Bereczki Silvia a HAGYOMÁNYTÓLAZ ÉLMÉNYSZERŰSÉGIG - ÉS VISSZA?
Megtörtént vagy óhajtott paradigmaváltások az ifjúsági pasztorációban...
Von der Tradition zum Erlebnis und zurück? Bereits erfolgter oder ersehnter Paradigmenwechsel in derJugendpastoral
Auf
die „Hausgefangenschaft" der Pastoral während des Kommunismus, wo kaum
etwas anderes möglich war, als die traditionellsten Methoden anzuwenden
(wie pfarrliche Religionsstunden, Volksmissionen, Triduen,
Vorbereitungen auf den Empfang der Sakramente), folgte eine Zeit der
Suche nach erlebnisreichen Angeboten (was auch immer das in seiner
Vielfalt geheißen hat). Die Dokumente der Diözesanarchive zeigen uns,
wie dies geschehen ist. Was davon sich jedoch als zukunftsfähig
erweist, ist zunächst Gegenstand unserer Visionen: wird es ein Weg
zurück zur Tradition sein? Und wenn ja, wie könnte er ausschauen?
Egy kis ráhangolódás
A
Pax Romana Romániai Magyar Katolikus Értelmiségi Mozgalom 2008. október
17-18-án Kolozsváron megtartott tanulmányi napjain a jelenlévőket
írásos állásfoglalásra és ennek kulcsszavakban való megindoklására
kértem fel: Történt-e paragidma-váltás a romániai magyar katolikus egyház pasztorációjában? Megjegyzendő,
hogy az „igen" válaszok gyakoribbak voltak, mint a „nem"-ek. A
megnevezett tények mindkét esetben inkább a pasztoráció módszereire
vonatkoztak, mint a kifejezett paradigmaváltásra (vagy annak hiányára).
Íme az indoklások véletlenszerű sorrendben, rendszerezés nélkül.
„Igen":
érdeklődés, fiatalok lelkesedése, útkeresésben, kérdésfeltevésben, a
hitoktatás fellendülése, a világiak aktívabb bevonása a liturgiába és a
hitoktatásba, egyetemi lelkészségek alakulása, ifjúsági táborok, a
Szentírással való foglalkozásban, közösség, kimondott gondolati
szabadság, anyanyelvi liturgia, világlátási váltás, egyetemi
pasztoráció, módszerek, technikák, értő világiak bekapcsolódása az
ifjúsági pasztorációba, lehetőségek, papok és világiak közti kapcsolat
változása, fiatalokkal foglalkozó lelkipásztorok, az egyház Isten népe
és nem societas perfecta.
„Nem": a
transzparencia, az igazságosság és a szeretet hiányosságai; alapvetően
konzervatív gondolkodás; a gyakorlatban nem látszik sem elméleti, sem
gazdasági váltás; visszafejlődés; csak külső, nem elég belső változás;
a hívek szerepe a liturgikus, eukarisztikus ünneplésben; az egyházban a
gondolkodás nem változhat divatorientáltan; a fiatalok élményszerű
hitoktatásának ritkasága.
Érdemes itt talán rövid szünetet tartani, és elgondolkodni a saját válaszon...
Kísérlet a cím megvilágítására
Ha
egy pillantást vetünk az elmúlt ötven-hatvan év pasztorális
gyakorlatára, talán nem nehéz felfedezni a hagyományos pasz-toráció
nyomait, és különösen a nyolcvanas évek után az élménynyújtásra való
törekvés megjelenését. Hogy a címbeli „és vissza?" mit jelent, az
viszont talán kevésbé egyértelmű. Jelentheti ugyanis az élménykeresés,
élményhajszolás megelégelésé-ből fakadó „visszafordulást", vagy
ellenkezőleg, az élmény hagyománnyá tevését jelenti, vagy az
élményszerűség megtartásával a gyökerekhez való visszatérést, az új és
hagyományos értékek ötvözését.
