Azt a véleményt olvastam valahol, hogy egyes politikusok úgy állítják össze nézeteiket, ahogyan a szupermarketben vásárolnak: egyszerűen begyűjtik a divatos, jól reklámozott nézeteket, eszméket, aztán egy ideig viselik ezeket. Ha kimentek a divatból, újat vesznek.

Az MDF, és sokan mások is úgy gondolják, jellemzője a nagy pártoknak, hogy egyszerűen azt mondják, amit a potenciális szavazóik az adott pillanatban hallani szeretnének. Ez a populizmus, „katyvasz”, mondta valaki (ez a szó a számítógépem helyesírást ellenőrzője szerint nem létezik, de a Google keresője több száz idézetben találta meg, „vegyes felvágott, zagyvaság” értelemben). Sok szavazó is így gondolhatja, ezek reakciójának eredménye Ausztriában a Szabadságpárt, Olaszországban a Lega Nord vagy Németországban Lafotaine és Gysi pártja.

Az eszmék és álláspontok zűrzavarát jól mutatják az ún. „egészségügyi reformok”. A Magyarországon okkal és joggal, de legfőképp a Fidesz ellenállása miatt megbukott egészségügyi „reformhoz” nagyon hasonló változtatásokat Szlovákiában a Fidesz eszmei testvérpártja, a kereszténydemokrata párt kormányzása alatt vezették be. Miközben a nálunk regnáló „baloldali” MSZP nagy lendülettel kampányolt a „reform” mellett, szlovák ideológiai testvéreik már azt hirdették, legszívesebben visszacsinálnák elődeik reformját.

Mindebből adódik a nézetek változékonysága is: 2004 őszén Gyurcsány Ferenc még úgy vélte, „a költségvetési hiány csak a piaci elemzők számára fontos”¹. Még egy év sem telt el és már az volt a véleménye, hogy „a költségvetési egyensúly megteremtése és fenntartása nem ideológiai kérdés… nincs konzervatív, liberális vagy szociáldemokrata kormányzati magatartás: csak felelős és felelőtlen”². Úgy látszik azonban, saját kormánya ezt az „új” álláspontot még nem ismerte, így aztán 2005-ben és 2006-ban rekord méretű távolságba került a költségvetési egyensúlytól.

Ettől függetlenül a politikusok és pártjaik is besorolják magukat valahová. A Fidesz célja „nemzeti, demokrata, versenypárti és szociális új jobboldal létrehozása”3, az MSZP „baloldali”, az SZDSZ „a liberális”, az MDF „a konzervatív új jobboldal” saját definíciója szerint. Emellett majdnem minden párt tartozik valamilyen „internacionáléhoz”. Szerencséjükre ma már nem létezik a Kominform, a Tájékoztató Iroda, és minden párt maga szabja meg politikai elveit, és arról is maga dönt, ezektől az elvektől hol, hogyan és mikor tér el. Persze mindenki másnak látja az „ellenfelet”, mint önmagát, a politikai nyilatkozatok visszatérő eleme egymás kölcsönös leminősítése. „A mai magyar baloldal internacionalista, autoriter, monopolista és antiszociális, míg a Fidesz célja nemzeti, demokrata, versenypárti és szociális új jobboldal létrehozása”,³ mondja Orbán Viktor. Gyurcsány Ferenc szerint ezzel szemben „Magyarország már majdnem megtanulta, hogy nem az állam felelős mindenért, amikor jött Orbán Viktor és megteremtette az erős osztogató államot”⁴.

A mindennapi ember úgy látja, az egyes kérdésekben meglévő és tartós elvi, eszmei különbségek mellett egyre több a hasonló, praktikus válasz, bármelyik pártot nézzük. Az eligazodni vágyó hétköznapi újságolvasó keresi a kapaszkodókat, kitől mit várhat? Felteszi a kérdést, akkor most ki itt a baloldali, jobboldali, a konzervatív és a liberális? Ott van-e a pártom – ha van ilyen –, ahol lennie kell? A választók keresik azokat az összetartó elveket, eszméket, amelyek egy-egy párt híveit összetartják, cselekvéseit irányítják. Természetesen a szimpatizánsoktól, de még az aktív tagoktól sem várható el, hogy hosszabb tanulmányokat folytassanak a pártot összetartó elvek, eszmék azonosítására, különösen a gazdasági kérdésekben hozott döntések mögötti bonyolult elméletek megismerésére (már ahol egyáltalán vannak ilyenek). Esetenként elég egy-egy hívó szó a „tábor” összetartására, bár azt hiszem, hosszabb távon nem nélkülözhetők a tartós, eszmeileg megalapozott elemek sem.

Ebben a dolgozatban arra gyűjtöttem példákat, hogy milyen, az ország gazdasági helyzetére rövid távon is ható döntések születtek Európa két olyan országában, amelyeknek a 2. világháború óta kiegyensúlyozott, stabil politikai struktúrája, pártrendszere van. Németországban a nehéz helyzetekben szívesen nyúlnak a nagykoalícióhoz, Nagy-Britanniában viszont 1951 óta váltják egymást a pártok. Mindkét országban a fő erő egy-egy baloldali, illetve konzervatív, jobboldali hagyományokkal rendelkező párt.

