Az európaiak a nüanszokat, a kifinomultságot, a japánok a miniatűr dolgokat kedvelik, míg Amerikában az óriási méret az, ami lenyűgözi az embereket. Így nem csoda, hogy Kína 1,3 milliárdos népessége ennyire megmozgatja a fantáziájukat. A keleti óriás már több mint egy évszázada foglalkoztatja az amerikai misszionáriusok, üzletemberek csoportjait – egymilliárd megmentendő lélek, kétmilliárd illatosítandó hónalj. Kína azonban eddig szegény volt, ami mára megváltozott. Az ország felemelkedése többé már nem csak egy előrejelzés. Ez egy tény. Kína a világ leggyorsabb ütemben növekvő nagyméretű gazdasága, a világon a második legnagyobb valutatartalékkal rendelkezik, két és fél milliós hadserege a legnagyobb a világon, katonai költségvetése a negyedik, ami évente 10 százalékkal növekszik. Akár utoléri az Egyesült Államokat gazdasági téren, akár nem, egy biztos: ő az új hatalmi potenciál a világban.

A világtörténelem elmúlt négyszáz évében két fő hatalmi átalakulásnak lehettünk szemtanúi: a 17. században Európa, majd a 19-20. század fordulóján Amerika felemelkedésének. Kína és India megjelenése, valamint Japán folyamatos prosperitása a harmadik ilyen hatalmi egyensúly-eltolódást jelzi. Egy újabb hatalom nagyok közé kerülése pedig mindig feszültséggel jár, így Kína is megbolygatta a nemzetközi életet. Vegyük Amerika és Európa viszonyát. Az iraki konfliktus csupán ideiglenes mosolyszünethez vezetett, de Kína felemelkedése tartós ellentéteket hozhat a nyugati szövetségesek között.

Mit akar Kína?

A mai Kínával kapcsolatban legtöbben a különleges kultúrát hangsúlyozzák. Véleményük szerint a konfucionizmus a fegyelem, a tudás, az idősek tiszteletének eszméje az, ami az ország rohamos felemelkedése mögött áll. Feltevésük azonban téves. Konfucionizmus mindig is volt, a fejlődés pedig csupán az 1980-as évektől tapasztalható. Sokkal inkább az 1978 decemberére datálható politikai változások állnak a gazdasági csoda hátterében. A párt vezetése kijelölte a fejlődés és a modernizáció útját. „A macska színe nem számít. A lényeg az, hogy elkapja az egeret” – mondta Teng Hsziaoping. A program eredménye: évi 9 százalékos GDP-növekedés 25 éven keresztül, ami 300 millió embert húzott ki a szegénység soraiból, és megnégyszerezte egy átlagos kínai jövedelmét. A távutasításos rendszerek elvileg nem működnek hatékonyan; néha azonban mégis – mint ahogyan azt Kína példája is bizonyítja. A kormányzat jelentős hatalommal ruházza fel a régiókat, piacbarát rendelkezéseket bocsát ki, megnyitja az országot a szabadkereskedelem és a külföldi befektetések előtt. Az Indiával való összehasonlítás jól példázza a kormány kiemelkedő szerepét. Mikroszinten az indiai cégek jóval versenyképesebbek, mint kínai társaik, igazi magánberuházások, amelyek hatékonyan használják fel forrásaikat. A kínai cégek az állami tulajdonlás miatt puha költségvetési korláttal rendelkeznek, könnyen jutnak külföldi tőkéhez, így azt nem hatékonyan használják föl. De makroszinten a kínai kormány jóval sikeresebb a folyamatos növekedés biztosításában. Ezt egy indiai tisztviselő úgy kommentálta, hogy a kínai kormány azért tud kedvező hosszú távú politikát folytatni, mert rövid távon nem kell a szavazatok megszerzése érdekében a fejlődés szempontjából kedvezőtlen lépéseket tennie.

Egy új típusú kihívás

Fejlődésének első évtizedében Kínának nem volt külön meghatározott külpolitikai irányvonala. Jobban mondva fő stratégiája a növekedés előmozdítását szolgálta. Peking csendes támogatója volt az Egyesült Államok politikájának – vagy legalábbis nem ellenezte azt –, mivel Amerikában növekedésének első számú letéteményesét látta. Ezen konfliktuskerülő magatartás jelei mind a mai napig tetten érhetők, azzal a megszorítással, hogy Tajvan kérdésében Peking nem enged, de továbbra is gazdasági érdekei határozzák meg külpolitikai lépéseit. A The Beijing Consensus című napilap kínai tisztviselők és akadémikusok véleményei alapján arra jutott, hogy Kína nem egy intoleráns, amerikai típusú hatalommá kívánja kinőni magát, melynek erejét hadseregére alapozza. Kína egyre jelentékenyebb hatalma egyedülálló berendezkedésének köszönhető, mely középpontjában a saját gazdasági rendszerében rejlő erő hangsúlyozása és nemzeti szuverenitásuk merev védelme áll.

