Lator László: Hét év (Karafiáth Orsolyáról)

A Hét év majdnem sanzon (ezt egy cseppet sem lekicsinylően mondom), Nadányi Zoltán szerelmes énekeivel rokon, s azt a hangot nem egy nagy költőnk elirigyelte. De ez a vers is, mint minden igazán emlékezetes sanzon, ki-kisiklik, le-lecsúszik várható pályájáról. A szerelemről szól, persze, de itt-ott felfeslik a szövete. Egy kicsit kimódoltan indul, akár azt is mondhatnám, hogy modorosan, költője kelleti magát, szerepet játszik. Ez a talpig natúr selyemben kell szeretni (nagyon rá vall ez a natúr meg a képet láthatóvá-foghatóvá tevő talpig) jelmezes színpadi produkciót ígér. Ugyan hagyja már ezt a kacér magakelletést, mondanám, de a második sor belém fojtja az akadékoskodást. Mert a redőzni, omlani, miként a fátylak igazi nagy mutatvány, itt, kimondatlanul, már másról van szó, testről, húsról, ölelésről, a szeretkezés természetéről, de milyen sugallatos-spirituálisan! Összecsúszik bennünk a két kép, az első sor meg a második, nincs szükség magyarázkodásra. És aztán a félbetört harmadik, prózaian-fesztelenül egyszerű, az ők tudtak így, múlt időben, fájdalmasan. Ha folytatná, ha nem hagyna űrt a sorban, alighanem elposványosodna. Ilyen az egész vers: csupa váratlan váltás, majdnem-túljátszott, mégis természetesen bomló játék, idézőjelesen szárnyaló líra. Orfeumi produkció, s alatta a köznapias, de azt is mondhatnám, hogy egzisztenciális tragédia. Az első pillantástól jegyben jártak szinte-szinte slágerszöveg, de ez következik rá: Az első érintésük: oltalom, s ennek bennem hirtelen visszhangja támad, mert ebben az egyszerű, dísztelen mondatocskában a szerelem megváltó hatalmáról beszél. Aztán, úgy érezzük, jön megint a semmitmondás: s ez régen volt, nagyon. Csakhogy ez az üres mondat alakot váltva, így-úgy módosulva (rég volt ez is, ez se most volt, hogy mikor, ne kérdezd, mostig), strófazárlatként, még ötször visszatér, és nemcsak versalakító szerepét értjük meg. A szerelem múlása valami egyetemesebb fenyegetéssel terhes. A Hét évben látványosan mutatkozik meg Karafiáth Orsolya költőtermészete, ritka erénye. Mondhatnám egyszerűen technikának is: ösztönös biztonsággal tudja, mennyire lehet benne a versben. Tudja, mit írhat le, hol kell, ezért vagy azért, kivonni magát egy-egy különben kedvére való, mondat, részlet mögül. A szerelmesek beszéd-roncsaiból összerakott (egyébként virtuóz) párbeszéd-monológ túlhabzana, ha nem ellenpontozná egy-egy, visszafelé is ható, száraz mondattal. Mert ilyeneket: Őrjöng a Nap, és elmereng a Hold! / Aranymadár vagy, borzold tollaid! csak úgy lehet elfogadtatni, ha a rákövetkező sor: Így álmodoztak. Ám rég volt ez is eltávolítja, személyteleníti, múlt időbe teszi. Így lesz a vers, ha tetszik, személyes vallomás, kivilágítása egy hosszú, csakugyan megélt szerelemnek, ha tetszik, felöltöztetése egy általános érvényű komor képletnek.

Kapcsolódó írások:

Lator László: Vers-látlelet (Szöllősi Mátyásról) Lator László Vers-látlelet (Szöllősi Mátyásról) A díjazott, Szöllősi Mátyás, pályakezdő...

Lator László: Lefokozott líra Lator László: Lefokozott líra Egy folyóirat egy évfolyama nemcsak...

Lator László: Mire jó egy téves hívás? (Fischer Mária) Az első vers úgy indul, ahogy mostanában szokásos, már-már...

Takács Ferenc: Mű-terem (Lator László: A tér, a tárgyak. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó.) Takács Ferenc Mű-terem A Lator-líra keletkezéstörténetének ismerői tudják, hogy...

Lator László: Arc Lator László Arc Sic transit (ha nem is glória,...

Cimkék: Karafiáth Orsolya, Lator László