„A lelkipásztorkodás házi fogságában"
A kommunizmus1
teljesen megszüntette a II. világháború előtti időszakra jellemző és a
hagyományos pasztoráció mellett virágzó szervezeti, egyesületi életet,
amelynek rendezvényeit (ha például csak az utóbbi években újraélesztett
és a mai életkörülményekre átformált KALOT-ra és a régi tagok mostani
visz-szaemlékezéseire gondolunk)2 talán joggal sorolhatjuk
az „élményszerű hagyományok" közé. A plébániai közösség a diktatúra
alatt ellentársadalmat képezett, olyan ellenvilágot, amely elég erős
elzártságában élt, ahogy azt a hazai tapasztalat mutatja, de az
Aufbruch-kutatások eredményei a többi szocialista országra is
vonatkoznak. A plébániák egyszerre váltak „a szabadság oázisaivá" a
hatóságok ideológiájával egyet nem értők számára, és szorultak
szolgáltatói szerepbe, a társadalomtól való elzárkózásba, egyfajta
„világnélküli lelkiségbe".3
Ebben
a kontextusban az ifjúság pasztorációja is a hagyományos lelkipásztori
gyakorlat szűkített keretei közé szorult. Ezek a hagyományos alkalmak a
középiskolások hittanórái, a triduumok, a népmissziók (ezek során
gyakran külön alkalmakat szerveztek a legények és leányok számára), a
bérmálási előkészítők, a házassági oktatás (a hetvenes évek végétől
kezdődően), nagyvárosokban az egyetemisták részére szervezett
hittanórák voltak. Ezeket olykor helyi kezdeményezések egészítették ki
(például a székelyföldi lányokkal való foglalkozás, énektanítás, majd
katekézis Marosvásárhelyen).4 Márton Áron püspök gyakran
buzdította papjait ezeknek a kereteknek bölcs és hiteles kitöltésére.
Íme néhány példa lelkipásztoroknak írt válaszaiból: „A hitoktatás
legyen vonzó, barátságos... A szentbeszéd legyen dialógus, felelet a
lelkekben felmerülő kérdésekre, közvetlen, meggyőző, vigasztaló,
hiterősítő"; „Tisztelendőséged tartsa erősen az ifjúság és a férfiak
kezét, bekapcsolva őket az egyházközség munkájába és hitéletébe!"; „A
példa hat és eljut oda is, ahol a szó már untat!"5
Paradigmaváltás? Mikor és hogyan?
A
II. vatikáni zsinat által a világegyházba hozott paradigmaváltás az
adott kontextusban lassított és szűkített formában hatolhatott csak be
Romániába. Márton Áron már közvetlenül a zsinat után, 1965-ban a rá
jellemző óvatossággal buzdította a papságot: „...kell mozgatni a
tétleneket, akik túlzottan ragaszkodnak a megszokotthoz, a túlzókat
pedig vissza kell tartani a megfontolatlan személyes
kezdeményezésektől, nehogy a dolgok egészséges fejlődésének ártsanak".6
Az
élményszerűségre való törekvés az 1980-as években kezdett teret
hódítani: kórusok, színjátszó csoportok, kisközösségek létrehozása
formájában. Az ezzel járó lendület számos fiatalt az egyházba vonzott,
ugyanakkor „gyerekbetegségeivel" veszélyeket is hordozott magában.
