Bitskey István PÁZMÁNY PÉTER MEMORANDUMA A VALLÁSSZABADSÁGRÓL
The memorandum of Péter Pázmány about the religious freedom
The
idea of tolerance was highly analyzed in the international literature
lately, many researchers underlined the importance of confessional
tolerance and its forms in the early modern age. Jürgen Habermas had a
very successful presentation on this in 2002 at the Berlin-Brandenburg
Academy. He presented the notion in the context of rival worldviews,
values and theories. Horst Dreitzel affirmed that an initial form of
tolerance can be considered the one that was granted in the early
modern age to the other confessions living together with the one of the
majority. The question is if one can speak of religious tolerance in
the early modern age in Eastern Europe where religious polemic was
practised. Can one consider the Eastern European tradition as part of
the history of religious tolerance? In order to give an answer to these
questions the author had chosen to analyze the opinion of the Hungarian
Jesuit theologian, Péter Pázmány on religous tolerance as he expressed
it in written form in the 17th century. The memorandum of Pázmány
expresses his ideas on how much religious freedom can be assured to the
Protestants.
A
tolerancia eszméjével az utóbbi években a nemzetközi szakirodalom
számos alkalommal foglalkozott, konferenciák elemezték különféle
változatait, s több kutató is hangsúlyozta a konfesszionális türelem
kora újkori megjelenési formáinak, kezdeményezéseinek jelentőségét, az
erre irányuló kutatások fontosságát. Nemrég Jürgen Habermas tartott e
fogalom értelmezéséről és jelentőségéről nagysikerű előadást a
Berlin-Brandenburgi Tudományos Akadémia ünnepi ülésén.1 A
neves filozófus világképek, értékek és elméletek rivalizálásának
közegében látja elsőrendűen fontosnak a tolerancia érvényesítésének
szükségességét. A kérdés másik német kutatója, Horst Dreitzel a kora
újkori vallási türelmességről így fogalmazott: „Die begrenzte Toleranz
des frühneuzeitlichen Regimen christianorum hatte im Verlauf
des 17. Jahrhunderts viele Formen angenommen; die weitestgehende war
die staatsrechtlich garantierte Duldung einer oder sogar mehrerer
Konfessionen mit exercitium publicum neben einer religio dominans sowie der Zusicherung der privaten libertas conscientiae."2Eszerint
tehát a legtágabb értelemben a mindenkori államilag preferált, uralkodó
vallás mellett egyéb felekezetek vallásgyakorlási jogának, illetve
lehetőségének biztosítása is a tolerancia kezdeti formájának
tekinthető, ha nem is elvi, de legalábbis gyakorlati értelemben. Ehhez
a felfogáshoz csatlakozva felvetődik a kérdés: vajon beszélhetünk-e a
kora újkort illetően, a hitviták közepette, a tolerancia gondolatának
valamiféle érvényesüléséről a Kárpát-medencében? Bekap-csolhatók-e az
itt lejátszódott események a vallási türelmesség európai előtörténetébe?
A
válaszhoz esettanulmányként célszerűnek látjuk az alábbiakban annak
vizsgálatát, miképpen foglalt állást a magyar jezsuita hittudós,
Pázmány Péter a protestánsoknak adható vallásszabadság kérdésében a 17.
század elején, s véleménye miképpen játszott szerepet a három részre
szakadt Magyarország egyháztörténetének és eszmetörténetének
alakulásában.
A bécsi udvar és a protestáns rendek
1608
nyarán Mátyás főhercegnek különlegesen nehéz egyházpolitikai döntést
kellett hoznia: a protestánsok vallásszabadságának kérdésében kellett
álláspontját kialakítania a közelgő országgyűlés előtt, s ebben a
dilemmában két tűz közé került. Egyfelől a magyar és osztrák protestáns
rendek hathatós érdekérvényesítésével kellett számolnia, azok pedig
érthető módon ragaszkodtak a bécsi békében rögzített szabad
vallásgyakorlási jogukhoz, másfelől azonban a magyar katolikus klérus
és a pápai udvar erőteljes ellenállásába ütközött, minthogy a római
egyház az 1606-os országgyűlés vallásügyi rendelkezését -amely a
protestánsellenes 22. törvénycikket eltörölte - magára nézve sértőnek
tartotta. Igaz ugyan, hogy a „katolikus vallás sérelme nélkül" kitétel
megjelent a szövegben, de ez a gyakorlatban nehezen volt értelmezhető,
ezzel ugyanis konfrontálódott a nemeseknek, a várkatonaságnak és a
szabad királyi városoknak adott szabad vallásgyakorlási jog.
