DR. NOVOSZÁTH PÉTER CSc. főiskolai docens, Dunaújvárosi Főiskola, Közgazdaságtudományi Intézet. (peter.novoszath@mail.duf.hu)

A globalizáció számos előnnyel jár, többek között azzal kecsegteti a kevésbé fejlett országokat, hogy egészséges export vezérelte növekedést generál, bővítve a külkereskedelemben eladható termékek és szolgáltatások körét és mennyiségét, valamint lehetővé teszi új ötletek, technológiák intézményi megoldások adaptálását. Ugyanakkor a globalizáció számos negatív következménynyel is jár, amelyek hatására egyre növekszik az elégedetlenség a terjedésével szemben.

Latin-Amerikában a gazdasági növekedés haszonélvezői szinte kizárólag a legfelső jövedelmi csoportokhoz tartoznak, miközben növekszik a szegénység, a munkanélküliség és a bűnözés. Egyúttal egyre nő a lakosság megosztottsága az informális szektorokban és egyre csökken a munkahelyek védelme. Afrikában általánossá vált az egy főre jutó jövedelmek csökkenése. A posztszocialista országokban is egyre nagyobb a csalódottság. Ma már senki sem beszél arról, hogy a szocialista társadalmak gazdaságilag nem hatékony rendszerét milyen könnyű lesz sikeressé tenni. Ezzel szemben valójában csökken a lakosság túlnyomó részének jövedelme, és erőteljesen növekszik a szegénység. A fejlett országok is egyre kevésbé mondhatók lakályosnak. A jövedelmek közötti differenciálódás és a foglalkoztatás tekintetében megfigyelhető néhány centrumbeli ország elszegényedése is. Az OECD legfrissebb adatai szerint például Olaszország a bérek és fizetések vonatkozásában már nem csak a francia, a német és a brit keresetektől marad el jelentősen, hanem még a görög és a spanyol bérektől is (OECD, 2008).

Az OECD legfrissebb jelentését a bérekről értékelő gazdasági elemzők arra következtetnek, hogy az elmúlt tíz évben elmélyült a szakadék a jól és rosszul keresők között. Kivételt képez ez alól Spanyolország és Írország. Mindkettőben csökkent a bérdifferenciálódás a jövedelmek között. Mindenütt csökkent a megtermelt hazai termékből (GDP) a foglalkoztatottaknak, dolgozóknak juttatott hányad. Minimálisan emelkedtek a bérek, és az esetek nagy részében elmaradtak a megélhetési költségek növekedésétől. Azok, akik 1995-ben is szegények voltak, mára még szegényebbé váltak. A munkaerőpiac lényeges átalakuláson megy keresztül a volt szocialista országok, tovább Brazília, Kína, India és Oroszország olcsó munkaerőpiacainak hatására. Az utóbbi négy országból kerül ki a munkaerő-világpiac 45 százaléka, míg az OECD 30 országa a munkaerő 20 százalékát adja. A világkereskedelembe való bekapcsolódás nemcsak előnyökkel jár, hanem fokozódó bizonytalansággal is. Példaként említik a vállalatok áttelepítését (offshoring), továbbá a foglalkoztatással kapcsolatos engedményeket, köztük a foglalkoztatottak kényszerhelyzetét, hogy munkahelyük megőrzése érdekében engedményeket tesznek a munkáltatóknak. A nemzetközi kereskedelembe való fokozottabb bekapcsolódás jelentősen hozzájárulhat ugyan a GDP növekedéséhez, de a növekedés önmagában nem jelenti a jövedelmi különbségek csökkenését az egyes országokban (MSZF–Szociális Kerekasztal, 2008).

A globalizáció folyamatának meghatározó mozgatórugóit és társadalmi következményeit összegzi és mutatja be az 1. táblázat.

A globalizáció végső soron növeli a foglalkoztatás bizonytalanságait, a jövedelmi egyenlőtlenségeket országok között és egy adott országon belül is, holott a standard közgazdasági teóriák a konvergencia erősödését jelezték előre.

