Egy újabb iráni választásról olvasva – ahol a mullahok gondosan felülvizsgálják a jelöltek névsorát – mindig szem előtt kell tartanunk, hogy az elmúlt években a teheráni kormányzat szorosabbra fogta a gyeplőt. A mullahok újságokat zárattak be, üldözőbe vették az országban működő nem kormányzati szerveket, bebörtönözték ellenfeleiket. Ezzel szemben a régió egy másik országában, Líbiában pont ellentétes folyamtok zajlanak. A korábban a nemzetközi terrorszervezetek fő szponzorának számító ország a reformok útjára lépett, megnyitotta gazdaságát, fellépett a turizmus és a kereskedelem fejlesztése érdekében, politikai változtatásokat helyezett kilátásba. A meghökkentő az, hogy az Egyesült Államok eltérően viszonyult a két rezsimhez: Iránnal szemben a rendszer megváltoztatásának politikáját alkalmazta, míg Líbiával szemben a nemzetközi rendszerbe történő bekapcsolásét.

Ez az összefüggés azonban a történelem során több esetben is megragadható. Így Kubában a közel öt évtizede tartó elszigetelés politikája vajmi kevés eredményre vezetett, míg Washington a továbbra is kommunista vezetés alatt álló Vietnammal, melynek társadalma nyitottabbá, a hatalom elnyomása enyhébbé vált, normalizálta korábban ellenséges viszonyát. Így egy átlagos líbiai vagy vietnami számára az amerikai politika kedvezőbb életfeltételeket hozott, míg egy átlagos iráni vagy kubai számára az elszigeteltség és a gazdasági nehézségek évtizedei jutottak osztályrészül. De ezt az álláspontot erősíti a közelmúltban lezajlott ukrán, grúz vagy kirgiz rendszerváltás, ahol Washington nem lépett fel közvetlenül a rendszerváltás szándékával, vagy a hetvenes évek Kínája is, amelynek polgárai a nixoni és kissingeri nyitásnak is köszönhetően napjainkra mind szélesebb szabadságot élvezhetnek.

Washington általában egy rendkívül egyszerű eszközt alkalmaz a neki nem tetsző kormányokkal szemben: elszigeteli őket, szankciókat vet ki rájuk, és megvárja, míg összeomlanak. Morálisan könnyen indokolhatóak ezek a kegyetlen rezsimek ellen foganatosított intézkedések, de ezzel csak a tényleges rendszerváltást előidéző tényezőktől – a kereskedelemtől, a nemzetközi kapcsolatoktól, az információtól – vágjuk el ezeket az országokat. Egy rezsim megdöntéséhez az állam és a társadalom között kialakult egyensúlyt kell elmozdítani a társadalmi szervezetek javára. Ugyanis a megerősödő civil társadalom az, amely képes megteremteni a változáshoz szükséges kedvező légkört egy adott országban. Izolációval azonban csak a kormányzatot erősítjük meg. Így volt ez Irak esetében is, ahol az alkalmazott szankciók szétrombolták a középosztályt, a magánszektort, a független intézményeket, de fenntartották Szaddám Husszein hatalmát. Az új rendszer felépítése pedig pont ezen civil társadalom hiánya miatt ütközik oly komoly nehézségekbe.

Elég csak körülnéznünk a világban, és rendszerek változását láthatjuk ott, ahol Washington konkrétan ilyen célú politikát nem alkalmaz, ahol viszont igen, ott állandóságot tapasztalunk.