A bankrendszer nemzetgazdasági jelentőségének, a tőkeközvetítésben betöltött szerepének egyik legfontosabb jelzőszáma a bankrendszer összesített mérlegfőösszegének a GDP-hez viszonyított aránya. Gazdaságtörténeti okok következtében a nyugati civilizáció különböző területein természetesen eltérő mértékű jelentőséggel bír a bankrendszer, illetve a tőkepiac e tőkeközvetítő funkciót tekintve, így a kontinentális gyakorlatban, sokkal inkább kitüntetett a bankrendszer szerepe, mint az Egyesült Amerikai Államok gyakorlatában (Marján, 2003, 801. o.). Természetesen a kelet-közép-európai átalakuló gazdaságokban a pénz- és tőkepiaci intézményrendszer évtizedes (évszázados) lemaradása miatt a tőkeközvetítő szerep sokkal kisebb mértékével kell szembesülnünk mind a bankrendszer, mind a tőkepiac tekintetében, de ezen országokban e korlátozott mértékű szerepvállalásában még inkább érvényesül a bankrendszer dominanciája, ami a gazdaság fejlettségi szintjét tekintve szükségszerűnek tekinthető (Pálosi-Németh, 2004).

Az ezredfordulót követően a bankrendszer tőkeközvetítésben betöltött szerepe jelentős növekedést mutat, de ez természetesen még mindig jelentős mértékben elmarad a nyugat-európai mértéktől, bár továbbra is a tőkeközvetítés első számú szereplőjének tekinthető. (A bankrendszer fogalmába – a jogszabályi értelmezésen túlmenően – beleértjük a szakosított hitelintézetek és a szövetkezeti hitelintézetek körét is.)

A bankrendszernek a négy alapvető gazdasági szegmens közötti tőkeközvetítő szerepének elemzését megelőzően érdemes vizsgálat tárgyává tennünk, hogy a vállalati szektor, a háztartások, az államháztartás, illetve a külföld finanszírozási képessége, illetve igénye hogyan alakult az ezredfordulótól kezdődően.

Mint az 1. ábrából látható, a 2003. év első felének sajátos szituációját – a vállalati szektor nettó hitelfelvételi és a háztartások nettó finanszírozói szerepvállalásának minimumpontját – követően a háztartások 2005 közepéig stabilizálódó megtakarítási képessége és a vállalatok nagyobb mértékben növekvő finanszírozási igénye közötti eltérés a 2004. évben jelentősebb külföldi forrásbevonást tett szükségessé. 2005 végétől a háztartások esetében ismét a nettó megtakarítási képesség visszaesésével kell szembesülnünk, s 2008 közepén újból a nulla közeli érték irányába tart. Az államháztartás vonatkozásában a 2002. év során, illetve a 2005. év közepétől a 2006. év végéig tartó időszakban figyelhető meg a finanszírozási szükséglet jelentős növekedése, az első időszakban a vállalati finanszírozás kiszorítása és a külföldi finanszírozási igény jelentős növekedése mellett, a második időszakban a külföldi finanszírozási igény magas szinten tartása és a vállalati finanszírozási szükséglet csökkenése mellett. 2007-től az államháztartás folyó finanszírozási igényének csökkenése nem eredményezte a külföld finanszírozási szerepének jelentős és tartós csökkenését, hiszen egyidejűleg a vállalati szféra finanszírozási igényének kisebb növekedésével és a háztartások finanszírozási képességének radikális csökkenésével kellett szembenézni.

Az egyes nemzetgazdasági szegmensek finanszírozó képességének változása, s a bankrendszer GDP-hez viszonyított növekvő mértékű szerepvállalásának tükrében érdemes figyelmet szentelnünk annak, hogyan változott az elmúlt évek során a bankrendszer tőkeközvetítő szerepe a különböző makrogazdasági szereplők relációjában (MNB, 2008b).

A bankrendszer vállalatok irányába eszközölt kihelyezéseit és a vállalati szféra megtakarításait tekintve megállapíthatjuk, hogy a betétállomány folyamatos és a hitelállomány szintén folyamatos növekedése mellett a finanszírozási szükséglet növekedésével szembesülhetünk, de többé-kevésbé kiegyensúlyozott, a bankrendszer növekvő szerepvállalásával szinkronban lévő növekedésként értékelhetjük, kisebb megtorpanásokkal 2002–2003 fordulóján, illetve 2005 közepén.