A legáltalánosabb tapasztalat, hogy minden nagy párt „középre húzódik” és ideológiamentes, praktikus megközelítést ígér.⁵ Ennek az a következménye, hogy a hagyományos megkülönböztetések, különösen a jobb/bal értelmét veszti. Orbán Viktor egyenesen a kontinensen végigsöprő új szellemi áramlatról beszélt, amely végképp „túlhaladottá teszi a bal- és jobboldal hagyományos megkülönböztetését”. Az is következmény, hogy ugyanazok a „panelek” egyidejűleg megjelenhetnek a táboralkotó, fő kérdésekben egymással szemben álló nézetet valló pártokban. Jó példa erre, hogy az idei, egész Európán végigsöprő élelmiszer-áremelkedések miatt az osztrák jobboldali radikális BZÖ éppúgy az áfa csökkentését követelte, mint az osztrák szocialista párt és a magyar Fidesz. Ezzel szemben éppen a „szociálisan érzékeny” MSZP-kormány két éve az élelmiszerek áfáját emelte.

Következik-e ebből, hogy a „táboralkotó” kérdésekben elfoglalt álláspont mellett bármilyen, a konkrét gazdasági kérdésben elfoglalt álláspont állhat? Vagy a fő kérdésekben elfoglalt álláspontból egyértelműen fakadnak a gazdasági döntések? Ez a dolgozat ezekre a kérdésekre keres válaszokat, az áttekinthetőség kedvéért néhány döntési pont példáján. Ilyenek elsősorban a globalizációhoz való viszony, a gazdasági krízisek kezelése, az egészségügy és oktatás gazdasági vonatkozásai és az atomenergia kérdése. Nem arra szeretnék rámutatni, hogy egyik vagy másik pártnak hol kellene állnia, csak arra hozok példákat, hogy tekintélyes, nagy hagyományokkal rendelkező pártok – és vezetőik – hogyan reagáltak az adott helyzetekben. A reakciókat igyekszem nemcsak a szavakból, hanem a tettekből is azonosítani. Ennek indokoltságát jól mutatja Gyurcsány Ferenc költségvetési hiányról szóló tézisének és tényeknek a konfliktusa (lásd előbb).

Európában a 2. világháborút követő 20–25 évben a dolgok egyszerűbbek voltak. A Szovjetunió által irányított országok hivatalos erői az ortodox marxista tervgazdálkodás, a nyugati országokban legtöbben Keynes elveit vallották, vagy szociáldemokraták, illetve kereszténydemokraták voltak, esetleg a marxizmus valamelyik higított árnyalatával azonosultak. Amerika visszatért a New Dealhez, Nyugat-Európában az egymást váltó jobb- és baloldali kormányzatok (részben a szovjet rendszerrel való versenyfutásban) folyamatosan javították a munkavállalói pozíciókat, erősítették a „társadalmi hálót” és emelték az adókat. Újraéledt a világkereskedelem. A Marshall-terv nyomán Európa ismét az Amerikai Egyesült Államoknak egyik legfontosabb kereskedelmi ügyfele lett. A sikeres országok gazdaságát komolyan segítette az exporttöbblete, amely munkahelyeket és jövedelmet teremtett. A legnehezebb munkákra „vendégmunkásokat” hoztak, csökkentették a heti munkaidőt és a nyugdíjkorhatárt. Megszületett a jóléti állam eszméje, elkezdődött megvalósítása. Csakhogy a dolgok nem maradtak így. A jóléti állam polgárainak igényei gyorsabban nőttek, mint a megtermelt javak tömege, nőtt az átlagos élettartam és csökkent a népszaporulat. Ehhez társultak a külső hatások, mint az első dollárválság 1969 és 1973 között, az első olajárrobbanás 73/74-ben, majd a második 79/80-ban, ezután újabb két dollárválság. Szembe kellett nézni azzal, hogy fenntarthatók-e a jóléti állam vívmányai, megtarthatók-e ígéretei?

