Komlós Herbert
Óraszíj
Apám, Klein Ármin 1889-ben született Erdélyben, a Hunyad megyei Brádban. Az 1900-as évek elején magyarosította Komlósra a nevét. Rabbinak tanult, hittant tanított az iskolában, de húszéves kora körül rádöbbent, hogy ez nem neki való, és felköltözött Budapestre. Először fűszer- és gyarmatáru-nagykereskedése volt, majd éjszakai kabarélokált nyitott a Nagymező utca és a Dessewffy utca sarkán, Femina néven. Itt kezdte a pályafutását egyebek között Salamon Béla és Szőke Szakáll is.
Apám rengeteget cigarettázott. 1927-ben, 38 éves korában halt meg gégerákban. Anyám ott maradt özvegyen, támasz nélkül, négy gyerekkel. Tizenegy éves voltam, amikor anyám tejcsarnokot nyitott. Reggelenként, iskolakezdés előtt én hordtam ki a megrendelt üveges tejet. Nem nagyon szerettem csinálni, de kötelességemnek éreztem. Ez persze nem tett jót a tanulásnak, az iskolai jegyeim rosszak voltak, mondogatták is a tanárok: a gyereknek van esze, de nem akar tanulni. (Nem tudták, milyen nyomorúságos a helyzetünk.)
14 éves koromban abbahagytam az iskolát. Két nővérem már dolgozott, munkába álltam én is. Anyagilag kicsit javult a helyzetünk, a fizetésünket hazaadtuk, és morzsoltuk a napokat. Gyakornok voltam az Erdős Hirdetőirodában. Az én dolgom volt minden héten az ügyvédekhez menni, beszedni a pénzt.
Anyám végül úgy döntött, hogy szakmát kell tanulnom, és így kerültem Ledermann Mór textil-nagykereskedésébe inasnak. Két év múlva felszabadultam, „segéd úr" lettem. De nem szerettem ezt a munkát, másra vágytam. Imádtam a zenét, jó ritmusérzékem volt, remekül táncoltam, és rendszeresen eljártam a Gyenes tánciskolába. Gyenes, a táncmester felfigyelt rám, és megkért, hogy legyek a segítségére a különórákon. Itt ismertem meg Jablonczay Lilit. Tizenkilenc éves, gyönyörű, szőke, tehetséges lány volt, szeretett, kényeztetett, csodált - mi kell még? Feleségül vettem. (Huszonkét éves voltam.)
Lilivel betanultunk egy tánckettőst, Fred Astaire-stílusban. Athén, Patrasz, Szaloniki éjjeli mulatóiban, kabaréiban léptünk fel, és elég szép sikerünk volt. 1938-ban azonban lejárt az útlevelem, és mivel katonaköteles voltam, vissza kellett térnünk Budapestre. Itt is dolgoztunk még egy darabig: Plantázs, Zanzibár, Capri, Arizona. 1939-ben meghalt az anyám. A bevonulást még egy ideig el tudtam húzni, színpadi táncokra tanítottam a lányokat. Időközben különváltam a feleségemtől, Lilitől - beláttam, hogy velem nagyon nehéz együtt élni.
Addigra már sok barátom leszerelt a katonaságtól, és elláttak jó tanáccsal: „Herbert, egyre vigyázz! Próbálj bekerülni valami beosztásba!" Amikor bevonultam a Görgey Artúr laktanyába, nagyon egyedül éreztem magam a kétszáz újonc között az udvaron. Egy pókhasú őrmester ordított: „Van köztetek suszter?" Páran előléptek, köztük én is. Az őrmester kiválasztott négyet. „Lelépni! Jelentkezni a suszteroknál! Van köztetek szabó?" Erre is jelentkezett vagy tíz ember, persze velem együtt - de most sem kerültem be. „Ki van itt szakács?" De most már megkérdezte a jelentkezőktől, hogy hol dolgoztak. Amikor rám került a sor, azt feleltem: Athénban, a King George Hotelban. Ez nagyon imponálhatott neki, mert azt mondta: „Te leszel a főszakács."
Még egy teát sem tudtam megfőzni. A laktanyában igen modern konyha volt, a kondérokat csörlőkkel lehetett leemelni a tűzhelyről. A főzéssel nem volt baj, minden szakácsom remek volt, tudták, mit csinálnak. Egyedül az anyagvételezést végeztem magam, őket pedig utasítgattam, hogy ezt így, azt úgy... Soha nem jöttek rá, hogy nem tudok főzni. Persze néha-néha ki is kellett vonulni, mert az utászokhoz voltam beosztva. Hat katonának kellett vállra emelni egy csónakot. Vékony legény voltam, nem nagyon kedveltem ezt a csónakbulit. Később de sokszor visszasírtam ezeket a szép időket!
Megjött az utasítás: zsidó nem lehet fegyveres katona. Esztergomba helyeztek át, a Kenyérmező táborba. Megkaptuk a katonaruhát, amihez sárga karszalagot kellett viselnünk, és megkaptuk a kiképzést is, de puska helyett lapátot. Gombolai hadnagy, a parancsnokunk (civilben versenyló-tulajdonos) rendes ember volt, nem ártott senkinek. Lehet, hogy ezért is váltották le, és kaptunk helyette egy részeges főhadnagyot, akit soha nem láttunk józanul. A keretlegények ezt kihasználták, gorombák és kegyetlenek voltak. Még nagyon a véremben voltak a táncmozdulatok. Ha azt vezényelték: „jobbra át, balra át", nem katonásan, keményen hajtottam végre, hanem tánclépésekben. Belátom, igen komikus lehetett, de emiatt kikötni egy jóravaló fiatalembert - az azért kicsit sok. Háromszor volt benne részem. Hátra kellett tennem a két karomat, ők összekötötték, és úgy akasztottak fel egy kampósszögre. A lábujjaknak két centiméter távolságra kellett lenni a földtől. Öt perc után a fájdalom elviselhetetlen volt, de ők úgy gondolták, hogy egy zsidónak minimum harminc percig kell elviselnie.
Tánczos szakaszvezető irányította a kivonulásokat. Nagyon jó hallása volt. „Egy-kettő-három-négy! - vezényelte. - Mindenki énekel!" Mint már említettem, ragyogó ritmusérzékem van, de énekelni csak hamisan tudok. Ezt Tánczos hamar észrevette, és azontúl így vezényelt: „Egy-kettő-három-négy! Mindenki énekel, kivéve a Komlóst!"
Ez a Tánczos átkozott gonosz ember volt. Ha rossz kedve volt, behívott az ő külön barakkjukba: „Komlós, nagyon hideg van, fázom, leheld melegre az ágyamat!" Ilyenkor fel kellett emelnem a pokrócát, és - hu, hu - lehelnem, mintha melegíteném az ágyat. Számtalan trükkje volt, hogyan lehet a védtelen embereket megalázni. Megkérdezte: „Akarsz Pestre utazni?" Nem számított, ha az ember azt mondta, hogy nem. „Azonnal indulsz! Értem?" Ez azt jelentette, hogy hason be kellett csúszni az ágya alá, aztán a másik ágyon fel, aztán megint le, és így tovább. Közben kiabálni kellett az állomásokat, egészen Budapestig. Ha egy állomás kimaradt, lehetett újra kezdeni.
Mindenáron ki akartam szabadulni innen. Már a szökést tervezgettem, amikor bejelentették: önként lehet jelentkezni Gödöllőre szakaszvezetőnek egy akkor megalakult zsidó munkásszázadhoz. Jelentkeztem.
Így kerültem Gödöllőre. Kicsit megnyugodtam, és kezdtem császárnak érezni magam. Kaptam egy szakaszt, csupa rendes, középosztálybeli, negyvenes éveiben járó férfit. Kicsit kényelmetlenül érintett, hogy nekem kell fegyelmeznem ezeket a családos, „öreg" embereket. Hideg tél volt, 1942 novembere vagy decembere lehetett. Reggelenként az udvarban gyakorlatoztunk. Egyszer csak megjött a parancs: Oroszországba megyünk munkára, éjfélkor bevagonírozás!
Mentünk a luxus-marhavagonokkal a Don-kanyarba, Bugyenibe aknát szedni. 1943. január 10-én érkeztünk meg a doni frontra, illetve a vonat egy kis falunál állt meg, ami egynapi járásra volt a frontvonaltól. Parancsnokunk végtelenül rendes, talpig úriember volt, azt mondta: semmi nem sürgős, mindenki keressen valami szállást, majd holnap indulunk tovább. Másnap mind meg is jelentünk a kijelölt helyen, de láttuk, hogy valami nem stimmel. Mindenki rohant, mindenütt szekerek, teherautók álltak megpakolva, indulásra készen. „Fogalmam sincs, mi van - mondta a hadnagy -, be kell mennem a főparancsnokságra eligazításra." Késő délután érkezett vissza azzal, hogy az oroszok nagy erővel áttörték a frontot. Viszsza kell vonulnunk Kijevig. Melegség öntötte el a szívünket - időt nyertünk. Eltöltöttünk Bugyeniben még egy aggodalmakkal teli éjszakát, és másnap kora reggel elindultunk visszafelé, Kijev irányába.
