Az Egyesült Államok kereskedelmi mérlegében és költségvetésében jelentkező növekvő hiány miatt pénzügyi elemzők egészen pár héttel ezelőttig a dollár tartós mélyrepülésével számoltak. Az egyetlen kérdés csupán az volt, hogy a dollár összeomlik-e, ha a külföldi befektetők megelégelik Amerika kölcsöneinek finanszírozását, és tömegesen kilépnek mögüle.

Januártól azonban a dollár az euróval szemben 12, a jennel szemben 7 százalékkal erősödött, ami a dollár minden eddiginél nagyobb hegemóniájának kezdetét jelezheti. Ezt a következtetést három tényező alapozza meg. Elsőként az, hogy a befektetők hosszú távú értékállóságot és biztonságot várnak el egy valutától, amely területen a dollárnak nincs érdemi kihívója. Az euró az lehetett volna, de az európai alkotmányt elutasító francia és holland referendumok hatására egyes pénzügyi tisztviselők úgy vélik, hogy veszélybe kerültek az euró hátterében álló megállapodások is. Az ázsiai valuták pedig a gyenge kötvény- és részvénypiacok miatt nem vehetik fel a versenyt a dollárral. Másodikként azt kell kiemelni, hogy míg a Federal Reserve emeli az amerikai kamatrátákat, az Európai Központi Bank a francia, német és olasz gazdaság nehéz helyzete miatt alacsonyan tartja azokat, ami vonzóbbá teheti az Egyesült Államokat a külföldi hitelezők számára. Végül pedig nem valószínű, hogy az ázsiai országok feladják merkantilista jellegű politikájukat, melynek alapja az exportot ösztönző olcsó nemzeti valuta. Hatalmas megtakarításaikat dollár vásárlására használják, ami fizetőeszközüket leértékeli az erősödő dollárral szemben. Az így felhalmozott dollárokat pedig kölcsön formájában visszautalják Washingtonnak, aki ebből ázsiai termékeket vásárolhat.

A minden eddiginél erősebb dollár tovább odázza a két vagy három központi valuta köré szerveződő nemzetközi pénzügyi rendszer elérkeztét – mint ahogyan azt az elemzők a japán és a német gazdaság második világháború utáni feléledése után gondolták. Ehelyett egy teljesen új modell képe körvonalazódik, a dollár olyan mértékű dominanciájával, amely az 1950-es évek eleje óta nem volt tapasztalható. Így Washingtonnak jóval nagyobb elkötelezettséget kell mutatnia a nemzetközi pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében. A Federal Reserve-nek a világ központi bankjának a szerepét kellene magára vállalnia, míg a Kongresszusnak és a Fehér Háznak az általuk meghatározott kereskedelem- és pénzügyi politikára ezután már nem mint az amerikai érdekeknek alárendelt eszközre kell tekintenie, hanem mint a globális stabilitás biztosításának egyik kulcstényezőjére. A kérdés csak az, hogy az Egyesült Államok felismeri-e a tovább terjedő hatalmával rá háruló megnövekedett globális felelősségét.