A baloldali és szocialista pártok „neveltetésük” és választói bázisuk miatt nem vagy alig támogatták a szükségessé vált, és a köznyelvben megszorítónak nevezett lépéseket. Jó példa erre a német helyzet a 80-as évek elején: a kormányzó liberális-szociáldemokrata koalíció (FDP/SPD) nem fogadta el az FDP monetarista javaslatát, hogy csökkentsék az állami kiadásokat és radikálisan liberalizálják a munkaerőpiacot, mert az SPD ellenezte a kiadások csökkentését és garantálni akarta a meglévő állások megtartását (hogy aztán 20 év múlva mégis mindkettőbe belekényszerüljön). Erre az FDP (az akkor még jelentős erővel rendelkező liberális párt) átigazolt a CDU/CSU-hoz, és vele új kormányt alakított.⁶ Az idők előrehaladtával, de különösen a '80-es évek óta aztán elmosódtak, bizonytalanokká váltak az elválasztó vonalak a bal- és a jobboldal között, és ezek a hagyományos jelzők a gazdasági ügyekben egyre inkább tartalmukat vesztették. Ehhez nagymértékben hozzájárult, hogy az Európát és Amerikát megrázó gazdasági krízisekben az egymást váltó kormányok (és pártok) kénytelenek voltak ugyanazokkal vagy egymáshoz hasonló eszközökkel reagálni (költségvetési szigorítások, privatizáció stb.), legfőképp megtartani az ellenfél által bevezetett, és ellenzékből még elutasított reformokat. Ezek az eszközök jórészt a gazdasági liberalizmus fegyvertárából valók és újabb kori bevetésük okán „neoliberálisnak” is nevezhetők. A baloldali és liberális pártok kiindulópontjában ott volt és van egy ellentmondás, amely legfeljebb a szólamok szintjén oldható fel. Ez pedig az államhoz való viszony. Az egyszerűség kedvéért azt mondhatjuk, minél baloldalibb egy párt, annál több szerepet szán az államnak. Ezzel szemben minél elvhűbb egy liberális párt, annál kevesebb államot akar⁷. Ebből, mint láthatjuk, többnyire neoliberális gyakorlat és baloldali retorika jön ki.

Németország Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) a legrégebbi ma is létező politikai párt Németországban és a világ egyik legrégebbi pártja, amely 145 éve létezik. A párt a munkásmozgalomban gyökerezik, és korábban markánsabban szocialistaként definiálta magát, ma is tagja a Szocialista Internacionálénak. Az első SPD-kormányzatot Willy Brandt az 1969-es választások után a liberális FDP-vel koalícióban hozta létre. A Nobel-békedíjas Brandt – aki egyébként kortársai szerint inkább álmodozó, mint manager volt – kormányzati sikerei, mint például az Ostpolitik, kívül esnek ennek a dolgozatnak a keretein. Ezek a Wirtschaftswunder évei voltak, a gazdaság haladt az előző években, a CDU által lerakott síneken. Brandt pedig hagyta. Utóda, a nagypolitikában egyébként sikeres és azóta is nagy tekintélynek örvendő Helmut Schmidt azonban nem tudott megbirkózni a gazdasági problémákkal (lásd előbb).

A 80-as évek végén megnyílt a lehetőség a két államban élő németek egyesítésére. Ma már kevesen és nem szívesen emlékeznek, hogy az SPD a két állam újraegyesítését a kezdeti eufórikus lelkesedés elmúltával Brandt meggyőzési kísérletei ellenére – nem támogatta, sőt a későbbi külügyminiszter, Joschka Fischer „Újraegyesülés fenyeget” címmel írt újságcikket. ⁸ Az SPD újraegyesítés helyett a két német állam föderációját szorgalmazta. Így nem csoda, hogy csak nyolc évvel az egyesülés után jutottak hatalomra. A kulcsfigura Gerhard Schröder volt, akinek a vezetése alatt a párt neoliberális jegyeket is felvett, bár ideológiájaként a szociáldemokráciát vallja. Schröder, aki az ún. „Brandt-unokák” nemzedékéhez tartozott, kezdetben baloldalról bírálta Schmidt pragmatikus kormányzását. Kormányra kerülve első intézkedései közé tartozott, hogy a Kohl-kormány utolsó éveiben megkezdett, a recsegő-ropogó jóléti államot karcsúsító reformok egy részét visszavette, ezzel az SPD szociális profilját erősítette. 2000- ben a világgazdasági recesszió elérte Németországot. Ennek hatása összegződött az 1998-as szociálpolitikai intézkedések következményeivel, ez pedig Németországot addig soha nem tapasztalt mértékű stagnálásig sodorta. Schröder megpróbált úrrá lenni a válságon, de már túl közel voltak a 2002- es választások ahhoz, hogy érdemi változtatásokat érhessen el (és persze joggal félt a választók haragjától is). A választások után, amikor már végképp nem volt más kiút, született az Agenda 2010 néven ismert szigorító csomag. A csomagban a régi vágású szociáldemokraták számára elviselhetetlen mértékű megszorító intézkedések voltak, amelyek a szociális juttatásokat, a társadalombiztosítást érintették. Legfontosabb intézkedés a szociális segély megszüntetése volt (ún. Hartz–IV. törvény), ezt a munkanélküli segéllyel egybevonva kialakították a kétfajta munkanélküliségi juttatást (Arbeitslosengeld I és II), amelyre az álláskeresők meghatározott ideig jogosultak. Ha ezen időköz alatt nem fogadtak el egy felajánlott munkahelyet, megszüntették a segély kifizetését. Mindezek gyorsan rombolták az SPD népszerűségét. Az emiatt kiírt választások előtti 2005-ös választási kampányban Schröder kancellár újra harcosan lépett fel, retorikája ismét felmutatott némi „balos” jelleget is, de ez most már csak a döntetlenre (nagykoalíció) volt elég.