Utóbbira utalt a Papi Szenátus 1988 áprilisában tartott ülésén a
püspök: „a fiatalok számára tartott hittanórák mindenkire terjedjenek
ki és előre meghatározott időben és program szerint történjenek".7 Ezekkel a csoportokkal együtt megjelent a „lelki, választott rokonság"8 jelensége
is, amire a püspök intéssel válaszolt: „Olyan címeken, hogy itt vagy
ott jobban érzik magukat, főképpen napjainkban több a szórakozásjellegű
átszínezett vallási élmény, nem keverhetjük el gyermekeinket,
fiatalokat sem hitoktatás, sem vallási kötelességek teljesítésében más
plébániákkal, mert elsikkad a vele kapcsolatos lelkipásztori felelősség
s számontartás, s maga a gond és bizonytalanság, hogy más rendszeresen
gondoskodik-e az őt keresőkről?" Utalt ugyanott a „szimpátiák
bizonytalanságára" is, azzal érvelve, hogy évente mintegy 40
lelkipásztor változtatja szolgálati helyét.9
A
politikai rendszerváltás után számos új lehetőség kínálkozott. Az
1990-es évek elejének új lendülete érezhető az akkor megalakult Pro
Iuventute gyűlések jegyzőkönyveiben. Ezeken a találkozókon az ifjúsági
pasztorációval is foglalkozó lelkészek beszélték meg eredményeiket,
nehézségeiket, ötleteiket. Az 1992. október 19-én tartott ülés
jegyzőkönyvéből10 a következő kezdeményezésekről értesülünk:
Marosfőn lelkigyakorlatos ház indult, ahol 1992 őszéig 4-5 programot
tartottak; Csík környéki ifjak kerékpárral Mariazellbe zarándokoltak;
néhány fiatal gráci ifjúsági vezetőképzőn vett részt; a Csíksomlyói
Ifjúsági Találkozón (CSIT) 1992-ben körülbelül 3000 fiatal volt jelen;
a dési ferences kolostorban létesült lelkigyakorlatos házban gyermekek,
középiskolások, dolgozó fiatalok és egyetemisták számára szerveztek
lelkigyakorlatos jellegű programokat,11 az otthon és
munkahely nélküli fiatalok számára Csíksomlyón létrehozták a Csibész
Alapítványt; a csíksomlyói plébánián lelkigyakorlatos találkozókat
szerveztek; a magyarországi Regnum Marianum közösséggel együtt Komandón
60 fiatal számára vezetőképzőt tartottak; Tordán a Hit és Fény közösség
tagjai számára tartottak találkozót; Kiruj-fürdőn 430 különböző korú
hívő vett részt egy 12 napos táborban stb.12 Az újítási vágy
és lendület érződik a javaslatokban is: vezetőképzők szervezése
főesperesi kerületenként; ifjúsági központ létrehozása és anyagi
alapjának biztosítása; lelkigyakorlat tartása a katekéták számára is;
egy lelkipásztor szabaddá tétele az ifjúsági pasztorációra; külföldi
kapcsolatok hivatalos felvétele és ápolása; világi fiatalok és a
főesperesek részvétele a Pro Iuventute gyűléseken, amelyek előtt a
résztvevők találkozzanak és egyeztessenek ifjúsági vezetőkkel; azt
megelőzően pedig egyeztetés az ifjúsági csoportok képviselőivel. A
Főegyházmegyei Hatóság válaszának kiemelkedő pontjai hosszú időn át
újra meg újra felbukkanó téma maradtak: „a paphiány miatt teljes
munkakörrel kinevezett ifjúsági lelkészről egyelőre nem lehet szó"; „a
Pro Iuventute Bizottság javasoljon három lelkipásztort, akik közül egy
megbízást kap az ifjúsági pasztoráció koordinálására, főállása mellett";13
„az egyetemi városok plébánosai bízzanak meg egy káplánt a diákok lelki
gondozásával, mert külön egyetemi lelkészség felállítását nem veheti
tervbe a főegyházmegyei hatóság".14 További fejlődést mutatnak a bizottság 1992. december 14-i javaslatai:15
a világiak eddig elért eredményeinek figyelembe vétele; a táborozások
és lelkigyakorlatok koordinálásának szükségessége; közös lelkipásztori
intézet létrehozásának ötlete a négy egyházmegye számára; szociológiai
felmérés készítésének fontossága szakemberek bevonásával. A cél olyan
fiatalok kinevelése volt, akik a közéletben is a keresztény jövő
emberei lehetnek.