Ebben
a kényes helyzetben a koronázás előtt álló, dezignált magyar király öt
neves katolikus teológust kért fel arra, hogy nyilvánítsanak véleményt
a protestánsoknak adható vallásszabadság kérdésében, adjanak tanácsot
az uralkodónak a politikai feszültség enyhítésében. Mint ismeretes,
négy főpap véleménye egyértelműen nemleges, elutasító volt. Melchior
Khlesl bécsi püspök, Johannes Grosthoman teológiai doktor, Giovanni
Garzia Millino bíboros, pápai legátus, valamint egy nevét fel nem
tüntető főpap adott tagadó választ a kérdésre, egyedül Pázmány válasza
fogalmazott másként.3 A magyar jezsuita 21 pontban sorolta
fel azokat az érveket, amelyek szerinte a két nagy protestáns felekezet
szabad vallásgyakorlásának engedélyezése mellett szólnak, az ellene
felhozhatóakat pedig mindössze 11 pontban foglalta össze. Már ez az
arány is eléggé beszédes, az argumentumok tartalma még inkább az.
De
vajon mondhatjuk-e azt, hogy Pázmány állásfoglalása a vallási türelem
jegyében fogant? Vajon a toleranciáról kialakított modern kori
fogalmunknak megfeleltethető-e az általa képviselt irányvonal? A
választ az alábbiakban egyrészt a memorandum egyes tételeinek
mérlegelésével, másrészt a bécsi udvar egyházpolitikai intézkedéseinek
figyelembevétele révén keressük.
Pázmány memoranduma
A
pázmányi memorandum első tétele kimondja, hogy „a magyarok a törökökkel
és a tatárokkal nagy és szoros szövetségben vannak, és inkább alávetnék
magukat a törököknek, semhogy a vallásszabadságuktól megfosztani
engedjék magu-kat".4 Nyilvánvaló, hogy ez Erdélyre
vonatkozik, a Bocskai-féle Bécs-ellenes küzdelem (in motu Bocskaiano)
visszhangja általában a magyarságra nézve túlzásnak minősülne, arra
azonban eléggé súlyos érvnek bizonyult, hogy a Habsburg-uralkodó
kellően mérlegelje a belső feszültség növelésének veszélyét. Mint
tudjuk, a dinasztia mindenképp el akarta kerülni a magyar protestáns
rendekkel történő esetleges újabb konfliktust, s ez a szándék már
önmagában is elegendő lehetett a döntéshez, Pázmány érvelésének tehát
szükségképpen kedvező fogadtatásra kellett találnia a bécsi udvarban.
A
továbbiakban a magyar jezsuita véleményében bibliai érvelés következik:
eszerint a Szentírás tiltja ugyan a hamis vallások megtűrését, azonban
ez Pázmány szerint csak az új és még meg nem gyökerezett religiókra
vonatkozik, nem azokra, amelyeket egyes fejedelmek már korábban
engedélyeztek, így azokat most utólag már nem indokolt betiltani.
A
beadvány 6. pontja ugyancsak figyelemre méltó: itt arra utal Pázmány,
hogy az országtól távol élőknek könnyű mereven elzárkózniuk a
vallásszabadság kérdésében, de ha a helyszínen lennének, ők is másként
vélekednének. Ez a megfontolás tanúsítja, hogy érveit nem elméleti
álláspontból fogalmazta meg, hanem nagyon is empirikus szemlélettel, az
eleven élet, a politikai gyakorlat hatása alatt érlelte ki őket. Jól
ismerte a királyság vallási helyzetét, ellentétben a külföldről
ítélkező teológusokkal. Éppen ez a realitásérzék kezdte őt Forgách
érsek irányvonalától eltávolítani, ez volt segítségére abban, hogy
később, érsekként egyházpolitikai téren sikereket érhessen el.
Miként
az árvizet és a szélvészt sem lehet feltartóztatni -érvel tovább
Pázmány -, a már széltében elterjedt tévtanoknak sem lehet puszta
tiltással útjukat állni. Egyébként sem csupán azt kell tekintetbe
venni, mi a jogos, hanem azt is, mi a de facto reális helyzet:
„Non semper et ubique tam attendendum est, quid Juris, quam quid de
facto opus sit, et quid expediat." Erre bibliai példákat hoz fel, Áron,
Dávid, valamint a szent tüzet titokban tápláló ókori zsidóság példáját,
amelyek mind a fennálló körülményekhez alkalmazkodás ésszerűségét
mutatják.