Az államháztartás betétállományának tulajdonképpeni stagnálása, illetve visszaesésekkel tarkított lassú növekedése mellett a bankrendszerrel szembeni nettó eladósodottságát egyértelműen a bruttó adósságának, a bankrendszer portfóliójában lévő állampapír-állománynak a növekedése határozza meg, s a 2002–2003 fordulóján bekövetkezett radikális mértékű emelkedéshez hasonlóan 2006-ban volt megfigyelhető jelentős növekedés, illetve 2008-ban szembesülhetünk egy újabb növekedéssel. Az utóbbi két esetben viszont – szemben a 2002–2003. évi változással – nem következett be az államháztartás teljes finanszírozási szükségletének ilyen mértékű növekedése, ami azt jelzi, hogy ezen időszakokban a magyar bankrendszer – az egyéb szereplők (külföldi és hazai intézményi befektetők) finanszírozási hajlandóságának csökkenése folytán – növekvő részarányban játszott szerepet az államháztartás kötvényalapú finanszírozásában.

A háztartások növekvő banki hitelfelvétele betételhelyezésük kisebb mértékű növekedésével járt együtt a 2002. évtől kezdődően, ennek következtében a bankrendszer növekvő mértékű aktivitásával párhuzamosan a háztartások – és a háztartásokat segítő nonprofit intézmények –, mint a bankrendszer „klasszikus” finanszírozó szektora, abszolút értékben is csökkenő nettó pozíciójával kellett szembesülni, ami 2008-ban már a nulla közeli értékhez közelít, tehát gyakorlatilag a háztartási szektor eladósodása olyan szintet ért el, ami e szektor finanszírozó képességének nem csupán folyó, hanem már állományi értelemben is a megszűnését jelenti. Mindez a pótlólagos forrásbevonás más útjának kereséséhez vezetett: a növekvő mértékű külföldi finanszírozáshoz.

A külfölddel szembeni nettó pozíció alakulását alapvetően a tartozásállomány alakulása befolyásolta az elmúlt évek során, s különösen jelentős mértékű eladósodás következett be 2007-ben és 2008 első két negyedévében, hiszen a külfölddel szembeni tartozásállomány 2007- ben több mint 1500, 2008 első félévében közel 1000 milliárd forinttal növekedett, a nettó eladósodottság pedig majdnem 1000, illetve több mint 600 milliárd forinttal.

mint 600 milliárd forinttal. Mindezek alapján a bankrendszer elmúlt több mint 8 éves tőkeközvetítő szerepét illetően az alábbi két fő tendencia figyelhető meg: a nettó hitelfelvevők oldalán a vállalati szféra és az államháztartás „vetélkedése” 2002/03. és 2006. évi „összeütközésekkel”, a nettó hitelezők oldalán pedig a háztartások finanszírozó szerepének szinte tökéletes kiváltása külföldi forrásbevonással (természetesen a kiváltás mellett külföldi forrásokkal finanszírozva az előbb említett két szektor nettó hitelállományának növekedését is).

A tőkeszegény gazdaságok esetében a kitüntetett szerepet játszó külföldi tőkebevonás szerkezetének különös figyelmet érdemes szentelni. A gazdaság hosszú távú fejlődése s a pénzügyi egyensúly fenntartása szempontjából egyaránt fontos, hogy a forrásbevonás mind meghatározóbb mértékben a közvetlen tőkebefektetésekben valósuljon meg, hiszen ez nem jár az adósságtípusú finanszírozás esetén jelentkező folyamatos jövedelem (kamat) kivonásával, s a tőkeforrás – legalábbis a részesedésnél, a tulajdonosi hitel esetében ez nem feltétlenül igaz – kivonására sem kell rövid távon számítani. Ugyanakkor a befektetések közép-/hosszú távon jövedelemkivonással is járnak, s kérdéses az, hogy a jövedelmek újrabefektetése és a pótlólagos részesedésszerzések értéke hogyan viszonyul e jövedelemkiáramláshoz. Ráadásul a gazdasági átalakulás nyomán Magyarország esetében is megfigyelhető a tőkebefektetések vonatkozásában az ellenirányú mozgás is az ezredfordulót követően, vagyis a tőkeexport jelenségével is kell számolnunk, mint a belföldön rendelkezésre álló tőkeállományt csökkentő tényezővel, ez esetben is számolva a később bekövetkező jövedelemáramlással. Ennek megfelelően vizsgálat tárgyává tettük a közvetlen tőkebefektetések – mind az import, mind az export – tőkeegyenlegének, illetve jövedelemegyenlegének alakulását az ezredfordulót követően, a tulajdonosi hitel formájában megjelenő tőkeáramlást kiszűrve, csak a klasszikus tulajdonosi tőkeáramlásra koncentrálva (MNB, 2006a; MNB, 2006b; MNB, 2007a; MNB, 2008c; MNB, 2008d).