A sokasodó ifjúsági
csoportok megjelenése jól átgondolt, egységes vezetőképző-kurzusokat
tett (volna) szükségessé. A különféle lelkiségekhez tartozó ifjúsági
csoportok képviselőinek találkozóján (Nagyenyed, 1993. május 19-én)16 erre két ötlet fogalmazódott meg:
egyhetes
képzés a CSIT előtt Csíkszeredában ifjúsági munkára hivatást érző
fiatalok számára; a résztvevők közül a legjobb 50 vezette volna a
CSIT-et, majd négy féléves, összesen 16 hétvégéből álló, bel- és
külföldi előadók által vezetett képzésen vett volna részt, amelyet
nyaranta tábor egészített volna ki (helyszínre több ajánlat is
elhangzott, ami egyben tükrözi a lehetőségeket is: a nagyenyedi
plébánia, a szelterszi menedékház, a szárhegyi kolostor, az alvinci
lelkigyakorlatos ház, a felújítás alatt álló dévai kolostor);
a
képzés anyagának bevezetése fakultatív tárgyként a Teológia levelező
tagozatán, és ennek kiegészítése intenzív képzést nyújtó nyári,
kéthetes táborokkal.
A
meg(nem)valósulás Csíksomlyón, Zernyesten, Kolozsvár környékén stb.
tartott rövid vezetőképző-kurzusokat jelentett, de egyházmegyei szintű,
hosszabb távú képzésre nem került sor.17
A
közösségépítésre és élményszerű (gyakran „könnyebb fajsúlyú")
pasztorációra való figyeléssel párhuzamosan megjelentek Erdélyben is a
többnapos, csendes, általában személyesen kísért lelkigyakorlatok,
amelyeknek elsődleges célcsoportja kezdetben szintén az ifjúság és a
fiatal felnőttek voltak. Rövid, csendes programokat kezdetben
plébániákon (Nagyenyed, Csíksomlyó) és a dési ferences kolostorban
szerveztek. 1993 nyarán megtartották az első szemlélődő
lelkigyakorlatot is Erdélyben egy magyarországi jezsuita vezetésével.18 A papi szeminárium akkori jezsuita spirituálisa lelkivezető-képző tanfolyamot is hirdetett.19
A papok és szerzetesnők számára szervezett 1995-ös lelkivezető-képző
négy részből állt: egy elméleti és gyakorlati megalapozásra irányuló
egyhetes tanfolyamból, egy háromnapos, a vezető által személyesen
kísért lelkigyakorlat elvégzéséből, az év közben a lelki kíséret terén
szerzett tapasztalatok megosztásából, valamint egy háromnapos
lelkigyakorlat adásából (1995 nyarán a gyergyószentmiklósi
Csíki-kertben). Rendszeresen szerveztek csendes lelkigyakorlatokat
Csíkszentdomokoson a segítő nővérek által vezetett lelkigyakorlatos
központban, Marosfőn a szociális testvérek társaságának nyaralójában és
a zernyesti közösségi házban; a Szent Gellért Alapítvány pedig az
imatúrát honosította meg Erdélyben.
A
tartalommal telt élménynyújtásra való törekvés hívta létre az 1994-ben
nyílt zernyesti közösségi házat, amelynek célja volt segíteni abban,
hogy „egyre több fiatal léphessen a felnőtt, elkötelezett kereszténység
útjára".20 Szervezőcsapatának összetétele ennek megfelelően
színes volt, hiszen a zernyesti plébános mellett Erdély különböző
helységeiben - Felsőboldogfalva, Oroszhegy, Csíkszereda,
Sepsiszentgyörgy, Gyergyószentmiklós, Brassó, Székelyudvarhely és
Kolozsvár - élő fiatal értelmiségiek (tanárok, mérnökök,
informatikusok) alkották. Programjában házaspároknak szóló hétvége,
szórványban élő fiatalok programja, biblio- és
pszichodráma-foglalkozások egyetemisták és fiatal értelmiségiek
számára, valamint gyerekeknek szervezett tábor, önismereti programok és
lelkigyakorlat szerepelt. A kezdeményezés eredményének tekinthető, hogy
a programok résztvevőiből többen lettek közösségi vezetők vagy az
egyházban más téren tevékeny munkatársak Erdély különböző helységeiben.