Érvrendszeréből nem marad ki
a külpolitikai körkép sem: V. Károly császárra hivatkozik, aki
megtehette volna, hogy a lutheranizmust betiltja, de nem tette, mert
belátta, hogy erőszakos fellépése sokkal több bajt, s jóval kevesebb
eredményt hozott volna. A cseh királyokat ugyancsak azért említi, mert
-szerinte helyesen - szemet hunytak a husziták és pikarditák szektáinak
működése fölött a béke érdekében, de még az abszolút katolikus spanyol
uralkodó sem zárkózott el engedményektől vallási téren, hogy ezzel
elkerülhesse a háborút. Számos közép- és észak-európai országban a
protestantizmus mellett tovább él és erősödni látszik a katolicizmus,
nem kell tehát attól tartani, hogy elenyészik a római religió. Sőt -
hangzik a végső érv - még inkább az remélhető, hogy a vallásszabadság
mellett a katolikus rendek is buzgóbban fogják vallásukat gyakorolni,
mindent megtesznek erősítése érdekében, s régi fényében fog ragyogni a
hagyományos „Ecclesia Catholica".
Az
ezt követően felsorolt ellenérvek csoportjába inkább elméleti jellegű
megfontolások kerültek. Mindenekelőtt az, hogy „ac falsa Religio
maximum malum est in mundo", azaz a téves vallás a legrosszabb dolog a
világon. Továbbá: általában a jó cél érdekében sem szabad rosszat
cselekedni vagy rossz ügyet támogatni, márpedig az eretnekség lelki
rabszolgaság, s ez rosz-szabb a török fogságban sínylődők testi
rabságánál is. Az uralkodóknak kötelességük az igaz hitre vezetni
népüket, példaként Szent Istvánt, Nagy Károlyt és Mátyás királyt
említi, akik az eretnekség ellen felléptek és népüket a religio recta útjára és irányába vezették. Általában tehát ez lenne az uralkodók kötelessége - szűri le befejezésül Pázmány memoranduma.
Ha
a két érvrendszert egymás mellé állítjuk, aligha kétséges, hogy az
utóbbi argumentumok nem gyengítik a részletesebb s nagyon is konkrét
helyzetértékelést, amelyet a korábbi 21 pont megfogalmazott, így a
memorandum végkicsengése aligha lehetett kétséges az uralkodó előtt,
aki így jelentékeny támpontot kapott a vallásügy rendezéséhez.
A
17. század elején az európai katolikus táboron belül kirívó, szokatlan
volt az ilyen felfogásnak a hangoztatása. A szakirodalom már eddig is
többször foglalkozott ennek az álláspontnak az értelmezésével. Benda
Kálmán magyarázata értelmében a magyar jezsuita itt a realitás talaján
állva alakította ki nézetét, nem azt nézte, „hogy mit szabad, hanem
hogy mit lehet tenni". Szerinte Pázmány „azáltal válhatott a magyar
katolikus egyház újjáteremtőjévé, hogy felismerte a hazai társadalmi
fejlődés irányát, s a megtörés politikája helyett a rendek megnyerését
választotta".5 Az újabb katolikus egyháztörténeti
összefoglalás ezt azzal a megfigyeléssel egészítette ki, hogy a nemet
mondó 11 teológiai érv világossá teszi megfogalmazójuk szilárd
kitartását a katolikus hittételek mellett, viszont a másik, bőségesebb
érvcsoport a fennálló politikai és konfesszionális helyzet reális
ismeretében ad útmutatást az uralkodó számára.6 Hargittay Emil ezzel kapcsolatban több esetben is azt hangsúlyozta, hogy a vallásszabadság mellett szóló 21 ratio a
történelemből és a politikai gyakorlatból származik, ezzel szemben az
ellene felhozott érvek elméleti (teológiai) jellegűek, s ezt az
engedékeny álláspontot a koronázás előtt álló Mátyás főherceg
nyilvánvaló örömmel és megkönnyebbüléssel fogadta.7 Péter
Katalin szerint Pázmány „a protestantizmusban olyan valóságot látott,
amellyel együtt kell élnie. E mögött a felismerés mögött volt
realitásérzék, a mindennapi életből nyert sok tapasztalat, a törvények
tisztelete, talán még ifjúkori emlékek hatása is. De akármivel
magyarázható, bizonyosan különbözött sok főpap felfogásától".8
Mindezek
a megfigyelések pontosan jellemzik Pázmány véleményét, mégis célszerű
élesebben fogalmazva is feltennünk a kérdést: beszélhetünk-e tehát
vallásos toleranciáról Pázmánynak ezen egyedi véleménye, főpaptársaitól
eltérő állásfoglalása kapcsán?