Parancsnokunk közölte, hogy napi negyven kilométert kell gyalogolnunk. Mindenki ott aludt, ahol tudott, ami akkor már nagy nehézségekbe ütközött, mert minden tele volt magyar és német katonákkal. A németekkel semmi bajunk nem volt. De ha egy házban magyar katonák voltak, oda a zsidókat nem engedték be, ha pedig mi voltunk ott előbb, akkor vitézül kikergettek. Iszonyatos hideg volt, mínusz 40 Celsius fok, menet közben állandóan dörzsölni kellett az orrunkat, hogy le ne fagyjon.
Már csak körülbelül száz kilométerre lehetett a magyar határ, amikor egy kis faluban szállásoltak el bennünket, ahol tífuszkórház működött egy iskolaépületben. A szakácsuk meghalt. Önként jelentkeztem szakácsnak. Elmondhatatlan, milyen borzalmakat láttam ott. Orvosnak híre sem volt, a betegek eszüket vesztve csúsztak-másztak, önkívületben ordítottak. Nem tudom, mennyi ideig voltam ott. Egy reggel megjött a parancs: „Felpakolni az egész kórházat, megyünk vissza a magyar határ mögé!" Hogy aztán mi történt, arra nem emlékszem, mert megkaptam a kiütéses tífuszt. Belázasodtam, valahol a lét és a nemlét között lebegve vonszoltam magam a szekér oldalába kapaszkodva. Ha megpróbálok visszaemlékezni, felvillan bennem egy kép: személyvonatot látok, oldalára festve a vörös kereszt, orvosok és ápolónők vizsgálják a betegeket, és amikor hozzám érnek, azt mondják: kórházba!
Katonai mentőautóval vittek Munkácsra bennünket, és egy iskolaépületben helyeztek el. Erre a betegségre akkor még nemigen volt orvosság. A láz ellen kinint kaptunk, és naponta háromszor finom konyakot és pezsgőt, ami a még ottmaradt zsidó közösség ajándéka volt. Csont-bőr voltam, de meggyógyultam. A betegek több mint a fele meghalt - nekem szerencsém volt. Aztán egy szép napon sorakozót rendeltek el az udvaron, és egy jól öltözött civil beszélt hozzánk. Mondandójának a lényege ez volt: ti most hazamentek, le fogtok szerelni. Amit itt láttatok, tapasztaltatok, arról egy szót se senkinek, még a közvetlen családtagjaitoknak se! Figyelni fogunk benneteket, és ha rájövünk, hogy valaki megszegi ezt a parancsot, azt azonnal visszaküldjük a frontra.
Így kerültem vissza Budapestre. Vilma nénémhez mentem lakni, a Zsitvay Leó utca harmadik emeleti lakásába. Olyan sovány és gyenge voltam, hogy alig tudtam felvánszorogni a lépcsőn, nagynéném először meg se ismert. Egy öltöny ruhám volt, de egy csaló azt is ellopta. Pénzt már rég nem láttam. De a hadiözvegy Vilma néném mindig kisegített. Minél előbb állást kellett találnom. Abban az időben már nem lett volna értelme a művészvilágban próbálkoznom. Végül egy Schulhof Károly nevű volt bajtársam alkalmazott, aki társ volt egy épületfa-kereskedésben. Jól számoltam, tudtam köbözni, úgy éreztem, enyém a világ. A főnököm révén ismertem meg a Lőwy családot is, akiknek Éva lányát később elvettem feleségül.
Lilitől külön éltem, de hivatalosan még nem váltunk el. Találkát beszéltem meg vele a Rajna cukrászdába, ahol közölte: nem válik. Igyekeztem meggyőzni, hogy ezekben az időkben neki is jobb, ha nincs zsidó férje, és hogy az ő leánykori neve, a Jablonczay bizonyos védelmet jelent a számára. Ezt végül megértette. Elváltunk. Az ezt követő hónapokban szinte „békebeli" módon éltünk Évával. Sokat jártunk táncolni, próbáltam elfelejteni azt a sok megaláztatást, amiben részem volt. 1944-ben elhatároztuk, hogy megesküszünk. Április 20-án az anyakönyvvezető előtt kimondtuk: jóban-rosszban együtt maradunk, ezt meg is tartottuk. Egy kis panzióba mentünk nászútra. Másnap reggel a szobalány behozta az újságot. Az első oldalon nagy betűkkel ez állt: „A ZSIDÓ ÜZLETEKET AZONNAL BE KELL ZÁRNI."
Persze ez nem volt olyan egyszerű. Az üzletek árukészletét leltározni kellett, a leltárt pedig az üzletkulccsal együtt bevinni az elöljáróságra. Az apósomnak a Dohány utca 5.-ben volt óraalkatrész-üzlete. Száz és száz kis fiók, tele rengeteg áruval, a mai értéke talán ötvenezer dollár is lenne. Azonnal elhagytuk a panziót, irány a Dohány utca! Segíteni kellett az apósomnak. Szegény öreg Lőwy Lajos kétségbeesetten állt a pult mögött, egymás után húzta ki a fiókokat, számolta az alkatrészeket. Világéletében egyszerű, csöndes kisiparos volt, soha nem bántott senkit. Miután leadta a kulcsokat, napokig elment reggelenként az üzlet elé, és ott sétált fel-alá. (Azt mondanom se kell, hogy amikor a háború után az anyósom kinyitotta az üzletet, csak az üres berendezést találta ott. A többit ellopták a nyilasok.)
Az apósom 59 éves volt, amikor a nyilasok többedmagával elvitték a Rózsa utca 27.-ből. Pestszentlőrincre meneteltették őket, megásatták velük a sírjukat, és Magyarország nagyobb dicsőségére agyonlőtték őket. Akkoriban én már tudtam védlevelet szerezni, de mire elvittem az apósom lakására, őt már nem találtam ott. A háború után jelen voltam, amikor a tömegsírt a gyilkosok jelenlétében kiásták. Hárman voltak a bűnösök, a rendőrök csak nehezen tudták megakadályozni, hogy meg ne lincseljük őket. Meg voltunk idézve a tárgyalásra, és végignéztük az ítélet-végrehajtást is. Még az akasztófa alatt is a zsidókat szidták.
1944-ben a feleségem állapotos lett. A Zsidótanács nagy huzavona után kiutalt nekünk egy kis lakást a Rózsa utca 27.-ben. Itt ért a második behívóm, be kellett vonulnom Vácra munkaszolgálatosnak. Feleségem meglátogatott, amikor csak lehetett, néha a gettóban találkoztunk, és nem foglalkoztunk a jövővel.
Vácról a századunkat Erdélybe helyezték át. Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár, Torda... A századparancsnok rendes és emberséges volt. Szabó szakaszvezető feladata volt a vételezés, én voltam a segédje. Elég nehéz dolgunk volt, Tordáról minden héten egy kolozsvári laktanyába kellett mennünk az élelemért.
Tordán volt egy cigarettagyár. A parancsnok azt mondta: „Ne hagyjuk a ruszkiknak azt a sok cigarettát! Herbert, te ügyes vagy, próbálj bejutni!" Befogattam egy lovat a szekérbe, egyik bajtársam fogta a kantárt hátul, én meg a szekér alatt hason csúsztam be a gyár kapujához. Végrehajtottam a parancsot - annyi cigarettát szedtem össze, amennyit csak tudtam. Közben a város másik végén, az aranyosi híd oldalán már kemény harcok folytak, zuhogtak a lövedékek, mint a záporeső. De ezt is túléltük.
Megkaptuk a parancsot: visszavonulni! Nehezen bár, de sikerült bejutnunk Kolozsvárra, ahol egy kicsit jobban éreztük magunkat. A visszavonulásnál olyan tűzbe kerültünk, hogy egy Heller nevű bajtársam (a belvárosban bőrdíszműüzlete volt) másnap reggel döbbenten vette észre, hogy teljesen megőszült.
Én is bajba kerültem, ettem vagy ittam valamit, amitől besárgultam. Szabó szakinak viszont az volt a baja, hogy szeretett volna Pestre menni egy kis szabadságra. Parancsnokunk adott egy javaslatot kórházi beutalásra, így kerültem Szabó szakaszvezetővel Pestre. Először elmentünk a városházára, ahol Szabó előzőleg altisztként dolgozott. Bement a főnökéhez, én pedig addig egy irodában vártam rá. Körülnéztem, s óriási szerencsémre megláttam az egyik asztalon egy csomó nyomtatványt. Mindjárt el is loptam. Gondoltam, később talán valamire fogom tudni használni. Aztán elbúcsúztam attól a derék szakitól, többé nem találkoztam vele, mi lett a sorsa, nem tudom...