A
struktúraépítési fázis után világi fiatalok és a velük foglalkozó
lelkipásztorok 1996. november 22-én és 1997. január 18-án Déván
megtartott tanácskozásán a közösségalkotás és -erősítés került előtérbe.21
A világegyház jubileumi előkészületi beosztásából kiindulva
lelkipásztori tervet körvonalaztak, felcserélve az évi témák sorrendjét
így: 1997 a mennyei Atya éve, a teremtő Isten ajándékai számbavételének
éve, 1998 a Fiú, Krisztus misztikus teste továbbépítésének éve, 1999
pedig a Szentlélek, a folyamatos pünkösdi megújulás éve volt.
Hangsúlyozták, hogy ebben az időszakban nem annyira az önmagában fontos
egyéni lelki megújulásnak kell az ifjúsági munka középpontjába
kerülnie, hanem sokkal inkább „az egyes fiatalok és az ifjúsági
csoportok kapcsolatainak átgondolása", mert élő közösség hiányában „az
individuális lelki életet felmorzsolják a mindennapok gondjai". Így
legfontosabb célnak közösségek megteremtését tekintették, „amelyekben a
testvér a testvére segítségével a lelki élet újabb és újabb szintjére
emelkedhet".
Az egyházmegyei szinódus
előkészítési munkálatai az ifjúsági bizottságot és a kerületi
lelkészeket újabb helyzetvizsgálatra, elemzésre és új utak keresésére
ösztönözték. A zsinati dokumentum kiemelte az ifjúság különböző
rétegeire (munkás, falusi, diák, peremre szorult fiatalok) való
figyelés fontosságát, a strukt úra-építés további szükségesnek vélt
lépeseit, a képzést, valamint a közösségformálást és a lelkiség
megélésének előmozdítását.
2000. január
elsejétől az egyházmegyében ifjúsági lelkészt neveztek ki. Levelében a
főpásztor az ifjúsági pasztoráció formáját „elfogadhatónak és
eredménnyel járónak" minősítette, és kialakulását a rendszeres
programoknak, közösségformáló találkozóknak tulajdonította.22
Az
ifjúsági lelkészváltással és az egyházmegyei szinódus lezárásával
(szeptember 29-én) az ifjúsági pasztorációban, úgy tűnik, ismét a
struktúraalakítás került előtérbe. Novemberben megalakult az Ifjúsági Fórum kerületenként
egy-egy lelkész és világi, az egyetemi lelkészek, valamint a
ministránsokért és a lelkiségekért felelős lelkész, a sajtó
képviselője, valamint a zernyesti közösségi ház munkatársai
részvételével.23 Itt célul a kerületi ifjúsági lelkészek és
világi referensek megválasztását, az Ifjúsági Fórum szabályzatának
elkészítését, ifjúsági pasztorációs terv kidolgozását, valamint az
ifjúsági konferencia és más programok megbeszélését tűzték ki.
Hangsúlyt kapott a plébániai csoportok felkeresése, adatbázis
létrehozása, nemzetközi kapcsolattartás, kerületi lelkinapok
szervezése, mindezek esetében szintén fontos szerepet kapott a
találkozás, a csoportok ismerkedése.
A
számos rendezvény az egyház belső körébe vonta a fiatalok egy részét,
másokat csupán egy időre szólított meg, a nagy többség azonban távol
maradt, és felerősödött a már korábban észlelt jelenség is: fiatalok
tömegei a bérmálást nem a felnőtt kereszténység szentségének, hanem a
közösségtől való „ünnepélyes búcsúnak" tartják.24
A jelen vágya a (közel)jövő kínálata?
A
gyakorlati pasztoráció azt mutatja, hogy különösen egyetemisták körében
a leginkább elfogadott kínálatok azok, amelyeket maguk a fiatalok
kérnek, vagy legalábbis az ötlet megszületése után „jóváhagynak", mert
így maguk is multiplikátorokká válnak.
A
jövő pasztorációs súlypontjain gondolkodva tudatosan emlékezetembe
idéztem néhány kijelentést, amelyet az utóbbi hónapokban fiataloktól
hallottam. Íme, néhány közülük, egyelőre értékelés és rangsorolás
nélkül.
