Marton József: Az erdélyi katolicizmus 90 éve (1900–1990)
Vannak
könyvek, amelyeket meg kell írni, de soha senki nem írja meg. Vannak
könyvek, amelyeket meg kell írni, meg is írják, de soha senki nem
olvassa el. Vannak könyvek, amelyeket meg kell írni, megírnak, és
mindenkinek el kellene olvasnia. Nos, ez utóbbiba sorolható Marton
József legutóbb megjelent, a Kolozsvári Egyetemi Kiadó
sorozatkiadványát, és egyúttal a Babes-Bolyai Tudományegyetem égiszét
gazdagító egyháztörténelmi munkája.
A
könyv írója, a BBTE Római Katolikus Teológia Karának professzora
kisebbségtörténelmünknek az egyház történelmén keresztül végigvezetett
dokumentumát teszi le az olvasó asztalára, nagy megelégedésünkre.
Hiánypótló történelemkönyv szakmabelieknek és laikus érdeklődőknek
egyaránt, mindazoknak, akik kisebbségi sorstörténelmünk eseményeit
rendszerlogikai összefüggéseiben szeretnék megismerni, feleleveníteni,
annak dacára, hogy a szerző „a gyulafehérvári főiskola és a kolozsvári
hittanárképző hallgatóinak" ajánlja könyvét. A történelmi távlatokat
összezsugorító közelmúlt történéseiről szól a kiadvány, olyan korszakot
tárgyiasít, amelynek még élő szemtanúi vannak közöttünk, és így akár az
oral history követelményeit, illetve rizikóit is vállalva objektivál és összegez.
A
több mint 200 oldalon megjelenített, kétszeresen is kisebbségi -
vallási és nemzeti - történelmünk legfontosabb eseményeit Marton József
a Mailáth püspök által 1913-ban összehívott egynapos egyházi zsinat
eszméjével vezeti be, amely mintegy megadja a könyv szellemiségét is,
miszerint kisebbségi létünknek az elkövetkezőkben olyan szellemi
vezetőkre, „a nép közt mozgó, dolgozó, a népért élő papokra van
szüksége" (17. oldal), akik ismerik az erdélyi magyar lelkületet, és az
uralkodó nemzetből kisebbségivé vált nemzetközösséget át tudják vezetni
az új távlatokba, egy értékmegőrző új identitás mentén. Az erdélyi
egyházi elit már 1913-ban, tehát az első nagy világégés előtt
megfogalmazta a papság, az egyház felelősségét, amelyre az elmúlt
hosszú évszázad során valóban szükség is volt, pedig ekkor még nem
sejthették a történelem közelgő és tartós viharait. Vagy mégis?
A
négyéves világháborút lezáró trianoni események megváltoztatták a
világot. A magyar és román történetírás méltán szeparálható Trianon
előtti és Trianon utáni történetírássá, minthogy a történelem itt
választóvonalhoz érkezett. Eszerint élték utóéletüket a Romániába,
illetve a kreált államokba, Jugoszláviába és Csehszlovákiába kerülő,
fölszabdalt latin szertartású egyházmegyék az anyanemzettől
országhatáron kívül rekedt híveikkel, akiknek száma kb. 1 294 000-re
tehető. A szerző számba veszi azokat a legfontosabb egyházi
eseményeket, amelyek kihatottak az egyházra, és vele együtt,
elkerülhetetlenül, a magyarságra mint a katolikus egyház híveire. A
szerző olyan eseményeket sorakoztat föl, mint:
• a 3632. sz. 1918. december törvényrendelet, amely törvénybe iktatja a gyulafehérvári határozatokat,
• a latin egyházfők 1921. május 19-i eskütételét Ferdinánd király előtt,
• a különböző rítusú egyházakat megkülönböztetett státusba soroló, 1923. március 28-án ratifikált román alkotmányt,
• az
alkotmány szellemében fogant, 1928. április 22-én közreadott
diszkrimináló, a külföldi testvéregyházaktól elszigetelő és a
vallásváltoztatást is szabályozó vallásügyi törvényt, a vagyonfosztó,
tehát egyházgyengítő agrártörvényeket,
• az
ún. névelemzésre - a származásvizsgálat alapján kötelezik a gyermekeket
az iskolaválasztásra - és kultúrzónákra - kedvezményekben részesítik
azon román ókirályságbeli tanítókat, akik az ún. kultúrzónás megyékben,
vagyis ott, ahol többségben élnek a nem román lakosok, szolgálatot
vállalnak - vonatkozó, illetve az iskolák tannyelvét szabályozó
iskolatörvényeket,
• az 1927.