Éva, a feleségem egy csillagos házban volt, a Rózsa Ferenc utca 27.-ben, ki akartam onnan hozni. Mindenekelőtt betértem egy kocsmába, és átnéztem a lopott nyomtatványokat. Találtam köztük egyet, ami azt az utasítást tartalmazta, hogy X. Y.-t azonnal kórházba kell szállítani. Ezt a papírt kitöltöttem a feleségem nevére, és egy ötpengős segítségével, ceruzával kasírozva gyönyörű pecsétet is tettem rá. Ezt felmutattam a házmesternek, aki erre azonnal kiengedte Évát. A feleségemet természetesen nem tudtam rábeszélni, hogy ne hozzon magával semmit - telepakolt egy nagy bőröndöt bébiholmival. Akkor már az egész város tele volt azokkal a náci gazemberekkel! Mentünk végig a Király utcán, közben biztattam, hogy ha egy nyilas jön szembe, nézzen a szemébe, és mosolyogjon. A Klauzál téren már várt minket egy lakás, amelyet egy idős keresztény asszony, távoli rokonom (mi csak Néninek szólítottuk) adott át nekünk.
A kórház, ahol jelentkeznem kellett, valahol Újpesten volt. Működött egy „igazi" kórház a keresztényeknek, vele szemben pedig egy iskolaépületben a másik - a zsidóknak. Mi, zsidók egy tanteremben feküdtünk a földre helyezett szalmazsákokon. 1944 szeptemberét írtuk, az oroszok már nagyon közel voltak. Nemsokára jött a rendelet, hogy mindkét kórházat evakuálni kell Németországba. Kihoztam Évát a Klauzál téri lakásból (ami időközben a gettó része lett), átmentünk a Rákóczi út 63.-ba, egy volt bajtársam lakásába, aki vidékre költözött. Mindketten nagyon boldogok voltunk.
A Rákóczi úti házban egy Palcsek nevű csirkefogó volt a házparancsnok. A ház falán nagy tábla hirdette: PALCSEK NŐI SZABÓ. Ez az ember állandóan nyomozott utánunk, hogy valóban erdélyi menekültek vagyunk-e. Feltűnt neki, hogy milyen nagy a forgalom a lakásunkban. Híre ment ugyanis, hogy a kórházparancsnok megbízásából svájci védleveleket tudtam szerezni a követségről sebesült munkaszolgálatosoknak és honvédeknek. Minden nálunk jelentkező menekült megkapta tőlem a szükséges papírokat, és egy napig maradhatott ott. Úgy működött a dolog, mint a láncreakció - akik az én papírjaimmal éltek, továbbadták a nevemet és a címemet, az újak megint továbbadták, és ez így ment állandóan. Herzog Józsi barátomnak (meghalt már szegény) kapcsolata volt egy nyomdával, ahol minden papírt, születési bizonyítványt, katonakönyvet, leszerelési bizonylatot meg lehetett kapni. Ügyes kezem volt, ráhamisítottam, amit kellett.
Palcseknak nem sok kellett, feljelentett a nyilasoknál. Másnap megjelentek, és igazoltatás nélkül elvittek. Kinn az utcán már vagy húsz ember állt, beállítottak közéjük. Négy suhanc közrefogott bennünket, indulást vezényeltek, és elindultunk a körút felé. Útközben megálltunk néhány ház előtt, ezekből is kihoztak egypár embert. Amikor a Dob utca és a Hársfa utca sarkához értünk, az egyik házból egy férfi megpróbált megszökni, kiugrott a földszinti lakás ablakán. Szemrebbenés nélkül lelőtték. Végül megérkeztünk a Royal-házban székelő nyilas parancsnokságra.
Azokkal ott nem lehetett kukoricázni! Sorban vitték az áldozatokat „sétáltatni", ami azt jelentette, hogy kivitték a Duna-partra, és belelőtték a Dunába. (Ebben az időben az volt a jelszó, hogy mindenki, aki szökésben van, akár zsidó, akár keresztény, a helyszínen felkoncolandó.) Az én papírjaimat rendben találták, és azokhoz küldtek, akiket az Üllői úti laktanyába kellett vinni. Nagy volt a pánik, éppen azon veszekedtek, ki kísérjen bennünket az Üllői útig. Odavágódtam. Nagy karlengetés: „Kitartás! Éljen Szálasi!" Elővettem az igazolványaimat, hogy lássák, nem vagyok katonaszökevény. Még a kórházi papírom is megvolt, hogy legálisan tartózkodtam a lakásunkban. Azt mondtam: „Látom, mennyi dolgotok van. Adjátok ide a névsort, majd én elviszem a csoportot a laktanyába!" Az, hogy ebbe belementek, annak volt köszönhető, hogy már nagy volt a fejetlenség: az oroszok talán ha húsz kilométerre voltak a Keleti pályaudvartól. A nyilasok nagyon be voltak rezelve! Megkaptam a listát, azzal az utasítással, hogy másnap aláírva vissza kell hoznom. Gondoltam: „Frászt a beletekbe!"
Kettős sorokba állítottam az embereket, indulás a laktanyába! Senki nem próbált szökni, nagyon meg voltak ijedve. Elvittem őket a Rákóczi út sarkáig, ott körülnéztem, nincs-e ellenség a közelben. „Emberek! - mondtam nekik. - Most pedig mindenki oda megy, ahová akar. A náci világnak negyvennyolc órán beül vége!" Siettem viszsza a Rákóczi út 63.-ba, ahol a rohadék Palcsek nagyon meglepődött. Nem tudta elképzelni, mi történhetett, hogy visszajöttem. Ő még mindig várta a csodafegyvereket.
Másnap tele volt az utca újabb plakátokkal, hogy aki nem jelentkezik harcolni, az felkoncoltatik! Egy kicsit megijedtem. Mit tegyek? Gondoltam, körülnézek, mi a helyzet. Elmentem a Duna-parton lévő Hadügyminisztériumba. Egy katona állt a kapuban, ő igazított el, hogy hol kell jelentkeznem. Felmentem az emeletre, ahol már sokan álltak sorba egy ajtó előtt, nyilván a katonaorvos volt benn. Aki kijött, kivétel nélkül mindenkinek át kellett mennie egy másik szobába, mert frontszolgálatra alkalmasnak találtatott. Egy sánta ember jött ki, kérdésemre azt válaszolta: „Az orvos azt mondta, hogy majd a hideg kihúzza!" Na, nekem ennyi elég is volt! Gondoltam, akkor inkább a felkoncolás... Lementem, a kapuban felmutattam a nyilas-pecsétes igazolást. A kiskatona feszesen szalutált, én meg örökre kisétáltam a katonaságból.
1944 decemberében Budapestet már szinte naponta bombázták. Egyik este már ágyban feküdtünk, amikor Évánál elkezdődtek a fájások. Elrohantam vele a Tisza Kálmán téri rendőrőrszobára, ahol meglepően szolgálatkészen viselkedtek. Rendelkezésünkre bocsátottak egy autót, azzal mentünk a Baross utcai szülészetre, ahol aztán Éva december 28-án megszülte János fiamat. (Itt jegyzem meg, hogy a magyar rendőrség túlnyomó része nagyon becsületes volt. Ha tudtak, segítettek.) A főorvos azonnal intézkedett, ami nem volt könnyű dolog, mert a kórház zsúfolásig tele volt betegekkel, köztük sebesült katonákkal. Közel volt a front. Szobában nem is tudta Évát elhelyezni, a folyosón fektette le egy szalmazsákfélére. Nekem pedig azt javasolta, menjek haza, két nap múlva majd visszajöhetek. Így is tettem. Nem volt gyerekjáték akkoriban gyalog tenni meg az utat a Rákóczi úttól a Baross utcáig. A körúton az egyik lámpaoszlopon akasztott ember lógott, a nyakában tábla: „Így járnak a zsidóbérencek!"
Két nap múlva nagy nehezen visszavergődtem a klinikáig. A főorvos engedélyt adott rá, hogy hazavihessem a feleségemet. Igen ám, de hogyan? Kimentem az utcára: gyalogosok, katonai autók jöttek-mentek. Próbáltam megállítani egy autót, de hiába - egy se állt meg. Rettenetesen elkeseredtem. Hogy fogom a családomat hazavinni? Ebben a pillanatban megállt egy mentőautó a kórház kapuja előtt, a sofőr bement, majd öt perc múlva káromkodva jött vissza, hogy telt ház van, viheti a sebesülteket tovább. Megszólítottam, elmondtam, mekkora bajban vagyok. Ő azt mondta, szívesen elvisz bennünket, csak azt nem tudja, hogy fogunk felférni a kocsira. Rohantam vissza a családomért. A sofőr megvárt, kinyitotta nekünk az ajtót - hát azt a látványt soha nem fogom elfelejteni! Véres, sebesült katonák egymás hegyén-hátán! Könyörögve nyújtották felénk a kezüket, hogy nem tudunk-e adni valamit enni vagy inni. De hát nem volt nekünk semmink a világon - csak János fiunk, jövőnk reménysége. Amikor megérkeztünk a lakásunkhoz, akartam adni egy kis pénzt ennek a derék sofőrnek, de határozottan visszautasította, mondván, hogy nekem most arra nagyobb szükségem van.