„Csak akkor veszek részt a szentmisén, ha aktív lehetek ott, és közösségben vagyunk jelen."
„Számomra
nem a teológia igazságai a fontosak, hanem az, hogy létezik egy szerető
Isten, és ez a hit motivál, hogy tegyek másokért valamit."
„Annyi mindent írnak az interneten ateisták és különféleképpen hívők... Kinek higgyek?"
„Az
egyik nyári programban, amin részt vettem, az tetszett nekem, hogy a
szociális munka terén szerzett tapasztalatot ötvözték lelkiséggel, és
mindez közösségben történt."
„Sohasem szeretettem a teologizálást, de most rájöttem, mégis jó, ha hiteles, nyitott, rám figyelő emberekkel tehetem."
„Sokféle imacsoportot ismerek és kedvelek, de úgy érzem, most az imában is leginkább nyugalomra vágyom."
Ebből
a néhány megjegyzésből is kitűnik, hogy a fiatalok tájékozódási
pontokat keresnek, iránymutatást azonban inkább dialógus formájában
tudnak elfogadni, és csak számukra hiteles személyektől. Feltűnő az is,
hogy igényeikben az életszerűség mellett gyakran van jelen a
sokoldalúság, az egyházi élet egy-egy területét mindig legalább egy
másikkal hozzák kapcsolatba. Jelen példákban a liturgiát a közösséggel,
az Istennel való kapcsolatot a szeretetszolgálattal, a szociális munkát
a spiritualitás-sal és a közösséggel, az igehirdetést a találkozással,
a közös imát az egyéni, csendes elmélyüléssel.
Mit jelent ez a jövő számára?
Vissza a hagyományhoz? Egy szubjektív vízió
A
hagyományhoz való visszatérés nézetem szerint az evangéliumi egységhez
és az egyház négy alapfunkciójára (liturgia, tanúságtevés, közösség és
szeretetszolgálat) való kiegyensúlyozott figyelemhez mint forráshoz
való visszatérést jelenthetné. Egységen itt a területek és azok
képviselőinek egységét értem: egy olyan keresztény hitéletet, amelyben
a liturgia valóban csúcsa és forrása a tanúságtétellel és
szeretetszolgálattal átitatott, közösségben megélt és a személyes
istenkapcsolatból táplálkozó hétköznapoknak.
Hogyan
vezethető ez be a gyakorlatban? Klaus Schwieggl jezsuita a liturgia
felépítésében „fordulópontokról" beszél; ezek azonban nézetem szerint
alkalmazhatóak a többi három területre is. Az első ilyen fordulópont a
liturgia bevezető része, amelynek során a hétköznapokból megérkezünk az
ünneplésbe úgy, hogy az előbbieket beemeljük az utóbbiba, „az életet
ünnepeljük" (Willi Lambert kifejezésével élve25), és felkészülünk Isten üzenetének hallgatására.
A
következő fordulópont az egyetemes könyörgések pillanata: választ adunk
a hallott igére, és ráhangolódunk Krisztus áldozatának megelevenítésére
és saját önfelajánlásunkra.
A harmadik
fordulópont a szentmise befejező része: megnyílunk a küldetésre és
felelősségvállalásra, és ezekhez kérünk erőt, kegyelmet.
A
ráhangolódás (elfogadás), meghallgatás (odafigyelés), válaszadás
(szóbeli is, de főként önátadás- és áldozatbeli), majd pedig a küldetés
egymásutániságának dinamikája egész keresztény életünknek tartalmat
adhat, legyen szó liturgikus istentiszteletről, tanúságtételről,
szeretetszolgálatról vagy közösségről. Egy olyan magatartásról van szó,
amely átfoghatja életünk minden területét, és így egységbe hozhatja
azokat. A folyamat ugyanaz, csak a tárgya változik attól függően, hogy
éppen Istenre, a keresőkre, a társadalomra és annak szegényeire,
rászorulóira vagy egymásra figyelünk odahallgatva és szemlélve,
válaszokat keresve, önmagunkat ajándékozva és a nekünk felkínáltat
elfogadva, küldetésünket komolyan véve és felelősséget vállalva. Ennek
előfeltétele Christian Hennecke német pasztorálteológus és gyakorló
lelkipásztor megfogalmazásával élve „elkötelezett éberség, amely Isten
cselekvésével számol".26 Ez egyben a remény forrása is a
gyakran rettegett (egyházi) jövőt illetően. Hiszen „jövőképtelennek az
bizonyul, aki nem tudja elfogadni Isten ígéretét, és jobban hisz
önmagában, mint Isten ígéretében" - írja Hennecke. Aki pedig Isten
ígéretében hisz, az mer álmodni és a megvalósításért bevetni magát, de
meri saját vízióit el is engedni.
