A fiskális politika makrogazdasági hatásainak elemzését jegybankár lévén egy ehhez kapcsolódó idézettel kezdeném:

„A jegybankárokat gyakran vádolják meg azzal, hogy megszállottak az infláció tekintetében. Ez nem igaz. Ha van egyáltalán valami, ami rögeszméjüknek tekinthető, akkor az a fiskális politika.”

Nem más mondta ezt, mint a Bank of England kormányzója, Mervyn King. Miért fogalmazott vajon így? Azért, mert a monetáris politika tehetetlen az olyan helyzetben, amelyben a fiskális politika nem támogatja azokat a célokat, az árstabilitást és az egyensúly fenntartását, amelyeket a monetáris politikának követnie kell. Másképp fogalmazva: a fiskális politika teremti meg igazából a monetáris politika mozgásterét. A témánk szempontjából egy másik idézetet is érdemes megfontolnunk. Ez így szól:

„…legyen számunkra becses az államhitel, mert az erő és biztonság igen gazdag forrása. Megőrzésének egyik módja az, ha oly óvatosan gazdálkodunk vele, amennyire lehet, megőrizve a békét… [és] ha óvakodunk az adósság szaporításától, nem csupán úgy, hogy ellenállunk a költekezés csábításának, hanem ha békeidőben kitartóan fáradozunk a háborúk okozta tartozásaink rendezésén s nem zúdítjuk hálátlanul az utókorra a terhet, melyet nekünk magunknak kell viselnünk.” (George Washington búcsúbeszéde 1796-ban.)

Ha megnézzük, miként alakult a GDP-arányos államadósság mutatója az Európai Unió tagországaiban az utóbbi évtizedekben, azt látjuk, hogy az 1960-as éveket alacsony, 25% körüli ráták jellemezték, azóta ellenben több országban is négy-ötszörösükre ugrottak föl ezek a mutatók (1. sz. ábra).

A Maastrichti Szerződés aláírása adott lökést az európai országoknak arra, hogy változtassanak ezen a helyzeten: ekkor kezdték el csökkenteni a költségvetési hiányt annak érdekében, hogy részt vehessenek a formálódó monetáris unióban. Mindazonáltal a számok egyértelműen mutatják, hogy az összes európai uniós ország nagyon rosszul sáfárkodott azzal a hatalommal, amire George Washington utalt, és csak a maastrichti kritériumok teljesítésének kényszere váltotta ki azt az üdvös fejleményt, hogy államadósságaik fogyásnak indultak.

Ha az EU tagországaiban produkált államháztartási hiányok alakulását vesszük szemügyre, akkor az előbb vázolt folyamattal összhangban azt látjuk, hogy az 1960-as években szinte nem volt hiány, később viszont növekedésnek indultak a deficitek, és csak a maastrichti kritériumok elfogadása után kezdődött el a hiányok lefaragása (2. és 3. sz. ábra).

Mi történt a kamatkiadásokkal? A hetvenes éveket aránylag alacsony, a GDP 2%-a körül ingadozó kamatkiadások jellemezték, utána a kamatterhek a GDP 7-10%-a körüli szintekre ugrottak a legtöbb országban, sőt egyes országokban, így Olaszországban a kamategyenleg elérte a GDP 12%-át is (4. sz. ábra). Ha az ily módon elköltött költségvetési pénzeket adócsökkentésre, esetleg infrastrukturális beruházásokra vagy más hasznos kiadásokra lehetett volna használni, az érintett gazdaságok sokkal jobban jártak volna. Ez a helyzet a maastrichti kritériumokhoz történő igazodás nyomán változott csak – ha megnézzük az elmúlt évek adatsorait, azt látjuk, hogy a kamatterhek jóval alacsonyabbak, köszönhetően annak, hogy sikerült a hiányokat lejjebb vinni.

Nézzük meg, hol áll Magyarország ebben a mezőnyben a GDP-hez viszonyított kamatkiadások tükrében. Az EU régi és új tagországai közül az elmúlt években a három legmagasabb kamatkiadás/GDP rátát Olaszország, Belgium és Görögország produkálta – ezekben az országokban az adósság a GDP-nek több mint 100%-ára kúszott fel. A 2003-as adatokat (ESA 95) alapul véve Magyarország majdnem dobogós helyezést érdemel: több mint 4%-os kamategyenlegünkkel a negyedik legrosszabb helyen állunk a huszonöt ország közül (5. sz. ábra). S tudjuk, ha ez az arány csak egy százalék lenne vagy kettő, akkor a GDP két-három százalékának megfelelő összeggel lehetne csökkenteni az adókat anélkül, hogy a kiadásokból vissza kellene venni. Ez kétségbevonhatatlanul jelzi, mennyire fontos az, hogy az államadósság alacsony legyen.