A lakásunk a harmadik emeleten volt. Nagyon féltünk a bombázástól, ezért Éva megbeszélte a viceházmester feleségével, hogy bizonyos összeg fejében meghúzódhatunk náluk, az ő földszinti lakásukban. Egyetlen szobájuk volt, ahol kaptunk egy sezlont és egy ruháskosarat a gyereknek. Másnap a házat bombatalálat érte, a lakásunk teljesen romba dőlt. Az oroszok már a Keleti előtt voltak. A szomszéd ház belövést kapott, betörtek a kirakatok, az egyikből kihoztam egy egész láda mazsolát. Elmentem a Hunyadi téren bujkáló húgomhoz, hogy megosszam vele. 1945. január 15-ét írtunk.
Másnap arra ébredtünk, hogy egy orosz jön be a házba. Azt kérdezte: „Nemecki?" Mondtuk, hogy nincs. A feleségem szépen felöltözött, kicsinosította magát, és kiállt a kapuba, úgy várta az oroszokat. Rákiabáltam: „Éva, megbolondultál? Azt akarod, hogy megerőszakoljanak? Azonnal bejössz, és átöltözöl öregasszonynak!"
A németek és a nyilasok még harcoltak Budán. Féltem, hogy esetleg visszafoglalják Pestet, ezért elhatároztam, hogy megmaradt családtagjaimat leviszem Szegedre. Biztonságban akartam tudni őket. Először is bementünk a Dohány utcai üzletbe, és feláldoztunk egy fapultot: összetörtük, és a darabjait hazavittük. A pult roncsaiból eszkábáltam egy szánkót, aztán összeszedtem a családomat. A gyerekekkel együtt tizenheten voltunk. Rettenetes hideg volt, de azért másnap elindultunk gyalogosan Ócsa felé. A szánkó három sarok után szétesett. Kézbevettük a kis cókmókunkat, és indultunk tovább. Alíz nővérem, akinek két kislánya volt, egy kétéves és egy négyéves, kibélelte a gyerekkocsit vattával, úgy tolta az országúton. Útközben egy orosz járőr megállított bennünket, el akartak vinni málenki robotra, de az asszonyok könyörögni kezdtek, hogy a németek elől menekülünk. Kézzel-lábbal magyarázták, hogy a két férfinak vigyázni kell a tizenöt nőre és gyerekre. Szerencsénk volt, pedig az oroszoktól legalább úgy kellett félni, mint a nyilasoktól vagy a németektől. Átfázva és éhesen érkeztünk meg Ócsára, ahol sikerült egy kis burgonyát szereznünk. Anyósom felséges paprikás krumplit főzött belőle, befaltuk pillanatok alatt.
Másnap kimentünk a vasútállomásra. Benn állt egy tehervonat, tömve emberekkel. Adtam a masinisztának egy zsebórát, hogy bocsásson a rendelkezésemre egy üres vagont, de ő azt mondta, legfeljebb egy felet tud adni. Azt is örömmel elfogadtam, és 17-én boldogan ült „lakosztályunkban" az egész család. A vonat másnap elindult Szeged felé. Nem volt kellemes az utazás, sok bajunk volt a vécézéssel, nem volt vizünk, de azért nem elégedetlenkedtünk.
Szegeden a zsidó hitközség ideiglenesen kiutalt nekünk egy üres házat, azonnal be is költöztünk. A család (Évát és engem kivéve) teljesen el volt tetvesedve, ezért azzal kezdtük, hogy mindenkinek kifőztük a ruhaneműjét. Iri unokatestvérem felesége ennek ellenére megkapta a kiütéses tífuszt, be kellett vinnem a kórházba, ahol azonnal elkülönítették. Mindennap bent voltam nála, nem féltem, mert akinek már megvolt ez a nyavalyája, az immúnis a fertőzésre. Napokig nem volt magánál, eszméletlenül feküdt, de a gondos ápolásnak köszönhetően három hét múlva gyógyultan vihettük haza.
Egy szép napon plakátok adták hírül, hogy nagygyűlés lesz, Rákosi Mátyás hazajött Oroszországból, és beszédet tart. Azt se tudtam, ki fia-borja, de elmentem. A megjelölt téren nagy dobogót állítottak fel, azon egy alacsony, kopasz, pocakos férfi állt, és beszélt a néphez. Agyba-főbe dicsérte a Szovjetuniót, de nem egyenesen, hanem burkoltan. Mondtam a feleségemnek, hogy ez nem nekünk való, nem is hallgatom tovább ezt a sok hazugságot. Nekem meséli, hogy milyen jólét van ott! A forradalom győzelme után huszonöt évvel az orosz paraszt ágya a konyha közepén volt, egyik oldalon a disznó aludt, a másikon meg ő maga. A kenyerük ehetetlen volt, szalmával keverték össze a korpát, hogy összeálljon. Akármilyen éhesek voltunk, ez a kenyér kifordult a szánkból.
Egyszóval otthagytuk Rákosi Mátyást és a beszédét. Próbáltunk valami munkát szerezni, mert fogytán volt a pénzünk. Az anyósomnak volt valami tartalékja meg egy kis aranya. Eladtuk, amit csak lehetett. Így teltek a napok, míg a rádió egyszer csak jelentette: Budapest felszabadult. Na, rögtön hazautaztunk, és visszaköltöztünk a Rózsa utcába.
Huszonkilenc éves voltam akkor, még fiatal, és végre szabad. Megkerestem Esztegár Jenő barátomat, akivel a háború előtt együtt dolgoztam a Capriban. Most a Dohány utca 1.-ben volt egy kis üzlete. Az ostrom előtt textillel foglalkozott. Megbeszéltük, hogy mint társak újra kinyitjuk az üzletet, de most már ékszerészként fogunk működni. Kezet fogtunk - szerződés helyett ennyi volt a megállapodás. Soha semmi probléma nem volt közöttünk. Az infláció megállíthatatlan volt, ami ma egy pengőbe került, másnap már a tízszeresébe. Vettünk aranyat, ezüstöt, órát. Tagja voltunk az ékszerklubnak, mindennap ott voltunk, és napi áron eladtuk, amit aznap vásároltunk. Meg tudtunk élni, sőt egész szépen gyarapodtunk. Nyitottunk két fiókot is, a Károly körút 7.-ben és az Andrássy út 26.-ban. Az egyiket Magda húgom, a másikat a feleségem vezette.
Nem volt könnyű, volt elég ok a félelemre, elsősorban az orosz katonáktól. Egyikük például bejött gépfegyverrel a vállán, benyúlt hátulról a kirakatba (még nem lehetett üveget kapni), felkapott három karórát, és kiszaladt. Gondolkodás nélkül utána rohantam. A Károly körúton értem utol egy kapualjban, ami olyan volt, mint egy hosszú folyosó. Legnagyobb meglepetésemre benyúlt a zsebébe, és kivett egy csomó órát, hogy válasszam ki, melyik az enyém. Ki is választottam. Megjegyzem, abban az időben már nem volt megengedve a szabad rablás, és a parancsnokság nagyon súlyosan büntette azt, akit elkaptak.
Az Andrássy úti üzlet közelében volt az Olasz-Magyar Bank. Ott most az oroszok tanyáztak, bejártak a mi üzletünkbe is. Jó vevők voltak. Egyik nap Éva felhívott, hogy el akarnak adni két élő disznót, mit tegyen... Azt mondtam: „Vedd meg!" Negyedóra múlva megállt a Dohány utcai üzlet előtt egy nagy teherautó, befarolt hátulról, és az elegáns, perzsaszőnyeges üzletbe röfögve bevonult két disznó. Mit csináltam, mi lesz ebből?! Akkor még szigorú vágási tilalom volt. Jenő, a társam, szó nélkül beterelte őket a lichthofba, ott aztán egész éjjel megállás nélkül röfögtek. Másnap a ház lakói felháborodva tiltakoztak a disznóinvázió ellen. Szerencsére mindenkivel jóban voltunk, nem kellett attól félni, hogy feljelentenek.
Jenő szerzett egy állítólagos mészárost, aki óriási hátizsákkal jelent meg, nagy kés, hosszú, köszörűféle szerszám meg egy bunkó lógott ki belőle. „És mit kérsz?" - kérdeztem. „A belsőségeket." „Rendben. De, ugye, tényleg értesz hozzá? Mert ezt nagyon csendben kell elvégezni!" Az üzlet előtt állt a motorkerékpárunk, Jenő felült rá, és várt az intésemre, mikor kezdje túráztatni. A mészáros bement a disznókhoz (én leadtam a jelet), a bunkóval rácsapott a fejükre, azok megvadultak, és mint az őrült, rohantak körbe-körbe. Végül nagy nehezen végzett velük. Közben a lakók ordítottak fentről: „Jenci, megőrültél? Mit túráztatod a motort, nem félsz, hogy lemegyünk, és orrba vágunk?" Kész chaplini komédia volt.
Az inflációnak lassan vége lett, nem volt már jövője az aranyvásárlásnak, eladtuk a három üzletet. Jenő úgy gondolta, legjobb, ha állásba megy. Akkoriban kezdték a földalatti járatait kibővíteni, illetve meghosszabbítani, oda jelentkezett. Jó fizetéssel felvették keszonmunkára, de egy gerenda a lábára esett. Kórházba került, utána pedig munkanélküli lett. Én a Szív utcában, közel a Lövölde térhez megvettem egy helyiséget, és átalakítottam. Szép kis éjszakai csárdát csináltam belőle, volt benne zongora, hegedű, egyszóval büszke voltam rá.