Honnan
ez a hit? „Hiszek, mert imádkozom" - mondta egyszer Karl Rahner
természettudósoknak egy kötetlen beszélgetés során. Folytathatjuk talán
valahogy így: Szeretek, mert közösségben élek. Mert a bátorítást és a kihívást is a többieken át kapom. Remélek, mert szolgálok. A
megtett kis lépések, a még oly jelentékteleneknek tűnők is, elvonják a
figyelmem a panasz-kodásról, tekintetemet a törekvés és a minden termés
Ura felé irányítják. Bízom, mert tanúságot teszek. Tanúságomban
benne van annak tudása, és saját élményem is róla, hogy az élet
ajándékozója, megváltója és „belelkesítője" velünk van „minden nap a
világ végéig".
Jegyzetek
1 Az
AUFBRUCH (a bécsi Pasztorális Fórum 1995-2001 között zajlott, tíz
közép-kelet-európai posztkommunista ország egyházának helyzetét
vizsgáló kutatás) munkacsoportjának kifejezése. Ld. Mikluscák
Pavel-Aracic Pero, Pfarrseelsorge. In Máthé-Tóth András-Mikluscák,
Pavel, Kirche im Aufbruch, Wien 2001, i. m. 45.
2 L.
KALOT, Múlt, jelen, jövő. KALOT Egyesület-Csíkszereda Kiadó, é. n. Íme
példaként két visszaemlékezés: „ A négyes jelszóban (Krisztusibb
embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart! -szerk.
megj.) minden benne volt. Ha azt követted, felszínen tudtál maradni a
legnehezebb időkben is" (12.) „Az élet minden területén képeztek,
foglalkoztak velünk."
3 Ld. Mikluscák-Aracic i. m. 35.
4 Léstyán Ferenc, Marosvásárhely katolikus egyháza, 28.
5 Az
idézett válaszokat, valamint a plébánosi beszámolókat l. Mikeszászi
Plébániai Levéltár 373/1962. Lövétei Plébániai Levéltár 171/1962.
6 L. Gyulafehérvári Érseki Levéltár (GYÉL) 2185/1965.
7 L. GYÉL 816/1988.
8 Michael Hochschild kifejezése („geistliche Wahlfreundschaften"). L. Hennecke, Christian, Kirche, die über den Jordan geht. Münster 2 007, 110-111.
9 Ld. GYÉL 1457/1989.
10 GYÉL 2653/1992.
11 Az 1991/1992-es tanévről szóló beszámolót l. GYÉL 2163/1992.
12 Bár
a találkozó jegyzőkönyvében nem szerepel, érdemes megemlíteni a
Nagyenyeden megszervezett, többnyire egyházmegyei vagy össz-erdélyi
katolikus fiatalságot érintő rendezvényeket. A plébánián évente
tartottak zenei találkozót erdélyi fiatalok számára, egyházi, ifjúsági
zenekar alakult, alapítványok találkozóját is szerveztek stb. L. GYÉL
2445/1992.
13 A
bizottság által javasolt személyek közül végül Böjte Csaba kapott
kinevezést. 1993-ban pedig az általa létrehozott Szent Ferenc
Alapítvány alkalmazott egy világit, aki ellátta később az ifjúsági
lelkészség titkári munkakörét.
14 Később
az egyetemisták is sorozatosan kérték egyetemi lelkészek kinevezését.
