Vissza a jelenbe

Végy egy nyersen kapott anekdotát, vágj le belőle néhány emészthetetlen nyesedéket, panírozd be korhű információmorzsákkal, rántsd ki a kaland és izgalom zsírjában, fűszerezd és tálald minél gusztusosabban. Ha mindezt megteszed, valami olyan szellemi táplálékhoz jutsz, amely megtévesztésig hasonlít a XXI. század című kultúrtörténeti detektívműsorhoz.

Az RTL Klub hetente egyszer, éjjel sugárzott adássorozata ugyanis leginkább ehhez a műfajhoz áll közel. Már az alcíme is fennen hirdeti, hogy „a legendák velünk élnek", a történelmi források, archívumok, élő szemtanúk suttogását felerősítve átélhetővé tehetjük a múltat. Alkotóit nem a történelem egésze, még csak nem is egy adott esemény szellemi és fizikai környezete érdekli, hanem néhány rejtélyesnek tűnő adalék, amelyeket hozzáértő kézzel meg lehet fosztani a rájuk rakódott mítoszoktól. Jóllehet saját bevallásuk szerint „tudományosnak mondható" módszerrel járják körül az őket érdeklő kérdéseket a televíziós újságírók, nem feltétlenül találják fel a bölcsek kövét, nem válik minden arannyá a kezükben. Sem a témaválasztás, sem a számukra is nehézséget okozó „fogyaszthatóvá tétel" nem teszi lehetővé, hogy mélyen beletúrjanak egy kitüntetett kor vagy jelenség hátterébe, és bizony az is előfordul, hogy a detektívek kudarcot vallanak. A korábbi adásokban többek között a feltételezett pilisi energiavonalak („szívcsakrák"), valamint a miskolci szellemvadászok esetében ők sem tudtak igazságot tenni, bármennyire is szerették volna. Mindenesetre munkába állítják az agysejteket, megmozgatják a képzeletet, s ehhez még háromfejű borjúra sincs szükségük.

Elég két apró érdekesség a technikatörténetből. Az első autóverseny magyar győztese és az első magyar óceánátrepülők története többet rejt, mint amit első pillantásra sejtenénk - jóval többet annál is, amit Rózsa György magyar elsőkről szóló műsora kínálna a közszolgálati televízión. Pátosz, tragikum, groteszk, komikum, misztikum: minden előfordul, mi szem-szájnak ingere. A történetek egyike sem egy nagy dobás - részben vagy egészben találkozhattunk már velük, de a vizuális megjelenítés, a feldolgozás dramaturgiája és néhány fontos részlet kidomborítása előnyére válik a műsornak. A művelt, ám olykor szerény eszközökkel dolgozó XXI. század felvillantja a reményt, hogy képes élvezhető formában kipótolni a magyar oktatási rendszer egyes hiányosságait. De sajnos csak egy bizonyos pontig. Azután erőt vesz rajta a felületesség, a tények laza kezelésének vágya, a kommercializálódás szelleme. Összességében mégsem hagy rossz szájízt maga után.

Már az első perc jól kezdődik. Mindenki magyar, csak nem mindenki tudja magáról - vezeti fel Szisz Ferenc, a francia Grand Prix 1906-os győztesének történetét a kommentátor-szerkesztő, Maronics Annamária, majd sietősen hozzáteszi: mi sem tudjuk mindenkiről. Ezzel a belépővel eloszlatja az aggodalmat, hogy Frei Tamás újabb ámokfutását kell végigkísérnünk az egzotikus magyar diaszpórában. Rokonszenves az is, hogy arcával vállalja a készített anyagot. Ez a műsor egész folyamára jellemző, az állandó és alkalmi szerzők alkotásaikért maguk viselik a felelősséget, nem a súgógép éppen divatos bajnokát tolják az előtérbe, s ez a változatosságot, az egyéni szempontok hangsúlyosabb megjelenését is garantálja. A riportert természetesen nem a szeghalmi születésű mérnök-versenyző fordulatos életútja érdekli (azon gyors tempóban száguldunk át), hanem névrokon alteregójáé, a tiszaszentimrei Szisz Ferencé, aki olyan ügyesen húzta magára az 1944-ben elhalálozott neves hazánkfia maszkját, hogy nem csupán falubelijeit, de a Renault-gyár képviselőit is megtévesztette, akik ajándékokkal halmozták el egykori „favoritjukat". A történelem persze már réges-rég lerántotta a leplet az 1970-ben elhunyt másik Szisz Ferenc hamisításáról, de - mit tesz Isten - egy internetes portál épp egy hónappal a televíziós adás előtt elevenítette fel a kis magyar kuriózumot, így hozzájárulhatott a kamera érdeklődésének felkeltéséhez. A nézők nem jártak rosszul: a szerkesztők mélyebbre ástak, az operatőrök többet megmutattak, a riporterek körbekérdeztek, a vágó alaposan megdolgozott a pénzéért. A statikus, színes, portrészerű jelen idejű és a mozgalmas, fekete-fehér, távolról fényképezett archív felvételek egymást kiegészítve és a szubjektív hangvételű kommentárt illusztrálva élvezetes, jó ritmusú betétfilmet alkottak. A munkamódszer azonos volt a később is tapasztalttal: először belecsaptak a lecsóba, majd visszatértek a paprikához és paradicsomhoz, magyarán a közepéről kezdve fejtették fel az okokat, mutatták be a szereplőket, kísértek el a 21. században (is) élő utódokig, szemtanúkig. Szórakoztató ismeretterjesztést műveltek felsőfokon - akkor is, ha a kettő helyett egy polgármestert is elviselt volna a képernyő, ha a híres szülöttről sosem halló helyi bácsika értetlenkedése és az identitásváltó nyugdíjas csősz szomszédjában leselkedő egykori kislány zamatos visszaemlékezése a sok önismétlés miatt nem érte meg a kettéhasítást, és ha az igazi technikai zseni többet érdemelt volna a műsorkészítőktől az epizódszerepnél. Ugyanis nem keveset tett le az asztalra az első autók fejlesztésében, a mai autóversenyek prototípusának megteremtésében. Ki lehetett volna bogozni azt is, valóban Deák Ferenc után kapta-e keresztnevét, a hamis Szisz a testvére volt-e, mint egyes szaklapok tudni vélik, és még néhány izgalmas érdekesség is belefért volna - például az, amikor utolsó versenyén, 1914-ben kerékcsere közben elütötte egy versenytársa, és súlyos sérülést szenvedett.

