A köztársaság eszméje és a demokrácia

Magától értetődik, hogy a köztársaság modern, demokratikus fogalma sok tekintetben szinonimája a modern értelemben vett demokráciának. Azt a különbséget, hogy a jelenkori nyugat-európai demokráciák egy része „királyság" - abban az értelemben, hogy az államfőt nem választják, a méltóság az adott dinasztián belül öröklődik -, e csakugyan fennálló, de formális különbséget e helyütt nyugodtan elhanyagolhatjuk. Amikor a politikum jelenkorát és jövőbeli perspektíváit a respublika oldaláról boncolgatjuk, akkor olyan államokat sem kell a témán kívülinek tekintenünk, mint Anglia vagy Hollandia. Látni való például, hogy az Európai Unió intézményrendszerének kialakítását a monarchiamaradványok egyáltalában nem zavarták: ahol az államfő koronás, ott az államot az Unió tanácsában automatikusan a kormányfő képviseli (s többnyire még ott is, ahol az államfő választott; igaz, az utóbbiakat már több ízben „foglalkoztatták", ha uniós szinten valamilyen diplomáciai feladatot kellett ellátni, például a Balkánon).

Ha a demokrácia fogalmát a modern képviseleti, parlamentáris demokráciára korlátozzuk, akkor az sem zavaró, hogy a „demokrácia" szó eredete és használata szerint sokkal gazdagabb jelentésű, mint a respublika, hiszen a sokféle jelentésből jogunk van kiszűrni azokat, amelyek nem egyeztethetők össze a demokrácia jelenleg használatos - én így mondanám: szabadságelvű - felfogásával. Kérdéses persze, hogy a demokrácia fogalmának ez a lehatárolása nem hagyja-e figyelmen kívül azokat a - szintén jelenkori - tartalmakat, amelyeket a demokrácia (a nagyobb, teljesebb, igazabb demokrácia) nevében föllépő különféle, egyéni és csoportkövetelések hordoznak. Mondjuk, a nők egyenjogúságára, a politikai döntésekben való „egyenlő jelenlétére" vonatkozókat. Vagy a tiszta környezethez való „jogot", amely szintén a teljesebb demokrácia nevében fogalmazódik meg. Helye van-e mindezen jogoknak, igényeknek és követelményeknek a republikánus eszmerendszerben is? Mert ha igen, akkor nemigen igazolható, hogy a köztársaság miért más - és pláne termékenyebb - megközelítés, mint a demokrácia.

A demokráciának a szó modern használata szerint nemcsak politikai, hanem társadalmi jelentése is van. Társadalmilag a demokrácia az emberek közti egyenlőségre, pontosabban a rang- és szintkülönbségek lebontására, a kiváltságok (kiváltságos helyzetek) megengedhetetlenségére, a társadalom bizonyos homogenitására, „egyneműségére" utal. A demokráciának ezt a jelentését elsőnek Tocqueville fogalmazta meg amerikai tapasztalatairól szóló nevezetes könyvében még a 19. század közepén. Nem vitás, hogy a respublika eminensen politikai fogalmában ez a jelentés nincsen benne, s épp ezért, amikor e fogalmat a jelenkorra alkalmazzuk, szinte automatikusan beemeljük jelzőként a „demokratikus" szót s vele az egyenlőségtartalmat is. A republikánus kormányzati rendszernek a jelenkorban szükségképpen szembe kell néznie a „több demokrácia" nevében fellépő egyéni és csoportkövetelésekkel, s noha területe a politikum, nem pedig a gazdaság vagy a kultúra, feladatának tekintheti a tulajdonviszonyok vagy a kultúra demokratizálását (az itt adott értelemben).

