, és meghívom vacsorázni. Pontosan tudom, hogy végig ott fog matatni a fülemben az egész darab.

Reggel korán kelek, még egyszer átnézem a húzósabb részeket, Kata párizsis zsemlét csomagol, aztán kikísér az állomásra, törtfehér szoknyában és edzőcipőben álldogál mellettem. Sokkal inkább a barátom, mint a szeretőm, gondolom, csak nem merem neki megmondani, nehogy megbántsam. Megveszem a jegyet, és helyet keresek a vonaton.

Átalszom az utazást. Leszállok. Nem ájuldozom a Nyugat ultracivilizációs csodáin, még akkor sem, ha úgy érzem magam, mint egy kizsigerelt keleti. Természetesen járok a kiglancolt strasszékon, eszem a rákos szendvicset meg a Sacher-szeletet, és visszafogottan gesztikulálok, mint az itteniek. Nem bonyolítom a dolgot, belépek a (…), a próbajátékra jöttem, mondom a portásnak, kapok egy vonalkódot, és negyven perc múlva szólítanak a tizenkettes terembe. Heten ülnek a bizottságban, a karmester, a titkár és a szólamvezetők. Lassan abbamarad a remegés a gyomromban. Egy ráncos, kövér nő a zongorakísérő, ad egy A-t, gyorsan hangolok, összenézünk, aztán játszani kezdek, ahogy a hívő-bolsevista nagyapám rám hagyta. Ömlik a vérem, még egy tétel, és elvérzek. Ilyen átörökített anomáliákkal, nem nehéz megérteni Mozartot.

Aláírom a szerződést. A szimfonikusok bekaphatják. A jövő évadban kezdek, de már most muszáj elmennem, különben anyám kicsinál, mielőtt még élni kezdhetnék. Nem érdekelnek a hisztijei, a vádaskodások, a mihez kezdek nélküled szlogen. Szó nélkül csomagolok. Nem viszek magammal semmit a múltból, csak a legszükségesebbeket, és persze anyám bankszámlaszámát, hogy aztán havonta törleszthessek neki.

 

 

Nincsenek.

Cimkék: Kornéli Bea

 

Cimkék: Kornéli Bea