Válságok a 20. században
Az első világháború végén a közép-európai nemzetállamok új vezetői – gyakran túlzó elvárásokkal – hirdették meg a nyugati parlamentáris demokratikus modell átvételét, amelytől a háborús válság enyhítését és egyben a „nyugathoz” történő felzárkózásukat is várták. A magyar demokratikus törekvések korai megrekedése jelentősen eltért a közel tizenöt évig működőképes osztrák demokratikus modelltől. Ausztriában a vesztes háborút követő komplex válság enyhítése és a polgárháború elkerülése érdekében mindhárom tömegpárt együttműködött. A konszenzusorientált válságkezelésnek köszönhetően kiépült a parlamentáris demokratikus intézményrendszer, amely a háború előtti szerény demokratikus hagyományok mellett is működképesnek bizonyult. Azonban az első osztrák demokrácia sem volt hosszú életű. 1920 után a parlamenti váltógazdaság megszűnt, a szociáldemokraták végérvényesen parlamenti ellenzéki pozícióba kerültek, és 1934-ben Ausztriában is autoriter diktatúra jött létre. Magyarországon annak ellenére, hogy az osztrákhoz hasonló módon 1918 őszén sor került a demokratikus program meghirdetésére, a tranzíció mégsem volt eredményes. A politikai konszenzus hiánya miatt nem került sor az összes párt összefogására, az alkotmányos nemzetgyűlési választások megtartására, ahogy a parlamentáris demokratikus intézményrendszer kiépítése is sikertelennek bizonyult. A megrekedt, többségében antidemokratikus folytonosságot mutató magyar modell nem volt képes a hiányzó demokratikus hagyományok hiányát ellensúlyozni, a diakrón polgárháborút megelőzni és a világháborús összeomlás okozta válságot mérsékelni.
A magyar történettudomány úgy tudja, hogy a Horthy-korszakban a jövedelemeloszlás szélsőségesen egyenlőtlen volt. A történészek ezt a meggyőződésüket sokáig semmivel sem támasztották alá. Az utóbbi évtizedekben azonban bekerült a köztudatba egy korabeli kutatás a magyarországi jövedelemeloszlásról, amit Matolcsy Mátyás, közgazdász és szélsőjobboldali politikus készített. Azóta ennek a felmérésnek az eredményeivel igazolják a történészek azt az állítást, hogy a Horthy-korban sokaknak jutott kevés, keveseknek sok. Ez az írás annak jár utána, érvényesek-e Matolcsy tanulmányának eredményei, és arra jut, hogy Matolcsy az 1930-as években nem megfigyelte, hanem csupán elképzelte a jövedelmi egyenlőtlenség mértékét: hibák sorát követte el a számítás során, de ennél is fontosabb, hogy amit meg szeretett volna mérni, azt lehetetlen volt megmérni. A történészek erre eddig azért nem jöttek rá, mert csak Matolcsy kutatásának végeredményével foglalkoztak, azzal nem, hogyan jutott el a szerző odáig. Jelen állás szerint tehát nincs érvényes ismeretünk arról, mekkora volt a jövedelmi egyenlőtlenség a két világháború közötti Magyarországon.
A Kádár-korszak historiográfiájában az 1973–1974-ben jelentkező olajválság időszaka elsősorban az eladósodás folyamatának kiemelt fordulópontja. De 1973–1974 egy másik válság kiéleződésének és tulajdonképpeni lezárásának is az időszaka: a kádári politikai vezetés reformszárnyának leváltása és a reformellenes erők ideiglenes győzelme egy a gazdasági válsággal párhuzamos krízishelyzetet eredményezett. Természetesen a gazdasági válság és a vezetés válsága nem választható el egymástól, ezek eredője pedig a szovjet vezetés magyar reformmal való elégedetlensége volt. Bár a körülmények behatárolták a magyar vezetés mozgásterét, a válsággal kapcsolatos döntések egy hosszabb folyamat eredményei voltak, amelyek során többféle alternatíva jelentkezett. Az MSZMP vezetése azonban továbbra is ragaszkodott ideológiai narratívájához a tőkés hatalmak neokolonialista üzelmeiről, egymással szembeni küzdelmeiről és a monopóliumok kvázi világpolitikai hatalmáról, ha a globális energiakereskedelemről volt szó. A válság során a párt- és a külügyi szervek dokumentumaiból arra következtethetünk, hogy a háttérben folyamatos volt a válságról való információáramlás, míg a párt-, az állami propaganda és a tájékoztatáspolitika az ideológiai és gazdasági kontinuitás fenntartásán dolgozott. Ám a válsággal kapcsolatos politikai-gazdasági halogatás leginkább a vezetésben végbemenő változásokkal és a válság „időszerűtlenségének” kényszerével függött össze.
