a JÓ ISTEN ADOTT ERŐT MINDEN ELVISELÉSÉHEZ Beszélgetés Harai Pál címzetes kanonokkal
A
Medgyesen élő és az általa építtetett külvárosi Szent Istvántemplomban
ma is lelkipásztorkodó Harai Pál 2008-ban ünnepelte nyolcvanadik
születésnapját. Gazdag életútja során bőven kijutott neki a
megpróbáltatásokból - az 1956-os magyarországi forradalom után
Romániában rendezett kirakatperek egyikének áldozataként hat évet
töltött börtönben. Ártatlanul szenvedett, ám a szenvedés csak edzette,
s nem törte meg erősen Istenbe kapaszkodott lelkét. Med-gyesi
otthonában tett látogatásunk alkalmával arra kértük őt, tartson
számvetést lapunknak a mögötte álló évtizedekről.
Harai Pál: Egy
felsőháromszéki tiszta katolikus magyar faluban, Szentkatolnán
születtem. Szüleim egyszerű földműves emberek voltak. Nem voltunk
szegények, de gazdagok sem, édesapám középbirtokosnak számított. Hatan
voltunk testvérek, egyik kishúgom meghalt két és fél éves korában, így
öten nőttünk fel. A munkát már gyermekkorunkban megismertük.
A
régi román érában katolikus iskolában jártam az elemi osztályokat. A
szomszédunkban volt az állami iskola, de szüleim nem oda írattak.
1937-ben viszont az állami iskolában kellett vizsgáznunk, román
nyelven. Negyedik elemiben egyedüli fiúként maradtam, a többiek
megbuktak a vizsgán. Falunk plébánosa, Bölöni József - Isten
nyugosztalja! - mind hangoztatta, hogy középiskolába kell íratni engem.
Előkészítetett a felvételire, s az 1939-40-es tanévet a kézdivásárhelyi
gimnáziumban kezdhettem. Közben magyar világ lett, de nem tartott
sokáig. 1947-ben érettségiztem Brassóban, magyar nyelven. Nem tudtam
eldönteni, milyen pályát válasszak. A magyar világban szerettem volna
katonai pályára menni, de édesapám nem támogatta az ötletet. 1944 után
már nem is gondoltam erre.
Ozsváth Judit: A katonai pálya jó messzire esik a papi hivatástól. Hogyan döntött mégis ez utóbbi mellett?
H. P.: A
papi hivatás irányába az 1947-es érettségi idején kezdtem vonzalmat
érezni. Kézdivásárhelyi gimnáziumunk diákjai és a gyulafehérvári
Mailáth Gimnázium diákjai ugyanabban az iskolában érettségiztek
Brassóban. Nagyon megtetszett nekem a kék reverendás kis-szeminarista
kispapok fegyelmezett viselkedése. Emlékszem, az apácák kápolnájában
valahogy így imádkoztam: „Istenem, ha szükséged van rám, intézd úgy,
hogy sikerüljön az érettségim." Sikerült, sőt elég jól sikerült, így
1947-ben beiratkozhattam a teológiai főiskolára. A falunkban sokakat
meglepett a döntésem. Nem voltam visszahúzódó, jártam táncmulatságba,
de erkölcsös életet éltem.
2002-ben
ünnepeltem az aranymisémet Gyulafehérváron, s amíg az ünnepi ebédre
várakoztunk, mondtam papkollégáimnak, hogy a legfontosabb dolgokat nem
a teológiai főiskolán, hanem otthon tanultam: a hitet, az imádságot, a
becsületes munkát, a tisztességet, a szorgalmat édesanyámtól és
édesapámtól tanultam. S ez így is van rendjén, ezeket a gyermek otthon
kell megtanulja. Ma is emlékszem az egészen kicsi koromban édesanyámtól
tanult és vele együtt mondott imádságra: „Jézuskám, bárány-kám, téged
dicsér szájacskám. Szent véred hullása legyen bűnünk tisztulása! Ámen."
Még egy kedves történetet is őrzök. Otthon volt báránykánk, s én
tavasszal csodáltam, milyen életkedvvel ugrott négy lábbal a magasba.