Az volt a baj, hogy csak az kapott italmérési engedélyt, aki bizonyítani tudta, hogy szakember, például pincér. Anyámnak és Vilma nénémnek volt egy közös barátnőjük, a Jelinek néni. Ennek a kisebbik lánya, miután átvészelte a nyilas terrort, férjhez ment valakihez, aki azon az osztályon dolgozott, ahol az italmérési engedélyeket adták. Az újdonsült férj azt mondta, hogy ha szerzek egy pincért, annak a nevére kiadja az engedélyt. Beszereztem hát Balogh urat, aki igen becstelenül intézett el. Egy hónappal a csárda megnyitása után bejött, leakasztotta az engedélyt a falról, és elvitte. Teljesen tönkrementünk. Végül a keresztanyámtól, Margit nénitől megvásároltam egy igen rossz állapotban lévő Fiat kocsit, ami a háború előtt taxi volt. Nem nagyon értettem hozzá, az utcákat sem ismertem, úgyhogy mint taxisofőr is megbuktam.
1948 júliusában megszületett Pisti fiam. Elkezdtem karórákkal foglalkozni. Az anyósom üzletét akkor még nem államosították, özvegyi jogon folytatta a kereskedést. Ha valaki órát keresett, azt én szolgáltam ki. Igen ám, de honnan lehetne órákat szerezni? Importálni nem engedtek. A magyar államnak nem volt valutája rá, hogy külföldről vásároljon. Viszont sok embernek éltek rokonai külföldön, és onnan jöttek be feketén, a vám megkerülésével az órák. (Elvámoltatni nem lehetett, mert akkor elkobozták volna.) Sokan tartoztak nekem, a kereskedelemben hitel nélkül nem lehet dolgozni. Az adósok névsorát a zsebemben tartottam. Egy nap épp be akartam menni az üzletbe, amikor elém állt két ember: „Te vagy a Komlós Herbert?" Megfogtak, bevittek a kapu alá, megmotoztak, aztán bevittek a rendőrség gazdasági osztályára. (Az adósok névsorát tartalmazó papírt közben sikerült megennem.)
Hát az nem mindennapi, mennyi gazember volt ott! Nem a letartóztatottakról, hanem a nyomozókról beszélek... Semmivel nem voltak különbek, mint a nyilasok. Azonnal kezelésbe vettek. Négy pribék közrefogott, kettejük nevére emlékszem is: Korpunecz és Ludwig. Hátulról valamelyik úgy a vesémbe bokszolt, hogy nekiestem a szemben levőnek. „Az anyád szentségit, nekem jössz?!" Puff, teljes erőből a hasamba. Ez így ment egy darabig, úgy forogtam, mint a trendelli. Azt akarták megtudni, hol tartom az órákat. Nem beszéltem. Felállítottak az ablakpárkányra: „Ha nem beszélsz, ledobunk!" Nem beszéltem, nem dobtak le. Gúzsba kötöttek, két íróasztal között felakasztottak egy rúdra, és gumibottal verték a meztelen talpamat. Ordítottam, mint a sakál. Káromkodtam, szidtam az anyjukat, erre betömték a számat egy selyemsállal. Azt hittem, megfulladok! Amikor már nem bírtam tovább a fájdalmat, megmondtam, hogy hol vannak az órák. Nem volt sok, talán három karton. (Egy kartonban 12 darab volt.) Nem kaptam semmiféle igazolást arról, hogy elkobozták.
Éva ügyvédet fogadott, dr. Benjámin Olivért, aki korábban országos főkapitány volt, és nagyon becsületesen intézte az ügyemet. Az órák miatt nem tudtak elítélni, kreáltak valami mást. „Arany bejelentésének elmulasztása" címén nyolc hónapi börtönre ítéltek. Ezzel megkezdődött priuszos életem. Korán reggel, a még néptelen utcán kísértek bennünket a Nyugati pályaudvarhoz, hosszú láncra fűzve, mintha gyilkosok lettünk volna. Beszálltunk egy vagonba, és irány Szeged! Nem a Csillagba vittek: volt a bíróságnak egy kisebb fogháza, az lett az én új lakásom.
Másnap megkérdezték, ki tud írógépen írni. Azonnal jelentkeztem. Így kerültem negyedmagammal egy külön szobába, ahol speciális elbánásban részesültünk. Mi másoltuk az ügyészség iratait. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nem jártak rosszul velem, mert gyorsan és jól tudtam gépelni.
1950. április 4-én részleges amnesztia volt, és engem is szabadlábra helyeztek. Az amnesztiában részesülők körébe igazából nem tartoztam bele, de dr. Benjámin ügyesen elintézte, hogy rám is vonatkozzon. Hát ezt is túléltem! Otthon persze nagy volt az öröm. Volt egy kis gyümölcsösünk valahol Pest mellett, azt eladtuk, lett egy kis pénzünk, kipihenhettem a szegedi dzsemborit. Magda húgom az Alkalmi Áruházban volt pénztáros, és beajánlott a Divatcsarnokba. Felvettek mint sofőrt. Barabás igazgató gépkocsivezetője két hétre szabadságon volt, őt helyettesítettem. Gondoltam, utána majd átkéredzkedem a textilosztályra eladónak, hiszen az a tanult szakmám. A két hét gyorsan letelt, megérkezett a szabadságról Kocsis elvtárs, a sofőr. Egyébként Ludovikát végzett katonatiszt volt, szerény és ártalmatlan ember. Épp ezért nagyon bántott, mikor Barabás bejelentette: „Kocsist rátesszük a teherautóra, te pedig, Komlós, az én sofőröm maradsz!"
Eltelt egy év, és Barabás lett az összes magyar áruház igazgatója. Az új igazgatót Tarján Istvánnak hívták. Róla csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Nagyon liberálisan gondolkozott, és nem ártott senkinek. Elhatároztam, hogy távol tartom magam a párttól, semmi szín alatt nem lépek be. A programjukat gyűlöltem, és nem voltam karrierista sem. A munkámat jól végeztem, és a Divatcsarnok vezetősége is meg lehetett velem elégedve, mert elküldtek a Műszaki Egyetemre, ahol 1953. december 10-én letettem a gépjármű-előadói vizsgát. Így lettem gépkocsi-előadó, az összes áruháznak mi adtunk teherautókat a szállításra.
Az anyósomnak még megvolt az óraalkatrész-üzlete, azzal kínlódott. Egy nap Tarján kartárs szólt nekem, hogy óraszíjhiány van, sehol nem lehet kapni. Nézzem meg az anyósomnál, hátha van neki. Volt, bevittem, azonnal kifizették. Az agyam bekapcsolt: „Itt a lehetőség, Herbert, vágj bele!"
Volt egy Práger István nevű suszter ismerősöm, vele megbeszéltem, hogy társban megcsináljuk. Megtanított, hogy kell kezelni a szabászkést. Erős kartonból kivágta a mintát, aztán Margit, a felesége bőrhulladékból levarrta. És már el is készült az első óraszíj. Akkor megkértem Tarjánt, írjon pár sort a minisztériumba, hogy fogadjanak. Rögtön megtette, és már indultam is, az aktatáskámban ott volt a bőrhulladék, szerszámok, ragasztó, minden, ami kell. Az áldott Tarján közben oda is telefonált, így hát azonnal fogadott egy miniszteri tanácsos. Közöltem vele, hogy óraszíjakat akarok készíteni bőrhulladékból, közben kiraktam az íróasztalára a szükséges kellékeket, kivágtam a szabászkéssel az anyagot, egyszóval pillanatok alatt a szeme láttára elkészült a hulladékból egy óraszíj. Persze nem volt levarrva, mert varrógépet mégse vihettem be a minisztériumba! A tanácsos úr úgy meglepődött, hogy szóhoz sem jutott. A bőrt le kellett kalapálni, hogy a ragasztó megtartsa, ami egy kis zajjal járt, erre a szomszéd szobából is átjöttek a tisztviselők. El nem tudták képzelni, mi történik ott az irodában! A rögtönzött bemutató eredménye: egy héten belül kisiparos lettem.
Életünknek olyan korszaka kezdődött, amikor anyagilag javult a helyzetünk. Éjjel-nappal dolgoztunk, de kerestünk is szépen. A hulladékkal foglalkozó állami vállalatnak egy Lovas nevű régi barátom volt az igazgatója, ő mindig tett félre nekünk használható bőrhulladékot. Londonból is küldtek szép anyagot, rendben ment minden. A volt társamnak, Esztegár Jenőnek most nem volt állása, rábeszéltem az óracsatok gyártására. Nem volt könnyű rávenni, mert nem értett hozzá, de a végén beadta a derekát. (Akkor még álmában sem gondolta volna, hogy eljön az idő, mikor ő fogja uralni a piacot.)