A 3. ábra megmutatja, hogy az ezredfordulót követően a jövedelemáramlás egyenlege folyamatosan növekvő mértékű passzívumot eredményezett a fizetési mérlegben, a 2000. évi közel 540 milliárd Ft-tal szemben 2007-ben már mintegy 1450 milliárd Ft-ot jelentve. Mindeközben a tőkeegyenleg aktívumának lassú növekedése ezt nem volt képes ellensúlyozni. A 2003. évben bekövetkezett radikális tőkeegyenleg-passzívum a magyarországi tőkebefektetések előző évihez képest mintegy 40%-ára történt visszaesésével s ugyanakkor a tőkeexport hétszeresére növekedésével magyarázható. A 2005. évben fordult a tőke- és jövedelemegyenleg együttes értéke minimális mértékben pozitív értéktartományba – egyszeri privatizációs bevételek realizálásából eredően –, ezt követően 2006-ban és 2007-ben radikális visszaesés következett be a tőkebeáramlásban, ennek köszönhetően az utóbbi két évben a tőke- és jövedelemáramlás együttes egyenlege minden korábbit felülmúló – 1026, illetve 1257 milliárd Ft – passzívumot eredményezett.

A közvetlen tőkebefektetésekkel kapcsolatos tőke- és jövedelemáramlások tehát az ezredfordulót követően a fizetési mérleggel kapcsolatos egyensúlyi problémák fokozása irányába hatottak, így egyéb külföldi tőkeforrások növekvő mértékű igénybevételére rendezkedett be a magyar gazdaság, úgymint a közvetlen tőkebefektetésekhez kapcsolódó tulajdonosi hitelek (mind kölcsönjellegű, mind áruhitel formájában), a portfólióbefektetések formájában megjelenő tőkeforrások, a külföldi bankrendszertől felvett hitelek/elfogadott betétek, valamint az áruhitelek. Az alábbiakban a fizetési mérleg statisztikákban megjelenő bontásban, az egyéb szektorok és az egyéb monetáris intézmények – tulajdonképpen a vállalati szektor és a hitelintézeti rendszer – megoszlásban vizsgáljuk a pótlólagos tőkebevonás fenti formáinak szerepét a magyar gazdaság tőkeellátásában. Tekintettel arra, hogy a nemzetgazdaság tőkeellátása szempontjából a fenti formában megjelenő tőkeáramlás ellentétes irányban, tőkekihelyezés formájában is megjelenik, értelemszerűen a nettó tőkeáramlások vizsgálatával kaphatunk választ arra a kérdésre, hogy az egyes tőketípusok milyen mértékben járultak hozzá a magyar gazdaság finanszírozásához. Az adatok állományi szemléletben mutatják az egyes forrástípusok nettó pozícióit.

Az egyéb szektor tulajdonosi hitelei állományát tekintve 2000–2005 között egy lassúbb, majd 2006-tól – egy időközbeni stagnálással járó – gyorsabb mértékű tartozásnövekedést tapasztalhattunk, ellensúlyozandó a jelentős mértékű közvetlen tulajdonosi tőkekivonást, ugyanakkor fel kell hívnunk a figyelmet ezen tőkeátcsoportosításban rejlő veszélyekre: egyrészt a tőkekivonás lehetősége sokkal gyorsabb, másrészt a kamatfizetés adózás előtti folyamatos jövedelemkiáramlást jelent. Ráadásul 2006 közepétől ezen forrástípus esetében is megfigyelhető a magyar vállalatok külföldi anya- és leányvállalatokkal szembeni követelésállományának növekedése, aminek eredményeként az elmúlt két évben tulajdonképpen a nettó tartozásállomány változatlanságával szembesülhetünk. A vállalati szektor egyéb hitelforrásait (külföldi bankrendszerrel szembeni, hitelekből és betétekből eredő tartozás/követelés, kereskedelmi hitelekből eredő követelés/tartozás) tekintve az elmúlt évek során a forrásbevonás lassú növekedése, majd stagnálása mellett a követelésállomány jelentős mértékű felfutásával a nettó finanszírozási potenciál szempontjából egyre kevésbé játszott szerepet, a tartozásállomány s ennek nyomán a nettó tartozás ismételt növekedése 2007-ben figyelhető meg, de mindezen folyamatok eredményeként a nettó tartozásállomány értéke így is kb. a 2000. évi értéket mutatta 2007 végén. (A 2008-ban mutatkozó jelentős állományváltozások – a tulajdonosi jellegű követelések növekedése s az egyéb jellegű követelések csökkenése miatt – nem tényleges tranzakciókban megnyilvánuló állományváltozást jelentenek, hanem átsorolódást, a két tétel együttes értéke tulajdonképpen változatlan.)