Közben nekem tavasszal is mondanom kellett ezt az imát. Édesanyám az
ölében tartott, és kérlelt: „Mondjad, Palikám!" Egy darabig mondtam, de
azután megálltam, és sehogyan sem akartam folytatni. Aztán egyszer csak
elpityeregtem magam: „Gyula bácsi elvitte a báránykámat!" Gyula bácsi a
pásztor volt, aki összeszedte a juhokat, hogy vigye ki őket a legel
őre. Nekem akkor a kis bárány fontosabb volt, mint az Isten báránya...
O. J.: A teológiai tanulmányok évei tehát igen nehéz periódusra estek.
H. P.: Hát
igen. Az 1947/48-as tanév aránylag csendben telt el, de 1948-tól minden
felfordult. Már nem is lehetett előadásokat látogatni a teológián,
egyedül tanultunk és titokban vizsgáztunk a tanároknál. Aztán sorra
letartóztatták tanárainkat, püspökünket. Mi, papjelöltek, nagyon jól
tudtuk, hogy nem közkedvelt hivatalt fogunk betölteni, nem olyat,
aminek tapsolnak, örvendeznek. Már harmadéves koromban beverte egy
szekus a fogamat. Ősszel behívattak a kézdivásár-helyi Szekuritátéra és
kérték, hogy írjam le a véleményemet az Actio Catholicáról. Nem írtam,
hanem elmondtam nekik. Kérdezték, hogy akarom-e a békét. Mondtam:
természetesen. Gajdátsi Béla rektorunk arra tanított bennünket, hogy
semmit le ne írjunk, mert meghamisítják. Aztán a szekus tiszt hátulról
megfogta a fejemet, s kényszeríteni akart, hogy írjak. Mondtam, ha
agyonver, akkor sem írok le semmit. És akkor kaptam... Egy kis, hideg
cellában töltöttem az éjszakát, szüleimnek nem is beszéltem az esetről.
Keveset aludtam, s amikor megébredtem, a deszkarésen láttam a
gyimesbükki templomot építő Dani Gergelyt. Jó érzés volt tudni, hogy
nem vagyok egyedül.
De sem ez, sem a
későbbi börtönbüntetés nem tudott eltántorítani a papi hivatástól. Van
egy régi mondás: a vértanúk vére a keresztények magva. Mi nem voltunk
vértanúk, nem voltunk hősök, csak áldozatok. Különben abból az időből
nem is tudok aposztata papról, pedig vagy 115-en a börtönt is
megjártuk. Közülük vagy haton-heten élünk még.
Az
1951-es szekuritátés esetem után eltűntem hazulról. Tusnádfürdőre
mentem kántorkodni, de reverendában jártam. Onnan Csíkmadarasra
kerültem, Bálint Tivadarhoz. Ott észrevettek az állambiztonság emberei
és beidéztek Csíkszeredába. Kérték, menjek el a faluból. Mondtam, hogy
énekkarral készülök az ünnepre, s feltűnő lesz, ha elmegyek. Otthagytak
pünkösd előttig, akkor megint behívattak. Nem akartam hazameni, otthon
már beverték a fogamat. Elmentem Gyergyóalfaluba, ahol Sófalvi Jóska
volt a káplán, a plébánost már elvitték a börtönbe. Ott kántorkodtam
pünkösdkor. Ő sem mert ott tartani, így továbbálltam.
Gyer-gyószentmiklóson nem adtak Somlyó felé jegyet, egy román kalauz
viszont azt mondta, várjam meg, amíg elindul a vonat, s akkor lépjek
fel. A vasúti rendőrök igazoltattak, s Csicsóban letettek, hívatták a
csíkszeredai Szekuritátét. Hajnal felé engedtek el. Onnan
Csíkszentdomokosra mentem, az ottani kántorhoz. Arról a mostoha
helyzetről több könyvet lehetne írni.
O. J.: Végül is hogyan lehetett befejezni a teológiai tanulmányokat?
H. P.: A
teológiai főiskolát 1952-ben nyitották meg, s behívtak bennünket.
Egyszerre két év anyagából vizsgáztunk. 1947-ben Márton Áron püspök úr
vett fel a teológiára, de '49-ben őt letartóztatták, '55-ig börtönben
volt, nem szentelhetett. A papi rendbe való belépést jelképező tonzúrát
Fiedler István nagyváradi püspök adta fel, aztán a szentelést a
bukaresti érsek, Alexandru Cisar végezte 1952. október 25-én
Gyulafehérváron. Akkor már minden romániai püspök be volt börtönözve, ő
Szászsebesen élt kényszerlakhelyen, s vagy két-három alkalommal
szentelt papot a gyulafehérvári teológiának. Dani Gergelyt, Hajdú
Gyulát, Gergely Mihályt, Peteska Károlyt, engem és vagy tíz-tizenkét
jászvásári egyházmegyés csángó fiút szentelt akkor.
