Nőtörténet
A magyarországi szovjet típusú rendszer négy évtizede alatt az állambiztonsági szervek, mint általában a hierarchizált fegyveres testületek, mind hivatásos állományukban, mind ügynökhálózatukban elsősorban a társadalom férfi tagjaira támaszkodva szolgálták a politikai rendszer érdekeit. A nőkről, társadalmi szerepeikről és pszichikai adottságaikról alkotott paternalista meggyőződés következtében a nőket sztereotipizált szerepekben használták fel. Tanulmányomban a polgári és katonai hírszerzés szempontjából egyaránt fontos tevékenységi iránynak tartott Olaszországban foglalkoztatott női ügynökök történeteinek segítségével azt mutatom be, hogy a magyar hírszerzés az egyes időszakokban milyen feladatokra vetette be a női „kémeket”. Megbízásaik alapján következtethetünk arra, hogy a társadalom modernizációjával, valamint a kádári Magyarország nyugati nyitásával párhuzamosan változott-e, mikor és mennyiben a szolgálatok nőképe a rendszerváltásig bezárólag. Szórványos ismereteink eligazíthatnak abban, hogy a változást a férfidominanciájú szervezet miként fogadta és a nők felértékelődése kihatott-e a hivatásos hírszerzők nemi összetételére. Az „olasz vonal” női ügynökeinek történetei alapján a nemek egymáshoz való viszonyulásán túl vizsgálhatjuk azt is, hogy a hírszerzés külföldön dolgozó titkos munkatársai mennyiben voltak kiszolgáltatva a magyar állambiztonság elnyomó gépezetének, illetve maguk miként használták fel a szervek nyújtotta lehetőségeket és „kiváltságokat” saját céljaik, nem feledve, hogy minden eset egyedi volt, és a hírszerzés múltjának csak töredékes epizódjaira van rálátásunk.
A második világháború után az állami fenntartású Budapesti Nemzeti Színház dolgozóinak számot kellett adniuk háború előtti és háború alatti magatartásukról: a (szélső)jobboldali mozgalmakban való részvételükről, ideológiahordozó és -közvetítő szerepükről. Az újjáépítés évei alatt nagy hangsúly helyeződött a művészek, különösen a színművészek felelősségre vonására – ahogy az ifjú (és illegális) kommunistából a Nemzeti igazgatójává lett Major Tamás mondta: társadalmi jelenlétük révén nagyobb hatással voltak (lehettek) közönségükre, mind a politikusok – így elszámoltatásuk sem lehet kevésbé szigorú. A színházi dolgozók háromlépcsős felelősségre vonáson mentek keresztül: előbb az igazolóbizottságok vizsgálták tevékenységüket, később képességvizsgák elé állították őket (amelyek bár látszólag színi képzettségüket voltak hivatottak felülvizsgálni, valójában a szélsőjobboldali hátszéllel pályára állt, képzetlen vagy rosszul képzett „gyorstalpaló színésztermés” eltávolítását célozták). Végezetül a B-listázás csökkentette a társulat létszámát: a hiperinfláció éveiben gazdasági racionalizációnak nevezték ugyan, a létszámcsökkentés hátterében azonban imázsformálás állt. Jelen tanulmány azokat a színésznőket vizsgálja, akik 1939 és 1949 között a Budapesti Nemzeti Színház társulatának tagjai voltak, hogy rávilágítson a felelősségre vonásuk következetlenségére és társadalmi nemi sztereotípiáktól való befolyásoltságukra.
A tanulmány a Szakszervezeti Országos Tanács iratai között fennmaradt megkeresések (1969–1979) alapján azt mutatja be, hogy a panaszos tartalmú, különböző hivataloknak, fórumoknak címzett állampolgári levelek milyen szerepet tölthettek be az egyén, illetve a hatalom számára. A kérelmeket, panaszos beadványokat a női érdekérvényesítés egyik eszközeként értelmezem, vizsgálva a női kérelmek sajátosságait is. A tanulmány első felében a nők által írt panaszleveleket elemezem, kitérve a panaszlevél műfajára, a panasztevés kultúrája és rendszere, a második részben bemutatom a felhasznált forráscsoportot, azt tematikailag rendezve, a levelek érvrendszerét, nyelvhasználatát is érintve, majd egy esettanulmányon keresztül rekonstruálom a kérelmezés „végeláthatatlan” folyamatát. A tanulmányban arra a következtetésre jutottam, hogy a panaszlevelet író nők önálló cselekvőként próbáltak fellépni mindennapi megélhetésük, boldogulásuk érdekében, sok esetben hivatkozva az állam gondoskodó „kötelezettségeire”. Önmagukat ugyanakkor az állami gondoskodásra szoruló hagyományos női szereplőként mutatták be, ezzel is tovább erősítve a hatalom tradicionális férfi-női szerepsémáit.