A portfólióbefektetések esetében a részesedéstípusú befektetések játszanak meghatározó szerepet, az egyéb jellegű befektetések (kötvények, pénzpiaci eszközök, pénzügyi derivatívák) elhanyagolhatóak, sőt egyes időszakokban kihelyezési többletként jelentkeznek. A részesedéstípusú befektetések esetében a nettó tőkeállomány értékét tulajdonképpen a tartozásállomány alakulása határozza meg, a követelésállomány 2006-tól megfigyelhető növekedése mögött nem tényleges tranzakciókban jelentkező kihelyezéstöbbletről, hanem átértékelődési (devizaárfolyam és piaci árfolyam) hatásról beszélhetünk. A tartozásállomány 2000–2006 közötti felfutása kb. 50–50%-ban magyarázható tényleges tranzakciókban megnyilvánuló tőkebeáramlással, illetve átértékelődési többlettel. A 2007. évi folyamatok viszont jelentős mértékben tényleges tranzakciókkal magyarázhatóak, ugyanis ezen évben mintegy 900 milliárd Ft-os tényleges tőkekiáramlással voltunk kénytelenek szembesülni a magyar tőkepiacon. (A részesedés jellegű portfólióbefektetések esetében, az értéktőzsdén történő értékesítés révén a gyors tőkekivonás lehetősége bármikor fennáll, ami a nemzetgazdaság pénzügyi egyensúlyának megrendülésekor könnyen bekövetkezhet.) A vállalati szektor hitel- és értékpapír-forrásai alapján történő nettó tőkebevonás tendenciáinak tükrében figyelmünket határozottan az egyéb monetáris intézmények forrásbevonási képességére kell irányítanunk.

A hitelintézeti rendszer külfölddel szembeni forrásai szempontjából a tulajdonosi hitelek – a vállalati szférától eltérően – elhanyagolható jelentőséggel bírnak, ellenben meghatározó a külföldi bankrendszertől történő hitel/betétforrás-bevonás alakulása, ami 2003-tól mutat radikális mértékű bővülést, így értéke a 2002. év végi 1528 milliárd Ft-os értékről a 2008. év közepére 6732 milliárd Ft-ra növekedett. Ugyanakkor 2006 közepétől a magyar bankrendszer külföldi kihelyezésállományának növekedése miatt a nettó tartozásállomány az elmúlt két évben kisebb hullámzással 3388 milliárd Ft-ról 3824 milliárd Ft-ra növekedett, ezen belül viszont a 2008. év folyamán közel 600 milliárd Ft-os bővülés következett be.

A bankrendszer portfólióbefektetések formájában jelentkező tőkeáramlása tekintetében a részesedésjellegű értékpapírok szerepe nem meghatározó jelentőségű, a 2008. évi jelentős mértékű állománynövekedés mögött elhanyagolható tranzakciós mozgás jelenik csak meg (75, illetve 51 milliárd Ft az egyes negyedévekben), alapvetően átértékelődési hatásnak tudható be. Ezzel szemben meghatározó jelentőségű a nem részesedés jellegű portfólióbefektetésekben jelentkező tartozásállomány növekedés 2003-tól kezdődően, s különösen az elmúlt másfél évben – a hiteljellegű források lassuló mértékű tőkebeáramlást biztosító szerepét ellensúlyozandó, sőt túlhaladó – mind a bruttó, mind a nettó tartozásállomány-növekedés közel 1000, illetve 900 milliárd Ft-os értéke, hiszen az utolsó negyedév állománycsökkenése mögött is tranzakciós többlet jelenik meg (egy jelentős átértékelődési hatás mellett).