Engem
aztán elkértek Aradra helyettesíteni. Két hónapig voltam a minoriták
templománál, majd Sepsiszentgyörgyre kerültem káplánnak. 1954 tavaszán
Csíkdánfalvára küldtek, mert az ottani papot bebörtönözték, nyártól
viszont már Brassóban voltam káplán.
Nehéz
idők voltak, folyamatosan lehetett érezni, hogy Damoklész kardja a
fejünk fölött lebeg. Nem hiszem, hogy lett volna olyan pap, aki ne lett
volna ennek tudatában. Olyan papról is tudok, akinek el volt készítve a
csomagja a letartóztatás és bebörtönzés esetére. Én is éreztem, hogy le
fognak tartóztatni.
O. J.: Sajnos ez be is következett. Kérem, beszélje el élete e sötét fejezetének történetét.
H. P.: Egyik
este egy fiútól kapott levéllel érkezett hozzám Brassóban tanuló Imre
öcsém: „Ft. Vitályos Balázsnak Harai Pál kezén keresztül" - szólt a
címzés. Vitályos Balázs hittanár-lelkész volt a brassói plébánián.
Átadtam neki a küldeményt, ő felbontotta s nagyon ideges lett. „Nekem
végem" - mondta. Aztán megmutatta a nemzetieskedő hangvételű írást,
amiben azt kérték, engedje meg, hogy a magyar ifjúság megbeszélésekre
jöhessen össze a kápolnában, ahol a hittanórákat tartottuk. Aláírásra
nem emlékszem. Vitályos Balázs szerint ez a Szekuritáté provokációja
volt, de én nem vettem ilyen komolyan a dolgot. Megmutattuk Vasvári
Aladár főesperes úrnak, aki széttépte és a fürdőszobában elégette azt.
Bár öcsém mondta, hogy az átadó választ vár, nem válaszoltunk. Aztán
mégis bebörtönzés lett a vége ennek a levélnek.
Közben
Európában sokfelé zendülés kezdődött. A magyarországi forradalom után
nálunk is megijedtek, nehogy hasonló törjön ki itt is, ezért az emberek
megfélemlítése céljával több kirakatpert szerveztek.
1957
őszén mindenfelől letartóztatások hírét hallottuk. Brassóban is
letartóztatták a ferences templom papját, P. Hajdú Leándert és a
brassó-bolonyai templom lelkészét, Ráduly Istvánt. Valamikor december
elején Imre öcsém azt üzente, hogy beszélni szeretne velem, és ha
tehetem, keressem fel Gyulafehérváron. Azt a tanévet ugyanis már a
gyulafehérvári kántorképzőben kezdte. December 3-án este gyalog mentem
a bolonyai templom felé, hogy értesítsem a sekrestyést: a másnapi
szentmise elmarad, mert Gyulafehérvárra kell utaznom. Útközben betértem
egy antikváriumba és megvásároltam Pázmány Péter Kalauzát,
nyolc lej volt. Amikor kijöttem, valaki hátulról megszólított:
„Párintele Harai? Veniti la militie!" Amikor a meglepetéstől magamhoz
tértem, megkérdeztem tőle, hogy kicsoda. Annyit mondott, hogy a
milíciáról van. A Fekete utcában várakozó terepjáróhoz vezettek, amivel
nem a milícára, hanem egyenesen a Szekuritátéra vittek. Mindenféléről
vallattak, időnként fenyegetőztek. Éreztem, hogy tudnak a levélről.
Éjfél körül bejött egy ripacsos arcú szekus tiszt, és addig faggatott,
mígnem kénytelen voltam beismerni a levelet. Nem annyira a tartalma
érdekelte, mint inkább az, hogy ki tud a levélről. „Vitályos Balázs és
én, Vasvári nem" - jelentettem ki határozottan. „Nem igaz, hazudsz!" -
ordította. Másnap délben elengedtek azzal a megbízatással, hogy tudjam
meg, ki adta át Imre öcsémnek a levelet, s kérték, a plébánián ne
szóljak semmit arról, hogy hol voltam. Persze, megígértem ezt, de aztán
mindent elmondtam. Mielőtt elengedtek volna, elvittek a 2-es számú
milíci-ára és egy nagy házi kenyeret nyomtak a kezembe arra az esetre,
ha kérdezik, hol voltam, mondjam azt: otthon.
