1979 és 1992 között a brit Új Munkáspárt sorozatban négyszer veszített az általános választásokon a konzervatívokkal szemben. Amikor 1997-ben végre győztek, már 18 esztendeje voltak távol a hatalomtól. Most, miután május 5-én harmadszor is csapást mértek a konzervatívokra, felsejlett a remény, hogy az általuk megélthez hasonlóan keserves két évtizedre kitaszítsák a torykat az ország vezetéséből. Tény, hogy a Munkáspárt történelmet írt. A mai értelemben vett brit baloldal korábban még sohasem irányíthatta három cikluson át a szigetországot; pláne nem úgy, hogy egy majdani negyedik munkáspárti kormányzat felállására is szép esélyekkel rendelkezzen.

Idén májusban a konzervatívok 197 helyet szereztek a Westminsterben a Labour 356 helyével szemben – kevesebbet, mint amennyit a Munkáspárt a számukra leggyászosabb választásokon, a Falkland-i háborút követően 1983-ban elkönyvelhetett… Nem sokkal az idei eredmények kihirdetése után Michael Howard, a konzervatívok vezére közölte pártjával, hogy soha többé nem kíván visszatérni a politikai vezetésbe. Később még ennél is tovább ment, amikor kijelentette: ha a következő választásokon sem sikerül legalább a mostaninál több helyet szerezniük, akkor a párt 2025-ig jobban teszi, ha meg sem próbálkozik a többség megszerzésével, hanem inkább egy időre meghúzza magát.

Mindezek ellenére az Új Munkáspárt legtöbb politikusa erőteljes kudarcként élte meg a májusi választásokat, s gyakorlatilag sorban álltak, hogy Howard eredményéhez gratulálhassanak. A harmadik erőként számon tartott Liberális Párt – bár azt gondolnánk, hogy a két nagy bárt önsajnálata közepette nevető harmadikként kezdhetett tetszelegni – szintén letargikus hangulatot mutatott. A Charles Kennedy vezette pártalakulat egyébként megszerzett néhány plusz helyet a Munkáspárttól, ám elvesztett párat a konzervatívok javára. Összességében a New Labour többsége minden más parlamenti erővel szemben 167-ről 67-re esett vissza. A választás legfontosabb eredményéről azonban méltatlanul kevés szó esik…

A legfontosabb két kérdés ma ugyanis az, hogy mi történt a Munkáspárttal és miért; valamint hogy miként reagálja le a párt saját népszerűség-vesztését a miniszterelnökön. Bűnösként kezeli-e, s beleérti-e a bűnbe az iraki háborút? Miniszterelnök lesz-e, s ha igen, mikor Gordon Brown pénzügyminiszter? Ha egyszer az lesz, mennyiben különbözik majd Blairtől? Szinte kizárólag egyes személyekről, vezetőkről beszélünk a mai brit politika kapcsán. A kampány is gyakorlatilag egyetlen személy támogatásáról vagy elutasításáról szólt. S mindez nem újdonság a szigetországban: kezdve Thatcher asszonytól, aki irritálta a baloldali szavazókat és inspirálta a konzervatívokat, csakúgy mint kormányának más prominens tagjai, Norman Tebbit vagy éppen Michael Foot.

Annak ellenére azonban, hogy az elmúlt két évtized brit belpolitikája roskadozott a személyiségek által dominált választási ciklusoktól, az angolok sokkal inkább a pártok közötti választás hívei. Ebben a környezetben – állítják a hozzáértők – az a vezető nyer, aki (mint Thatcher asszony és annak idején Blair) képes saját arcára formálni az egész pártot, mely mögötte áll. Miután ez a jelenlegi miniszterelnöknek sikerült, a konzervatívok egyetlen lehetséges fegyvere az maradt, hogy a Blairrel szembeni ellenérzésekre (sok esetben utálatra) apelláljanak. Michael Howard nem véletlenül alapozta tehát arra az egyszerű üzenetre a toryk kampányát, mely szerint „Tony Blair hazug – hazug az iraki háború kapcsán és tulajdonképpen minden más esetben is.” E ”taktika” atyja valójában az ausztrál politikai tanácsadó Lynton Crosby, aki ugyanezen stratégiát már egyszer sikerrel alkalmazta hazájában, amikor hozzájárult a munkáspárti Paul Keating kormányának megbuktatásához.

