Kevés ehhez hasonló drámai változást jegyez a modern politikai történelem. Néhány hónappal ezelőtt Tony Blair még nyakig ült a különböző tervekben, melyeket harmadik terminusára gondolt ki magának. Most pedig a miniszterelnök mintha éppen valamiféle koffeinadagra várakozna. Néhány hónapja Gordon Brown még Blair lábainál hevert – most pedig mintha fordítva lenne…

Blairt talán újraválasztották, ám morális mozgástere ma szűkebb, mint valaha. Tény, hogy soha nem volt még ilyen hosszú ideig egyetlen miniszterelnökünk, ám Blairnek ez idő alatt a politikai realitásérzéke is érzékelhetően megcsappant – márpedig ez volt azon tulajdonsága, amely korábban a leginkább kiemelte politikustársai közül. Amennyiben pedig Blair nem képes a korábbi önmagát adni, a brit politikai élet tendenciái eredendően megváltoznak. A kép jelenleg így fest, és számos tory mármár úgy érzi: a következő választásokat ezzel meg is nyerték. Bár ez meglehetősen merész kijelentésnek tűnik pár hónappal a legutóbbi választások után, néhány – nem is olyan lehetetlen – kondíció teljesülése esetén akár be is igazolódhat. A toryknak lépéseket kell tenniük a győzelem érdekében, azonban ezek közül egyik sem ígérkezik a korábbiakhoz foghatóan nehéznek. Mikről is van szó pontosan?

Felmérések szerint tíz választóból mindössze egyetlenegy van tisztában azzal, hogy a jelenlegi kormányzat milyen költekezésekkel vezeti hivatalát. A toryknak mindezt tudatosítaniuk kell az emberekben a legkülönbözőbb megközelítések segítségével (az egy főre jutó adatokon át a teljes keretszámokig). A költekezésen és annak ágazati eredménytelenségén keresztül bemutatható az egészségügy, a közoktatás és a közszolgálat kilátástalansága, amelyekkel a lakosság jelentős része ugyan elégedetlen, ám nem társítja érzéseit a kormányzathoz. Ami a financiális, gazdasági üzeneteken túl még legalább ennyire jelentős, nem más, mint a konzervatívok leendő vezetőjének személye. E téren arra kell különösen ügyelni, hogy ne kizárólag a legmagasabb vezető jelenítse meg a pártot.