Jelen írásomban négy ország, négy meghatározó vállalatának, illetve intézményének – a német repülőtéri vállalat (a Fraport AG), az osztrák energetikai vállalat (az OMV), a venezuelai kőolajipari vállalat (a PDVSA – Petróleos de Venezuela S. A.), az orosz gázipari óriás (a Gazprom) – tapasztalatait igyekszem összegezni és értékelni. Reményeim szerint az esettanulmányok segítenek jobban megérteni a globalizáció és a nemzeti fejlődés közötti kapcsolatot és eligazodni abban, hogy milyen szerepet kell, hogy játszanak egy ország stratégiai jelentőségű vállalatai, intézményei a globalizáció okozta problémák megoldásában.

A frankfurti repülőtér Európa egyik legnagyobb repülőtere. A Lufthansa hálózata sűrűségének és kiterjedtségének köszönhetően 5 európai transzferutas közül 1 a frankfurti repülőteret használja. A frankfurti repülőtéren 2000-ben megfordult 49 millió utas 50 százaléka volt transzferutas. Az elmúlt tíz évben az utasforgalom átlagosan 5,7 százalékkal növekedett évente, és ezzel a frankfurti repülőtér Európa egyik leggyorsabban növekedő repülőterévé vált. A transzferforgalom fejlődése e kiemelkedő növekedési ütem egyik motorja.

A frankfurti repülőtér jelentős versenyben van mind a nemzetközi, mind a helyi piacon a müncheni, düsseldorfi, párizsi, londoni és az amszterdami repülőterekkel. Ebben a versenyben a versenytársaknál nagyobb számú direkt és hub kapcsolatok jelentős versenyelőnyt biztosítanak a frankfurti repülőtérnek. A légitársaságok nemzetközi szövetsége, az IATA 2000-ben a frankfurti repülőteret nyilvánította Európa legjobb hub repülőterének. A forgalomelosztó tevékenységből származó pénzügyi haszon teszi Frankfurtot a Lufthansa számára a jövőben tervezett növekedésének kulcsbázisává.

A frankfurti repülőteret üzemeltető vállalat, a Fraport legfőbb célkitűzése, hogy egyike legyen a világ három leghatékonyabb és legjövedelmezőbb repülőtér csoportjának. E célkitűzés megvalósítása azon a stratégián alapul, amelynek három fő pillére van:

1. A frankfurti repülőtér magtevékenységeinek megerősítése

Két legfőbb feladat ezen a területen a jövedelmezőség növelése és a frankfurti repülőtér piaci pozíciójának megerősítése:

– A hatékonyság növelése az eszközök termelékenység optimalizációján keresztül és a folyamatok hatékonyságának növelése – a fő cél nem a költségek csökkentése abszolút értelemben, hanem a hatékonyság növelése a forgalom növekedésénél alacsonyabb költségnövekedés által.

– A hub kompetenciára és a szolgáltatások minőségére való koncentrálás. A Fraport üzleti filozófiája szerint akkor lehetséges a repülőtéri díjak növelése, amennyiben ez a szolgáltatások javulásában visszatükröződik.

2. A frankfurti repülőtér növekedése

Két legfőbb feladat ezen a területen:

– A forgalom növelése – a frankfurti repülőtér középtávú működésének biztosítása érdekében a Fraport egy kapacitásbővítési programot dolgozott ki, amely egy új terminál és futópálya építését tartalmazza.

– A nem repülési tevékenységek bővítése – a Fraport jelentősen bővíteni és korszerűsíteni kívánja kereskedelmi területeit. A Fraport ingatlanportfóliójának fejlesztését tervezik.

3. A frankfurti repülőtéren kívüli növekedés

A Fraport repülőtér irányítási és a repülőtéri szolgáltatások menedzselése terén szerzett tapasztalatai más repülőtereken való hasznosítását tervezi.

– Repülőtér-menedzsment – a Fraport kiemelkedő pozíciót kíván elérni a globális piacon menedzsmentszerződések és üzletrészvásárlások révén.

– Repülőtéri szolgáltatások – a fő cél a ground handling-szolgáltatások végzésének a kiajánlása más repülőtereknek.

