Szabó T. Anna: Hold

A szeretőmnél vagyok, a neve Valentin. Valentin egy loftlakásban lakik a város fölött. A főfala üvegből van, látni a tetőket és körben a kivilágított ablakokat. Valentin csak húszéves, én harminckettő. Valentin gazdag, a lakást az örökségéből vette. Nagyon szeretek így ülni mellette, egészen közel a hatalmas ablakhoz, a legszívesebben a lábamat is belelógatnám a sötétségbe. Nézzük a holdat, kerek és fehér, nemrég kelt fel.

A vállgödrébe hajtom a fejem. Szeretem a szagát, nem olyan nehéz és parfümös, mint a férjemé, inkább könnyű, sós. A nyakán feszesek az izmok, ma is egész nap edzéseket tartott. Én is ott, a teniszpályán ismertem meg, fél évvel ezelőtt, ő akart engem, én őt eleinte nem. Azóta meggondoltam magam.

Már megint magyaráz valamit, alig figyelek oda. A farkasemberekről beszél, moziban volt az este, ott láthatott valamit, éppen azt mondja, mennyire szereti nézni az átváltozást, amikor az emberből állat lesz, a lábai megnyúlnak, az izmai szétpattannak, a szeme izzó sárgára vált, és késes karmai nőnek. A hold miatt, tudod? Tudom. A hold olyan, mint egy óriási izzó szem, egy vadállat szeme, egy őrült szeme, nézd csak meg, néz minket, látod? Látom, mondom, és kortyolok egyet a borból, ez már a negyedik pohár, kezdek lebegni. Ugye, te is szereted a holdat? Szeretem. Édes kicsi buta Valentinom.

Ma parókában vagyok, de te nem vetted észre. Valentin soha nem vesz észre semmit, csak a testemet. A hajam, a ruhám, a fehérneműm nem érdekli, csak az, ami alatta van. Ami közte van és benne van. De én nem szeretem mutogatni a testem. Sosem szerettem, de most még kevésbé, amióta kezd nőni a hasam. A férjem akarja ezt a gyereket, nem én. Én nem akarom, hogy szétessen a testem, mint az anyámé, aki tésztássá hízott már az első után. Én nem akarok kövér lenni. Utálok enni, inni sem szeretek. Azóta iszom csak, amióta nem megy el tőlem a vér. Bennem ragadt a vér, kell a vörösbor, hogy még több legyen. Elképzelem, ahogy a bor szivárog át a méhlepényen. Csicsíjja, babája.

A parókát azért vettem fel, mert ma reggel kopaszra borotváltam a fejemet. Azzal a borotvával, amivel a lábam közét szoktam. Először ollóval kellett, mert nagy, göndör fekete hajam volt, mint a fekete báránynak, ahogy a férjem mondja. A férjem nem tudja, hogy nincs hajam. A férjem nincs otthon soha. A fülem fölött meg is vágtam a bőrt, pont afelett, ahová a parfümöt szoktam tenni, nem is gondoltam, hogy annyira vékony. Folyt le a vér a nyakamra, néztem. A mellemre csepegett, aztán a padlóra. Látni akartam, milyen az igazi meztelenség. Milyen egy fekete bárány meztelenül. Hát csúnya. Ennél csupaszabb már nem lehetnék.

Most már csak az maradt titokban, ami belül van. Tessék, vörös a hajam, mint az őszülő nőknek, akik hennával próbálják eltakarni a szálakat. Én nem őszülök, és már nem is fogok. Nem akarok többet hajat látni. Mindig is utáltam a kád szélére tapadt hajszálakat, hányingerem volt, amikor a porszívó torkából kikapartam a filcessé tömörödött koszos gyapjút. Valentinban is azt szeretem, hogy olyan szőrtelen és tiszta, ő meg bennem azt, hogy csupasz vagyok mindenütt. Szereti a csupaszságot látni. Én nem.