Anyagbőséget, ám érthetetlen ritkítást is megfigyelhettünk „Az óperencián túl" című összeállításban is, amely a két magyar óceánátrepülőnek, Endresz Györgynek és Magyar Sándornak állított emléket. Régi híradórészletekkel telepakolva, esetlegesnek tűnő, mégis a témához szorosan illeszkedő mondatokkal, kortárs történésszel, pilótával, hagyományőrzővel készített interjúrészletekkel meghintve, helyszíni szemlével színesítve és a személyesség varázsával átforgatva tipikus XXI. századi alkotást láttunk. Tágabban is megismertük a tárgyalt kort, az 1920-as, 1930-as évek világát, belestünk a revizionista jelmezbálba és a sikeres pilótáknak 10 ezer dolláros jutalmat adományozó, a trianoni magyar sérelmeket felkaroló Lord Rothermere életébe. Megtudtuk, hogyan készítették elő a beszédes nevű Justice for Hungary repülőgép világrekordnak számító útját, kifejtették számunkra a Bicske határában végrehajtott kényszerleszállás feltételezett okait, a „magyar hősök" ellentmondásos ünneplését és a repülőgép egy évvel későbbi tragikus balesetének körülményeit. Érdekes, szellemes, jól összefércelt anyagot láthattunk. Persze jókora aránytalanságokkal: kevésbé fontos, hogy a vállalkozást finanszírozó amerikás magyar miféle húsüzemből szedte össze a szükséges pénzt, mint az, hogy a repülőgépet propagandaeszköznek használó angol lord valójában miért nem értett egyet a Horthy-rendszer hivatalos külpolitikájával. Ezt a műsorkészítők elintézték annyival, hogy elképzelése nem találkozott a „mindent vissza" elvével - de hogy mi okból és mégis mit gondolt, homályban maradt. Pedig egy félmondatot biztos megért volna, hogy a sajtómágnás Rothermere etnikai alapon képzelte el a nagy nemzetközi visszhangot kiváltó és Magyarországon komoly revíziós mozgalmat elindító 1927-es (nem 1928-as, mint a műsorban elhangzik!) cikkében az erőszakmentes visszacsatolást, azaz a túlnyomó többségében magyarlakta területeket - a történelmi Magyarország kis részét - óhajtotta csak a Szent Korona alá vonni. Ehelyett az összeállítás legvégén az angol lordnak állított díszkutat szemlélhettük meg hosszasan a budapesti Wenckheim-palota előtt, ami ugyanolyan szervetlenül illeszkedett a keretbe, mint az előző riport végén előrángatott félinformáció az állítólagos magyarról, aki névadója lett az első Mercedesnek. De ha már a Rothermere-emlékművel zártak, igazán elzarándokolhattak volna az igen látványos Szisz Ferenc-szoborhoz is, amely a mogyoródi Hungaroring bejáratánál található. Furcsa, hogy a Forma-1-es közvetítésekért élő-haló RTL Klub munkatársainak ez nem jutott eszükbe.

Egy-két hiányosság mellett időnként a nagyotmondás is szemet szúrt: a kommentátor szerint 1927-ben Charles Lindbergh repülte át először az Atlanti-óceánt. Ez nem igaz: a bravúr John Alcock és Arthur Whitten Brown nevéhez fűződik, akik 1919-ben egy átalakított bombázórepülővel jutottak el Újfundlandból Írországba. Lindberghet az első egyedüli óceánátkelésért süvegelték meg - ez sem kis teljesítmény, tekintve, hogy nem volt mellette egy navigátor, aki szükség esetén az óceán fölött kimászik a leálló motorhoz, és leveri róla a jeget, ahogy annak idején Brown tette.

„A történelem nem unalmas. Legfeljebb rosszul írják" - vélekedik a XXI. század stábja, és ez az aforizma részben saját műsorukra is igaz. Csupán egy-két figyelmetlenségen bosszankodhatunk, de ezeket feledteti a szórakoztató időutazás és a fiatalos lendület. A XXI. század ugyanazon kereskedelmi televízió Fókusz nevű bulvármagazinjától két hosszú lépéssel közelebb áll a jó ízléshez, de a nézettség tekintetében is legalább ekkora lemaradást könyvelhet el. Talán naivitás azt gondolni, hogy a kettő műsorsávjának megcserélésével az utóbbi nézői is átszoknának az előbbire - de egész biztosan megérne egy kísérletet.

XXI. század - A legendák velünk élnek, 2005. szeptember 7., szerda RTL Klub 22.55. Műsorvezető Maronics Annamária, Wágner Bea; felelős szerkesztő Lázs Sándor; főszerkesztő Kotroczó Róbert; gyártásvezető Takács Zoltán; rendező Farkas Balázs; operatőr Tordai Gábor, Kiszer Barbara, Simon Zoltán; vágó Gál Imre.