Az elmúlt több mint 35 év során az amerikai társadalmat keresztülhasító ideológiai törésvonal szélsőségesen populista megközelítésben öltött testet: konzervatívnak számított, aki keményen és sokat dolgozott, tisztességes adót fizetett, és a mindennapokban nem félt semmitől és senkitől. Liberálisnak pedig azt nevezték, aki malibui vagy manhattani otthonában naphosszat csak a lábát lógatta… George Wallace és George W. Bush korában az osztályalapú, kulturális jellegű válasz a liberális arroganciára a leghatékonyabb fegyvernek bizonyult. A konzervatív erő a retorika szintjén munkáspárti, gazdaságpolitikában royalista volt, és kikezdhetetlenné vált az elvi alapú politizálás harcmezején. Az amerikai konzervativizmus önmagát a kisemberek felemelkedésével és a kormányzat mindhárom ágának ellenőrzésébe kerülésével definiálta, amely adót csökkent és véget vet a korrupciónak. A konzervatív a milliós pénzmozgások és pénzemberek iránt ellenszenvet érző protest-szavazókhoz szólt, akik az élet (üzlet stb.) valamely területén képtelenek voltak a nagyobb anyagi erővel szembeni győzelemre.

A 70-es évektől a liberális oldal már kerülte a legyőzhetetlen ideológiai ellenféllel való ütközetet, és inkább elvetette a harcot, s meghunyászkodott. Ma sincs másképp, hiszen a konzervatívok fenti fegyverzettel még mindig rendelkeznek. Hogy hosszú távú status quoóról van szó, mi sem bizonyítja jobban, mint a 2004-es elnökválasztás, ahol a mégoly szerénykedő és óvatos liberális hangsúlyokról is bebizonyosodott, hogy tökéletesen hatástalanok a mai amerikai társadalomra. Arisztokratikus személyisége és életútjának nyilvánvalóan számtalan döntő jelentőségű (anyagi és politikai) szerencséje John Kerryt az elmúlt évtizedekben a liberalizmusról kialakult kép tökéletes bábujává tette. Csupán a politikai irracionalitás számlájára írható, hogy a Demokrata Párt vajon miért nem eszmélt korábban, hiszen elnökjelöltjüket már a korábban is emlegetett 70-es években is szokatlan liberalizmusa miatt állították pellengérre (akkor még a háborúellenes kampányolása kapcsán) Amerika legkedveltebb talkshow-műsorvezetői. A demokraták mégis hittek benne, hogy ellenzékben vonzóvá tehetik alternatívájukat a liberális arcéllel.

Ahogyan maguk a republikánusok, de számos időben eszmélő liberális kommentátor és politikus megjegyezte: a Demokrata Párt képtelen lépést tartani a változásokkal az amerikai társadalomban, s így versenyképtelen marad a politikában is. Mivel pedig lemaradtak, a republikánusok diktálnak. S a Karl Rove által preferált, személyes mobilizációs háztól házig kampány pontosan az osztályalapú, érték- és kultúraközösségen (pl. újkeresztény gyülekezetek) keresztül mozgósító erővel válik sikeressé, a helyzet még jó ideig várhatóan nem is változik.