Egyes amerikai hangok – főleg a republikánus párt neokonzervatív oldala felől érkezők – mégis folyamatosan kongatják a vészharangot a kínai veszély miatt. Elsősorban katonai veszélyről beszélnek, miközben jelentősen eltúlozzák a kínai kapacitásokat. Igaz, hogy Kína fejleszti hadseregét – mégpedig évi 10 százalékkal növekvő költségvetésből kimetszett résszel –, de ez a Pentagon kiadásainak még mindig csak töredékét képezi. Valójában Kína nem egy újabb keletű Szovjetunió, mely fegyverkezési versenybe kívánna bocsátkozni az Egyesült Államokkal. Sokkal inkább illethető az „aszimmetrikus szuperhatalom” jelzővel. Céljai elérése érdekében gazdasági dominanciáját és politikai képességeit fogja felhasználni. Kína célja nem a konfliktus, hanem épp hogy a konfliktus elkerülése.

Hosszú távon legalábbis ez a terv. Alkalmazásába azonban hibák csúsznak, így a kínai politika rövid távon sokszor tűnik ellenségesnek és türelmetlennek. Ez talán annak tudható be, hogy a vezetés a gazdaságot irányító racionális döntéshozatal mechanizmusait már nem tudja a politika területén alkalmazni. Azon a területen, a becsület, a történelem, a büszkeség és a harag mind rendkívüli szerepet játszik. Ez érhető tetten a közelmúltban zajlott Japánnal szembeni konfliktus során is, amely annak kapcsán bontakozott ki, hogy egyes japán történelemkönyvek megfeledkeztek említést tenni a két világháború közötti mandzsúriai megszállásról. Kínának azonban semmi érdeke sincs abban, hogy magára haragítsa egyik szomszédját. Ráadásul azt, amely gazdasága négyszerte nagyobb, mint az övé. Azonban a kommunizmus útjáról való letérés után a Kínai Kommunista Pártnak kellett találnia valamit, amit egyben tartja az országot. Ez volt a nacionalizmus, a nemzeti érzés, amely Japán ellenében került megfogalmazásra.

Mit is kell tennie Amerikának?

Hogyan kezelhetjük Kínát? A legjobb, ha meghallgatjuk, mit mond Jacques Chirac, és annak a szöges ellentétét tesszük. Az európai textilkvóták eltörlése kapcsán a francia elnök nemrégiben a kínai textilipari termékek durva és elfogadhatatlan európai inváziójáról beszélt. Sajnálatos módon mind Európa, mind Amerika a tarifák és kvóták visszaállítása mellett fog dönteni. Ez első látásra érthető is, hiszen az év elejétől 534 százalékkal növekedett a kínai pulóverek forgalma Európában. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez csupán egészséges szabad verseny, nem valamiféle tisztességtelen gyakorlat. Mai folyamatosan bővülő világgazdaságunkban a fejlődés zálogai nem a vámok és a kvóták, hanem épp a piacok megnyitása. Végül is mindenki a globális kereskedelemből nyeri hasznait. A feltörekvő államokat – mint Kína, India, Brazília, Dél-Afrika – nem lehet egyszerűen csak kikapcsolni.

Mit lehet akkor tenni? Jobban fel kell készülni. Amerika számára a megoldást a tudományos és technológiai fejlesztések jelentik. E területen az Egyesült Államok mégis egyre rosszabb helyzetben van. A kutatási programjainak létszámát jelentős részben külföldiek teszik ki. Ha nem történnek változások e téren, akkor az Egyesült Államok még arra sem lesz képes, hogy a fejlett ipari gazdaság alapjainak biztosításához megfelelő számú tudóssal, mérnökkel, technikussal rendelkezzen. A mai trendek mellett öt éven belül Kínában többen fognak doktori PhD-t szerezni, mint Amerikában.

Az Egyesült Államok tudva azt, hogy a külföldi kormányok vagy magánszemélyek korlátlan mértékű hitellel látják el, felelőtlen fiskális politikát folytatott. De ennek ára lett. Azzal, hogy Kína hatalmas dollártartalékokat halmozott föl, képes károkat okozni az amerikai gazdaságnak. Ez azonban Peking számára éppoly káros lenne, mint Washington számára, de azért mégis szerencsésebb lenne, ha az amerikai gazdaság kevésbé függene más államoktól.

A külpolitika terén két lehetőség kínálkozik. Ha Kína agresszíven lép fel, magára haragítva szomszédjait és a világot, tanúi lehetünk egy orosz, indiai, japán, amerikai kooperációban testet öltő ellenpólus kialakulásának. De mi van, ha Kína inkább aszimmetrikus stratégiához nyúl? Mi lesz, ha Kína csendben tovább bővíti és mélyíti gazdasági kötelékeit, ami lassan jelentős politikai befolyással is párosul? Washingtonnak ekkor hasonló módon kell válaszolnia. Ennek eszköze azonban nem idegen az Egyesült Államoktól. Gondoljunk csak a majdnem ötven évig tartó hidegháborús feltartóztatási politikájára.

Egy újabb világháború kitörése nem valószínű. A nukleáris elrettentés, a gazdasági függetlenség, a globalizáció mind ez ellen szólnak. A békés felszín alatt azonban egy puha háború, a világuralomért folytatott csendes versengés van kibontakozóban.