A frankfurti repülőtér privatizációjának lebonyolítása előtt a Fraport a Német Szövetségi Kormány, Hessen tartomány és Frankfurt város tulajdonában volt. A Fraport privatizációjára 2001 júniusában tőzsdei kibocsátással lebonyolított alaptőke-emelés formájában került sor. Ezzel a frankfurti repülőtér lett a hetedik olyan repülőtér Európában, amelyet jegyeznek a tőzsdén. A Fraport privatizációjának különlegessége az volt, hogy az első repülőtér a világon, amely esetében a tőzsdei részvénykibocsátást kizárólag az alaptőke növelése érdekében hajtották végre, és egyik korábbi részvénytulajdonos sem adott el egyetlen egyet sem korábbi részvényeiből. Minderre a brit BAA nemzetközi szakmai körökben sokat bírált privatizációjának számos negatív tapasztalata miatt került ebben a formában sor.

A 2. táblázat mutatja be a Fraport privatizációt követő tulajdoni szerkezetét. Hessen tartomány és Frankfurt város birtokolja jelenleg is a Fraport többségi részesedését:

Egy általános befektetési szerződés keretében a német kormány, Hessen tartomány és Frankfurt város vállalta, hogy az első tőzsdei részvény kibocsátást követően 12 hónapig nem értékesít egy részvényt sem. Ezen túlmenően egy úgynevezett érdekszövetségi szerződés (pooling agreement) keretében a felek megegyeztek abban, hogy a Fraport részvényeinek 51 százalékát 30 évig megtartják. Különösen Hessen tartomány és Frankfurt önkormányzata ragaszkodott a többségi részesedés megtartásához, míg a német szövetségi kormány lehetőséget kapott ezen szerződés hat hónap türelmi idő utáni felmondásához. A felek az érdekszövetségi szerződés keretein belül megállapodtak abban is, hogy a felügyelő bizottság tíz tagja közül hetet ők fognak javasolni, és a három fennmaradó helyre pedig, amelyre nem jogosultak a szerződés alapján egyedileg jelöltet állítani, közösen választanak megfelelő személyeket.

Az Österreichischen Mineralölverwaltung Aktiengesellschaft (magyarul Osztrák Ásványolaj-kezelő Részvénytársaság), röviden OMV AG egy ausztriai központú olaj- és gázipari konszern, Ausztria és egyben Közép- Európa legnagyobb forgalmú olajipari társasága. Az OMV-csoport a világ 25 országában, 5 kontinensen tevékenykedik az olaj- és gázüzletágban, a feltárás és a kitermelés területén – sivatagban és nyílt tengereken egyaránt –, és a feldolgozásban, 14 ország 225 millió lakosát látja el kiemelkedően jó minőségű termékeivel. Az OMV-csoport jelenleg Ausztria legnagyobb ipari vállalata, 40 993 alkalmazottat foglalkoztat világszerte. Piaci értéke 2006-ban 12,84 milliárd eurót tett ki, míg éves konszolidált eladásainak az értéke 18,97 milliárd euró volt. Közép-Európa vezető olajés gázipari csoportjaként 13 országban folytat aktív finomítási és értékesítési tevékenységet. Feltárásban és termelésben öt kontinens 20 országában aktív. A gázszegmensben az OMV tárolási kapacitással és 2000 km hosszú csővezetékrendszerrel rendelkezik, mely évente 47 milliárd köbméter földgázt szállít különböző országokba, többek között Németországba és Olaszországba is.

Az Österreichischen Mineralölverwaltung AG-t 1956-ban alapították osztrák állami vállalatként. A vállalat 1960-ban indította be a schwechati finomítót. Első gázszállításról szóló szerződését 1968-ban kötötte meg az akkori Szovjetunióval, a hetvenes években pedig fokozatosan kiépítette egész Ausztriát behálózó gázvezeték-hálózatát. Az OMV 1987-ben megvásárolta a burghauseni finomítót, és ugyanebben az évben kezdődött meg a vállalat részleges privatizációja.

Jelentős változás következett be az OMV tulajdonosi szerkezetében 1994 májusában, amikor egy neves arab olajtársaság, az Abu Dhabi-i székhelyű International Petroleum Investment Company megvásárolta az OMV részvényeinek 13%-át.