Tolerancia: elv vagy gyakorlat?
Ha
a vallási türelem fogalmát a felvilágosodás korában kialakult
értelemben vesszük, akkor elvszerűen megfogalmazott toleranciáról jelen
esetben nem lehet szó, mivel az valamennyi vallás és felekezet
egyenrangúságának feltétel nélküli elismerését tételezné fel. Erről
azonban a konfesszionalizmus korában beszélni anakronizmus lenne, ekkor
még mind a katolikus, mind a protestáns fél meggyőződése, hogy csakis
egyetlen úton lehet eljutni az üdvösséghez.9 A vallásos
tolerancia és a vallásszabadság azonban két különböző fogalom, a 16.
századi Erdéllyel kapcsolatban például ma már a nemzetközi szakirodalom
is vallásszabadságról (libertas Religionis, Religionsfreiheit) beszél, ami azonban itt és ekkor elsősorban politikai és jogi, s csak másodsorban lelkiismereti kategória.10 Igaz ugyan, hogy egy újabb megfontolás a négy recepta religio erdélyi
elvi megfogalmazását csak a 16. század utolsó évtizedében látja
bizonyítottnak, ez azonban nem sokat változtat a tény jelentőségén,
mivel a politikai és jogi indíttatású vallásszabadság (s a gyakorlatban
eltűrt vallásgyakorlás) is lépcsőfokot jelentett a tolerancia irá-nyába.11
Pázmány
számára is evidencia volt, hogy az üdvözüléshez csak egyetlen út
vezethet, s így a dogmatika, a hittételek megfogalmazása, a via salutis kijelölése
terén semmiféle engedményt nem tett, viszont a fennálló társadalmi,
politikai, egyházügyi helyzetben meglátta a kompromisszum lehetőségét,
s ezért azon felekezetek szabad vallásgyakorlata mellett foglalt
állást, amelyeknek egyébként hitrendszerével és devóciós gyakorlatával
nem értett egyet. A kor ismeretében azonban ez az álláspont
kiemelkedően rugalmas és perspektivikus abban az értelemben, hogy
kizárja az erőszakot, s nem a fegyver erejével, hanem az érvelő szó,
azaz a retorika hatásával véli céljait elérhetőnek, saját konfessziója
érdekét szolgálhatónak.12 Talán nem túlzás, ha azt mondjuk:
ez végül is a tolerancia felé vezető út egyik lépcsőfoka, történelmileg
kikerülhetetlen állomása a vallási türelem modern fogalmának
kialakulásához vezető úton. Miként a német szakirodalom fogalmaz: a
domináns felekezet árnyékában egyéb konfessziók megtűrése nem más, mint
„Toleranz im Übergang zur Aufklärung."13
Az
események későbbi menete azt jelzi, hogy Pázmány véleménye katolikus
kortársaihoz képest egyrészt kirívóan merész volt, ugyanakkor hosszabb
távon az általa mutatott út vált járhatóvá. Mint köztudott, az 1608.
évi országgyűlés a Pázmány által javasolt megoldást választva döntött
az evangélikus és református felekezet vallásszabadságának biztosítása
mellett; Mátyás főherceg hálás lehetett, amiért az amúgy is
elkerülhetetlen kompromisszumhoz ilyen irányú és mértékű támogatást
kapott. A protestánsok is örömmel fogadhatták a rájuk nézve kedvező
döntést, ugyanakkor a katolikus fél számára is megmaradt az esély
pozícióinak visszanyerésére, elkerülhető lett a protestáns rendek és a
török hatalom politikai közeledése.