A valójában tehát Blair ellen vívott konzervatív kampány egyetlen szépséghibája, hogy szinte kizárólag kényszerűségből született, s hogy számos tory politikus személy szerint ellenszenvesnek találta azt. A helyzet azonban az, hogy mást nem tudtak volna a kormányzat fejéhez vágni: a számokban a párt nem volt vitaképes ellenfél, lévén leghangzatosabb ellenvetéseik az ellenző mivoltukon túl nem rendelkeztek gazdasági megalapozottsággal. Irak kapcsán pedig egyenesen a „Blair hazudik” volt az egyetlen mondat, amelyet Howard mondani tudott a háborúról. A Liberális Párttal ellentétben ugyanis a konzervatívok legnagyobb része mindig is támogatta az amerikaiak kezdeményezését, így elvi ellenvetések helyett maradtak a titkosszolgálati adatok kozmetikázásán és hasonló részkérdéseken alapuló kritikák.

A politikai paletta másik oldaláról megközelítve az eseményeket azzal a megállapítással kell indítanunk, hogy Tony Blair valójában sohasem volt különösebben közkedvelt vezetője az Új Munkáspártnak. Meggyőződése sokkal inkább keresztény és emberbarát gyökerű, mintsem szocialista. Sohasem rendelkezett erős szálakkal a munkásmozgalmak irányába, habár ez a Labour egyik féltett erőssége volt évtizedeken át (a párt sokáig nélkülözhetetlen pénzügyi támogatásokban is részesült a munkásszervezetek felől). Blair sohasem érdeklődött igazán pártjának története és tradíciói iránt. Legtöbb kollégájával ellentétben iskolaévei alatt – beleértve oxfordi egyetemi tanulmányait is – sokáig még a politika világa iránt sem mutatott komolyabb érdeklődést. Bár meggyőződéssel és irányultsággal mindig rendelkezett, érvelni azok mellett hosszabb ideig eszébe sem jutott.

A miniszterelnök hitvallása a Nagy-Britanniában megszokottnál sokkalta egyszerűbb: eszerint a szigetország ma igazságtalan, ahol a társadalmi mobilitást szinte leküzdhetetlen akadályok egész sora gátolja. Önmagát kétséget kizáróan a megfelelő és a szükséges képességekkel rendelkező vezetőnek tartja, és szíve szerint társadalmi rendszert tekintve (is) közelebb vinné Nagy-Britanniát az Egyesült Államokhoz. Másrészt a szívéhez különösen közel álló társadalmi réteg a tinédzsereké, akiknek életformáját és egészséges körülmények közötti növekedését belpolitikai és civil megnyilatkozásainak állandó fókuszában tartja. Mindenképpen újszerű nem csupán a munkáspárti társadalomszemléletben és politikai felfogásban, de gyakorlatilag a modern brit politikatörténetben is.

Blair azonban nem csupán egy nem túl kedvelt vezetője a Munkáspártnak, hanem egy hihetetlenül véletlenszerű vezető is egyben. Ha nincs a pártban rajongásig szeretett John Smith szívinfarktusa, e pozíció nem üresedik meg Blair számára. Smith 1994-ben olyan helyzetben hunyt el, amikor az egész párt az ő személyiségére épült, mint egyetlen reménysugárra a következő választásokon. Blairre eredetileg senki sem gondolt az utódlás kapcsán – de imponáló személyisége a teljes ismeretlenségből végül egy pillanat alatt a karrierje csúcsára emelte. Egyébként már 1983-tól, mindössze harmincéves korától kezdve a Parlament tagja volt. Első alkalommal egy véletlenszerű visszakozás miatt megüresedett helyen jutott mandátumhoz, azonban tisztességes – ám kezdetben nem túl figyelemre méltó – teljesítménye okán hamarosan már biztos helyet kapott pártja képviselői között. Gordon Brown mai pénzügyminiszterrel is ekkorra nyúlik vissza kapcsolata, hiszen hosszabb ideig közös irodában dolgoztak a 80-as évek második felében. Kettejük már ekkor egyetértettek a Munkáspárt – és egyben Nagy-Britannia - megújításának szükségességében, habár meglehetősen különböző háttérrel és indíttatással rendelkeztek. Intelligenciájuk és értelmi hozzáállásuk azonban hasonló alapokon állt. Nem véletlen tehát, hogy amikor az újságírók egy közelgő Borwn-miniszterelnökség prioritásait találgatják, a mai pénzügyminiszter legkonkrétabb válasza kísértetiesen ismerős: „More like America.”