A kilencvenes évektől jellemző agresszív terjeszkedés tetőpontja a romániai Petrom nemzeti olajtársaság megszerzése volt. Mivel ez a társaság volt a legnagyobb olyan olajipari cég, amely egy (leendő) EU-tagországban eladásra várt, intenzív versenyfutás alakult ki az eladó részvénypakettjének birtoklásáért, az osztrák kormány jelentős szakmai és lobbitevékenységet folytatott az OMV támogatására az ügylet során.

Wolfgang Ruttenstorfer, az OMV vezérigazgatója és Alexander Medvedev, a Gazprom elnökhelyettese, egyben a Gazprom Export Ltd. elnöke együttműködési megállapodást írtak alá 2008. január 25-én a baumgarteni közép-európai gázipari kereskedelmi platform (Central European Gas Hub – CEGH) közös fejlesztéséről és bővítéséről. Az aláírt együttműködési megállapodás szerint a Gazprom 50 százalékos részesedésre tesz szert a Közép-európai Földgázelosztó Központban, valamint a felek közös tározó projekteket indítanak Ausztriában és a környező országokban. A terveik szerint a közös Közép-európai Földgázelosztó Központ a kontinentális Európa legfontosabb kereskedelmi platformjává válik. A kooperáció nem terjed ki azonban az OMV baumgarteni kompresszorállomására – a tényleges gázelosztóközpontra –, amely továbbra is az osztrák cég teljes tulajdonában marad. A megállapodás előirányozza a két vállalat részvételét közös gáztárolási projektekben. Az aláírt megállapodás azon egyezmények alapján jött létre, amelyek Vlagyimir Putyin orosz elnök 2007. évi ausztriai látogatása alatt az osztrák kormánnyal folytatott tárgyalásai folyamán születtek a két konszern, az OMV és a Gazprom negyvenéves múltra visszatekintő együttműködésének bővítéséről.

Az európai szénhidrogén-ellátás biztonságának növelése érdekében az EU diverzifikálni kívánja beszállítói bázisát, ezért az EU támogatásával és az OMV vezetésével egy öttagú konszern jött létre a Nabucco-gázvezeték kiépítésére, mely Oroszország megkerülésével juttatná el a Kaszpi-tengeren a gázt Közép-Európába. Az osztrák kormány hathatós segítséget nyújtott az OMV-nek, hogy a Nabucco-projektben is meghatározó szerepet játszhasson.

Az OMV a magyar Molhoz hasonlóan jelentős szereplője az Európai Unió gáz- és olajpiacának, de korántsem meghatározó vállalat. A piac közeljövőben történő változásai ezért akár negatívan is érhetik. Valós veszély tehát az OMV számára, akárcsak a Mol számára, hogy ebben a versenyben alulmarad. Éppen ezért az OMV igyekszik e változások elébe menni, és a pozícióját minden lehetséges módon erősíteni. E stratégiának éppúgy része a délkeleti irányba történő terjeszkedés Románia, Bulgária, Törökország irányába, a nagy kapacitású gáztározók építése, a Nabucco-projektben való részvétel, a Gazprommal történt külön alku, avagy a Mol felvásárlására tett kísérlet. Mindezek megvalósításában, piaci pozíciójának erősítésében, nemzetközi kapcsolatainak építésében és megerősítésében mindenkor számíthat, és erősen támaszkodhat az osztrák kormány támogatására. Az osztrák kormány számára pedig gazdaságpolitikai céljai megvalósítása során jelentős biztonságot jelent, hogy Ausztria legnagyobb iparvállalatát, foglalkoztatóját és adófizetőjét maga mögött tudhatja. Az OMV és az osztrák kormány szoros együttműködése is jól példázza, hogy a globalizálódó világgazdaságban sem kell feltétlenül csökkennie a nemzeti szuverenitásnak, és a trasznacionális vállalatok és az állam kapcsolata korántsem predesztinált.