A jelentősebb nagyságrendet képviselő tőkeforrások nettó egyenlegeinek alakulását vizsgálva megállapítható, hogy a hitelintézeti rendszer pótlólagos forrásbevonásának kitüntetett szerep jutott az elmúlt években, ugyanakkor fontos felhívnunk a figyelmet az utóbbi évek tendenciáira, a külföldi bankrendszer magyar bankrendszert finanszírozó szerepének átrendeződésére: a hitel- és betétállományon belül a hitelállomány részesedésének csökkenése, s az elhelyezett betétek növekvő részaránya figyelhető meg, ami növekvő likviditási kockázatot jelent a magyar bankrendszer szempontjából, illetve a kibocsátott nem részesedés jellegű banki értékpapírok külföldi elhelyezése játszik fontos szerepet, ami a hitelezők kisebb likviditási kockázatvállalási hajlandóságára utal (a másodlagos piaci értékesítés lehetősége fenntartásával szemben a bankhitelekkel). Amíg 2003-ban a hitelintézetek külföldi forrásainak 55,5%-a betét, 41,8%-a hitel és 2,7%-a értékpapír jellegű volt, addig 2008 közepén 51,2%-a betét, 27,2%-a hitel és 21,6%-a értékpapír jellegű forrás (PSZÁF, 2008b. 28.).

A növekvő mértékű forrásbevonás természetesen az ehhez kapcsolódó jövedelemkiáramlás egyre jelentősebb mértékével jár együtt, így 2000 és 2007 között az összes portfólió- és egyéb befektetésekhez kapcsolódó nettó jövedelemkiáramlás több mint ötszörösére növekedett, 73 milliárd Ftról 407 milliárd Ft-os értékre. (2008 első félévében a jövedelemkiáramlás értéke már 272 milliárd Ft-ot tett ki, ami a 2007. év azonos időszaka jövedelemkivonásának 105%-át jelenti.) Ha összevontan vizsgáljuk a közvetlen tőkebefektetésekhez kapcsolódó tőke- és jövedelemáramlások egyenlegét (3. ábra) és a portfólió- és egyéb befektetésekhez kapcsolódó nettó jövedelemegyenleget, ezek együttes értéke 2007-ben 1664 milliárd Ft-os kivonást eredményezett a magyar nemzetgazdaságból, tehát az egyéb pótlólagos forrásbevonásnak egyre jelentősebb mértékben a korábban eszközölt tőke-igénybevétellel kapcsolatos tőke- és jövedelemkiadások finanszírozását kell biztosítania.

A 6. ábra, illetve 3. táblázat a magyar bankrendszer tőke- és eszközarányos jövedelmezőségének alakulását mutatja az ezredfordulót követően, európai összehasonlításban. Látható, hogy a jövedelmezőség a 2004–2006-ig terjedő időszakban igen magas szinten stabilizálódott, s nem csupán a régi tagállamok, hanem az új kelet- és közép-európai államok bankrendszereinek jövedelmezőségét is jelentős mértékben felülmúlja.

E magas jövedelmezőség és a viszonylag alacsony tőkeközvetítő szerep mellett a magyar bankrendszer további jellemzője, hogy a szereplők számát tekintve igen fejlettnek, sőt akár túlfejlettnek is tekinthető, még akkor is, ha 2000- től 2008 közepéig a bankok száma (szakosított hitelintézeteket is beleszámítva) 42-ről 36-ra csökkent (PSZÁF, 2008c.). A viszonylagos túlfejlettséget az egy bankra jutó tőkeközvetítő szerep – bankok átlagos mérlegfőösszege/GDP – értékének összehasonlításával lehet a leginkább szemléltetni.