Nagyfokú
elégedetlenségét váltott ki viszont a döntés a pápai udvarban, ahol
egyes vélekedések szerint a „pogány muzulmánok" és az „eretnek
protestánsok" között nem tettekkülönbséget, az ottani felfogás szerint
a budai pasa janicsárjai és a református hajdúk egyformán ellenségnek
számítottak. Róma egészen odáig ment el, hogy II. Mátyás ellen a
következő évben kiközösítést foganatosított a pápai potestas indirecta szellemében,
s noha ez a Róma és Bécs számára egyaránt kényelmetlen helyzet csak
rövid ideig tartott, s a határozatot akkor is titkosan kezelték,
kihirdetése nem történt meg, mégiscsak elvezetett odáig, hogy az
uralkodónak több ponton visszakoznia kellett. Ez nagyban hozzájárult
ahhoz, hogy a katolikus egyház meg tudta tartani pozícióit, s a
következő évtizedben - majd főként Pázmány érseksége idején -
érdemleges újjászervezése, modernizálása megkezdődhetett.14
Ha az európai konfesszio-nalizálódás 17. századi folyamatát az újabb
szakirodalommal összhangban modernizációs folyamatnak tekintjük,15
akkor a Pázmány által képviselt felfogás korszerűnek tekinthető,
minthogy a Kárpát-medence műveltségének katolikus komponensét épp
azáltal tette versenyképessé, hogy elismerendőnek nyilvánította a
protestáns felekezetek legális működését is. Méghozzá nem csupán a
magyar, hanem a térség szlovák lakosságát is igyekezett bevonni a
katolicizmusnak e modernizációs folyamatába. Ennek a törekvésnek a
jele, hogy később közismert teológiai szintézisét, a Kalauzt lefordíttatta
anyanyelvükre („na obecnú slovencinu"), nyilvánvalóan a szlovák
evangélikus értelmiség megnyerését célozva meg ezáltal.16
Miként
Pázmány politikai pályakezdése, úgy egész későbbi tevékenysége azt
bizonyítja, hogy a pattanásig feszült légkörben az egyedül lehetséges,
kompromisszumos megoldásra törekedett, politikai egyensúlyra a rendek
és az uralkodó között, a nemesi privilégiumok - közöttük a protestánsok
szabad vallásgyakorlási jogának - sérelme nélkül biztosítani a
katolikus Habsburg-király hatalmát. Ezért hangsúlyozta írásaiban később
is mindig a törvényesség, a magyar alkotmány tiszteletét, ami mindkét
felet egyaránt kötelezte. Csupán ilyen légkör biztosíthatott számára
teret ahhoz, hogy szellemi fegyverekkel, meggyőzéssel, szóval és
tollal, fáradhatatlan térítő tevékenységgel, papok kiképzésével és
iskolák alapításával, nyomdák és könyvtárak támogatásával, a műveltség
terjesztésével törekedjen végső céljának, a magyar nemesség belülről
történő szellemi meghódításának elérésére.17 Az 1608-as év
eseményei alighanem végleg meggyőzték róla, hogy ez az egyetlen járható
út, csakis ezen célszerű haladnia az ország felekezeti viszonyainak
békés úton történő átalakítása felé, ami az ő egyháza számára is
kedvezőbb pozíciókat teremt. Ugyancsak ebben a szellemben fogant
későbbi, közismert vélekedése Erdély önállóságáról, amelyet Kemény
János hitelesnek tekinthető megjegyzése örökített meg.18
Pázmány felfogása, az 1608-as memorandumban kifejtett álláspontja végső
soron azt eredményezte, hogy a tolerancia közép-európai előtörténete
egy epizóddal gyarapodhasson, s annak egy sajátos változata e régió
egyházpolitikai múltjának térképén megjelenhessen.
Jegyzetek
1 Jürgen Habermas, Wann
müssen wir tolerant sein? Über die Konkurrenz von Weltbilder, Werten
und Theorien. Festvortrag zum Leibniztag der Berlin-Brandenburgische
Akademie der Wissenschaften am 29. Juni 2002. A szöveget vö. www.bbaw.de/schein/habermas/html.
2 Horst Dreitzel, Toleranz
und Gewissensfreiheit im Konfessioneller Zeitalter. Zur Diskussion im
Reich zwischen Augsburger Religionsfrieden und Aufklärung, in Religion und Religiosität im Zeitalter des Barock, Hg. von Dieter Breuer, Wiesbaden, Bd. I, 1995, 127.
3Pázmány Péter összegyűjtött levelei, kiad. Hanuy Ferenc, Budapest 1910, I, 26-29.
4 „Hungari
cum Turcis et Tartaris magnam et strictam habent confoede-rationem, et
potius eligent Turcis se subiicere, quam libertate Religionis privari."
uo. 26.
5 Benda Kálmán, Pázmány Péter politikai pályakezdése, MTA Nyelv-és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei, 1979, 278-279.
6 Őry Miklós-Szabó Ferenc, Pázmány Péter, in Válogatás műveiből, bev. tanulmány, Budapest 1983, 36. Korábban ugyanerről írt Sík Sándor, Pázmány, az ember és az író, Budapest 1939, 68-69.