Az egészségügyi reform a megszületett berlini nagykoalíció eddigi talán legnagyobb szakítópróbája volt, és elfogadása mindkét partnertől jelentős kompromisszumokat igényelt. (A német orvosi szervezetek továbbra is ellenzik az egészségügyi reformnak ezt a formáját.) A 2007. április 1-jén hatályba lépett törvény legfontosabb eleme egy központi egészségügyi alap létrehozása; ezen keresztül történik az összes befizetett járulék újraelosztása.

Az SPD kívánságára a konzervatív CDU és CSU, valamint a SPD 2005. novemberi nagykoalíciós szerződésében tételesen szerepel a betegbiztosítási rendszer reformja. Az elfogadott törvény szerint – amely egyébként kevésbé mélyreható, mint azt az SPD szerette volna – 2009-től szövetségi szinten egységesen fizetik a munkáltatók és a munkavállalók a járulékot. Ez a korábbihoz képest némi emelést jelent, amely körülbelül ötmilliárd euró többletbevételt hoz majd. A 14,7 százalékban megállapított egységes hányadból 6,9 százalékpontnyit áll a munkaadó, 7,8-et pedig az alkalmazott. A bérekhez kötött járulékokat, valamint az adóbevételekből átirányított, fokozatosan 14 milliárd euróra növekvő összeget a központi egyészségügyi alap osztja szét a betegkasszák között az ügyfelek után járó „fejpénz” formájában. Ez egy átalányból, valamint az életkor és egyéb kockázati tényezők alapján kiszámított kiegészítésből áll. A kasszák szükség esetén külön járulékot is fizettethetnek a biztosítottjaikkal, ez azonban nem haladhatja meg egy-egy biztosított jövedelmének egy százalékát. Azok a kasszák pedig, amelyek a központból rendelkezésre bocsátott pénznél kevesebbet költöttek, visszatéríthetik ügyfeleiknek a befizetett járulék egy részét.

Összességében a jelszó továbbra is a „szociális piacgazdaság”, azzal, hogy az „állam ne akarja helyettesíteni a piacot”, de folyamatosan növekvő beruházásokkal ösztönözze. Új gondolat, hogy a kis- és közepes vállalkozások számára fontos kis- és közepes bankok, takarékpénztárak fennmaradását támogatni kell (ti. a nagy bankok keltette versenyben – I. I.). Ezt azonban felülírta az Amerikából elindult bankválság: a bajbajutott nagy bankok megsegítésének amerikai tervét előbb „pénzügyi szocializmusnak” nevezték, majd maguk is így tettek (a német állam az először tervezett részleges helyett, teljes garanciát vállalt a Hypo Real Estate banki betétekben elhelyezett magánmegtakarításokra).

A szociális piacgazdaság egyik alap eleme az ún. Mitbestimmung der Arbeitnehmer, amit a német szociáldemokraták az „európai” cégekben is érvényesíteni kívánnak, az európai bértarifákkal együtt. Fontosnak tartják, hogy az egyes országoknak a „legkisebb adókért” folyó versenye ne rombolja le a nemzetállamokat. Fenntartják a progresszív jövedelemadókat (”nem tehetjük az államot eszköztelenné”), a minimálbéreket. Erősíteni akarják a helyi önkormányzatokat, hogy csak az kerüljön központi kormányzati hatáskörbe, ami lejjebb nem oldható meg. Az atomenergia ügyében határozottak, véglegesíteni kívánják az atomenergiából történő „kiszállást”, fő okként az atomhulladék és a terrorizmus okozta kockázatokat jelölik meg.

Mindezek ellenére az SPD-t is elérte a középre behúzódó, (volt) baloldali pártok sorsa. Az egykori keletnémet állampárt utódából, a Demokratikus Szocializmus Pártjából (PDS) lett Baloldali Párt, valamint a 2005-ben alakult, kicsi, de az utóbbi hónapokban rohamosan erősödő baloldali tömörülés, a WASG (Munka és Szociális Igazságosság – Választási Alternatíva) közös kongreszszusán kimondta a hivatalos egyesülést, s ezzel Németország keleti és nyugati felét egyaránt átfogó, új, agilis, a szó régebbi értelmében is baloldali erő jött létre. A tömörülés azonnal vezető ereje lett az Európai Baloldal nevű pártszövetségnek, és az „Új európai bal fórumának”.

Ezek a pártok a kapitalizmussal szemben kívánnak „alternatív szociális és politikai modellt állítani”, de elhatárolódnak attól a „reális szocializmus tól”, amely egy párt diktatúrájának eredményeként valósult meg. Ezek a neokommunistának is nevezett újítók az országokon átívelő, pluralista rendszert és a különböző érdekeknek és szükségleteknek a figyelembe vételét hirdetik, szemben a kapitalista globalizációval, ami szerintük lerombolja a demokráciát, és a jobboldali radikalizmus szálláscsinálója. Gazdaságpolitikai stratégiájuk etatista, a „reális szocializmust” tekintik a szociális biztonság garanciájának, állami energia- és árfelügyelet, az energiakonszernek milliárdos nyereségeinek megcsapolását követelik. Gazdasági céljaikat illetően álljon itt a párt hesseni tartományi választási programjának egy része⁹:

1. Aktionsprogramm „Für Arbeit und soziale Gerechtigkeit”

– 25 000 új képzési és munkahelyet a fiataloknak,

– Minimálbért, a koldusbér helyett,

– Rövidebb munkaidőt, szabályozott munkát,

– HessenCardot! Legyen ingyenes a helyi közlekedés, a köztulajdonban lévő sport- és kulturális intézmények látogatása, a bölcsődei és óvodai elhelyezés, az iskolai étkezés, minden tanszer, az egyetemi oktatás,

– 20 000 férőhelyet a szakiskolásoknak.