Valentin a hajamat is szerette, most mégsem veszi észre a változást. Talán azért, mert sötét van. Mikor megérkeztem, leoltottam a villanyt. Azóta itt ülünk az ablakban. Olyan éles és fehér a holdfény, hogy látom a nyakán az eret. A hajam az arcát éri, a parókám nem göndör, éreznie kéne a különbséget. Még mindig a vérfarkasról magyaráz. Nem emelem fel a fejemet, úgy mondom, hogy én meg láttam egy bárányt az újságban, aminek emberarca volt. Holtan született, véres és csapzott volt a szőre, volt szája, orra, de nem volt szeme. Azt már nem mondom meg, hogy utána azt álmodtam, hogy én szültem azt a bárányt, egy szőrös orvos húzta ki belőlem, és rám tette. Tudtam, hogy Valentin lett volna a neve. A saját üvöltésemre ébredtem, de senki sem hallotta, egyedül voltam a házban. Nem tudtam visszaaludni. Azóta nem alszom. Két napja. És azóta nem érzem, hogy rúg a gyermekem. Pedig mostanában már szoktam érezni valami kaparást, mintha valaki belülről kopogna. Te elhiszed az ilyen hülyeségeket, kérdezi Valentin. Hallgatok. Tudom, mit gondolsz, mondja Valentin, de a vérfarkas, az más.

Valentin nem tudja, hogy terhes vagyok. Ha tudná, sem érdekelné. Csak azt tudja rólam, hogy sötétben szeretem csinálni. Hogy még akkor sem bírom elviselni, hogy néz, amikor be van kötve a szemem. Azt szeretem csak, ha simogat. Azt szeretem, ha a bőrével lát. Az lenne a legjobb, ha vak lenne, ha nem is látna egyáltalán. Azt a legkevésbé, amikor sikoltok és elváltozik az arcom. Az nem én vagyok. Persze, ki vagyok én.

Egyszer csak szimatolni kezd. Becsukja a szemét, ahogy tanítottam, de szimatol. Beszagol a melleim közé, és rámarkol a vállamra. És morog. Hagyd abba! Farkas vagyok, azt mondja, átváltoztam. Megeszlek. Sovány falat leszel, fél fogamra sem elég. Ellököm és felállok, a bor a kezemre fröccsen. Elfordulok tőle. Feláll ő is. Nekilök az ablaknak, fölhúzza a pólómat, a mellem nekinyomódik az üvegnek. Amióta terhes vagyok, megint van valami mellem. Valentin a hátamat nyalja, forró a nyelve, mint a torkomban a bor. Lehunyom a szemem. Érzem, hogy átsüt rajta a hold. Átsüt rajtam is, mintha álmodnék. Nem is vagyok itt. Megnyalom a számat, sós.

Ne itt, mondom, meglátnak. Mintha meg se hallaná. Hallod, ne itt! A fenekemmel lököm el, kaffan egyet, felnevet, hátrál. A pólómat visszasimítom magamra. A hold besüt a szobába, mindenütt világos van. Nem akarom, hogy lásson. Megfordulok, az egyik kezemet becsúsztatom az inge alá, a mellére, úgy lököm lassan hátrébb, el az ablaktól. A másik kezemben még mindig ott a borospohár. Kortyolok még egyet. Szédülök. Hányingerem van.

Megint lehunyom a szemem. Nem akarom látni a holdat, nem akarom látni, ahogy visszasüt rám a tükörből. Nem akarom, hogy lásson. Az ágy előtt áll meg, kilép a nadrágjából, leül. Lassan lenyom a földre, és a hajamba markol. Felemelem a bort, hogy ráöntsem a hasára, hogy belecsorogjon a számba. Le kéne tenni a poharat, de maradt még benne.

Felszisszen, és mozgatni kezdi a fejemet. Alig érzem meg a bor ízét, azt is érzem, hogy teljes erőből markolja a parókát. Érzem, ahogy a kétoldalas ragasztó, amivel a tarkómnál és a halántékomnál rögzítettem, elkezd leválni a bőrömről, elkezdi feltépni a fülem felett a sebet. Fáj, de nem érdekel. Valentin hörög. Alig kapok levegőt.