1993-ban megalakult a kolozsvári (l. GYÉL 2995/1992., 1716/1993. és
1063/1994.) és 1996-ban a marosvásárhelyi (l. GYÉL 962/1996.) egyetemi
lelkészség. A brassói diákok is ismételten kérték, hogy legyen egyetemi
lelkészségük, de az érsek a lehetőségek hiányára hivatkozva azt
javasolta, hogy működjenek továbbra is a plébánia keretében, az egyik
káplán irányításával (l. GYÉL 1135/1996., 615/1997. és 724/1998). Az
ifjúsági lelkészségnek Déváról Brassóba való átköltözésével a Brassóban
tanuló egyetemisták pasztorációja ennek feladatkörébe került. A
Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalakulása után
Csíkszeredában is létrejött egy egyetemi lelkészség. Itt most nem
foglalkozom az egyetemi pasztorációval, hiszen a Keresztény Szó 2008. februári száma ezt a témakört tárgyalja.
15 Azon
az ülésen felmerült a kerületi ifjúsági lelkészek szükségessége is,
amire a segédpüspök elmondta, hogy az érsekség már nevezett ki kerületi
ifjúsági lelkészeket, csak „a lelkipásztorok még nincsenek tisztában
azzal, hogy mire van felhatalmazásuk és mi a munkakörük". L. GYÉL
2445/1992.
16 Beszámolót
a találkozóról l. GYÉL 1306/1993. A jegyzőkönyv hét, az egyházmegye
ifjúsági életében meghatározó szerepet játszó lelkiséget és mozgalmat
nevez meg: a cserkészet (10-15 plébánián volt jelen 1993-ban), a
Fokolár, a ferences ifjúság (ezen belül Kistestvérek Közössége - főként
egyetemistákból álló csoport, Kiskordások - csíksomlyói középiskolás
lányok közössége, a Ferences Világi Rend mellett szerveződő ifjúsági
csoportok), a karizmatikus mozgalom, a Regnum Marianum, a Szeretet
Városa, a taizéi lelkiségi mozgalom. A plébániai ifjúsági csoportok
közül pedig a csíksomlyóit, kolozsvárit, marosvásárhelyit és
szentkeresztbányait emeli ki.
17 1998
őszétől kezdődően a szatmári egyházmegye Világiak Apostol-kodási
Irodája a Magyar Katolikus Püspöki Kar Ifjúsági Bizottságának
segítségével regionális katolikus ifjúsági csoportvezető-képzőt
hirdetett meg, amely négy félévből állt (havi egy bentlakásos
hétvégével és összesen három táborral), és a szokondi lelkigyakorlatos
házban tartották. Az indokolásban hivatkoztak a Csíksomlyói Ifjúsági
Találkozót megelőző egyhetes képzésekre is. A tanfolyam célja „az
ifjúsági közösségvezetéshez szükséges lelki, teológiai és
gyakorlati-módszertani képzés", anyaga pedig biblikum,
egyháztörténelem, dogmatika, erkölcstan, alapvető hittan,
táborszervezés, csoportdinamika, játék, énektanulás, kommunikáció. Ezen
a képzésen részt vett néhány fiatal az egyházmegyéből is. A leírást l.
GYÉL 1059/1988.
18 A lelkigyakorlat szerepel az ifjúsági lelkészség nyári programajánlatában, l. GYÉL 1446/1993.
19 L. GYÉL 2320/1994.
20 A ház 1999-es évre szóló programfüzetét l. GYÉL 775/1999.
21 A két találkozó együttes tartalmi beszámolóját és az érsek válaszát l. GYÉL 159/1996.
22 A két lelkésszel való levelezést l. GYÉL 2177/1999.
23 A jegyzőkönyvet l. GYÉL 2642/2000.
24 Ennek a jelenségnek a régióra vonatkozó leírását l. Mikluscák-Aracic, i. m. 57.
25 L. Lambert, Willi, Seelsorge und christliche Lebenskultur. Ostfildern 2008, 25.
26 L. Hennecke, Christian, Kirche, die über den Jordan geht. Münster 2007, 8.