2. Szociálpolitika: Az egészség nem lehet áru.

3. Közszolgáltatások:

– Stabil és alacsony árakon a gázt és áramot,

– A privatizáció a polgárok vagyonának ellopása,

– Ne adjanak el közintézményt, ne legyenek PPP-programok,

– Ne privatizálják a hesseni Takarékpénztárt, Ne privatizálják a vasutat, csinálják vissza a Telekom privatizációját,

– Rövidítsék a boltok nyitva tartását!

A Munkáspárt a szakszervezeti mozgalomból nőtt ki és lett a 19. század meghatározó szocialista pártja, amely elsőként tűzte ki célul az alacsonykeresetű, dolgozó osztályok képviseletét. Kezdettől híve volt a köztulajdonnak, az aktív kormányzati beavatkozásoknak, a jóléti újraelosztásnak. Hitt a jóléti állam eszméjében, erősítette a szakszervezeteket.

A Munkáspárt a „post war consensus” (1945–51) éveiben a konzervatívokkal együtt kormányzott, jelentős államosítási intézkedéseket is keresztül vitt, ezeket aztán Margaret Thatcher 30 év múlva „korrigálta”. Ezt az időszakot követően és eltérően a német helyzettől a két párt váltotta egymást a kormányon. A munkáspárti Wilson- és Callaghan-kormányok már a 1970-es években komoly inflációval kerültek szembe (26,9% 1975-ben). Ekkor védekezésül nyúltak a bérek korlátozásához. A béremeléseket korlátozó állami szabályozás ugyan leszorította az inflációt, de szembe állította a kormányt a szakszervezetekkel. Nekünk ez az eszköz szocialista tervgazdálkodásból is ismert, de volt más előzménye is: a republikánus (tehát európai értelemben konzervatív) Nixon elnök 1971-ben vezetett be egy Amerikában békeidőben addig nem használt eszközt, az ideiglenes – 90 napra meghirdetett, de majdnem 1000 napig tartó – bérbefagyasztást. A következő években aztán a konzervatívok kormányoztak, és végrehajtották az egyik legsikeresebb országkonszolidációt, a Margaret Thatcher nevével összeforrt, jórészt neoliberális gazdasági elveket követő „thatcherizmus” (lásd az angol konzervatívokról szóló fejezetet) rendszerében.

A 80-as évek közepétől – miközben 18 éven át négy választást elveszítettek – Neil Kinnock, John Smith és főleg Tony Blair vezetésével a Munkáspárt elindult a tradicionális szocialista pozíciótól a „Third Way” (Harmadik út) néven ismert szabadpiacbarát politika felé. A harmadik út kifejezést XI. Pius pápa használta elsőként az 1800-as évek végén a kapitalizmus és szocializmus közötti választásra utalva, de a 20. század első felében széles körben használták, a konzervatív Macmillan is „The Middle Way” (Középút) címen írta meg kormánya filozófiáját. Mai értelemben elsősorban a balközép szocialista pártok thatcheri eszközöket is magába olvasztó politikáját nevezik így. Blair filozófiai hátterét Anthony Giddensnek az „új középről” vallott nézetei alkották, amelyekkel a különböző ideológiák és értékrendszerek közötti harmóniát keresi. (Blair New Labournek nevezte piacbarát politikáját, hogy megkülönböztesse a munkáspárt régebbi kollektivista politikájától.)

Hatalomra kerülve Blair nem folytathatta ott, ahol munkáspárti elődei abbahagyták. Politikája megtartotta konzervatív elődei szóban sokat bírált piacbarát intézkedéseit, előbb (egy általában is jelentősen növekvő kormányzati költekezés jegyében) növelte a közkiadásokat az egészségügyben és oktatásban, eközben pedig további sok vitát kiváltó piaci reformokat is bevezetett ezeken e területeken, 1997-es kampányának ígéretéhez híven bevezette a „nemzeti bérminimumot”, ami a teoretikusok között baloldalinak tartott eszköz. (Korábban ilyen nem létezett Nagy-Britanniában.) A brit gazdaság jól teljesített, így Blair nem emelt adókat, bár ellenfelei ilyen szándékokat híresztelték róla.