május 10-án Pietro Gaspari bíboros, vatikáni államtitkár és Vasile
Goldi§, Averescu kultuszminisztere által Rómában aláírt konkordátumot,
amely szabályozta a latin szertartású katolikusok kisebbségi jogi
helyzetét Romániában, és amelyben a Szentszék a román érdekeknek
engedményeket tesz,
• az ún. numerus valachicust,
amely „a kisebbségi alkalmazottak irgalmatlan rostálását" (67. old.),
és az ennek a szellemnek engedelmeskedő rítusváltoztatási kényszert
eredményezte,
• a Római Katolikus Státus körül kibontakozó bonyodalmakat,
• Márton
Áronnak, Mailáth püspök volt udvari káplánjának „a gyulafehérvári
egyházmegye apostoli kormányzójává" (90. old.) való 1938. szeptember
14-i kinevezése és működését,
• az
egyház belső megosztására tett kísérletet, amely a „békepapi mozgalom"
néven vált ismertté, és 1949-1955 között bontakozott ki,
• a
Márton Áron püspök bebörtönzéséhez és börtönéveihez kapcsolódó ún.
titkos ordináriusság megszervezését, az egyházmegye kormányzati
jogfolytonosságának fenntartása érdekében.
A
tematikus felsorolásból könnyen kiolvasható, hogy az 1913-i erdélyi
egynapos zsinat előrelátásait igazolta a történelem. A megváltozott
helyzet új emberekért, új szellemi vezetőkért kiáltott. Gróf Mailáth
Károly, a népből jövő Márton Áron vagy dr. Jakab Antal püspökök
személye, akiknek érdemeit kiemelten jeleníti meg a könyv írója,
nemzeti és vallási küzdőterünk valóságos és hiteles alakjaivá lettek.
Hogy mit értek el, mi valósult meg törekvéseikből, ma még nehéz
pontosan megállapítani. Azt azonban bízvást állíthatjuk, hogy
egyházvezetőink küzdelme nélkül a helyzet sokkal súlyosabb károkat
okozott volna kisebbségi létünk alakulásában. Megmaradásunkért emelték
fel szavukat, és, ha apadozva is, de itt vagyunk. Ma is, amikor a
korábbinál több és bonyolultabb kihívás elébe nézünk, szükség lenne a
mártonáronokra.
A könyv nemcsak a
történelmi sorsfordulók eseményeit veszi sorra, hanem az események
mögött megbúvó mindennapokat is, egyházszervezeti szempontból. Ízelítőt
kapunk a két világháború között folyó papnevelésről, a férfi és női
szerzetesrendekről, a hitbuzgalmi egyesületekről, a hitéletről,
valamint a korabeli katolikus sajtó helyzetétől, és betekintést nyújt a
kommunista uralom alatt, annak szorításában megszervezhető hitélet
alapkérdéseibe.
Kilencven évről szól a
könyv, tehát majdnem egy egész szekulumról, arról a századról, amely a
kelet-európai régió történelmét viharossá, a történetírást
érdekinterpretálttá, szubjektív szemléletűvé tette ebben a régióban.
Ennek ellenére Marton József könyve megfelel az objektív tényközlés
követelményének, hiszen a szerző szívós következetességgel ragaszkodik
a korabeli dokumentumokhoz, hiteles forrásokra támaszkodik. A
könyvészeti utalások legnagyobb hányada a két világháború alatt
megjelent publikációkra vonatkozik, a legújabb kutatások némelyike
elkerüli a szerző figyelmét. (Magam is értekezem erről a korszakról a
2007-ben a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál megjelent Törd a kígyó fejét című
könyvemben. Ott nem a korszak történelmi elemzését vállalom föl, hanem
csak iskolaszociológiai vetületét, az oktatásügyet érintő történelmi
utalásokkal.) Mindazonáltal örömmel fogadjuk a fent bemutatott,
olvasmányosan megírt könyvet, nemzettudatunk és azonosságtudatunk
erősítésének újabb bizonyságát.