Nem messze Írország déli partjaitól, kilencven évvel ezelőtt, 1915 májusában süllyesztette el a német U-20-as tengeralattjáró a Lusitania nevű tengerjárót, melyen majdnem 1200 utas, köztük 128 amerikai lelte halálát. E támadás azonban nemcsak az imperialista Németországról alkotott amerikai vélekedés gyökeres változását hozta, hanem a globalizáció első generációjának a végét is jelképezi. A századelő gazdasági fejlődése az első világháború kitörésével hónapok alatt összeomlott, a nemzetközi kereskedelem, a befektetések és a migráció addigi élénk folyama megrekedt. Első hallásra túlzottan borúlátónak tűnhet az akkori eseményeket a mai viszonyokra vetíteni, de érdemes számot vetni azzal, hogy a napjaink globalizált gazdasága éppúgy összeomolhat, mint ahogyan az nagyapáink idejében történt.

Az 1870-es évektől kezdve az első világháborúig ugyanis a világ gazdasági növekedése a maihoz hasonlatos képet festett. Az áruk, a tőke és a munkaerő nemzetközi áramlása rekordméreteket öltött, az ezeket korlátozó akadályok fokozatosan leépítésre kerültek. A technológiai innováció, a rádió, a telefon, a robbanómotor, a makadámutak forradalmasították a távközlési és az energiaszektort. Az Atlanti- óceánt átszelő tengeri útvonalak és távíróvezetékek minden addiginál sűrűbbé váltak. 1880 és 1910 között Európából közel 25 millióan vándoroltak az Újvilágba a jobb megélhetés reményében. Az Egyesült Államok a világ legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát, masszív belső piacának bővülése az üzleti innováció motorjává vált. Kína megnyitotta kapuit, és az orosz gazdaság is felfelé ívelő pályára került. Az 1910-es évekre mind az áru-, mind a tőkeexport volumene olyan szintet ért el, amely újból csak az 1980-as években volt tapasztalható.

Ennek a folyamatnak, a globalizáció első hullámának vetett véget az 1914 és 1918 közötti világégés, melynek hatására az addigi kedvező folyamatok mind megrekedtek. Ráadásul a világgazdaság háború utáni helyreállításának kísérlete is kudarcba fulladt, a nagy gazdasági világválság pedig további dezintegrálódásához vezetett. A háborúnak, majd az azt követő protekcionista irányvonal megerősödésének köszönhetően a világpiac részeire esett szét. Az árak alakulása szélsőségesen hullámzó tendenciát mutatott, egy évtizeden belül több vezető gazdasági nagyhatalomnak kellett mind hiperinflációval, mind nagymértékű deflációval küzdenie. A technikai innováció is kimerült, a meglévő technológiák fejlesztését (így az autógyártás fejlődését) pedig a stagnáló fogyasztás fogta vissza. Az Egyesült Államok megszűnt a világ legdinamikusabban bővülő gazdasága lenni. Kínában kitört a polgárháború, majd idegen uralom alá került, késtek a hitelek visszafizetései, megrendült a belévetett nyugati bizalom, Oroszország pedig a forradalom, polgárháború, önkényuralom és megszállás áldozata lett. Mindkét óriás az állami szocializmus ernyője alatt keresett védelmet. De akarva vagy akaratlanul, minden kormány a nemzetközi kereskedelem, tőkebefektetések és migráció korlátozásának azon eszközeihez nyúlt békeidőben, melyek először csak 1914 és 1918 között kerültek alkalmazásra.

1914-ben a globalizáció vége előre látható volt, a befektetőket azonban a válság mégis váratlanul érte. 1914 júliusának végén olyan hirtelen és olyan mértékben folyamodtak befektetéseik kifizetéséért, hogy a világ vezető részvénypiacainak be kellett zárniuk, a kereskedést pedig egészen az év végéig nem indították újra. A válság a Dow Jonest és az európai kötvénypiacokat alapjaiban rengette meg. Pedig már a háború előtti évtizedekben megjelentek az apokalipszis prófétái, akik döntően a marxizmus és a szociáldarwinizmus eszméinek követői közül kerültek ki. A háborút megelőző évek egyes gazdaságtörténészek szerint is magukban hordozták a krízis gyökereit. ők ezek között a növekvő vámtételeket, a migráció visszafogását, az infláció 1986-ban megindul enyhe növekedését, az Oroszországban és Kínában 1905- ben, ill. 1911-ben kitörő forradalmak kedvezőtlen előszeleit említik meg.