7 Hargittay Emil, A politikai elmélet Pázmány tevékenységének hátterében, in Pázmány Péter emlékezete, szerk.
Lukács László SJ és Szabó Ferenc SJ, Róma, 1987, 424; uő, Opposition,
gegenseitige Anregung und Integration im Wirken von Péter Pázmány, in Zentraleuropa. Ein hybrider Kommunikationsraum, Hgg. von Helga Mitterbauer und András F. Balogh, Wien, 2006, 49-61.
8 Péter Katalin, Pázmány Péter és a protestánsok, in Papok és nemesek. Magyar művelődéstörténeti tanulmányok a reformációval kezdődő másfél évszázadból, Budapest 1995, 183.
9 Bitskey István, Pázmány korai vitairatai a keresztény egységről és az iszlámról, in uő., Virtus és religió. Tanulmányok a régi magyar irodalmi műveltségről. Miskolc 1999, 138.
10 Krista
Zach, . Stände, Grundherrschaft und Konfessionalisierung in
Siebenbürgen. Überlegungen zur Sozialdisziplinierung (1550-1650), in Konfessionalisierung
in Ostmitteleuropa. Wirkungen des religiösen Wandels im 16. und 17.
Jahrhundert in Staat, Gesellschaft und Kultur. Hgg. Joachim Bahlcke, Arno Strohmeyer, Stuttgart 1999, 368.
11 Balázs Mihály, Felekezetiség és fikció. Budapest
2006, 36. Itt jegyezzük meg, hogy a protestáns konfessziókat legalizáló
tordai országgyűlés nem a katolicizmust tiltotta, hanem a
bálványimádást, amit természetesen a „római religió" hívei is szigorúan
elutasítottak.
12 Vö. erről Balázs Mihály véleményét: Az erdélyi antitrinitarizmus az 1560-as évek végén. Budapest 1988, 190. (Humanizmus és reformáció, 14).
13 Dreitzel, i. m. 127.
14 Tusor Péter, Az 1608. évi törvények a római inkvizíció előtt: II. Mátyás kiközösítése, Aetas, 2000/4, 89-105., valamint uő, Purpura pannonica. Az esztergomi „bíborosi szék" kialakulásának előzményei a 17. században. Budapest-Róma 2005, 76. (Collectanea Vaticana Hungariae, 3).
15 Wolfgang Reinhard, Gegenreformation als Modernisierung: Prolegomena zu einer Theorie des konfessionellen Zeitalters. Archiv
für Reformationsgeschichte, 1977, 226-252.; uő, Reformation,
Counter-Reformation and the Early Modern State. A Reassessment, Catholic Historical Review 75, 1989, 383-404.; Heinz Schilling, Die katholische Konfessio-nalisierung. Münster
1995 (Reformationsgeschichtliche Studien und Texte, 135); uő,
Confessionalisation and the Rise of Religious and Cultural Frontiers in
Early Modern Europe, in Frontiers of Faith. Religious Exchange and the Constitution of Religious Identities
1400-1750, ed. by Eszter Andor, István György Tóth, Budapest CEU, 2001,
21-35.; Tusor Péter, A katolikus felekezetszerveződés problémái az
1630-1640-es évek fordulóján, in Mezőváros, reformáció és irodalom, szerk. Szabó András, Budapest 2005, 113-137. (Historia litteraria, 18).
16 Käfer István, Az Isteni Igazságra Vezérlő Kalauz 1634-es szlovák fordításának kézirata, Világirodalmi Figyelő, 1959, 176-180.; Uő, Peter Pázmaií a protestanti. In. Trnava a rozvoj kultúry. Trnava
1998, 97-100.; István Bitskey, Katholische Erneuerung im europäischen
Kontext: Der Fall Oberungarns im 17. Jahrhundert, in The First Millennium of Hungary in Europe, ed. by Klára Papp-János Barta, Debrecen 2002, 362.
17 Bitskey István, Pázmány Péter. Budapest 1986, 75-82. (Magyar História Életrajzok).
18 Hargittay Emil, Pázmány Péter hiteles jellemzése Kemény János önéletírásában. Vigilia, 1985,
778-783.; uő, „nincs oly rossz könyv, melyben semmi jó nem
találtatnék". A tolerancia és az ökumenizmus gondolata Pázmány Péter
műveiben, in A XIX. század vonzásában. Tanulmányok T. Erdélyi Ilona tiszteletére, szerk. Kiczenko Judit, Thimár Attila, Piliscsaba 2001, 67-73.