Mivel magyarázható, hogy számos hajdani reformszocialista a liberális kapitalizmus propagálójává vált a posztsztálinista időszakban Kelet-Európában? Korábban a kutatók bírálták Kelet-Európa liberális-kapitalista átalakulását, hangsúlyozva a liberális-kapitalista ideológia önkényes vagy kényszerű eredetére a térségben. E tanulmány más megközelítésben azt vizsgálja, hogy e „kényszert” és „önkényt” a magyar és lengyel szociológusok, közgazdászok és politikai filozófusok hogyan értelmezték szabadon és szándékosan társadalomtudományi elkerülhetetlenségként. Az 1956-ot követő évtizedekben olyan befolyásos személyiségek, mint Szelényi Iván, Konrád György, Zygmunt Bauman, Kornai János, Włodzimierz Brus, Heller Ágnes és Márkus Mária egyre inkább arra a felismerésre jutottak, hogy a társadalmi világban legyengült és rövid távú racionalitás működik csak, és elköteleződtek az iránt, amit a szerző „válság-gondolkodásként” definiál. Ez a gondolkodásmód sok reformszocialistát arra késztetett, hogy a liberális kapitalizmust nem annak tökéletessége miatt részesítse előnyben, hanem amiatt, mert az az állandó osztálykonfliktus, a makrogazdasági hatékonyság hiánya és az állam illegitimitása által leírható valóság kezelésére képesnek mutatkozott. A „válsággondolkodás” története érthetővé teszi azt is, miért vált a liberális kapitalizmus széles körben vonzóvá az eladósodott Kelet-Európában, ahol az optimistább ideológiák – amelyek a liberális kapitalizmust kevés optimalizálással járó költségmentes rezsimként modellezték – kevésbé voltak elfogadhatók.
Jelentős az irodalmi visszhangja annak, hogy az amerikai növekedés az 1960-as és 1970-es években lelassult, úgynevezett „nagy visszaesést” könyvelve el, drasztikus változásokat jelenítve meg, illetve indítva el az amerikai hatalom többdimenziós politikai és gazdasági spektrumán. Egyes történészi nézetek a stagfláció vagy az energiaválság múlékony, tervezett stratégiai előnyszerzéssel leküzdhető aspektusairól beszélnek. Eközben mások, például a világrendszer-elmélet egyes támogatói e fél évszázada kibontakozott vagy felerősödött folyamatok hátterében kimondottan mély, hosszú távú és rendszerszintű válság jeleit véltek felfedezi, amelyek előrevetítették az amerikai hegemónia fokozatos összeomlását, illetve akár olyan, több évtizeddel későbbi jelenségeket is, mint a 2007–2008-as pénzügyi krízis. Akár spontán vagy kikényszerített dinamikákról van szó, mindez idővel a neoliberális stratégiák térnyeréséhez vezetett.
Ebben a tanulmányban a kivételes jogrendet a közelmúlt történeti perspektívájából járom körül, és azt vizsgálom, hogy a 20. század és a kora 21. század válságai és az azokkal együtt járó rendkívüli állapotok hogyan járultak hozzá ahhoz, hogy mára a végrehajtó hatalom lényegében univerzális lehetőséget lát egy gazdasági, pénzügyi, társadalmi válsághelyzetben. A tanulmányban a rendkívüli jogrend első ránézésre két különleges esetét (a gazdasági kivételes állapotot, valamint a terrorizmus elleni küzdelmet) elemzem elsősorban az USA, tágabb kontextusban a nyugati demokráciák összefüggésében, azonban éppen ezek az esetek világítanak rá arra, hogy a rendkívüli állapot mennyire része lett annak, amit „normalitásnak” nevezünk: a tanulmányban tehát azt vizsgálom meg, hogy a mindennapossá váló rendkívüli jogrend milyen történeti kontextusai vannak.
Szemle
E számunk szerzői:
Antal Attila jogász, politológus, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Politikatudományi Intézete, egyetemi adjunktus; Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelye, koordinátor
Bolgár Dániel történész, ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék, egyetemi adjunktus
Carolan, Sinéad PhD-hallgató, politológus, Political Science Department, Columbia University
Csunderlik Péter PhD, az ELTE BTK, adjunktus; Politikatörténeti Intézet, tudományos munkatárs
Feitl István történész, főtanácsadó, Politikatörténeti Intézet
Fiziker Róbert PhD, történész-főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára
Iványi Márton PhD, társadalmi kommunikációkutató, BCE-TKDI, a KRE-IKT kutatási partnere
Juhász Zoltán András PhD-hallgató, ELTE BTK Társadalom- és Gazdaságtörténeti Program
Murber Ibolya PhD, habilitált egyetemi docens, ELTE BDPK Történelem Tanszék
Pap Milán politológus, NKE Eötvös József Kutatóközpont- Molnár Tamás Kutatóintézet, tudományos munkatárs