Régi jó magyar szokás szerint az adóosztályon soha nem fogadták el a bevallott jövedelmemet, tízszer annyit kértek. Évente egyszer jött az adóellenőr, hogy megnézze a könyveket. 1956. október 21-én is megjelent két jól öltözött úr, odaadtam nekik a könyveket, átnézték, eltöltöttek vele vagy három órát. Aztán kijelentették, hogy ilyen precíz pénztárkönyvet még nem láttak, de én biztos tudom, hogy ha nagyon akarnak, akkor találnak benne hibát... Az egyik úriember diszkréten félrevonult, míg a másik közölte velem, hogy a fia most megy egyetemre, és az sokba kerül. Azt mondtam neki: „Jöjjön fel holnapután, akkor majd megbeszéljük!" Két nap múlva kitört a forradalom, és mi is benne voltunk abban a kétszázezer magyarban, aki a lábával szavazott.
Misi, a feleségem unokatestvére telefonált, hogy egy teherautó indul az osztrák határhoz, és nekünk is van rajta hely. Gondolkodóba estem, Éva viszont azt mondta: „Mindig el akartál menni. Most vagy soha!" Erre azonnal azt válaszoltam: „Igen, megyünk." Otthagytam mindent, egy tucat öltönyt, negyven inget, tíz pár cipőt... Úgy, ahogy voltam, máris indulni akartam. Éva hiába kérte, hogy legalább még egy öltönyt vegyek magamra. Nem, nem, jó lesz így is, akár egy szál alsónadrágban is, csak el innen! Persze az utazást nem adták ingyen: az oldalkocsis motorkerékpáromat adtam oda érte. Egy óra múlva megjött a teherautó, beszálltunk, és elindultunk az ismeretlen felé.
Első állomásunk Mosonmagyaróvár volt. A Mofém igazgatója, aki szintén a teherautón utazott, azt mondta, van a közelben egy kis szálloda, ott vegyünk ki szobát. Két takarítónő lesz ott, az egyik egy embercsempész felesége. Így is lett: másnap délután jött értünk a kis minibusz, már zsúfolásig tele volt, mi voltunk az utolsó család, akit felvettek. Hamar elértünk az osztrák határhoz, ott mindenki kiszállt. A csempész két csoportra osztotta a népet, és két különböző irányba indította el. Az egyik csoportba kizárólag jól öltözött, jól szituáltnak látszó emberek kerültek, ebbe tartoztunk mi is. Mire észbe kaptunk, fegyveres határőrök gyűrűjében találtuk magunkat. „Megállni! Feküdj!" „Mit akartok?" „Pénzt! Forintot! Nektek Ausztriában az már nem kell." Mindenki adott valamit, ki pénzt, ki ékszert. Aztán az egyik határőr előremutatott: „Az ott már Ausztria. Sok szerencsét!"
Botladoztunk a fagyos rögökön: Éva, Ibi, Misi, aki a hátán vitte hatéves kislányát, Évikét, a nyolcéves Pisti és a tizenkét éves János - míg én próbáltam tájékozódni, hogy hol is vagyunk, merre lehet az országút. Aztán láttuk, hogy messziről autóbusz közeledik. Az út szélén álló szalmakazal egyszerre életre kelt: tömegével jöttek ki belőle az emberek. Mi is rohantunk, ahogy csak tudtunk, hogy felkapaszkodjunk a vöröskeresztes buszra. Elindultunk, egyre távolodott a magyar-osztrák határ. Fellélegeztünk.
Évának volt Bécsben egy jó barátnője, Tuchten Baba. Hívott bennünket, lakjunk nála, de nem fogadtuk el, mert Wollák Misiéket nem akarta, mondván, hogy nincs annyi hely. De ajánlott egy olcsó és tiszta panziót, be is költöztünk heten egy szobába. Nemsokára ránk talált sógornőm fia, Iván is, aki tudtunkon kívül szintén disszidált egy barátjával, Frank Öcsivel. Iván tizenkilenc éves volt akkor, Öcsi húsz. A lelkiismeretünk azt súgta, hogy fel kell karolni őket. Valutánk, pénzünk nem volt, de volt egy arany női cigarettatárcánk, azt adtuk el, s befogadtuk a két fiatalembert.
Eleinte Svájcba akartunk menni, de aztán véletlenül találkoztunk egy régi ismerősünkkel, Mauskopf ezüstművessel, aki évekkel azelőtt vándorolt ki Izraelbe. A szó szoros értelmében lehülyézett, azt mondta, ilyen alkalom még nem volt, hogy pár hét alatt ki lehet jutni Amerikába. Teljesen igaza volt. Mindjárt el is mentünk az amerikai konzulátusra, és beálltunk a várakozók hosszú sorába. Meg kell mondanom, hogy munkaszolgálatos korom óta, amikor naponta háromszor kellett a csajkával sorba állni ennivalóért, rögtön felmegy a vérnyomásom az ilyen helyzetekben.
Másnap kezdődött elölről a sorbanállás. Idegeskedés, magas vérnyomás, és így tovább. Egy idő után szóltam Misinek: „Gyere, sétáljuk körbe az épületet, addig az asszonyok meg a gyerekek tartják a helyet a sorban!" Semmi hátsó gondolatom nem volt, csak ki akartam szellőztetni a fejemet. Ahogy ott baktattunk, egyszer csak megláttam egy pinceajtót tárva-nyitva. Lementünk, lenn két ember lapátolta a szenet a kazánba. Csak néztek ránk, de nem szóltak egy szót se. Továbbmentünk, amíg el nem értünk egy másik ajtóhoz. Ott felmentünk, és mit ad Isten, bent voltunk a követség kellős közepén. Gondolkozás nélkül odamentem a kapuhoz, ahol egy tengerészgyalogos állt, és kikiabáltam: „Komlós család!" Majd utána: „Wollák család!" Rögtön be is jöttek.
Kihallgattak bennünket, de nem volt félnivalónk: becsületes, dolgozó emberek voltunk, soha nem voltunk kommunisták. És nem azért disszidáltunk, hogy több pénzünk legyen, hanem azért, mert gyűlöltük a kommunista terrort. Azt mondták, majd értesítenek bennünket, mikor indulhatunk Amerikába. Nagyon boldogok voltunk. A zsidó szervezettől kaptunk pénzt, olyan étteremben étkeztünk, ahol utalvánnyal kellett fizetni, fizették a lakásunkat - szóval semmi okunk nem volt panaszra. Viszont Öcsi (Iván barátja), aki katolikusnak született, nem tudott semmit se adni a közösbe. Biztattuk, hogy menjen el ő is a saját egyházához, biztosan kap valamit. El is ment, kapott is egy nagy darab sajtot, lehetett vagy fél kiló. Múltak a napok, s egyszer csak megjött az értesítés az indulásról.
Wollákék, Komlósék, Ivánék - mindenki más napon, más géppel utazott, nagy bánatunkra. Féltünk, hogy elveszítjük egymást; akkor még nem ismertük a ragyogó amerikai szervezőképességet. Amikor leszálltunk a gépről, megcsókoltam a földet - már az első percben éreztem, hogy jól választottam meg az új hazámat. Autóbusszal vittek be bennünket Camp Kilmerbe, egy katonai táborba. Ott már jól felkészültek a fogadásunkra, egy nagy épületben függönnyel elválasztott szobákat alakítottak ki, mindegyikben volt ágy és egy kis asztal. Mi kettőt kaptunk, a fiúknak külön. Az első reggeli Amerikában felejthetetlen volt. Tea, kávé, narancs, citrom, tojásrántotta, szalonna, fehér kenyér, vaj, virsli, banán, ki emlékszik már, mi minden! Valósággal dőzsöltünk, mindent kaptunk, amit csak kértünk. Az embereknek tátva maradt a szájuk, ilyen bőséget még sose láttak. Sokan még a zsebüket is megtömték ennivalóval, maradjon későbbre is!
Minden vallásfelekezetnek külön irodája volt, itt dolgozott Jávor Pál is mint tolmács. Mi a zsidókhoz tartoztunk. Egy asszony kikérdezett bennünket, hogy hová szeretnénk menni. Személy szerint nekem Amerika azt jelentette, hogy New York, ezért azt választottam. A válasz az volt: bárhová mehetünk, de ez a város már úgy tele van menekülttel, hogy nem tudják garantálni a segítséget a kezdéshez. De itt van Amerika térképe, nézzük meg jól, mehetünk, ahová csak akarunk. Mi Évával izgatottan néztük: hová menjünk? Úgy láttuk, Chicago Amerika közepe, mert a térképen minden vasútvonal azon ment keresztül. Ezért amellett döntöttünk.