Venezuela egyike annak az öt országnak, amelyek az OPEC-et megalakították. Az olajipar meghatározó jelentőségű az ország gazdaságában, durván mintegy harmadát a venezuelai GDP-nek ez az iparág hozza létre, az ország exportjának 80%-át ez az ágazat termeli meg, és a kormány bevételeinek több mint fele is az olajiparból származik. A venezuelai olajipar tevékenységét az állami tulajdonban lévő Petroleos de Venezuela (PDVSA) irányítja, amelynek tulajdonában van többek között az az egyesült államokbeli CITIGO kereskedelmi vállalat, amely csupán az Egyesült Államokban több mint 14 000 benzinkutat üzemeltet saját márkanév alatt. A PDVSA 1986-ban megvásárolta a CITIGO tulajdoni részének 50 százalékát, és 1990-ben pedig a további 50 százalékát is.

A nemzeti szuverenitás védelme az egyik kulcsaspektusa a jelenlegi bolivár venezuelai kormány nemzeti innovatív olajpolitikájának, amelynek a végrehajtásán dolgozik. Ez a stratégia a korábbi venezuelai kormányokkal szemben valóban az országban fellelhető olajkészletek államosítására törekszik, mindenekelőtt a földalatti szénhidrogénkészletek feletti nemzeti önrendelkezés jogának a megerősítése révén, valamint az ország határain belül az olajkitermelés feletti kontroll visszaszerzése és a nemzeti olajipar feletti teljes pénzügyi és jogi ellenőrzés megteremtése által. Hugo Chávez venezuelai elnök e folyamat első lépéseként jelentette be 2003 januárjában a olajkitermelés valódi államosítását, a külföldi olajérdekeltségek visszaszorításával és az állami tulajdonú PDVSA vállalat megerősítésével. A venezuelai kormány megkezdte az országban lévő olajkészletek feletti önrendelkezés törvényben történő megerősítését azáltal, hogy a venezuelai állam számára törvényben engedélyezte a szénhidrogénekkel való kereskedés és az iparág fölötti ellenőrzés megtartásának jogát. E törvény jóváhagyásával megszűnt az állami olajvállalat lehetősége, hogy a nemzeti érdekek figyelmen kívül hagyásával működjön. Az új stratégia az olajszuverenitás megteremtése révén az állami olajvállalat a PDVSA működésének korábbi ellentmondásosságát szüntette meg. A PDVSA korábbi nemzetköziesítése nyomán ugyanis a venezuelai olajipar privatizációja eredményeként jelentős veszteségek érték a venezuelai gazdaságot. E folyamat revíziója és visszafordítása fogalmazódott meg Venezuela a 2001–2007-es időszakra vonatkozó Nemzeti Társadalmi és Gazdasági Tervében is. Ezzel a tervvel a nemzeti kormány a különféle olajvállalatok technikai és adminisztratív felülvizsgálatát kívánta elősegíteni, valamint az új üzleti lehetőségek elemzését a „Szénhidrogének nemzetköziesítése” megnevezésű kiegészítő stratégiai terv keretében.

A venezuelai Nemzeti Végrehajtó Tanács világosan leszögezte, hogy a külföldi vállalatok jelenléte Venezuelában és a befektetéseikből származó bevételek feletti önrendelkezés nem lehet kérdéses, de az teljeséggel kívánatos, hogy a külföldi vállalatok teljes mértékben tartsák tiszteletben a nemzeti törvényeket és a venezuelai szuverenitást.

Amikor a hetvenes és nyolcvanas években megkezdődött Szibériában, az Urálban és a Volga mentén felfedezett gázmezők feltárása és kiaknázása, a Szovjetunió a világ meghatározó gáztermelőjévé vált. A gázmezők felkutatása, a gáz kitermelése és a felszínre hozott gáz szétosztása teljesen központosítva történt, és az erre a célra létrehozott gázipari minisztérium feladata lett. Később Mihail Gorbacsov elnök 1989 júliusában összevonta a gáz- és olajipari minisztériumot az általa irányított gazdasági reform keretében. Később ebből a minisztériumból vált ki és jött létre a Gazprom, mint a gáztermelés, elosztás és értékesítés irányításáért felelős szervezet, nevét is ekkor kapta Gazovaja Promüslennoszty (jelentése gázipar), és Viktor Csernomirigyin későbbi miniszterelnök lett a vezetője. A Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett felbomlása után az Oroszországon kívül eső eszközeinek jó részét elveszítette, mintegy egyharmadát a korábbi vezetékhálózatának és mintegy egynegyedét a korábbi kompressziós kapacitásának.