Nemsokára
megkerestem öcsémet Gyulafehérváron, és megkérdeztem, emlékszik-e arra,
hogy ki adta át neki a levelet. Nem emlékezett, de a kérdésemre nagyon
ideges lett szegény.
Pár nap múlva
találkoznom kellett a ripacsos képű szekussal, aki egyre jobban be
akart hálózni. Aztán újabb találkozót jelölt ki. Vasvárival és Vitályos
Balázzsal mi megbeszéltünk mindent, de folyamatosan feszültségben
éltünk.
Aztán 1958. augusztus 5-én
reggel háromnegyed nyolckor telefonon kerestek. Vasvári szentmisét
mutatott be a templomban, Vitályos Balázs Uzonban szabadságolt éppen. A
telefonáló magyar nyelven szólalt és Nagy Imre „barátomként"
mutatkozott be. Hiába tiltakoztam, hogy nincs ilyen nevű barátom, ő
találkozót kért. Előbb a plébániára, s mivel azt nem vállalta, a
plébánia kapuja elé hívtam. Mindössze néhány lépést tettem az iroda
felé, amikor újra megszólalt a telefon, s ezennel román hang szólt
bele: „Párintele Harai? Masina, páinea..." Ő is közölte, hogy sürgős
megbeszélnivalók miatt találkozni akarnak velem. Én jól tudtam, ha le
akarnak tartóztatni, úgyis megteszik, így hát elmentem a találkozóra.
Az a szekus várt rám a megjelölt helyen, aki december 3-án éjjel
faggatott. A Weiss Mihály utca sarkán, nem messze a templomunktól várt
egy terepjáró. A sofőr mellett az ezredes ült benne, aki gúnyosan
mondta magyarul: „Jó napot, tisztelendő uram, de rég nem láttuk
egymást! Maga súlyosan vétett a rendszer ellen, de jóvá-teheti." A Vár
utcába vitt az autó, ahol kiszállt a sofőr és az ezredessel és a román
szekussal hárman maradtunk. Úgy háromnegyed órai szövegelés után azt
mondták, ahhoz, hogy bebizonyítsam, milyen lojális állampolgár vagyok,
el kell mennem egy közeli helységbe, ott valakivel beszélnem kell egy
témáról, majd be kell számolnom nekik minderről. Ilyen aljasságot nem
vállaltam, még akkor sem, ha jól tudtam, a visszautasításért megtorlás
jár. Szilveszter Sándor sepsiszentgyörgyi plébánosról tudtam, hogy
régóta le akarják buktatni, őrá gondoltam, de azért megkérdeztem, hogy
kihez kell mennem. Ekkor szemtelennek nevezett az ezredes, és elvittek
a Szekuritátéra, oda, ahol fél évvel korábban is megfordultam. A
gazdagon díszített ezredesi szobába mentünk, s itt elölről kezdte a
beszervezést az ezredes. „Gondolja meg, mit csinál, hiszen ha okos,
szép jövője lehet!" Mondtam neki, hogy én nagyon jól meggondoltam, mit
csinálok, és másként nem tehetek. Aztán ő az állam érdekeire
hivatkozott és hol finomabb, hol durvább hangnemben beszélt hozzám. A
végén a „Majd én elrendezem magát!" kiáltással kirohant az irodából.
Rövid időn belül hárman tértek vissza, egy jól megtermett őrnagy
egyenruhában és ketten civilben. Az őrnagy aztán fenyegetni kezdett,
hogy börtönben fogom végezni. S mivel én hajthatatlan voltam,
összedugták a fejüket, hogy a sorsomról döntsenek. Egyszer csak nyílt
az ajtó, megjelent egy altiszt egy sötét szemüveggel a kezében, amit
felém nyújtott. Abban vezetett át egy másik, nagy irodába, majd kis
várakozás után onnan tovább, ugyancsak a sötét szemüvegben. Egy cellába
vittek, ahol már hárman voltak, két értelmiségi és egy munkás, mind
politikai ügyek miatt voltak letartóztatva. Nem emlékszem, mennyi ideig
lehettem velük együtt. Vagy kétszer átvittek egy másik cellába, ahol
összetalálkoztam Nyitrai Mózes unitárius pappal és kamaszkorú Csongor
fiával.
