Kezdjük egy aprócska teszttel: Ön szerint melyik európai ország rendelkezik majd a legnagyobb népességgel a 21. század közepén? Mielőtt válaszolnánk, arról se feledkezzünk meg, hogy adott ország lélekszáma politikai súlyt is magában hordoz. Lehet-e tehát ez az ország Nagy-Britannia? Egy dinamikus gazdaság alacsony munkanélküliséggel és erős fogyasztói bizalommal, amely e tulajdonságai alapján azt sejtetné, hogy a gyermekvállalási kedvnek magasnak kell lennie. Vagy mi a helyzet Németországgal, ahol az újraegyesítés hathatott az optimizmus irányába? Esetleg Olaszországot említenénk, ahol a periodikus népességrobbanások már-már a történelmi hagyomány részei? Nos, egyik sem. 2050 körül Nyugat- Európa legnépesebb állama minden jel szerint Franciaország lesz!

Szóval a „Régi Európa”? Igen, minden bizonnyal. Franciaország, az EU jelenlegi második legnagyobb népességével a mai európai mértékek alapján egyenesen egy „Baby Boom”előtt áll. A francia nemzet vezet az újszülöttek számában, valamint a második legmagasabb születési aránnyal rendelkezik a kontinensen (az egyébként nála jóval kisebb, ám sokkal katolikusabb Írország mögött). A jelenlegi statisztikák – amelyek nemrég láttak napvilágot – a mai 62,5 milliós francia népességet 2050-re 75 milliósra jósolja. A legutóbbi ilyen típusú előrejelzés 1999-ben jelent meg, s az akkori várakozások még 10%-kal kisebb növekedést prognosztizáltak ezen időtávon. Összehasonlítva a már említett nemzetekkel: Nagy-Britannia stagnál, Németország e fél évszázad alatt a mai tendenciák szerint 11 milliót veszít lakosságából, Olaszország 57,5 milliós népessége pedig Lengyelország mai szintjére, mintegy 43 millióra esik majd vissza. Tényszerűen 2003-ban az EU népességgyarapodásának majdnem egésze – a 216 000-ből 211 000 – Franciaországból eredt.

Mivel magyarázható e meglepő jelenség? Ahogy az olaszok, úgy a franciák is kimondottan családbarát társadalomban élnek. Ennek alapján viszont felmerül a kérdés: a két nemzet közül miért csak az egyik áll népességrobbanás előtt? A különbség szakpolitikákból és szociális támogatásokból vezethető le, amelyek Franciaország esetében ösztönzőleg hatnak a gyermekvállalási kedvre. A szabályozások logikája szerint a kevesebb munkaórát dolgozók nagyobb munkahelyi biztonságban érezhetik magukat, több szabadidővel, valamint kiterjedtebb egészségügyi ellátással rendelkezhetnek. Mindezek pedig magabiztossá teszik a munkavállalót a gyermekének biztosítandó jövő tekintetében. A francia szociálpolitikusok szerint „az emberek számára meg kell őrizni a teljes magánélet lehetőségét.” Franciaország tendenciái arra az erős kapcsolatra világítanak rá, amely a közpolitikai irányvonalat a családi tervezéssel összeköti.

Összehasonlításul: a németországi felmérések szerint a legtöbb német fiatalasszony éppen azért nem vállal gyermeket, mert nem akarna dolgozni gyermeke felnövekedése alatt, márpedig erre az ország jelenlegi normái alapján nem lenne mód. A német modell eredménye: a francia nők ma éppen háromszor olyan szívesen vállalnak gyermeket, mint a németországi hölgyek. S nem csupán periodikus adócsökkentésekről vagy 1-1 kedvezményről, juttatásról van szó, hanem teljes életvitelbeli perspektívákról, a munkahely-szabadidő-otthon háromszögben leledző különbségekről – vélik az adatokat magyarázó szakértők. A kérdés pedig ettől kezdve az, vajon képes lehet-e Európa többi része, hogy a francia rendszer átvételével megakadályozza vagy feltartóztassa az egyre fenyegetőbb demográfiai válságot?