Azt gondolhatnánk, hogy így nagyobb versenyre vannak kényszerítve a bankok Magyarországon, mely – más gazdasági szektorokhoz hasonlóan – a költségek minimalizálásához vezet, hatékonyabb forrásallokációt valósítva meg. Azonban egyre inkább elfogadottá válik azon megközelítés, hogy a bankszektorra nem alkalmazható a verseny hagyományos elmélete, vagyis a minél erősebb verseny nem viszi a piacot a tökéletes versenyben kialakuló árak felé. Ennek egyik magyarázata lehet a bankváltás fix költségeinek léte, már egészen kicsi bankváltási fix költség mellett az egyensúly olyan szinten áll be, mintha monopólium lenne, hiszen kezdetben a versengő bankok ugyanazt az árat alkalmazzák, s így bármelyik bank azon veszély nélkül emelheti egy kicsit az árat, hogy ügyfelet veszítene. Egy másik magyarázat szerint az aszimmetrikus információ a jelenség kulcsa, ugyanis az erős verseny miatt csökkenő jövedelmezőség aszimmetrikus információs helyzet mellett a bankokat túlzott kockázatvállalásra ösztönözheti, ami nem csak a bankrendszert, hanem a gazdaság egészének stabilitását is veszélyeztetheti. Ha a bankok magasabb hitelkamatot szabhatnak, az fedezi az ügyfelekről történő információk begyűjtését, az ügyfélkör folyamatos minősítését, ellenben csökkenő jövedelmezőség mellett nem tudják ezen költségeiket fedezni, egyre kevésbé téve érdekeltté a bankokat abban, hogy információgyűjtéssel csökkentsék kockázatukat (Várhegyi, 2004). Véleményem szerint a magas jövedelmezőség kulcsa a bankok jelentős mértékű aktivitásbővülésével, az előző részekben bemutatott tőkeközvetítő szereppel áll összefüggésben: a viszonylag magas kamatjövedelmet biztosító állampapír-állomány tartásával és a dinamikusan bővülő lakossági hitelkihelyezéssel, illetve a finanszírozási források között kitüntetett szerepet játszó, alacsony forrásköltségű és jelentős likviditási kockázatot magában rejtő külföldi betét-, hitel- és értékpapírforrások jelentős bővülésével, a bankrendszernek a külföldi tőke áramlásában betöltött egyre meghatározóbb szerepével.

Ráadásul Magyarországon azon sajátos helyzettel szembesülhetünk, hogy a magas jövedelmezőség a kockázatvállalási hajlandóság jelentős mértékű növekedésével párosult, amit két tényező is mutat. Egyrészt a bankok hitelezési gyakorlatának felmérése tapasztalatai tükrében egészen 2007. II. félévéig mind a kis- és középvállalati szektor, mind a háztartási szektor esetében a hitelképességi standardok és a hitelezési feltételek vonatkozásában enyhítésről beszélhetünk a bankok többségénél, s csak 2008. I. félévétől figyelhető meg lassú elmozdulás a szigorítás irányába (MNB, 2008e). Másrészt pedig a minősítési kötelezettség alá tartozó portfólió tekintetében a minőség romlásáról beszélhetünk, így amíg 2000 végén az állomány 91,5%-a problémamentes volt, addig ez az arány 2005 végére 88,4%-ra csökkent, s bár azóta további romlás nem figyelhető meg, ugyanakkor 2006-ban a bankok nettó értékvesztés- és céltartalék- elszámolása az előző évi 77,5 milliárd Ft-ról 150 milliárd Ft-ra emelkedett (PSZÁF, 2008d), s azóta is magas szintet képvisel (ami a jövedelmezőség mértékében bekövetkezett csökkenést is részben magyarázhatja).

A bankok jelentős mértékű hitelezési aktivitása egyre inkább külföldi forrásokra támaszkodik, s mind jelentősebb mértékben a kihelyezés is devizaalapon történik. Ugyanakkor a devizaalapra helyeződés az eszközoldalon gyorsabban történik, mint a forrásoldalon, így 2008. június végén már a teljes forrásállomány több mint 39%-a, a teljes eszközállomány közel 49%-a volt devizában denominálva, a mérlegfőösszegre vetített 9,6%-os nettó hosszú pozícióról beszélhetünk (PSZÁF, 2008b, 40–41. o.). A jelentős nyitott pozíció tulajdonképpen mind a forint árfolyamának erősödése, mind gyengülése esetén veszélyeket hordoz magában. Árfolyam- erősödés esetén ugyanis az eszközoldalon jelentkező árfolyamveszteségek értéke meghaladhatja a forrásoldalon jelentkező árfolyamnyereségek értékét, ami ugyan mérlegen kívüli pozíciókkal kezelhető, ellenben ezek fenntartása tranzakciós költségekkel jár (ami szintén magyarázatául szolgál a jövedelmezőség utóbbi időben megfigyelhető csökkenésének). Árfolyamgyengülés esetén viszont a megfelelő devizabevételekkel nem rendelkező kisvállalkozói és lakossági ügyfelek forintban jelentkező növekvő adósságszolgálata az árfolyamkockázatnak hitelezési kockázattá történő transzformálását jelentheti. Ráadásul a forintban számított mérlegfőösszeg növekedése a szabályozói tőkeszükséglet növekedését is előidézi, miközben a forintban rendelkezésre álló szavatolótőke értéke változatlan, tehát a bankok tőkemegfelelésének csökkenése irányába hat. A devizahitelezés gyors növekedése azért is kockázatot jelent, mert a kihelyezett éven túli lejáratú devizahitelek dinamikus növekedése, és a devizaforrások között a rövid lejáratú betéti források irányába történő elmozdulás a likviditási kockázat növekedését idézi elő a devizában denominált tételek vonatkozásában.