Meglepetten hallgattam, hogy
mindkettőjüket egy EMISZ nevű szervezet ügyében tartóztatták le.
Fogalmam sem volt ekkor, hogy Vitályos Balázs és én is ennek a
szervezetnek a cinkosai leszünk, sőt, ha nem vigyázunk eléggé a
kihallgatáson, akkor a tagjai is. Az augusztustól október végéig tartó
brassói kihallgatásokon folyamatosan azt kérdezték, ki tud még a
levélről. Annak tartalma láthatóan nem is érdekelte őket. Vasvári beteg
ember volt, őt letagadtuk Vitályos Balázszsal, ám mi ketten mindent
magunkra vállaltunk. Októberben átvittek Marosvásárhelyre. Az autóban
találkoztam egy brassói középiskolai tanárral, Opra Benedek bácsival,
az ő kezén is bilincs volt. Bár az autóban nem beszélgethettünk,
egymással, de egy gumidefekt alkalmával kiszálltak kísérőink, és akkor
sikerült szót váltanunk. Közben az egyik szekus észrevette, hogy
beszélgetünk, és nagyon összevert bennünket. Fájt nekem, hogy miattam
kapott a tanár úr is, hiszen én provokáltam a beszélgetést. Őt még
egyszer láttam, a börtönudvaron, szegénynek keze-lába össze volt
láncolva. Ledöbbentő, miként alázták meg az értelmes embereket a
„humánus" huszadik században. Állítom, hogy a „sötét középkor" sokkal
humánusabb volt, mint a kommunista világ.
Egy
ideig a Szekuritátén voltam fogva tartva, majd mielőtt még meghozták
volna az ítéletet, már átvittek a börtönbe. Olyan sok embert
tartóztattak le, hogy nem fértünk a Szekuritátén. A szabólegényből
hadbíróvá lett Macskási Pál vezette a tárgyalást. Engem az EMISZ mint a
társadalmi rend ellen szervezkedő csoport feljelentésének mulasztásával
vádoltak. Ennek a szervezetnek fiatal gyerekek voltak a tagjai, őket
nem lehetett letartóztatni, így a „méregkeverő" papokra terelték át a
gyanút, az ő letartóztatásukkal megfélemlítették a társadalmat.
Merthogy a magyarországi 1956-os események után ez volt a cél itt is. A
gyerekeket is kihallgatták és mindenfélét ígértek nekik, mire
szerencsétlenek azt is beismerték, amit nem is csináltak. Mondtam
nekik, ide nem megdicsérni, hanem megbüntetni hívták őket.
A
bíró azt kérdezte, kitől értesültem az EMISZ-ről, s én azt válaszoltam,
hogy a Szekuritátétól. Ezzel nem hazudtam. Védőügyvédem kérdése volt,
hogy Vasvári tud-e a levélről. Én meg visszakérdeztem: ő honnan tud
Vasváriról? A védelmemmel foglalkozzon, s ne mással, mondtam neki.
1959.
március 19-én a kolozsvári Katonai Bíróság a Btk. 228. paragrafusa és a
209. paragrafus 1. pontja alapján teljes vagyonelkobzásra és tízévi
börtönbüntetésre ítéltek. A bírósági végzésben ez áll: „Fapta constă în
aceea că a avut cunoţtinţă de existenta si scopul organizaţiei
contrarevolutionară EMISZ în cursul lunii aprilie 1957, când şefii
organizaţiei i-au cerut aprobarea că în capela bisericii din Braşov să
ţine şedinte clandestine, fără să anunţe aceasta organelor..." Lehetett
fellebbezni, de semmi értelme nem volt.
A
börtönben morzéztunk egymásnak, s cellatársaimmal énekeltünk. Az őrök
viszonyulása kiszámíthatatlan volt, néha emberségesebbek, máskor durvák
voltak. Egyik alkalommal például, amikor hajnali ébresztő és öltözés
után még visz-szafeküdtünk kicsit, az ezt észrevevő őr összevert és
összerúgott bennünket.