Blair és pártja – a többi szocialista párthoz hasonlóan – inkább híve az európai integrációnak, mint konzervatív elődei, bár ő sem indította el határozottan országa EMU-csatlakozását, amit kritikusai nagy hibának tartanak. A globalizációban elsősorban lehetőségeket és kihívásokat lát, éppúgy, mint az SPD. A párt honlapja büszkén említi meg, hogy miközben Kína és India hamarosan megduplázza részesedését a világ GDP-jéből, Nagy-Britanniában a foglalkoztatottság magasabb, mint a G7 bármely más országában, és az ország a külföldi befektetések első számú célpontja világméretekben. A párt programjának fontos eleme a „spórolj a pénzzel, spórolj az energiával”, ami az energiafogyasztását csökkentő beruházások széles körű támogatását jelenti. Blair előszeretettel használta az „erős család” fogalmát, részben mint a harmadik út koncepciójának egyik társadalompolitikai célját, részben mint egyik médiumát, részben azonban, mint a jelen valóság egyik jövőbemutató részét. Az „erős család” egyik összetevője egy közelebbi meghatározásokat nélkülöző civil társadalomnak, de semmit sem tudunk meg az „erős család”-ról a politikai realitások szintjén. Amit látunk, az a családtámogatás, a gyermekszegénység elleni küzdelem, amelynek fontos eleme, hogy a 3-4 éves gyerekek ingyenes óvodai ellátásban részesülhetnek. Ma 35 ezerrel több tanár és 172 ezer fővel magasabb iskolai személyzet szolgál, mint 1977-ben, emellett 1100 új iskola és 1300 „Sure Start” gyermekközpont nyílt.

Ami az egészségügyet illeti, a 10 éve tartó vita – és a közben végrehajtott reformok – ellenére a munkáspárti kormányok megőrizték az adókból finanszírozott közegészségügyi rendszert, a NHS-t (és ezzel nagyon elégedettek is, ami persze nem általános: például hírhedetten rossz a fogorvosi ellátás). A reformok más intézkedések mellett szigorították a magyarul „szakmai protokollnak” nevezett szabályokat, a pénzügyi fegyelmet, a munkaköri leírásokat, további „felesleges” kapacitásokat zártak be, nagy hangsúlyt helyeztek a minőségjavításra és -ellenőrzésre (clinical and corporate governance). Ezzel szemben gyakorlatilag megbukott a Modernising Medical Careers (MMC) elnevezésű életpályaprogram, ami miatt az egészségügyi miniszter nyilvánosan kért bocsánatot. Ugyancsak sok vitát okoz az egészségügyi személyzet számára kidolgozott Agenda for Change program, ami a fizetéseket és az életpályát kívánja harmonizálni. A Blair-kormány bátorította az orvosi szolgáltatások outsourcingját és a privát szektor kezdeményezéseit. Private Finance Initiative (PFI) cím alatt növekvő számban épültek (illetve újjáépültek) kórházak. Érdemi újítás, hogy maguk a kórházak is diverzifikálhatták tevékenységüket egészségügyi profilokkal, sőt azon kívül is (pl. vendéglátás). Nem lehet azonban elhallgatni, hogy a megszüntetett kórházakat helyettesítő ún. PFI-kórházakban 28%-kal kevesebb ágy van, és a privát beruházások nyomán több ezerrel csökkent az orvosok és nővérek száma is.

Az atomenergia ügyében ez év januárjában döntött a kormány, és formálisan is támogatásáról biztosította egy újgenerációs nukleáris erőmű megépítését. Az illetékes államtitkár „biztonságosnak és finanszírozhatónak” nevezte a projektet, amely teljes egészében privát beruházásként, a kormány „extra” kedvezményei nélkül valósul meg, és 2020 előtt elkészül. A konzervatívok üdvözölték a kormány döntését.¹⁰

A Blairt követő Gordon Brown nehéz helyzetben vette át a kormányrudat (az amerikai jelzálogpiaci válság nyomán ez év februárban elsőként nyúlt a bank az államosítás eszközéhez, májusban pedig gyászos eredményeket ért el a helyhatósági választásokon).Úgy tűnik, ezen elsősorban hangzatos baloldali retorikával, sok apró ígérettel akar változtatni (a spekulációs jövedelmek megnyirbálásától az ingyenes internetig). Az egészségügy neki is „top priority”, de az éves büdzséjét kétmilliárd fonttal megrövidítette.

Bár a Munkáspárt az elterjedt fogalmazás szerint egy „harmadik utas szociáldemokrata párt”, pártalkotmánya ma is így fogalmaz: „A Labour Party demokratikus szocialista párt, hiszi, hogy közös cselekvésünk eredményeként többet érhetünk el, mint egyedül.”

