Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank (ECB) elnöke a minap kijelentette, hogy a pénzügyi dezintegráció – amelyre néhány német és olasz politikus is utalgatott az elmúlt hetekben – totális nonszensz. Mint mondta, ez olyasféle elképzelés, „mintha Kalifornia állam kilépne a dollárövezetből.” Egy kissé más megközelítést használt Joaquin Almunia, az EU gazdasági megbízottja, aki szerint „az Euró olyan régivágású házasság a monetáris unió tagjai között, amelyben nem létezik a válás fogalma.” Rákontrázva hazája egy-egy államférfijának és gazdasági szereplőjének baljós jóslataira, Axel Weber, a Német Nemzeti Bank (GBB) elnöke nemes egyszerűséggel „példátlan sikertörténetnek” nevezte az Eurót, s közölte: semmi olyasmiben nem hajlandó részt venni, ami ennek szétverésére irányul. Akár meg is lepődhetnénk azon, hogy ilyen, kissé képtelennek tűnő elképzelésre, mint amilyen az euróövezet felmondása, ennyire komoly emberek ilyen hevesen reagálnak. Azonban jó, ha emlékeinkbe idézzük annak a titkos találkozónak a hírét, amely egyes értesülések szerint a német pénzügyminiszter, Hans Eichel és független közgazdászok egy csoportja között jött létre e témában nemrég. A pletykák szerint a találkozó témája ugyanis az euró esetleges felmondásának lehetőségei voltak.

Nagy-Britanniában Peter Mandelson a híresztelésekre reagálva nem győzte hangsúlyozni a különböző tévécsatornákon, hogy a francia és a holland referendum eredménye semmi esetre sem eredményezhet pénzügyi vagy gazdasági fordulatot az Európai Unióban. Eddig ennek a lehetősége szóba sem került, s most hirtelen magas beosztású politikusok sora igyekszik rögtön cáfolni is azt, amiről semmiféle konkrét elképzelés nem is szivárgott ki. Utóbbi tény azonban óvatosságra int mindannyiunkat, hiszen az euró esetleges válságának, egy financiális dezintegrációnak a következményei a szó szoros értelmében beláthatatlanok. Ma annyit állapíthatunk meg, hogy az eurózóna messze a brit és az amerikai gazdasági teljesítmény mögött kullog, miközben munkanélküliségi rátája az előbb említett országokénak csaknem kétszerese. A helyzetet súlyosbítja, hogy az Euró-övezet lakosainak sokasága nem elégszik meg ezen objektív mutatók alapján leírt állapottal, s helyzetértékelésében sokkal tovább megy: személyes gazdasági sikertelenségéért, a munkaerőként történő leértékelődéstől való félelemért és számos más jelenségért is a közös pénzt, tágabban a monetáris uniót teszik felelőssé. A helyzetet súlyosbítja, hogy az euróövezet jövőjét márpedig igenis jelentős mértékben meghatározza az unió politikai útja. Egy közös pénzügyi rendszer ugyanis hosszú távon nem működhet sikeresen a politikai integráció továbbfejlődése nélkül, amely pedig legutóbb az alkotmányos referendumokon komoly veszélybe került. Ahogyan Niall Ferguson történész briliáns módon rámutatott: az euró éppen azért nem lesz sohasem versenyképes a dollárral, mert utóbbi, azaz az Egyesült Államok esetében a monetáris uniót előbb politikai egységesüléssel alapozták meg, míg az EU esetében még az utólagos politikai unió is elhúzódó, nehézkes vállalkozásnak tűnik. Ám nem csak az amerikai példa számít intő jelnek, hiszen a felsorakoztatott többi történelmi precedens esetében is hasonló volt a helyzet: az Osztrák–Magyar Monarchiában, a Skandináv Unióban és a Latin Pénzügyi Unióban (Franciaország, Belgium, Svájc, Olaszország és Görögország). Napjaink eseményei bizonyítják e példálózást, amennyiben politikai egység híján az egyes tagországok miniszterelnökei és pénzügyminiszterei a pénzügyi unió nehézségeivel tagállami szinten kénytelenek szembenézni, amely pedig növeli az unió elutasítottságát.