Karcerbe is
kerültem egyszer öt napra, mert egy tőlünk másik cellába szállított
fiatalembernek visszadobtam a nálunk maradt zokniját. Reggel, a
mosakodóba menetel közben próbáltam bedobni a kincset érő zoknit a
cellájába, de az előbb a földre esett, s csak másodszorra ért célba.
Ezért a tettemért öt napot ültem a karcerben.
A
vásárhelyi börtönből zárt vonattal vittek Bráiláig, majd komppal
tovább. Előbb Salcián, onnan Luciu-Giurgeni-ben, majd Grádinán voltam.
Rizset gyomláltunk, cukorrépát kapáltunk, gátat építettünk. Itt
találkoztam Dávid Gyulával, Páskándi Gézával, Pál Lajossal és más
értelmiségiekkel is. Az 1500-ból legalább 1200 főiskolát végzett ember
volt, orvos, mérnök, tanár, ügyvéd, katonatiszt, pap. És volt sok
értelmes falusi ember is. Embertelen körülmények között, vízben
dolgoztunk több héten keresztül. Átázott a csizmám, megvert az eső, s -
hála az isteni gondviselésnek! - mégsem lett komolyabb betegségem. A
kemény munka ellenére alig kaptunk ennivalót. Volt úgy, hogy a burjánt
aprítottuk a levesünkbe, hogy jóllakjunk.
Szóval
én egy kék borítékban lévő titkos levél miatt jártam meg a börtönt,
pedig ahhoz a levélhez semmi közöm nem volt. A börtönben jöttem rá,
hogy ezt az egészet a Szekuritáté főzte ki. Szabadulásom után, az öcsém
esküvőjének éjszakáján - szegény korán meghalt hólyagrákban -
beszélgettünk el a történtekről. Akkor, 1967-ben kérdeztem rá, hogy
emlékszik-e, milyen pofont adtam neki a szentkatolnai állomáson, amiért
nem ment haza éjszakára? „Mondd meg őszintén, nem a Szekuritátén
voltál?" -kérdeztem a lakodalmán. „De igen, Palika, ott voltam. Ők
vittek ki az állomásra, mert tudták, hogy te otthon vagy és odajössz. A
szekus három paddal odébb ült és látta, amikor te engem pofon vágtál."
De
maradjak a börtönéveknél. Sokáig semmilyen kapcsolatot nem tarthattunk
fenn a családunkkal, aztán mégis engedélyt adtak levélírásra. Persze
megszabták, hogy mit írhatunk és kérhetünk. Választ soha nem kaptunk a
levelére, de a kért dolgokat megküldték csomagban. Szüleim egyszer egy
képet is betettek. Annyi emberség volt a csomagot átvizsgáló és kibontó
tisztben, hogy megmutatta a képet, aztán visszavette. Szabadulásomkor
visszaadta, ma is őrzöm. Szüleimmel a „Palikép" aláírással tudattam,
hogy megkaptam a küldeményt. Gumicsizmára is nagy szükségem lett volna,
de azt nem volt szabad kérni. Így hát azt találtam ki, hogy „Str.
Gumicsizma 142" címzést írok a levélre. Szüleim megértették és küldték
a csizmát. Azt, hogy mindnyájan életben vannak, úgy tapogattam ki, hogy
minden családtagomnak külön levelet címeztem.
Mondanom
sem kell, hogy tilos volt szentmisét bemutatni, ám megtörtént, hogy
sikerült kijátszani a felügyelőket. Egyik évben elvittek szőlőt
betakarni. Itt-ott maradt egy-egy kis fürt a tőkéken, azokat
összeszedtük, dugiban kézzel kicsavartuk őket, s közel fél liter bort
készítettünk. Azzal aztán négyszer-ötször miséztünk titokban vasárnap
délutánonként, amikor nem vittek ki munkára. Nagy szabálysértésnek
számított volna, ha ilyesmin rajtakapnak.
Szegény
szüleim megpróbáltak kisza-badítatni, de nem sikerült. Őrzöm a
dokumentumot, amiben édesapám 1960. február elsején Chivu Stoicatól kér
kegyelmet részemre.