Borisz Jelcin elnökké válását követően megkezdődött a Gazprom privatizációja, amelynek első lépéseként részvénytársasággá alakult a korábbi állami vállalat, és az úgynevezett kuponos privatizáció keretében a részvényei szétosztásra kerültek az orosz állampolgárok részére.

A kilencvenes évek során több lépcsőben zajlott le az orosz privatizáció. Az első lépcső volt az úgynevezett kuponos privatizáció, amikor az állami vagyont egyenlően elosztották a százötvenmilliós orosz lakosság között, mindenki kapott egy tízezer rubeles kötvényt. Természetszerűleg a kötvény sohasem érte el a névértékben megadott értéket, így a lakosság – enyhítendő megélhetési gondjait – igyekezett túladni rajta. A kötvényeket különböző alapok és bankok vásároltak fel háromezer rubel körüli árfolyamon, amelyekkel aztán az eladásra kínált vállalatokat szerezték meg. A második lépcsőben a költségvetésnek nyújtott hitelekért cserébe fizettek vállalati részesedésekkel. Az ezután következő harmadik lépcsőben már készpénzért adták a vállalatokat. A privatizáció eredményeképpen az orosz gazdaság jelentős része magánkézbe került, hozzá kell tenni, hogy meglehetősen alacsony áron, és a privatizáció egyik fő mozgatója nem a magántulajdon erősítése, hanem a különböző érdekcsoportok igényeinek kielégítése volt.

Vlagyimir Putyin hatalomra kerülésével az állam új igényekkel lépett fel a vállalatokkal szemben. Putyin még szentpétervári polgármester-helyettessége idején kezdett foglalkozni az állam és a stratégiai nyersanyagok kapcsolatával, illetve, hogy az államnak és a magánszektornak milyen legyen az aránya a forrásokat illetően. Putyin szerint a nyersanyagban való gazdagság okán Oroszország befolyásos szerepre hivatott a világpolitikában.

Az orosz kormány 2004-ig a vállalat részvényeinek 38,37%-át tartotta a kezében, és többséget élvezett az igazgatótanácsban. A Gazprom adja Oroszország összes adóbevételének 25%-át (átlagosan több mint 4 milliárd dollár adót fizetett 1993–2003 között), és Oroszország GDP-jének 8%-át hozta létre. Külföldi állampolgárok kizárólag csak letétbe helyezett részvényeket vásárolhattak, amelyek ára magasabb volt, mint a helyi kereskedelemben forgalmazott részvények ára. Az orosz elnök 2004-ben bejelentette, hogy a Gazprom megvásárolja az állami tulajdonú olajvállalatot, a Roznyeftyet, és mivel ezáltal a kormány részesedése a vásárlást követően a Gazpromban a korábbi 38,37%-ról az ellenőrzéshez szükséges 50% fölé emelkedett, egyúttal megemelte a külföldi részesedés szerzésének korlátját a Gazprom részvényei esetében.

Az orosz állam a kőolaj- és földgázkitermelés egyre nagyobb hányadát vonta ellenőrzése alá, mivel így kívánja megőrizni, illetve még inkább megerősíteni világpolitikai befolyását. A Szibnyefty felvásárlásával már az orosz állam számára oly fontos kőolaj- és földgázkitermelés fölött szerzett meghatározó közvetlen ellenőrzést. Miután a Gazprom megvette Oroszország ötödik legnagyobb kőolajtermelőjét, a Szibnyeftyet, az orosz állam közvetlen ellenőrzése alá került a kitermelés harminc százaléka. A tranzakcióval tovább folytatódott a Vlagyimir Putyin elnök által kitűzött cél megvalósítása, miszerint az államnak döntő befolyással kell lennie a stratégiai nyersanyagkészletekre.