Ráadásul egy sajátos szabályozási elem kedvezőtlen hatásaival is számolnunk kell: a bankok tőkekövetelményét szabályozó új EU-direktívák nemzeti szabályozás keretében történő érvényesítésére 2007. január 1-jétől lehetőség, 2008 januárjától pedig mint kötelezettség áll fenn. Amíg a magyarországi bankok esetében a vállalati, illetve lakossági szektor romló minőségű hitelportfóliója eredményezheti a tőkeallokációs követelmények növekedését, s ezen keresztül a hitelezési aktivitás visszafogását, addig a magyar bankrendszert finanszírozó külföldi bankok esetében a Magyarországra irányuló bankközi kihelyezések vonatkozásában lehet számítani kedvezőtlen fejleményekre. Ugyanis a bankközi kihelyezések esetében alapvetően két módon határozódik meg a kockázati súlyozás: a standard módszer esetén vagy a szuverén adósságok minősítéséhez kötődik a bankközi kihelyezések minősítése, ez pedig a magyar államháztartás állapota tükrében nem feltétlenül jogosít fel optimizmusra, vagy a bankok független minősítő intézmények által kiállított besorolásán, ez esetben viszont a magyar bankok növekvő likviditási és árfolyam- kockázati kitettsége hathat negatív irányban. A külföldi bankok belső minősítési rendszerén alapuló súlyozási rendszer – akár az alap-, akár a fejlett módszer esetén – pedig az utóbbi esethez hasonlóan a magyar bankok romló megítélését eredményezheti. Így a szabályozás bevezetése nyomán a magyarországi bankok irányába eszközölt kihelyezéseknél növekvő tőkeallokációs követelményekkel kell számolni, ami a forrásköltségek emelkedéséhez, illetve a külföldi bankrendszer hitelezési hajlandóságának csökkenéséhez, ezen keresztül a bankrendszernek a külföldi források bevonásában az utóbbi években tapasztalható növekvő szerepéből eredően a nemzetgazdaság finanszírozási lehetőségének beszűküléséhez vezethet.