Mindenképpen ki
akarták húzni belőlem, hogy Vasvári tudott-e a levélről, de tőlem
semmit sem tudtak meg. Emlékszem, négy évvel elítélésem után
Dobro-geaban egyik este hívattak, és egy nyakkendős férfi egész
éjszakán át faggatott erről a kérdésről. „Miért piszkálják Vasvárit,
mikor már négy éve le van zárva az ügy?" - kérdeztem. Az illető rám
kiáltott: „Még most sem jött meg az esze? Itt fog megrohadni!" 1964-es
szabadulásom után találkoztam Vasvárival, aki elmesélte, ő beismerte,
hogy tudott a levélről. Letartóztatták, de egy év múlva kiszabadult.
Majd leestem a székről. Úgy játszottak velünk, mint macska az egérrel...
Szabadulásomkor
Bráiláig kísértek a géppisztolyosoktól. Letartóztatási helyemen,
Brassóban kellett jelentkeznem, s ott közölték, milyen nagy kegyet
gyakorolt velem az állam, mennyi büntetést elengedett. Ugyanakkor azt
is rámkötötték, hogy vigyázzak, ezentúl mit csinálok, mert figyelnek. S
ez így is volt. Sőt, így is van.
Nagy
szívfájdalmam, hogy a változás után ügyünkkel kapcsolatosan olyan könyv
is megjelenhetett, amelyik hazug módon kiforgatva mutatja be az
eseményeket.
O. J.: A
börtönből hazatérve újra papi hivatásának élt. Nem volt félelem a
lelkében, hogy újra történhetnek a korábbihoz hasonló dolgok?
H. P.:
Nem féltem én. Mitől féltem volna? Tartottam a hittanórákat,
készítettem az elsőáldozókat, bérmálkozókat, csak a jó Istenre, az
imádkozásra és a munkára tanítottam, nem államellenes-ségre. Merem
állítani, ha többet imádkoznak az emberek, kevesebb rendőrre van
szükség.
Sok jó gyermekre emlékszem
vissza a hittanórákról Brassóban. Sokukból tanult ember lett. Az akkori
gyermekek többsége - a rendszer ellenére is - eljárt hittanra. Csak
azok nem jöttek, akik iskolába sem jártak rendszeresen. Bár most is úgy
járnának hittanórára!
Azért
előfordultak „furcsaságok" is. 1966-ban például Brassóban egy
alkalommal egy 14-15 év körüli kislányt tanítottam hittanra a plébániai
irodában, amikor kopogtatás nélkül benyitott egy nyakkendős férfi. Jól
tudtam, ki ő... Kérdezte, tudom-e, hogy csak a templomban szabad
hitoktatni, s az irodában nem? Jóval több mint száz elsőáldozót
készítettünk fel abban az évben is. Az említett férfi másik két társa a
gazdasági irodában vizitelt. Aztán a főesperessel együtt el kellett
mennünk a Szekuritátéra, hogy kihallgassanak ebben az ügyben. Az
esetről beszámoltam Márton Áron püspök úrnak is, akit kényszerlakhelyén
látogattam meg, és sétálás közben beszélgettem vele. König bíboros
bukaresti látogatása kapcsán feloldották a püspök úr kényszerlakhelyét,
és akkortól papokat is helyezhetett. Így kerültem a Maros megyei
Székelykálba 1967-ben, ahol négy évet töltöttem. Több leányegyházközség
pasztorációját is elláttam, Székesen kápolnát építettem. Onnan
Háromszékre kerültem, Kézdiszárazpatak és Kézdikővár - két nagyon
elhanyagolt plébánia - híveinek papja lettem. Rengeteg munka várt.
Kőváron új plébániát is építettünk. Nehéz körülmények között
dolgoztunk, egészen kevés pénzből, de a leleményesség sok mindenen
átsegített. Sokszor végeztem kétkezi munkát, lapátoltam, toltam a
talicskát. Nem állt ez ellentétben a lelkek gondozásával. Azt sem
hanyagoltam, sőt, a lelkipásztori teendők mindennél fontosabbak voltak.
Közben igyekeztem művelni is magamat, nem telt el nap, hogy ne olvastam
volna.
De térjek vissza az
állomáshelyek számbavételéhez. Szárazpatak és Kővár után
Kézdiszentkereszt következett, ahol hét évig voltam. Szintén két
plébániát láttam el, a kézdiszentkeresztit és a bélafalvit. Majd
1985-ben megkérdezte Jakab Antal püspök úr, hogy elvállalnám-e
Medgyest, mert a ferencesek lemondtak róla. Előnynek számított a román
és német nyelvtudásom, s az is kedvező volt, hogy a testvérem
Segesváron szolgált, mégsem mondtam azonnal igent, csak tíz nap múlva.
