Van valami egészen furcsa a brit konzervatívok mai, nehézkes helyzetében. Az elmúlt negyed évszázadban ugyanis a toryk kivétel nélkül minden egyes intellektuális és politikaelméleti csatát megnyertek ellenfeleikkel szemben – legyen szó az állam szerepéről és méreteiről, az adópolitikáról, a gazdaság természetéről, a kereskedelmi uniók hatalmáról, a közszolgálatról vagy éppen az Európai Unió korlátairól. Kijelenthető az is, hogy az 1979 és 1997 között regnáló konzervatív kormányzat a békeidőbeli legkreatívabb, legkiválóbb adminisztrációt adta a modern brit történelemben. Talpra állította az országot a gazdasági mélyrepülés után, biztonságot és prosperitást adott polgárok millióinak, helyreállította nemzeti büszkeségünket és sorolhatnánk. Olyannyira vitathatatlanok e tények, hogy a konzervatív gyökerű politikai folyamatokat a Tony Blair vezette Labour is számos esetben – így a gazdaságpolitikában – átvette, valamint a Tory párt Európa-politikának a nyomai fedezhetők fel napjaink brit uniós magatartásában is.

Ahogyan arra az elmúlt időszakban már többen rámutattak, a jelenlegi sikertelenség okát csupán felerészben idézte és idézi elő a Labour propagandája és más külső tényezők. Legalább ennyire erős bomlasztó hatást fejtenek ki az úgynevezett „modernizátorok”, mint Andrew Lansley, a Tory párt belső ellenzéke, amely úton-útfélen azt hangoztatja, hogy „pártunkban felütötte fejét a mocsok.”

Egyes metropolita képviselőik olyannyira elavultnak és időszerűtlennek festik le a Konzervatív Pártot, hogy egyenesen névváltoztatásért kardoskodnak. David Willetts személyében még potenciális elnökjelöltjük is akad, olyasvalaki, aki nem hajlandó osztozni abban a tradicionális pártkötődésben, mely szerint a torykhoz tartozni jó. A modernizátorok esetében ennek tagadása jelenti az általuk elképzelt reformok kezdetét. Azokét a reformokét, melyeknek az általuk ismertetett (gazdaságpolitikai) körvonalai bizonyítják: esetükben valóban nem konzervatívokról van szó.