Chicagóban a Jewish Family Service kivett nekünk egy kis hotelben egy olyan szobát, ahol főzni is lehetett. Adtak heti 40 dollárt kosztra, hogy egyelőre ne törődjünk semmivel, csak menjünk el angolul tanulni. Én hülye, még meg is voltam sértődve. Nem koldulni jöttem Amerikába, dolgozni akarok, szerezzenek valami állást, ahol pénzt tudok keresni. Szereztek is egy férfiöveket gyártó üzemben, a Superior Belt Co.-ban. Óránként 1 dollárt kaptam. Szalagrendszerben dolgoztunk, ügyes és gyors voltam, igyekeztem is nagyon, oda is jött hozzám a Union embere, hogy dolgozzak lassabban, mert az nem lesz jó, ha a többiek nem tudnak követni. Akkor még nem ismertem az amerikai szisztémát, ráadásul az a szó, hogy Union, nekem egyet jelentett a kommunizmussal. Tele voltam gyűlölettel, minden ilyen szervezetet, egyesülést szívből utáltam. Azt mondtam neki: „Mister, ha holnaptól nem emelik 1.25-re az órabéremet, nem lassítom le a tempót, vagy kilépek ebből a komcsi üzemből!" Persze a valóságban inkább csak szerettem volna ezt mondani, mert nem tudtam angolul. Inkább valahogy így hangozhatott: „No 1 dollar, 1 dollar 25 cent yes. No? I go!" A Union embere csak nézett rám, mint a hülyére. Persze nem adták meg az 1 dollár 25 centet, én pedig másnap kiléptem.
Elhatároztam, hogy mindenáron bekerülök az üzleti életbe, és gondoltam, ez csak úgy sikerülhet, ha itt is elkezdek óraszíjat gyártani. Egy német-zsidó szervezettől (Self Help Home) kaptam kölcsön 60 dollárt, hogy vegyek egy varrógépet. Elmentünk a Forshein cipőgyárba bőrhulladékot venni, a Meyer cérnagyárban (magyar tulajdonos!) vásároltunk hitelbe cérnát. Hoffman üzletében vettük meg a varrógépet, nagyon rendes volt, megmutatta, hogy kell használni. Elkezdtük a gyártást. Éva, János, Pisti, Öcsi, Iván - mindenki be volt fogva. Lassan, de bizonytalanul elkészült az első száz darab, most már csak el kellett adni. Nem volt első osztályú áru, de azért vért izzadva eladtuk. Persze kellett egy autót is venni, hogy az eladást megszervezzük. A magyar származású Mr. Spiller jótállt a kereskedőnél, így megvettük az első Chevroletet.
Soha nem felejtem el, amikor egyszer a Wilson Avenue-n hajtottam, és láttam, hogy az úttesten megy egy munkásember, a vállán két vörös zászlóval. Elborította az agyamat a vér, kiugrottam a kocsiból, és ordítani kezdtem a pasassal. (A fiaim már megtanítottak a csúnya szavakra.) Ilyesmit mondhattam: „Te rohadt kommunista, ezzel a piros zászlóval menj Oroszországba, odavaló vagy, nem Amerikába!" Az ember ijedten nézett rám, aztán legyintett, és elment. Néhány hét múlva láttam egy másik embert ugyanolyan zászlóval, útjavítás volt azon a szakaszon, és figyelmeztetőül rakta le.
Amikor önálló iparos lettem, kezdtem lassan megnyugodni. Nagyon bíztam az amerikai rendszerben, meg voltam győződve róla, hogy ha be tudok kerülni az üzleti életbe, előbb-utóbb meg tudunk élni. Nem akartam életem végéig óraszíjakat gyártani, de erősen hittem, hogy kezdetnek nem rossz. Kivettünk egy üzlethelyiséget 2700 N. Milwaukee Avenue-n. Napi tíz-tizenkét órát dolgoztunk, vettünk egy elektromos vágógépet, és nagyon lassan bár, de kezdtünk felfelé fejlődni. Eleinte Éva volt az ügynök, aztán már csak én jártam ki a vevőkhöz.
Egyszer a Fullerton Avenue-n mentem, amikor óraszíjakat pillantottam meg egy ruhatisztító kirakatában. Rögtön be is mentem, gondoltam, itt jócskán fogok eladni. De tévedtem. A tulajdonos felvilágosított, hogy a szíjakat ő maga készítette, mert a háború alatt nem lehetett kapni. Még a szerszámai is megvannak, el is adja nekem, ha akarom. Megnéztem őket, és nemcsak a gépeket, hanem a különböző méretű vágókéseket is nagyon jónak találtam. Pénzem nem volt ugyan, de a kereskedő azt mondta, majd kifizetem, ha lesz. Mindez nagyon meglepett, hiszen ez az ember nem is ismert, mégis szó nélkül segített berakni a dolgokat az autóba, sok szerencsét kívánt, kezet ráztunk, és elhajtottam. Ez ám Amerika! Egyébként három hónap múlva kifizettem.
Karácsony előtt bejött az üzletbe egy jól öltözött úr, és elővett egy szalag-óraszíjat, hogy ebből kellene neki minél hamarabb kétezer darab. Ezt a szíjat Angliából importálta, de karácsonyig már nincs idő újrarendelni. Mi Évával majdnem elájultunk. 25 centet kértünk darabjáért, amit szó nélkül megadott. Elmondta, hogy golfhoz való szereléseket gyárt, köztük valami órafélét is, ahhoz kell neki ez a szíj. „Rendben van - mondtam -, de ez egy 500 dolláros rendelés. Az nekünk nagyon sok pénz, valami előleget kell adnia." Kotorászott mindkét zsebében, míg végre elővette a pénztárcáját, és talált benne - írd és mondd - öt dollárt. „I am sorry - mondta. - Most csak ennyi van nálam, de tessék, itt a telefonszáma annak a gyárnak, ahol én vagyok az igazgató. Ha akarja, telefonáljon oda!" Nem telefonáltam, és nem csalódtam.
Látástól vakulásig dolgoztunk, két nap alatt elkészült az áru. Maga az igazgató jött érte, és azonnal fizetett. Január elején újra felkeresett egy rendeléssel, egész évre be volt osztva, hogy havonta mennyit kell gyártanunk. Ettől a perctől kezdve nyugodtan alhattunk, ez a rendelés óriási dolog volt a Herko Watchband Co.-nak. (Akkor már így hívtak bennünket.)
Magda húgom leveleiben gyakran írta, hogy mennyire szeretne kijönni. Egy bécsi kiránduláson ügyesen lelépett, s mivel Magyarországon még tombolt a kommunista terror, semmi akadálya nem volt annak, hogy megkapja az állandó bécsi tartózkodást. Hamar megérkezett Amerikába. Ő is, mi is nagyon boldogok voltunk! Világéletében pénztárgéppel dolgozott, így aztán rögtön kapott munkát. Összesen tizennégy ember került Amerikába a mi segítségünkkel, tizennégy felnőtt és gyerek, és senkivel nem vallottunk szégyent. Ezek a gyerekek azóta megnőttek, van köztük professzor, orvos, menedzser és operaénekes. János fiamnak például két doktorátusa van. A szülők időközben megöregedtek, néhányan meghaltak, az élők élvezik a nyugdíjaslétet, anyagi gondja egynek sincs.
A gyártás kezdett szépen profitálni, már nyaralásra is tellett. A család elment a Wisconsin állambeli Nipersing nevű nyaralótelepre, én vasárnaponként mentem utánuk pihenni. Kezdtünk úgy élni, mint egy amerikai középosztálybeli család.
Az a vevőnk, aki egész évre ellátott munkával, anyagi biztonságot jelentett ugyan, de egy idő után mégis úgy gondoltam, hogy ezt tőke nélkül nem lehet folytatni. Kölcsönre nem is gondolhattam, nem voltam jó egy centre sem. Anyagi bázisomat csak a korrektségem jelentette, soha nem csaptam be senkit, de ettől még nem állt egy bank sem a rendelkezésemre. Egyszer kaptam Japánból egy fém óracsat mintát, amit eladhatónak találtam, és szívesen rendeltem volna belőle. Bejárt hozzánk egy magyar származású aranyműves, bizonyos Mr. Spiller, ő hajlandó volt kölcsönadni kétezer dollárt rendelésre. Elmentünk együtt a bankba, ott kiállították erre az összegre a „letter of credit"-et, és rögtön elküldték Japánba. Hogy ez nekem akkor milyen hatalmas összeg volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1958-ban az összes bevételem (tehát nem a profitom!) 2800 dollár volt.
Ez a Spiller egyébként keresett valakit, akit betaníthat aranyművesnek. Éva azt mondta neki: „Miért nem alkalmazza Herbertet? Ügyes keze van, nem járna vele rosszul!" Mire ő így válaszolt: „Eszemben sincs! Már előre látom, hogy amint kiismeri magát az amerikai szisztémában, otthagy, és megcsinálja a saját kis műhelyét." Ilyen jó szeme volt! Viszont felvette Öcsit, betanította, s neki adta el a műhelyét, amikor nyugdíjba ment. Öcsinek ma is ékszerüzlete van Chicagóban.
Visszatérve 1958-ra, két hónap múlva megérkezett Japánból az áru. Olyan szép és jó minőségű volt, hogy öröm volt ránézni. Mindjárt meg is kezdtem az eladását, és nagyon jól ment. Nem volt annyira szép és jó, mint a Speidel Twist of Flex áruja, de sokkal olcsóbb volt, ezért hamar elkapkodták. Mondanom sem kell, egy hónap múlva visszafizethettem az adósságomat, megtoldva kétszáz dollár jutalékkal.