„Die CDU ist eine Volkspartei in der Mitte”, azaz a „CDU egy középen lévő néppárt,…konzervatív, liberális és keresztény-szociális gyökerekkel”11. A CDU (és bajorországi testvérszervezete, a CSU) csak a második világháború után lett jelentős szereplő. Az első programokban (1947) a „keresztényszocializmus” a párt célja, két évvel később a gazdaság céljaként a szociális piacgazdaságot jelölik meg. Kezdettől mozgató ereje az európai együttműködésnek, sőt egyesülésnek. Napjainkban „Új szociális piacgazdaságról” beszélnek. Ebben az értelemben „szociális, ami munkát ad”. A munkahelyek megőrzése érdekében nagy súlyt fektetnek a foglalkoztatási kötöttségek és a munkabér-mellékköltségek csökkentésére. Ugyanakkor meg kívánják őrizni a lineáris-progresszív jövedelemadó rendszerét (alacsonyabb induló kulcsokkal). Hívei a „szociálisan elviselhető” mértékű tandíjnak, amely senkit sem zár ki a tanulásból. Leszögezik, hogy az ún. kirovó/ felosztó nyugdíjrendszer az öregkori nyugdíj fő eleme. Az egészségbiztosítást illetően álláspontjuk közel áll az SPD-hez, a reform most jóváhagyott formáját Edmund Stoiber bajor CSU-elnök (időközben ő is puccs áldozata lett, sőt utóda is megbukott) is védelmébe vette, bár 2006 év végén még úgy vélekedett, hogy ez egy „pénzszivattyú”, amely a központi elosztás miatt Bajorországból és a többi gazdag tartományból szállítja a pénzt a volt NDK-s tartományokba.

A CDU a „keresztényi megértésre és Isten előtti felelősségre” (Christliches Verständnis vom Menschen und seiner Verantwortung vor Gott) épített társadalomban széles terepet ad a liberálisnak nevezett gazdasági eszközöknek. De ehhez a CDU-nak nem kellett kerülőket tennie, mert létezett egy közös kiindulópont, az egyes ember felelősségének és szabadságának tisztelete.

Friedrich August von Hayek (mai szóval a neoliberális gondolkodás pápája) például beszédet mondott a CDU/CSU 1969-es gazdasági aktíváján, bár nem volt a párt tagja. Azok között a német politikusok között, akik von Hayekre hivatkoztak, ott található Franz-Josef Strauss, Ludwig Erhard és napjainkban Angela Merkel, aki többször is méltatta Hayeket és a szabadságról vallott koncepcióját. (Megjegyzem, ezért az SPD korábban kritizálta is.) Ludwig Erhard nemcsak miniszter és kancellár volt (a Wirtschaftswunder atyja), hanem alkotótárs is a Mont Pélerin Society-ben¹², amely vezető liberálisok (köztük nyolc Nobel-díjas, továbbá Habsburg Otto, Vaclav Klaus és más hírességek) szellemi alkotóműhelye volt, akik azt tűzték ki célul, hogy a „klasszikus liberalizmust újraélesszék és a szocializmussal szembeállítsák. Sokak számára a Mont Pelerin Society a vezető neoliberális „gondolatgyár”, a liberális, neoliberális törekvések gyűjtőhelye, az 1990-es években született „sozial-ökologische Marktwirtschaft” fogalma is ebből a gondolatkörből került ki.

Az Erhardot követő legjelentősebb konzervatív politikus Helmut Kohl, aki a német újraegyesítéssel írta be nevét a történelembe. Ez olyan jelentőségű esemény, amely nem írható le még hoszszabb távú gazdasági következményeivel sem. Sokan vélekednek azonban úgy, hogy német államháztartást a 2000 körüli gazdasági recesszió nem tudta volna ilyen mértékben padlóra küldeni, ha nem kellett volna a megelőző években milliárdokat pumpálni a volt NDK nyugdíj-, beteg- és munkanélküli biztosítási rendszerébe. Ezen túl a szovjet haderő kivonulása is óriási költségvetési pénzeket igényelt. Az első költségvetési lyukat, ahogy mondani szokták, a keleti és nyugati márka 1:1 arányú beváltása okozta. Ez utóbbi nagyban okozta a keletnémet ipar gyors összeomlását is.

A 2007. december 4-én elfogadott CDU-program¹¹ is azt mutatja, hogy a CDU, híven a hagyományaihoz, az európai és német nemzeti elkötelezettsége mellett tesz hitet, gazdasági elveit azonban nyugodtan nevezhetjük liberálisnak. Ennek egyik fontos eleme, hogy alapvetően kedvezőnek minősíti a globalizációt. A pozitívumok között kiemeli, hogy minden harmadik német a globalizációnak köszönheti munkahelyét, leszögezi, hogy sok országnak, így Kínának, Indiának és Brazíliának a globalizáció nyitott új lehetőségeket a felemelkedésre. Ugyanakkor kimondja: mindaddig, amíg a kiszámíthatatlan verseny az alapvető nemzeti érdekeket veszélyezteti, legitim az állam beavatkozása, bár a piacnak van prioritása. Mindazonáltal a CDU semmiképpen sem egy liberális párt: a különbség nem csak valláserkölcsi kiindulásában van, hanem nagyon sok ezen (is) nyugvó megközelítésében. Ezek közül ki kell emelni a felelős és ehhez eszközökkel is rendelkező állam, a szociális felelősséggel rendelkező vállalat eszméjét, a „Mitbestimmung” néven ismert munkavállalói beleszólási rendszert (ami szálka is a neoliberálisok szemében).