De most már csakugyan ideje válaszolnom arra a kérdésre, hogy miben is ragadható meg a köztársasági eszme specifikuma. Kant szellemében talán azt kellene mondani, hogy ez az a kormányzati forma, amely a politikumot, azaz az emberi együttélés dolgainak intézését az Ész, vagyis a magasabb emberi belátás kontrollja alá helyezi. Két évszázaddal Az örök béke szerzőjének működése után azonban nincsen merszünk így fogalmazni, s talán nincs is szükség az emberi ráció ilyen mértékű felmagasztalására (ámbár, mint mindjárt látni fogjuk, a rációt kihagyni sincs jogunk a képből). A respublikával kapcsolatban annyi már az ókor óta is tudható, hogy középpontjában a tanácskozás áll, s enynyiben ez az értelem rendszere, nem pedig az uralkodói szeszélyé vagy megalomániáé. Köztársaságban az olyan törvények uralma valósul meg (elvben), amelyek a permanens deliberáció (véleménycsere, vita) folyamatában keletkeznek, s ennélfogva valamiképpen egy közös szándéknak, a respublikában helyet foglaló közösség általános vagy pillanatnyi többségi akaratának felelnek meg. Hogy e törvények azután felvilágosodottak-e, az már a szóban forgó közösség kulturális szintjétől és mentális állapotától függ, de nyilvánvaló, hogy a józan belátás érvényesítésére egy republikánusan tanácskozó rendszer alkalmasabb, mint akár az egyszemélyi önkényuralom, akár a pusztán szakszempontú (technokratikus) döntés.

Ha a respublika lényegét akarjuk megragadni, akkor a politikai közösség lényegéből és fogalmából legcélravezetőbb kiindulni. Amint egy erről szóló régebbi dolgozatomban kifejtettem, a politikai közösség az emberi csoportképződés kitüntetett, egyszersmind legátfogóbb kerete. Társadalomnak az egyéneket (vagy családokat) összefogó kötelékek szövetét nevezzük; ezen belül a politikai összetartozás kötelékei azok, amelyek egy adott embercsoport (népesség, nép) tulajdonképpeni hovatartozását, divatosabb szóval „identitástudatát" meghatározzák. A politikai keret az, amelyben - s most magamat idézem - „az együttélés szokásai és szabályai kialakulnak, és nyelvileg is lerögzített kommunikációs kötelékké válnak", „amely a kint és a bent határait megvonja", s amelyben a társult egyedek arról döntenek, hogy „miként kormányozzák magukat". Ez a döntés passzív is lehet abban az értelemben, hogy az érdekeltek alávetik magukat a közös dolgok intézésére vonatkozóan fönnálló hatalomgyakorlási módozatoknak.

Mármost a respublika első megközelítésben az az együttélési-politikai forma, amelyben a közösség tagjai aktívan részt vesznek a közös dolgok intézésében csakúgy, mint az erre vonatkozó törvények és más konvenciók kimunkálásában. Az aktív önkormányzó közösség (azaz a respublika) lehet szűkebb, mint a fennhatósága alá tartozó teljes népesség. Jó példa erre nemcsak az ókori városállam vagy a lengyel-magyar típusú „nemesi köztársaság", hanem a cenzusos választójogra felépülő 19. századi polgári köztársaság is, sőt - horribile dictu! - egy olyan kommunista államszervezet is, amelyben a döntések már nem egyszemélyűek, hanem bizonyos mértékig „kollektívek", azaz előzetes tanácskozást és testületi jóváhagyást igényelnek, még ha a konzultációra és voksra jogosultak köre önkényesen van is kijelölve. Az előbbi mondattal nevezetesen a Kádár-rendszert írtam le. A modern értelemben vett demokratikus köztársaságban azonban a politikai közösség elvben egybeesik a teljes felnőtt népességgel.

Vannak modern politikai teóriák, például Vilfredo Paretóé vagy Carl Schmitté, amelyek a köztársaság mibenlétének ezt a leírását, illetve a köztársasági eszmének ezt a fejlődéstörténetét egy kézlegyintéssel idealizáltnak, vagyis hazugságnak nyilvánítanák. Pareto, mint tudjuk, egy olyan „realista" politikai elmélet megalapítója, amely szerint a modern demokrácia egymást váltó elitek küzdelme a hatalomért s ennek érdekében a tömegek misztifikálásáért. A hatalmasok és a nép viszonyának felfogásában Pareto közel áll nagy honfitársához, Machiavellihez (akiről azonban azt is tudni kell, hogy a maga korában a republikánus kormányzat egyik legnagyobb előharcosa volt). Egy másik gondolkodó, a nácizmussal sokban rokonszenvező, de ugyanakkor jelentős politikai oeuvre-t maga mögött hagyó és sok tekintetben egészen eredeti gondolkodású Carl Schmitt inkább Thomas Hobbesszal mutatott eszmei rokonságot, amennyiben a mindenkinek mindenki ellen folytatott háborúját az emberi együttélés kiküszöbölhetetlen adottságának fogta föl. Schmitt szerint a politika lényege, hogy ellenséget választunk magunknak, ami - legalábbis „egy az egyben" értelmezve - kizárja a köztársaságnak azt a deliberatív működését, amely a konszenzuális közakarat kialakítására törekvő modern demokráciának mintegy előfeltétele. Carl Schmitt szemében a magasabb belátásra törekvő, sőt a felé haladó emberiség kanti képzete nonszensz, tekintve hogy a társadalom minden fokon újra reprodukálja a barát-ellenség viszonylatot. Schmittnek újabban tanítványai támadtak az ezred végi Magyarországon is.