Mészáros Márta rendező Kilenc hónap című 1976-os, részben Ózdon forgatott filmje külföldön ért el igazi sikert, itthon akkor inkább felháborodást váltott ki egyes jeleneteivel. A Pedagógusok Lapja szerint például a nő döntése aligha állítható be példaként a szocialista társadalom előtt. Hiába a tudatos, célratörő életvitele, az csupán ellenpontja lett az ugyancsak munkásszármazású, munkásként tanult, kispolgári keretek között élő és gondolkodó férfi, valamint a szintén munkáscsaládja által képviselt maradibb gondolkodásnak. A férfi nem egyenrangú társat keres Juliban (bár nagyon szereti), hanem otthonülő, férjét tisztelő és kiszolgáló, eltartott feleséget, akinek ő ugyan „megbocsátja” első gyermekét, de családja elől titkolni szeretné, a család pedig meg sem próbálja érteni Juli gondolkodását, s ez a kapcsolat széteséséhez vezet. A Kilenc hónap munkásai több mint 45 év távlatában is élő, valódi figurák. Ahogy a többszörösen díjazott rendező a Forbesnak nyilatkozta 2017-ben: „A nők ugyanúgy elválnak, egyedül maradnak. Sokan nem találnak magukhoz méltó férfit ebben az országban, vagy csak kompromisszumból maradnak együtt valakivel, mert gyereket akarnak.” Legfeljebb a filmből megismert szilárd értékrendek tűntek el. Tanulmányomban a helyi munkástársadalmon belül rétegződését, a társadalmi viszonyok és a nemi szerepek összefüggéseit vizsgálom, elhelyezve a kiemelt filmalkotást a magyarországi filmtörténti korszakolásban. A nők társadalmi helyzetének, a családban, illetve a munka világában betöltött szerepvállalásának, együttes létábrázolásának horizontális vizsgálata különösen fontos a differenciált ózdi munkástársadalmon belül és kívül egyaránt.
Tanulmányok
Gróf Bánffy Miklós nehéz időszakban, 1921 áprilisától 1922 decemberéig állt a Magyar Királyi Külügyminisztérium élén. Minisztersége idején került sor az első és hosszú ideig egyetlen, ráadásul nagyhatalmi konszenzussal kialkudott magyar területi revízióra Sopronban és környékén. Magyarország az ő hivatali ideje alatt lett tagja a Népszövetségnek. Külpolitikusként törekedett rá, hogy a győztes hatalmak bizalmát a maga és az országa számára is elnyerje, mint egyenrangú, ám gyengébb fél, igyekezzék a szomszédos országokkal különböző engedmények alapján megegyezni. Letért a magyar szupremáciára épült külpolitikai útról, és annak anakronizmusát észlelve, módosítani próbált a magyar diplomácia eszköz- és célrendszerén, valamint kommunikációján. Eközben politikailag elmagányosodott, és sikerei ellenére távozni kényszerült a magyar külügyminisztérium éléről.
Sugár András 1989 tavaszán készített interjút Alexander Dubčekkel a Magyar Televízió Panoráma című műsora számára. A beszélgetés adásba kerülése kisebb diplomáciai-politikai vihart kavart a csehszlovák-magyar viszonyban. Sugár az interjú szövegét publikálni kívánta, ez azonban akadályokba ütközött az akkor még hatályban lévő engedélyeztetési rendszer miatt. Ez a helyzet – amely kihatott az újságíró terveire – azonban hamarosan megváltozott. Jelen írás célja a kiadás problémájának példáján keresztül bemutatni, hogy miként változott meg 1989 folyamán a sajtótermék-publikálás rendszere Magyarországon, illetve, hogy a csehszlovák fél reakciója nemcsak a Dubček-interjú miatt volt kritikus hangvételű a magyar médiumokban megjelent tartalmak miatt.
Szemle
E számunk szerzői:
Agárdi Péter művelődés- és irodalomtörténész, professzor emeritus (PTE BTK)
Alabán Péter PhD, történész, közoktatásvezető, az Ózdi Szakképzési Centrum Gábor Áron Technikum és Szakképző Iskola igazgatója
Isaac Bershady PhD-jelölt, Rutgers University – New Brunswick, Történet Tanszék
Fedeles-Czeferner Dóra PhD, történész, BTK Történettudományi Intézet, Horthy-korszak témacsoport, tudományos segédmunkatárs
Grexa Izabella PhD-hallgató, PTE BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola, az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztályának osztálytitkára
Lőrincz Andrea PhD-hallgató, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Modernkori Magyarország Doktori Program
Miklós Dániel PhD, történész, levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár
Somlai Katalin történész, 1956-os Intézet Alapítvány, BTK Történettudományi Intézet, tudományos munkatárs
Tomka Béla DSc, történész, Szegedi Tudományegyetem, Jelenkortörténeti Tanszék, egyetemi tanár
Tóth Imre PhD, habil. egyetemi docens, Pécsi Tudományegyetem Történettudományi Intézet, múzeumigazgató, Soproni Múzeum