Aztán összehozott a sors a magyar származású Mr. Glückkel, a Perfect Pearl nevű importcég igazgatójával. Igazi úr volt, gentleman a javából. Azt mondta, vehetek tőle árut hitelbe, ráérek 90 nap múlva fizetni. Hiszen folyton a városban járok, kereskedőkhöz megyek, ennek menni kell! Glückék áruja divatékszer volt, Hongkongból, Japánból és Tajvanból hozták be. Éreztem, hogy itt van, amit akartam, jól haladok afelé, hogy igazi amerikai üzletember legyen belőlem. Fáradhatatlanul, éjt nappallá téve dolgoztunk, de megérte: megéltünk, sőt gyarapodtunk.
Nyitott szemmel jártam, figyeltem a piacot. Úgy láttam, hogy a napszemüvegnek, ami fogyóeszköz, nagyon jó piaca van Chicagóban. Elmentem az évente kétszer megrendezett Navy Pier kiállításra, vásároltam tíz gross szemüveget (1 gross az 144 darab), és villámgyorsan eladtam. Ebben az időben már volt hitelem. Úgy építettem fel, hogy először csak keveset rendeltem, és az áru érkezésekor rögtön elküldtem a csekket. Másodszorra többet rendeltem, de már csak harminc nap múlva fizettem ki. Így lassan hitelképes lettem. És akkor azt mondtam magamnak: „Hurrá! Belekerültem az amerikai kereskedelembe!"
Eljött az ideje, hogy nagyobb tőke után nézzek. Elmentem a Small Business Administration irodájába, hogy mint kisebbség kapjak kölcsönt. Ez az iroda elsősorban azoknak az afrikai és latin származású embereknek a megsegítésére jött létre, akik iparral vagy kereskedelemmel akartak foglalkozni. Először azt a választ kaptam, hogy magyar származásúakra ez nem vonatkozik. Igyekeztem meggyőzni őket, hogy törvény szerint a magyar ugyanolyan kisebbség, mint a spanyol vagy az afroamerikai. Végül a részleg vezetője, Mr. Sanchez odaadott egy kérdőívet, hogy töltsem ki, sose lehet tudni, hogyan fogják elbírálni... Kitöltöttem, elfogadták. Ötvenezer dollár kölcsönt kaptam, nagyon kis kamatra, ami nekem óriási segítséget jelentett, mert tőke nélkül nem tudtam volna folytatni.
Akkor már az 1236 N. Milwaukee-n volt az üzlet. Középen falemezzel választottuk el, hátul volt az iroda és a műhely, ahol rendszerint négy-öt ember dolgozott. Az utcai részen szolgáltuk ki a vevőket, kicsiben és nagyban. Évente kétszer leutaztam Providence-be, ott vettem meg a bizsu alkatrészeit, abból csináltuk a nyakláncot, karkötőt, gyűrűt. Sok árut készítettünk, de sokat importáltunk is. Nem lettünk gazdagok, de szép lassan növekedtünk, nem kellett idegeskedni, hogy mi lesz holnap.
Pisti fiam nem akart továbbtanulni, viszont ügyes keze volt, megtanult valódi ékszert készíteni és javítani. 1968-ban megismerkedett egy pesti kislánnyal, elvette feleségül, és rövidesen elköltöztek Arizonába. János fiam, hogy ő se maradjon le, szintén megnősült. Az ő választottja amerikai lány volt, akitől tizennégy évi házasság után vált el. Az a legnagyobb baj, hogy a gyerekeknek akkor kell eldönteni, milyen pályát, milyen feleséget választanak, amikor még nem érettek rá. Az egyetemen megismerkednek az első szerelemmel, és azt hiszik, már elég idősek ahhoz, hogy családot alapítsanak. Megkapják a diplomájukat, orvos, ügyvéd, tanár lesz belőlük, és aztán egy vadidegen asszony vadidegen lánya profitál a fiunkból. Ez kicsit keserűen és ironikusan hangzik, de ez a valóság. Az igazság pedig az, hogy nincs igazság! Ha körülnézek rokonaim és barátaim körében, mindenütt igazolva látom a fenti megállapítást.
A fiús mama hétvégeken remegve várja, hogy jön-e a fia és a menye a vasárnapi ebédre. És ha mégis jönnek: elfogyasztják a finom falatokat (még jó, ha megköszönik!), aztán a kávé után rögtön felállnak, és elmennek, mert sürgős dolguk van. A papa nem győzi vigasztalni kesergő feleségét: „Drágám, gondolkozz csak! Te talán különb voltál fiatal korodban? Emlékezz a vasárnapi ebédekre Pesten! Befaltuk az ételt, aztán rohantunk táncolni, csavarogni az éjszakában, szórakozni és megint csak szórakozni!"
1981-ben elhatároztuk, hogy megpróbáljuk eladni az üzletet, és nyugdíjba megyünk. November végén történt valami, ami véglegesítette a döntésünket. Egy délután két fegyveres fekete jött be az üzletbe, egyikük kést tartott az egyik alkalmazottam, Bernadett torkához, a másik pedig egy hosszú csövű forgópisztolyt szegezett rám. Azt mondta: „Hold up! Ne mozdulj!" Halkan beszélt, mert az üzletben rajtunk kívül még mások is voltak. Tudni kell, hogy ez egy nagyon hosszú helyiség volt, a furnérlemezzel elválasztott hátsó részben az asztalon állandóan ott volt egy 32-es kaliberű pisztoly, megtöltve. Akkor éppen senki nem volt hátul. Feleségem a bejárati ajtó melletti pultnál állt, Halmágyival, a Chicago and Vicinity című újság szerkesztőjével beszélgetett. A másik két lány a vevőkkel foglalkozott.
Bernadettnek megparancsolták, hogy nyissa ki a pult ajtaját, ott voltak az aranyláncok. Én a pénztárgépnél álltam, az alatt volt a gomb, amelynek a megnyomásával értesíteni lehetett a rendőrséget. Megnyomtam a gombot. A betörő nem látta, hogy mit csináltam, csak azt, hogy mozogtam, de most se kiabált, csak kicsit nyomatékosabban megismételte: „Don't move! Ne mozdulj!" Az agyamban egy pillanat alatt lejátszódott az egész chicagói életem. Pénzem nincs, minden érték áruban fekszik, annak is legalább a felével tartozom. Mi lesz velünk, ha ezek kirabolnak? Újrakezdeni már se időm, se erőm! Hatvanöt éves voltam, és már olyan régen vártam, hogy nyugdíjba mehessek!
Abban a pillanatban működni kezdett a régi jó ösztön. A rabló bejött a pult mögé, én vele szemben álltam. A fegyver csövét a föld felé irányította, nyilván azért, hogy a vevők ne vegyenek észre semmit. Kétméteres, behemót pasas volt. Én pedig minden félelem nélkül felemeltem a jobb karomat, mintha intenék valakinek, aki mögötte áll. Ő megfordult. Ez elég volt nekem arra, hogy rohanva megtegyem azt a néhány lépés távolságot az asztalon heverő fegyveremig. De akkor Éva, aki a rablóval egy vonalban állt az ajtónál, azt kiáltotta: „Herbert! Mi van ott?" Nem lőhettem, mert esetleg őt találom el. Mit tehettem? A plafonba lőttem kétszer, úgy zuhogott a fejünkre a vakolat, mint az eső. A rabló megijedt, nem tudta, hogy honnan jöttek a lövések. Előrehajolt, belelőtt a padlóba, aztán mindketten rohantak kifelé, mint a patkányok.
Jó negyedóra múlva szirénázva megjelentek a rendőrök. Az első kérdésük az volt, hogy van-e fegyvertartási engedélyem. És hány golyót lőttem ki? Iszonyú dühös lettem. „Igen, van engedélyem, de nem gondolják, hogy előbb az utcán kellene körülnézni, hátha még itt bujkálnak valahol? Vagy megkérdezni, hogy néztek ki?" Abban a percben arra gondoltam, hogy szándékosan jöttek késve, nem akarták kockáztatni az életüket. Mindegy, elmúlt. Otthon leültem a tévé elé, és elkezdtem remegni, mint a miskolci kocsonya. Akkor kapcsoltam csak, hogy mekkora veszélyben voltunk. Másnap a rendőrségen át kellett néznem több képes albumot, hátha felismerem valamelyik támadót. De nem sikerült, mert a feketék arcát nekem elég nehéz megkülönböztetni.
Megkértem Halmágyi szerkesztő urat, hogy ne írja meg az esetet a lapjában, mert minél előbb el akarom adni az üzletet. Elegem volt. Meghirdettük a koreai újságban, jelentkezett is egy bizonyos Mr. Ko, aki megvette. Akkoriban már szép öröklakásban laktunk az 555 W. Cornelián, és elégedettek voltunk az élettel.
1991 decemberében Floridába költöztünk. Csendben élünk, és élvezzük, amit még kínál az élet. Nem vagyunk gazdagok, de anyagi gondjaink sincsenek, hála Amerikának, aki megbecsüli a polgárait. Ülünk Évával az Atlanti-óceán partján, s köszönetet mondunk az Istennek, a sorsnak azért, hogy bennünket idevezérelt.
Békesség mindenkinek!