Miért nem ostromol napjainkban a részvénypiac új csúcsokat? Elvégre a vállalati profitok további erősödést könyvelhettek el, a termelékenység imponáló, a fogyasztói bevételek növekedtek, akárcsak a szövetségi kormányzat jövedelmei. A piaci szárnyalás akadályait tehát máshol kell, hogy keressük. Méghozzá a dühöngő protekcionizmusban. A Kongresszus a jelek szerint éppen a kínai árukkal szemben tervez védővámokat foganatosítani, miközben egyben a Közép-amerikai–Dominikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (CAFTA) is árokba borítaná. Az ilyen intézkedések bevezetésénél mintha senki sem emlékezne a korábban sokat emlegetett Smoot-Hawley Vámszabásra 1929–30-ból, amelynek jelentékeny része volt a nagy gazdasági depresszió kialakulásában azáltal, hogy kegyetlen tiltó vámokat szabott ki importtermékek százaira. Vagy elfelejtettük már az 1987-es tőzsdekrachot, amikor a kereskedelmi egyensúly érdekében a dollár leértékelésével a papírok egyetlen nap alatt 20%- ot veszítettek értékükből?

Ha már többször túlestünk mindezen tapasztalatokon, vajon miért kell, hogy ugyanezekkel még egyszer szembenézünk napjainkban? Az amerikai államkincstár szerint a Kínával fennálló kereskedelmi deficit az ázsiai ország valutapolitikájának eredménye, amely a nyomás ellenére sem gyengíti meg a jüant. Pedig ez egy történelmi nonszensz. Ha a valuta leértékelése tényleg megoldást jelentene egy ország pénzügyeire, akkor ma Argentína lehetne a világ legjelentősebb gazdasága… Egyszer ezt a téves receptet már eljátszottuk, akkor Japánnal kapcsolatban. 1971 óta a dollár 70%-ot vesztett értékéből a jenhez képest. Az eredmény: a szigetország ma jókora kereskedelmi fölösleggel rendelkezik az Egyesült Államok felé. Ma mégis egy kereskedelmi háború küszöbén állunk Kínával, amelyben fegyverünk a protekcionizmus. Jó lenne, ha a Fehér Ház és a Kongresszus kigyógyulna gazdaságpolitikai amnéziájából.