Hátrarántom a fejemet. A paróka a kezében marad, még húzza maga felé, aztán meglepődve felnyög. Kurva élet! Ez mi? Haj, mondom rekedten. De hiszen te kopasz vagy! Egészen meg van ijedve szegény kicsi Valentin. Tetszik, kérdezem, mosolygok. Csak néz. Ha nem tetszik, tedd szépen vissza.

Mezítláb felém rúg, nem nagyon erősen. Mellkason talál, elvesztem az egyensúlyomat, és ahogy kitámasztom magam, elejtem a poharat. A kőpadlóra esik, hallom, hogy szilánkokra pattan. Egy szót sem szólok, nézem, ahogy ott ül felettem pucéron.

Eldobja a parókát, és lassan, gyöngéden felém nyúl. Nem szólok semmit. A tenyerébe veszi a fejemet, finoman végigtapogatja körben. A tenyere forró és puha. Odanyomja magát az arcomba. Folytasd. Ne hagyd abba. Nem hagyom abba. A fülem mögött megint szivárogni kezd a vér.

Azt hiszem, mindjárt vége. De akkor a szemembe vág a fény. Valentin megkereste az állólámpa kapcsolóját. Hogy lásson, hogy mindenki lásson meztelenül, terhesen, kopaszon. A nagy üvegablakon át most az egész város a testemet nézi, mint a kirakatban.

Undor. Sós, mint a hold. Forró, mint a bor a tenyerem alatt, ahogy a szilánkok között tapogatok a pohár törött szára után. Ráugrani, rálökni az ágyra. Csukott szemmel kitapogatni, döfni. Ne lásson, ne lásson, ne lásson. Hallom az ordítást. Hallom, hogy nem látok semmit. Ez nem én vagyok, de ki vagyok én? Lenyomom, tartom. Nem tart sokáig. Forró és sós, sós és forró.

Hirtelen csend lesz. Mellé esem az ágyra. Oldalra rúgok, eltalálom a lámpát, hallom, hogy csörömpöl. Sötét lesz. Lefordulok róla, legurulok az ágyról a hideg kőre, sokáig fekszem a földön. Nem mozog. Már nem mozog bennem. Végre.

Nagyon lassan felállok, kinyitom a szemem. Még káprázik, alig látok. Minden csupa holdfény és alvadó árnyék. A lábammal tapogatom ki a parókámat, a szálak a lábujjaim közé akadnak, akár otthon a gyapjúszőnyeg rojtja. Vacogni kezd a fogam. Ott hagyom a parókát a földön. Öltözni akarok, de nem találom a ruhámat. A ruhám rajtam van.

Menni kell. Vissza az üres lakásba. Kioltani a holdat. Végleg behúzni a függönyöket. Csicsíjja.

Az ajtó felé indulok, de visszanézek. Nagyon nagy csend van. Valentin boldog, Valentin elégedett. Valentin hanyatt fekszik, szétvetett kezekkel. A szája nyitva, a szeme fekete folt.

Az arcom ragad. Meg kell mosnom. Nem gyújtok villanyt a fürdőszobában, hideg vizet fröcskölök magamra, szappant engedek az ujjamra, sokat, sokáig sikálom vele a fogamat. Még mindig sós. Köpök. Fekete hab. Köpök megint. Kocog a fogam.

Felegyenesedek, hogy megtöröljem az arcom. Csak a holdfényben derengő sötétet látom. A kagyló fölött a tükörben nincsen senki.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Szabó T. Anna: Terhes-rap; Hársfa Csak utasítanak mind: mit csináljak, hogyan keljek, egyek, igyak, hogyan...

Szabó T. Anna: Vér Egy fájdalmasan szép, sápadt és szalmaszőke fiúhoz mentem fel éjfél...

Szabó T. Anna: Porcelán Szabó T. Anna Porcelán Nem tudok megszokni itt. Az...

Szabó T. Anna: Hat gyerekvers Ördögkörből bökölődtök! Föltöltőkön tökölődtök! Könyököltök, sört öntötök! Lődörgő kölykökön győztök!...

Szabó T. Anna: Cruelty free Szabó T. Anna Cruelty free Látom, nagyon izgat ez...

 

 

Cimkék: Szabó T. Anna