A Gazprom pénzügyi és piaci pozíciója megszilárdult a végrehajtott reformok hatására, Oroszország legnagyobb vállalata lett, és világviszonylatban is jelentőssé vált. A Gazprom ma Oroszország legnagyobb vállalata, 397 ezer alkalmazottja van, termelési értékének 94%-a földgáz, a világ legnagyobb gázipari vállalata, a világ földgáztartalékai mintegy egynegyedét tartja ellenőrzése alatt. Oroszország belföldi gázvezetékeinek működtetője a FÁK-országok és Európa legnagyobb földgázszállító vállalata. Piaci értéke 2006-ban meghaladta a 184 milliárd dollárt, eszközeinek értéke a 104 milliárdot, éves profitja a 7 milliárdot, míg éves eladásainak mértéke a 36 milliárd dollárt, és ezáltal a Forbes magazin értékelése szerint 2006-ban a világ 53. legnagyobb vállalatává vált, 10. legnagyobb lett az olaj- és gáziparban.

Úgy tűnik, Oroszország a Gazprom révén megtalálta azt az eszközt, amellyel a globalizáció erejét saját vitorlájába foghatja, a saját érdekei szolgálatába állíthatja. A Gazprom világpiacon elfoglalt helyének és súlyának erősödésével Oroszország szerepe is egyre erősödik a globális piacokon és erőtérben. Az ország megerősödött gazdasági és politikai alkuerejét jelzik többek között az Ukrajnával, Grúziával, Belorussziával folytatott árviták lezárulását jelentő megállapodások és a Kínával, EU-val kötött hosszú távú kereskedelmi együttműködési megállapodások is. Az állami befolyás megerősítése a kőolaj- és a földgáztermelés fölött nemcsak Oroszország világpolitikai befolyásának megőrzését, megerősítését szolgálja, hanem egyúttal lehetővé teszi azt is, hogy a gáz belföldi ára még hosszú ideig töredéke legyen a világpiaci árnak, mindez pedig a lakosság életszínvonala alakulásának és az orosz vállalatok versenyképessége szempontjából is különleges jelentőséggel bír.

Az utóbbi ötven évben jelentős különbségek alakultak ki a világ egyes nagyobb régióinak gazdasági fejlődésében. A legszembeszökőbb eltérések Kelet-Ázsia és Latin-Amerika fejlődésében tapasztalhatók. Kelet-Ázsiára rendkívüli növekedés volt a jellemző, ezzel szemben Latin-Amerikában, ahol a Washington konszenzus-politikáját követték, csupán csekély mértékű növekedés következett be. Kelet-Ázsia nem követte a Washington konszenzus- gazdaságpolitikai receptjét néhány jelentős kérdésben. Mindenekelőtt lassan liberalizálták a tőkepiacokat, és ugyancsak lassan liberalizálták a kereskedelmet. Erős kormányzati iparpolitikát alkalmaztak, és ennek során néhány sikeres állami vállalatot is létrehoztak. Latin-Amerika országai ezzel szemben a piaci fundamentalizmuson alapuló fejlesztési stratégiát választották. A privatizáció, a liberalizáció és a makroökonómiai stabilitás (ami lényegében az árstabilitásra korlátozódott) képezte gazdaságpolitikai eszköztáruk lényegét. Leértékelték és minimalizálták a kormányzat szerepét. De a piacok nem produkálták a kívánt teljesítményt, és nem hozták meg a várt eredményt. A modern közgazdasági gondolkodás egyik legnagyobb eredménye ugyanis annak felismerése, hogy a tökéletlen információk és tökéletlen kockázati piacok esetében a piacok nem működnek hatékonyan. Ez pedig a kevésbé fejlett országok esetében eléggé jellemző (Stiglitz, 2007).

Mivel a Washington konszenzus-politikáját követő országok nem értették meg a piacok korlátozottságát, kevésbé törődtek olyan gazdaságpolitikai eszközökkel, mint például a földreform, az iparpolitika, a pénzügyi szektor megerősítése, az oktatás fejlesztése, a versenypolitika, a köz- és a versenyszektor irányításának kérdései.