Az első év nagyon nehéz volt, szinte bántam is, hogy idejöttem.
Beleéltem magam abba, hogy az itteni szórványban élő magyarságnak
nemcsak az evangélium hirdetésére, de az identitástudat erősítésére is
szüksége van.
O. J.: Ez szülte a Szent István-templom és ifjúsági ház építésének gondolatát?
H. P.: Már
az első évben átgondoltam, hogy sok hívőnek nagy távolságot kell
megtennie, amíg eljut az óvárosban lévő egyetlen katolikus templomba. A
szocialista iparosítással megnőtt a város, tömbházakat építettek, az
egyre népesebb külvárosban is szükség volt templomra. 1987-ben már
vásároltam egy házat azzal a céllal, hogy ott hitoktatás folyjon, s ha
kell, misézni is lehessen. Két éven belül változás történt. Mivel más
felekezetek is kaptak telket a városban, én is igényeltem az
önkormányzattól, de három évig nem is válaszoltak a kérvényemre. Aztán
különféle taktikák folytán sikerült kiharcolni a várostól ezt a 2200
négyzetmétert, amire a Szent István-templomot és a Kolping-házat
építettük. Nem volt könnyű, mert a püspökség is úgy adott engedélyt,
hogy saját felelősségemre kellett vállalnom az egész építkezést.
Segélyezni nem tudták a tervet. Volt egy ház, ami a ferenceseké volt,
azt engedélyükkel eladtunk. Eladtam a hitoktatás céljával vásárolt
házat is, s a kivándorló szászoktól potom pénzen megvett saját házamat
is.
Minden pénz az építkezésbe folyt.
És lassan megvalósult a terv. Az alapot 1996-ban rakták le, következő
év márciusában kezdték felhúzni a falakat, augusztusra külső vakolat
nélkül, „pirosban" állt az épület. Szent István napján már szentmisét
mutattam be benne, s fél év múlva megvolt a szentelése is. Aztán
láttunk hozzá az ifjúsági ház építéséhez, az 2000-re készült el. A
templomnak és az ifjúsági háznak is közösségformáló és közösségmegtartó
szerepet szántam.
O. J.: Ötvenhat éve az egyház papja. Hogyan tekint vissza erre a több mint öt és fél évtizedre?
H. P.: Nem
volt éppen könnyű, de azt hiszem, sokaknak még nehezebb élet jutott. A
jó Isten adott erőt minden elviseléséhez. Igyekeztem jól tenni a
dolgomat, de tudom, hogy nem volt tökéletes minden lépésem. Most,
öregkoromban imádkoz-gatok bűneim bocsánatáért. És híveimért is
imádkozom. Ma éppen a somogyomia-kért mondtam a rózsafüzért. A
szentgyörgyiekkel kezdem, aztán a dánfalviak, brassóiak, bélafalviak, a
börtöntársak lelki üdvéért fohászkodom, minden napra beosztom a
rózsafüzérben mondott szándékokat.
O. J.: Milyennek látja a mai világot?
H. P.: Igen
nagy válságban van a világ. A legtöbb erkölcsi szemét Nyugatról ömlik
Európára. A börtönben együtt voltam egy besszarábiai német
iskolatestvérrel. Tőle németül is tanultam. Hat-hét nyelvet beszélt.
Mikor útlevelet kaptam, még a kommunista rendszerben, és külföldre
utaztam, meglátogattam az akkor már Németországban élő volt
fogolytársat. (Érdekes volt az államhatóság politikája. Adtak útlevelet
a papoknak, azzal az elgondolással, hogy ha ki akar menni, befogja a
száját, ha visszajön, pénzt hoz az országnak...) Ez a szerzetes mondta,
hogy ne várjuk Nyugatról a megváltást. Ő már akkor belelátott a nyugati
társadalom romlottságába, amit mi most kezdünk igazán felmérni.
Mindezzel együtt én hiszem, hogy eljön az erkölcsi talpra állás ideje,
de meggyőződésem, hogy azt nem a politikai pártok, hanem az egyház
fogja hozni. Erre a papságnak is rá kell ébrednie és hivatása
magaslatán állva kell híveit nevelnie.