Ma, történelmi távlatból öt tényezőt lehet kiemelni, amelyek az akkori világrend összeomlásához vezettek. Elsőként a túlterjedő imperializmust. A költő, Matthew Arnold szavaival élve a brit birodalom 1914- re egy „bágyadt óriás” képét mutatta, aki nem mutatott hajlandóságot az európai (ha nem világ-) hegemóniára törekvő Németország elrettentésére alkalmas hadsereget felállítani, akit ettől, mint a világ csendőrét, eltérítettek régi és újabb keletű elkötelezettségei az afrikai és az ázsiai kontinensen. Másodikként a nagyhatalmi rivalizálás, ami a vízen angol–német, a szárazon angol–orosz vetélkedést jelentett. A harmadik végzetes elem az instabil szövetségi rendszer volt. A negyedik az olyan lator államok jelenléte, mint a Gavrillo Principhez, a szarajevói merénylőhöz is ködös szálakkal kapcsolódó Szerbia. Végül pedig a forradalmi terrorista szervezetek, melyek hadat üzentek a kapitalizmusnak. Ilyenek voltak az Orosz Szociáldemokrata Pártból 1903-ban kiváló bolsevikok.

A párhuzamos világok

A globalizáció két korszaka között nyilvánvaló párhuzamok fedhetők fel. A nemzetközi politika színterén ma éppúgy megtalálható a protekcionizmus, mint az 1914 előtti években. Elég csupán az Egyesült Államok, az Európai Unió vagy Japán által alkalmazott mezőgazdasági védővámokra gondolni. A nemzetközi pénzügyi rendszer is hasonló labilitást mutat. A technológiai innováció éppúgy nem mutatja a lanyhulás jegyeit, mint az első világháború előtt. A korábbi időszakban éppúgy megfigyelhető a nemzetközi gazdasági rend azon jellegzetessége, hogy a válságok járványszerűen terjednek egyik piacról a másikra, mit ma.

Ma éppúgy, mint 1914 előtt, az amerikai gazdaság a legnagyobb a világon. Súlya, mint a világ felvevőpiaca, napjainkban jelentősebb. Ez a szerep azonban attól függ, hogy a külföldiek mennyiben hajlandóak finanszírozni a folyó fizetési mérleg egyre táguló hiányát (idén a GDP 6 százaléka). Az amerikai államadósság jelenleg a GDP 25 százalékát teszi ki. Egyes elemzők szerint, az évtized végére a folyó fizetési mérleg hiánya elérheti a GDP 8 százalékát, ami akár a GDP 90 százalékára is növelheti az ország nettó adósságállományát. A dollár folyamatos leértékelődése is adhat okot az aggodalomra. A mai rendszer így rendkívül érzékeny a válságokra.

Árnyak a múltból

A gazdasági párhuzamok mutatnak némi eltérést a globalizáció két szakasza között, de a jelenlegi politika adhat okot az aggodalomra. A mai politikát ugyanaz az öt faktor jellemzi, mint az első világháborút megelőző időszakot: az imperialista túlterjeszkedés, a nagyhatalmi rivalizálás, az instabil szövetségi rendszer, a lator államok és a kapitalizmussal szemben álló forradalmi terroristacsoportok jelenléte.

Az Egyesült Államok hatalma láthatóan túlfeszített. Itt nemcsak a folyó fizetési mérleg hiányára, vagy a külföldi adósságállományra kell gondolni, de megindult a háború utáni „baby boom” generációjának nyugdíjba vonulása is, ami előrejelzések szerint a szociális célú évi kiadásokban a GDP 12 százalékos részét kitevő további emelkedést fog eredményezni. Csak tovább rontja a képet, ha ehhez még hozzávesszük a George W. Bush első ciklusa alatt meghirdetett adócsökkentés konzekvens kivitelezésének következményeit. Emellett az Egyesült Államok katonahiányban szenved. Jelenleg 500 fős az a legnagyobb hadsereg, amelyet Washington be tud vetni idegen államokban, ez azonban nem elég ahhoz, hogy megnyerje a jelenleg is vívott kis háborúit. Az orvostudomány szakkifejezésével élve az Egyesült Államok figyelemhiányos hiperaktivitásban szenved.