A bankok igen magas jövedelmezőségét biztosító – külföldi forrásokból finanszírozott – hitelezési aktivitása tehát jelentős mértékű kockázatokat rejt magában már évek óta, hiszen a magyar gazdaságba vetett bizalom megrendülése nem egyszerűen e rövidebb lejáratú források megújítása során jelentkező magasabb kockázati prémiumokat eredményezhet, hanem esetleg e források elapadásához is vezethet, különösen akkor, ha a nemzetközi pénzpiacokon a likviditásbőség beszűkülése is bekövetkezik – ami tulajdonképpen az elmúlt hetek tapasztalatai tükrében igazolódni látszik. Ráadásul a lakosság devizaalapon történt eladósodásának pénzügy-politikai konzekvenciáiról sem szabad elfeledkeznünk: egyrészt a jelentős devizaforrás-bevonás tulajdonképpeni azonnali forintra váltásából eredően egy jelentős forintárfolyam-erősödést eredményezett, és a bankrendszer növekvő mértékű külföldi forrásbevonása és lakossági hitelezése egyfajta előremenekülésként volt értelmezhető, hiszen mindaddig, amíg e bővülés fenntartható volt, az erős forint megóvta a bankokat a lakossági/kisvállalkozói ügyfeleiknél az árfolyamgyengülésből eredő hitelezési veszteségektől. (Ezen szituációt „az egyensúlytalanság egyensúlya” terminológiájával lehetne illetni.) Másrészt a fenti mechanizmus miatt jelentkező jelentős forintkiáramlás egyfajta sterilizációs kényszert is eredményezett, s tette szükségessé a rövid távú jegybanki kamatok magas szinten tartását. Ráadásul ebben a vonatkozásban is egy sajátos szituációról lehet beszélnünk, hiszen éppen a rövid távú kamatok magas szintje tette versenyképtelenné a forintban történő hitelfelvételt a devizaalapú hitelezéssel szemben, tehát legalább annyira a probléma előidézésének, mint kezelésének eszközéről beszélhetünk. Véleményem szerint ezen rövid távú kamatok problémája független az államkötvények magas közép-, illetve hosszú távú kamatszintjétől, ennek magas mértéke a magyar államháztartás tartós konszolidációjába vetett bizalom hiányáról tanúskodik, legfeljebb oly módon kapcsolódik egymáshoz a két probléma, hogy a magyar államkötvények külföldi befektetők által történő megvásárlásából eredő devizabeáramlás a bankok devizaforrás bevonásához hasonló folyamatot eredményez. A közép- és hosszú távú kamatok magas szintje azzal magyarázható, hogy hiába következik be a folyó költségvetési hiány csökkentése folyamatos megszorító intézkedések hatására, érdemi – a reálgazdaság működésének feltételrendszerét javító – strukturális reformok nélkül ezek hosszú távú hatása a legjobb esetben is semleges, de inkább romboló. Ezért is kérdőjelezhető meg az IMF-hitel rendelkezésre állásáért folytatott lázas küzdelem, hiszen a hitelhez kapcsolódó feltételrendszer – sok ország és több évtized tapasztalatai tükrében – a fent jelzetthez hasonló megszorító s nem érdemi költségvetési strukturális intézkedésekhez vezet. Amikor a pénzügyi válság magyarországi „begyűrűzésének” – véleményem szerint a rendszerben már évek óta jelenlévő egyensúlytalanság felszínre kerülésének –, a nemzetközi bankközi pénzpiacok likviditáshiányának köszönhetően, a bankközi devizaforrások beáramlása megakadt, s a kereskedelmi bankok ennek nyomán korlátozásokat vezettek be a lakosság deviza alapú hitelezését illetően, a fent jelzett nyomás megszűnésének következtében természetes módon következett be a forint gyengülése, de éppen a fent jelzett mechanizmus tükrében érthetetlen a jegybanki alapkamat 300 bázispontos emelése, hiszen ezen lépés az eddig is hibásan működő rendszer – „az egyensúlytalanság egyensúlya” – fenntartását szolgálhatja, ami még mélyebb válságot idézhet elő.

Végezetül – mint gazdaságtörténettel s ezen belül protestáns gazdaságetikával is foglalkozó kutatóként – Luthertől szeretnék idézni, akinek közel 480 éve megfogalmazott gondolatai a mai magyarországi helyzet értékelése szempontjából is tanulságosak. „Először is igen szükséges dolog volna, hogyha általános rendelettel útját állnánk a német nemzetnél a ruházkodással való roppant fényűzésnek, aminek következtében oly sok nemes és gazdag nép szegényedik el. Hiszen, mint más országoknak, adott az Isten nekünk is elég gyapjút és szőrt, lent és mindazt, ami bármely rendnek illendő, tisztességes ruházkodására valóban egészen alkalmas, úgy, hogy semmi szükség arra, hogy oly rengeteg sok kincset pazaroljunk el és dobjunk ki selyemért, bársonyért, avagy szövetért és más egyéb külföldi árukért. … Hasonlóképpen szükséges volna, hogy a fűszerfélékre kevesebbet költsünk, mert ez is egyike a mi nagy bajainknak; a német tartományokból sok pénz megy ki arra. Hiszen Isten jóvoltából több, és oly pompás és jó enni- és innivaló terem nálunk, mint sehol más országban. De a legnagyobb csapás a német nemzeten bizonyára az uzsorás hitel. Ha ez nem volna, egynémelyik a maga selymét, bársonyát, aranyszövetét, fűszerét és mindenféle drágaságát meg sem is vehetné. Alig száz éve, hogy dívik, és már csaknem minden fejedelmet, alapítványt, intézetet, várost, nemest és örökséget szegénységbe, nyomorba és pusztulásba döntött; ha még száz évig fennmarad, úgy Németországnak egy fillére nem leszen, úgy előbb-utóbb egymást kell felfalnunk.” (Luther 2004, 146–147. o.)