Itt az ideje – sőt ez az idő már rég el is érkezett –, hogy az Egyesült Államok felhagyjon azzal a hidegháború során alkalmazott irányvonallal, mely a külpolitika eszközeként tekint az atomfegyverekre. Véleményem szerint napjaink amerikai nukleáris politikája messzemenőkig immorális, illegitim, szükségtelen és rendkívül veszélyes. Egy véletlen atomcsapás veszélye elfogadhatatlanul magas. A jelenlegi Bush-adminisztráció azonban továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy aláásva az 50 éve az atomtöltetek és hasadóanyagok világméretű elterjedésének megakadályozását célul kitűző nemzetközi normák tekintélyét, katonai erejét nukleáris arzenáljára hivatkozva alapozza meg. Pedig egy atomhatalom ellen indított töltet az öngyilkossággal ér fel, míg ha erre egy atombombával nem rendelkező állammal szemben kerülne sor, az katonai szempontból szükségtelen, erkölcsileg visszataszító, politikai nézőpontból pedig tarthatatlan álláspont lenne.

Napjainkban az Egyesült Államok 8000 aktív vagy működőképes töltettel rendelkezik, melyek közöl 4500 stratégiai támadórakéta. Oroszország 3500 töltettel bír, míg Nagy-Britannia, Franciaország és Kína nukleáris arzenálja ennél számottevően kevesebb – államonként 200-400 – robbanófejet számlál. Pakisztán és India újdonsült atomhatalmai kevesebb mint 100-100 töltet felett rendelkeznek, Kim Dzsong-Il állításai szerint pedig már Észak-Koreának is van atombombája, de az amerikai hírszerzés szerint is legalább 2-8 bomba előállításához szükséges hasadóanyag van Phenjan birtokában.

Egy átlagos amerikai töltet pusztítóereje hússzorosa az 1945 augusztusában Hirosimára ledobott bombáénak, mely akkor 80 ezer ember azonnali, valójában azonban 200 ezer ember halálát okozta. A helyzet komolyságát jelzi továbbá, hogy az Egyesült Államok 2000 rakétát tart teljes készenléti állapotban, melyek 15 percen belül indíthatóak. Az alkotmány pedig, míg a háborúindítás jogát a Kongresszus hatáskörébe utalja, egy nukleáris csapás elrendelésére az elnöknek ad felhatalmazást, így e döntés akár húsz perc alatt is megszülethet.

A hidegháború során Amerikának és a NATO-nak a Szovjetunió és a Varsói Szerződés államainak fenyegetésével kellett szembenéznie. A nukleáris potenciál ekkor Moszkva kordában tartását célozta. 1962 októberében csak egy hajszálon múlott, hogy a nagyhatalmak konfliktusa nem csapott át atomháborúba. Még Hruscsov visszavonulást elrendelő parancsa után is négy nukleáris robbanófejjel rendelkező torpedó indítására alkalmas tengeralattjáró cirkált a kubai partoknál, melyek teljes felhatalmazást kaptak a tüzelésre. Így már a kubai válság megmutatta, hogy az emberi esendőség és a világ országai nukleáris fegyverarzenáljának kombinációja az atomkatasztrófa rendkívül magas veszélyét hordozza magában. Ez a veszély másképp nem csökkenthető, csak ha első lépésként az Egyesült Államok és Oroszország lemond a teljes készültség politikájáról, majd később teljes vagy csaknem teljes mértékben felszámolja nukleáris arzenálját.

Erre azonban egyikőjük sem mutat hajlandóságot, még tíz évvel a nagy szembenállás vége után sem. Igaz, 2001. november 13-án George W. Bush bejelentette, hogy megállapodott orosz kollégájával abban, hogy az Egyesült Államok tíz éven belül 5300-ról 2200 és 1700 közé csökkenti a bevethető nukleáris robbanófejeinek számát, ami megközelítené a Putyin által előirányzott 1500-2200-as orosz szintet. A gyakorlat azonban ennek ellenkezőjét mutatja. A 2002 januárjában kiadott Nuclear Posture Review a következő évtizedekre a fenti szintnél jóval magasabban állapítja meg a bevethető nukleáris fegyverek számát. Bár a jelentés szerint 2007-re ezt 3800-ra csökkentik, amely 2012-re eléri az előirányzott 2200-1700-as szintet, de a leszerelt robbanófejek és kilövőállomások készenléti raktározásra kerülnek, így bármikor ismételten hadirendbe állíthatók. Bár a leszerelés terve üdvözölendő, a 3200 robbanófej – mellyel a tervek szerint az USA és Oroszország 2012-re rendelkezni fog – még mindig aggodalomra ad okot. Ráadásul a Bush-kormányzat a meglévő technológiák, kilövőállomások és a nemzeti ballisztikusrakéta- védelmi rendszer további fejlesztését célzó programok beindítását is tervezi. Ezenkívül az elnök bejelentette, hogy nem terjeszti a Kongresszus elé az atomkísérletek átfogó tilalmáról szóló szerződés (CTBT) ratifikálásának kérdését.

A nemzetközi porondon Washington mégis az 1968-ban megkötött atomsorompó- egyezmény kibővítése és fenntartása mellett száll síkra. Májusban 180 ország diplomatái találkoztak New Yorkban, hogy megvitassák az egyezmény alkalmazásával kapcsolatos kérdéseket. Itt az Egyesült Államok elsődleges célja, hogy ismét tárgyalóasztal mellé ültesse Észak- Koreát, és hogy korlátozásokat fogadtasson el Irán atomprogramjával kapcsolatban. Meg kell győzni őket arról, hogy tartaniuk kell magukat az egyezmény keretei között vállalt kötelezettségeikhez. Nukleáris programjával, a CTBT ratifikációjának elutasításával azonban pont a washingtoni adminisztráció az, aki nem tesz eleget a szerződésben foglaltaknak. Ezzel azt az üzenetet küldi a nukleáris erővel nem rendelkező országok vezetőinek, hogy „mi, a legerősebb hagyományos hadsereggel rendelkező hatalom továbbra is szükségesnek tartjuk atomfegyvereinket, de ti még a hatékonyan felfegyverzett ellenségeitekkel szemben sem engedhettek meg magatoknak még egy atomtöltetet sem”. Így olyan államok, mint Egyiptom, Japán, Szaúd-Arábia, Szíria vagy Tajvan, könnyen a nukleáris fegyverkezés útjára léphet, növelve ezzel annak az esélyét, hogy a lator államok vagy terrorista szervezetek is ilyen fegyverekhez jussanak. A veszély tehát egyre nagyobb. William J. Perry egykori védelmi miniszter szerint „nagyobb, mint 50 százalék a valószínűsége annak, hogy az elkövetkezendő évtizedben atomcsapás éri az Egyesült Államok területét”.

Történelmünk egy meghatározó pillanatán állunk. Sem Amerikában, sem más államokban nem került vitára az atomfegyverek alkalmazásának más alternatívája. Nem vizsgálták meg, hogy a fegyverek mennyire hasznosak katonai szempontból, mekkora a kockázata a véletlen, nem megfelelő használatuknak, milyen a morális vagy jogi vetülete használatuknak, vagy az azzal való fenyegetésnek. Ezen viták már régóta esedékesek, és véleményem szerint arra vezetnék az állami és katonai vezetőket, hogy elfogadják: a nemzeteket fenyegető veszély elhárításának egyetlen lehetősége, ha minden további nélkül intézkedéseket foganatosítunk az atomfegyverek teljes vagy majdnem teljes mértékű felszámolására.