Természetesen számos út és mód létezik ahhoz, hogy egy ország sikeresen alkalmazkodhasson a globalizáció kihívásaihoz. És sokszor egyetlen kritikus hiba is elégnek bizonyult a kudarchoz. Számos sikeres kelet-ázsiai ország a külföldi tőke vonzásával lett sikeres, mások nem ezt az utat járták be, és lettek sikeresek. Néhány sikeres kelet-ázsiai ország a nagy vállalatokra koncentrálva lett sikeres, mások ezzel szemben éppen a kis vállalatokra fókuszálva lettek azok. Mindenki számára egyaránt tökéletes megoldás nem létezik. A legjobb megoldást mindenhol elsősorban saját gyökerekből táplálkozva és a saját társadalmi állapotból kiindulva kell megkeresni és megtalálni.

A sikeres és különösen a sikertelen vagy kevésbé sikeres országok tapasztalatai ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a kormányoknak jelentős szerepet kell vállalnia a piaci korlátok problematikájának megoldásában, az érdekkonfliktusok ellenőrzésében, a pénzügyi rendszer biztonságosságának és szilárdságának biztosításában. Mindezt a jelenlegi válság csak megerősíti. A kormányoknak a növekedést és a fejlődést kell elősegítenie, elsősorban a tudás és a technológiák, valamint a magánszektor fejlődését ösztönző környezet megteremtésével. Ezen túlmenően szükséges a kormányzat mozgásterét kiterjesztő nemzeti vagyon és rugalmasan felhasználható tőkeállomány megteremtése és gyarapítása, valamint a szociális háló megszilárdítása.

A gazdaságpolitikában jelentős szerepet kell játszania az oktatásnak, technológiáknak, a szegénység csökkentésének, a szabályozásoknak és a pénzügyeknek. A gazdaságpolitikai eszköztár a kitűzött célok eléréséhez ki kell szélesíteni, ki kell bővíteni új és innovatív eszközökkel. A makrogazdaság fejlesztésének egyszerre kell megvalósítania a növekedési és a stabilitási követelményeket, a hitelképességre és az átváltási rátákra fókuszálva. A sikeresen bővülő piacok segítik a globalizációs kihívások menedzselését és a megfelelő egyensúly megtalálását nemzeti, regionális és globális szinten egyaránt.

A kormánynak kulcsszerepet kell játszania a piacok és az állam optimális egyensúlyának megtalálásában és a nemzeti fejlődést támogató széles körű politikai és társadalmi közmegegyezés megteremtésében. A megvizsgált stratégiai vállalatok eseteinek legfőbb tanulsága pedig az, hogy hosszú távon életképes gazdaság csak egy megfelelő, koherens nemzeti gazdaságpolitika megvalósításával, a gazdaság teljesítményét meghatározó stratégiai vállalatokkal, intézményekkel való szoros együttműködésben lehetséges.

Ma már az Európai Unió meghatározó szakértői sem a korábbi jóléti modellek felszámolását, mintsem korszerűsítését hangsúlyozzák. Aiginger például egy táblázatban állította szembe egymással az európai jóléti állam régi, hagyományos és új, megreformált modelljének legjellemzőbb jegyeit. Habár az ő elemzése fókuszában a jólét megteremtésének képessége állt (a versenyképesség Aiginger meghatározásában), ez a táblázat egyúttal úgy is interpretálható, mint a globalizáció által felvetett kihívásokra adott válaszok (Aiginger, 2005). Bregg, Fraxler és Mortensen további elemekkel bővítette ki Aiginger táblázatát. Kétségtelen, hogy nincs olyan ország, amelyik akár a hagyományos, akár a megreformált modell összes sajátosságával rendelkezne. Ugyanekkor e táblázat tartalmazza e két modell azon karakterisztikus jellemvonásait, amelyek egyike vagy másika, avagy többsége fellelhető egy-egy ország működésében.

Magyarország szempontjából pedig egyértelműen adódik a következtetés, hogy azonnali gazdaságpolitikai fordulat kell ahhoz, hogy megállítható legyen az ország lecsúszásának egyre gyorsuló folyamata. Az ország jelenlegi lesújtó helyzetéből való kitörésre csak egy a globalizációhoz sikeresen alkalmazkodó országok tapasztalatait is figyelembe vevő hosszú távú gazdaság- és társadalomfejlesztési stratégia következetes végrehajtása nyújthat esélyt.