A Conservative and Unionist Party, vagy egyszerűen a brit konzervatív párt viszont valószínűleg a világ legnagyobb múltra visszatekintő pártja, hiszen elődjét, a Tory Pártot 1678-ban alapították. (A párt jelszava kezdettől úgy hangzik, „változtasd meg a rosszat, őrizd meg a jót”!) A történelmi kiindulópont a hagyomány- és tekintélytisztelet és a valláserkölcs volt. Ezeket egészítették ki a szabad piacba vetett hiten alapuló gazdasági nézetekkel. A toryk hosszú történelmébe természetesen sok más változás is beletartozik, bár korántsem olyan sok, mind a rövidebb történelmű magyar pártok esetében. Mai vezérét, David Cameront hazájában liberális konzervatívnak nevezik. Ez a mai angol szóhasználatban szabadpiaci gazdaságpolitikát és liberális társadalmi nézeteket (olyan ügyekben, mint például az abortusz vagy egyneműek házassága) jelöl. A harmadik utakhoz illően, egyik első nyilatkozata szerint „nem egy mélyen ideologikus, hanem egy praktikus ember”.

A már említett „post war concensust” követően megnyert 1951-es választás után a konzervatívok tudomásul vették a Munkáspárt „welfare state”(jóléti állam) és államosítási programját. Egymást követő miniszterelnökeik, Churchill, Anthony Eden, Harold Macmillan és Sir Alec Douglas- Home igyekeztek a párt eszméinek megfelelő viszonylag liberális gazdaságpolitikát folytatni az 50-es, 60-as években, de erőiket nagyon lekötötte az egykori világbirodalomból visszamaradt problémák tömege. A 70-es évek munkáspárti kormányzását követően Margaret Thatcher szerezte vissza a kormányrudat, és megvalósította az angolul monetaristának, magyarul neoliberálisnak nevezett programját. Ennek legnagyobb kihatású pontja a „post war concensus” éveiben államosított ipari és főleg közüzemek reprivatizációja volt. A program gazdasági értelemben teljes sikerrel járt, az egész világban elismerést keltett, erre utal a „thatcherizmus” kifejezés is. (Az akkori magyar pártvezetésben többen is Thatcher csodálói voltak, és ennek hangot is adtak. – I. I.) Thatcher azonban a bányászsztrájk idején tanúsított hajlíthatatlan magatartása és a köznyelven „fejadónak” (poll tax) nevezett adó bevezetése miatt annyit veszített népszerűségéből, hogy pártja feláldozta. Ezt követően az utódok még hét évig küszködtek, aztán a Munkáspárt 1997-ben fennállása legnagyobb győzelmével visszatért a hatalomba, és Tony Blairrel lényegében Thatcher munkáspárti megfelelőjét állította hadrendbe.

A hosszúra nyúló ellenzéki időszak kevés megújulást hozott, erre utal David Cameronnak a napokban „Tervünk a változásra” jelszóval mondott beszéde. Ez kevés megfogható elképzelés mellett egy Költségvetési Ellenőrző Hivatal létrehozását irányozza elő, hogy „egyszer s mindenkorra gátat vessen a kormányzati hitelfelvételeknek, és felszámolja az adatrejtekhelyeket”. Ami az egészségügyet illeti, azt ígéri, javítja az NHS-t (lásd előbb), azok után, hogy a munkáspárt „összezavarta az egészségügy lelkét és célkitűzésekkel, direktívákkal, konzultánsokkal és komputerekkel helyettesítette”.

Mind a baloldali, mind a jobboldali, konzervatív pártokról szólva gyakran került elő a „liberális” szó, különböző összefüggésekben. Ezért szerettem volna jelentős, most vagy korábban önálló kormányzati szerepben megnyilvánult liberális pártok gazdasági nézeteiről és gyakorlatáról is írni. Többségben kormányzó liberális párt Európában nincs, bár több párt (csak példaként: a Flamand Liberális és Demokrata Párt, a Horvát Szociális Liberális Párt) deklarálja más, tartósan követett eszmék mellett liberális elkötelezettségét is. Külön kellene szólni a német FDP-ről, amely az NSZK 60 éves fennállása alatt 41 évig (háromszor a CDU, egyszer az SPD mellett) kisebbségi kormánypárt volt. Éppen a kisebbségi lét miatt céljait csak kis részben érhette el. A közelgő hamburgi tartományi kongresszus gazdaságpolitikai céljai között előkelő helyen szerepel egy új atomerőmű építése (jórészt környezetvédelmi indoklással!), a további eladósodást megakadályozó törvény meghozatala (ez most több országban és több pártban is divatba jött).

A „csak” liberális gazdasági nézeteket tehát elsősorban teoretikus munkákból ismerhetjük, ha eltekintünk azoktól a világméretű intézményektől, amelyek a napi gyakorlatukban is ezt az eszmét valósítják meg. Csakhogy, sem a tudósokat, sem a Világbank vezetőit nem választják vagy söprik el a választók 4-5 évenként, és így nem tudjuk, mit tennének, ha ezzel is számolniuk kellene.