Ezeket az ellenvetéseket figyelembe véve (de csak abban a mértékben elfogadva, amennyi azokból csakugyan realista, s mint ilyen, állandóan jelenlévő, de leküzdhető és ezért leküzdendő veszély), hadd térjek vissza a köztársasági eszmét a demokráciától megkülönböztető specifitáshoz. Ezt nem abban kell keresni, hogy csakúgy, mint a szabadságelvű modern demokrácia, a modern republikanizmus a mindenkit megillető alapvető emberi jogok talapzatára épül. Benjamin Constant egy 1820 táján írt nevezetes műve nyomán közhellyé vált, hogy az egyéni jogoknak ez a felfogása különbözteti meg a „modernek" szabadságát a régiekétől. De éppen ezen a ponton ragadható meg a szabadságelvű (liberális) demokrácia és a (modern) köztársasági eszme egy fontos különbsége is: a liberális demokrácia egész elméleti konstrukciója az egyéni jogokra épül fel, a republikánus eszmerendszer kiindulópontja pedig a szabad közösség és annak ésszerűen belátható közös érdeke. A közösség érdeke nem független az egyéni törekvésektől, sőt ideálisan azoknak szintézise. Ugyanakkor a közösségi érdek adott esetben határt szab az egyéni aspirációk - s velük együtt a részérdekek, az ilyen-olyan csoportokhoz kapcsolódó kollektív érdekérvényesítés - korlátlan követelésének. Ebben az értelemben a republikánus szemlélet mintegy középúton helyezkedik el a liberalizmus és a szocializmus között. (Hadd jelezzem, hogy e felfogást illetően a francia politikai gondolkodók egy egész iskolájára támaszkodom.) Az így felfogott republikánus a liberalizmustól abban különbözik, hogy az egyén jogait és szabadságát nemcsak a másik ember szabadságának, hanem a közösség együttes érdekeinek nevében is korlátozhatónak tartja; a szocializmustól pedig abban tér el, hogy a jó élet feltételeinek megteremtését a közösségi (azaz politikai) döntés illetékességébe utalja, mert nem fogadja el, hogy a jogok úgynevezett második nemzedékébe tartozó dolgok (például lakás, táplálkozás, iskoláztatás, munkalehetőség) a jogoknak ugyanolyan eleve adott kategóriája, mint az „első nemzedéki" jogok (például a testi épség, a tulajdonhoz való jog, a véleménynyilvánítás szabadsága). Az anyagi vagy kulturális javaknak mindenki számára „kijáró" minimális mértéke a közösség kollektív jólétének függvénye, ezért azokra elvi igény nem formálható, a lehetséges mértékről csak gyakorlati döntés hozható, s ez kormányzati (adott esetben önkormányzati) feladat.

A fentiekből nemcsak a republikánus eszmerendszer egy fontos specifikuma világlik ki, hanem az a triviálisabb tanulság is, hogy a kormányzati gyakorlat síkján a mai, demokratikus Európában tulajdonképpen minden kormány - bármi legyen is a politikai színezete - „republikánus". Annyiban legalábbis, hogy a közérdeket tartja szem előtt. Ideológiai okokból persze olykor elhajolhat ettől liberális vagy szocialista irányba, de a politikai fennmaradás vastörvényei az elhajlásokra csak igen szűk teret nyitnak.

(Részlet a Helikon Kiadónál megjelenő tanulmánykötetből.)