A második elem, a nagyhatalmi rivalizálás napjainkban éppúgy megtalálható, mint korábban. Igaz, Amerika és Kína között nem valószínű a fegyveres összeütközés, de Tajvan kapcsán felforrósodhat a hangulat a két ország között. Egy történész szemében a kis sziget az egykori Belgium szerepét tölti be: egy látszólag lényegtelen állam, amelyért a nagyhatalmak utolsó leheletükig küzdenek. És nem szabad megfeledkezni Észak- Koreáról, valamint az atlanti szövetségesek között a Közel-Kelet kapcsán felmerülő konfliktusok káros hatásáról sem. Ez a rivalizálás az oka a harmadik elem, az instabil szövetségi rendszer meglétének. A NATO célja már nem körvonalazható megfelelő pontossággal. A szervezet csupán a hidegháború győzteseinek súlytalan klubja, ahova a volt szocialista országokat csak szimbolikus okokból vették föl? Az Irak kapcsán kialakuló nézeteltérések végleg az enyészetre kárhoztatták a szervezetet?

Egyik probléma sem jelentene végzetes veszélyt, ha nem lenne jelen napjainkban is az utolsó két elem: a terrorizmust támogató lator államok – mint Irán vagy Szíria – és a forradalmi terroristacsoportok. Hibás lenne „iszlám-fasisztáknak” nevezni az al-Kaida tagjait, sokkal inkább az „iszlám-bolsevik” jelző illik rájuk. Mi történik, ha megszerzik az irányítást egy gazdagabb országban? Az 1979-ben Teheránban történtek után senki sem zárhatja ki egy második iszlám forradalom lehetőségét. Nem úgy tűnik, hogy a szaúdi királyi család még tíz év múlva is az ország élén lesz. Ma már csak azok az uralkodók tudják megtartani trónjukat, akik lemondanak hatalmuk egy jelentős részéről.

De Oszama bin-Laden tényleg egy modern kori Lenin? Az al-Kaida 500 ezer dollárt költött a szeptember 11-i támadásokra, ami Amerikának még a legenyhébb becslések szerint is legalább 500 milliárd dollárjába került. Ez azt jelenti, hogy az al- Kaida minden egyes dollárja egymillió dolláros veszteséget okozott az USA-nak. Az amerikai választások előtti proklamációjában kimondta, célja, hogy csődbe vigye az Egyesült Államokat. Ebben nagy segítségére lehet Amerika jelenlegi fiskális politikája.

Az apokalipszis… De mikor?

Az első világháború kitörése előtt a befektetők mind tudták, hogy felettük lebeg egy minden eddiginél véresebb háború kitörésének veszélye. Tudták, hogy e háború elképesztő gazdasági következményekkel fog járni. De arról elképzelésük sem volt, hogy mikor fog ez bekövetkezni.

Ma ugyanezzel a problémával állunk szemben. Mind tudjuk, hogy nagyon valószínű a szeptember 11-e méreteit is meghaladó újabb terrortámadás, Tudjuk, hogy a Tajvan kapcsán kibontakozó konfliktus akár a nagyhatalmak háborújához is vezethet. Tudjuk, hogy egy szaúd-arábiai forradalom még inkább feje tetejére állítaná a világot, mint ahogyan azt az 1917-es bolsevik forradalom tette. De mit tehetünk ez ellen, ha még az ázsiai cunamit sem tudtuk pontosan előre jelezni? Lehetetlen, hogy minden portfóliónkat likviddé tegyük, és föld alatti bunkerekbe vonuljunk vissza. Így semmivel sem vagyunk jobban felkészültek az elemi csapásra, mint őseink voltak 90 évvel ezelőtt.