2004. június 4-én az Európai Unió tagállamai egy olyan szerződés tervezetét fogadták el amely, ha életbe lép, gyökeresen megváltoztatja az unió működését. Hogy miként? Az Európai Unió először is saját külügyminisztert szeretne. A szervezet ezután a többségi elvet 55%-ra vagy a lakosság 65%-ára módosítaná. Az unió új hatalomra is szert tenne az igazságügy és a belügyi együttműködés terén, és bővítené a minisztériumközi együttműködések rendszerét. A 25 tagállam mindegyikének beleegyezése szükséges a terv életbelépéséhez, melyet hol parlamenti ratifikációval, hol népszavazással visznek dűlőre a nemzeti kormányzatok. Tíz ország a referendum kiírása mellett döntött. Februárban elsőként a spanyolok szavaztak, s 77%-uk az alkotmány mellett foglalt állást. Hasonló eredményeket várnak az elemzők Portugália és Luxemburg esetében is. Ennél sokkal kevésbé egyértelmű azonban a francia, a holland, a lengyel, a dán, az ír és a cseh népszavazások kimenetele. A referendum mellett döntők közül egyedül az Egyesült Királyságban tűnik biztosnak a nemleges (elutasító) végeredmény. Ám még ha kizárólag a britek szavazzák is le a tervezetet, az EU-t akkor is intézményes válság fenyegeti.

A jelenlegi európai folyamatok rendkívül összetettnek tűnnek. Számos tagállam az alkotmányozási folyamat segítségével igyekszik kijjebb szorítani a briteket az unióból. Franciaország és Németország egy „kemény mag” kialakítására törekszik, amely módosult és némileg elkülönült intézményi keretek között az eddiginél szorosabb, politikai uniót valósítana meg. Más országok szakpolitikák szerinti együttműködési csoportok kialakításának irányában dédelgetnek ambíciókat. Hosszú távon minden elképzelés osztozik a célban: minden tagországnak minden együttműködési szeletben jelen kell lennie, s így kialakítható a politikai egység. Egy ilyen irányú fejlődés nem sok jót sejtet az EU transzatlanti kapcsolatainak jövője szempontjából. Ha létrejön egy, a franciák és a németek által javasolt kemény mag, az Egyesült Királyság és az USA más szövetségesei, mint Lengyelország nem kívánnak részt venni abban. Az ő szavuk pedig akár drámaian visszavetheti a szervezet politikai ambícióit. A briteket például kezdetektől és általánosan az „euroszkeptikus” jelzővel illetik a szervezet legtöbb tagállamának véleményformálói. 1973-as belépésüket követően a későbbi Európai Unióba az egységesüléshez fűződő viszonyuk szinte csak romlott. Ez nem véletlen, hiszen az ország két fő politikai pártja, a Konzervatív és a Munkáspárt is hosszú ideig határozottan az integrációt Nagy-Britanniával összekötő szálak elvágása vagy legalábbis meggyengítése mellett kardoskodott, s mai Európa-párti pozícióik – különösen a New Labouré – már egy erőteljes politikai számítási folyamat eredménye. Az alkotmányos szerződéstervezetről szóló népszavazás esetleges – és jelenleg biztosra vehető – elvetése a lakosság részéről romba döntené a kormányzó Munkáspártnak ezen, eddig kiérleltnek hitt irányváltását. Az is tény azonban, hogy mindez csupán a „szilárd” Európa-pártiság formális elutasítása lenne, hiszen a felmérések szerint tízből négy brit állampolgár már ma is egyenesen kiléptetné a szigetországot az Európai Unióból.