A köztudatban erősen jelen van egy elképzelés, amely a sajtóban is sokszor hangot kap, nevezetesen, hogy a költségvetés kamatkiadásai azért magasak, mert magas a kamatszint. Ez az állítás nem fedi teljesen a valóságot. Ha megnézzük az állami költségvetés adósságának átlagos kamatáról tudósító adatsort, azt látjuk, hogy az államadósság átlagos kamata 1999 óta folyamatosan süllyed, s ez a trend csak 2004-ben veszített a lendületéből. Az elmúlt évben a forintkamatok ugyan fölfelé tolták az átlagos kamatot, ám ezt a hatást részben ellensúlyozta az, hogy az államháztartási hiányt a korábbinál nagyobb mértékben finanszírozták devizaforrások bevonásával, és hogy a külföldi kamatok is mérséklődtek valamelyest (6. sz. ábra). A kamatkiadások nagyságát magától értetődően két összetevő határozza meg: egyik az adósság változása, a másik pedig a kamatlábak alakulása. Magyarország esetében a kamatkiadások növekedése elsősorban az adósságállomány növekedésének a következménye. Az is igaz, hogy egy adott államadósság mellett, ha alacsonyabb a kamat, akkor a kamatkiadás is kisebb. Az államadósság lejárati struktúráját tükröző közép- és hosszú távú hozamok tartós csökkenését azonban csak a költségvetési hiány leszorításával lehet elérni.

Érdemes ugyanakkor nemzetközi tükörben is megvizsgálni a hazai folyamatokból kirajzolódó képet. Ebben az összefüggésben a jövőre nézve figyelmet érdemel az úgynevezett kamatkonvergencia, amelynek következtében az euróövezethez történő csatlakozáshoz közeledve az érintett országokban az államadósság után fizetett kamatok konvergenciájából adódóan valamekkora nyereség képződik a kamategyenlegben. Az adatok azt mutatják, hogy az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott országok általában kisebb kamatkiadás-csökkenésre számíthatnak, mint a korábban csatlakozó országok (pl. Belgium, Finnország, Görögország, Olaszország, Portugália, Spanyolország), mert adósságuk kisebb, és a hozamok konvergenciája előrehaladottabb, mint a korábban csatlakozott országok esetében volt pl. 5 évvel az euró bevezetése előtt (7. sz. ábra). Ez egyfelől azt jelenti, hogy Magyarországon a költségvetés elsődleges egyenlegében kell a kiigazítást végrehajtani ahhoz, hogy teljesíteni tudjuk a maastrichti deficitkritériumot. Másfelől le kell szögezni azt is, hogy a hozamkonvergencia csak úgy folytatódhat, ha a piac szemében hiteles marad Magyarország eurózóna-csatlakozásának 2010-es céldátuma.

Ez a körülmény rámutat a hitelesség rendkívüli jelentőségére. Tudnunk kell: ha a kormány rendre nem teljesíti a maga által kitűzött költségvetésihiány- célokat, nem teljesíti a saját maga számára megfogalmazott és az Európai Bizottságnak átadott konvergenciaprogramot, az hitelességi problémához vezet. Ez pedig megakadályozhatja, de legalábbis késlelteti a további hozamkonvergenciát, mert az államadósságot finanszírozó befektetői kör ezekre a fejleményekre válaszképpen növeli a forinteszközöktől elvárt hozamot.

Az államadósság leszorításának a jelentőségét érdemes ugyanakkor egy másik szempontból is vizsgálni, ez pedig a hosszabb távú jövő. Nem tekinthetünk el a népesség elöregedésének folyamatától, amely Európa többi országára is jellemző, és amelynek következtében Magyarországon mind kevesebb adófizető szembesül a növekvő államadósság terhével. Ez a szempont szintén aláhúzza az államadósság csökkentésének fontosságát. Ezzel szemben az államadósság az utóbbi négy évben növekedett a GDP-hez viszonyítva. Ennek a trendnek a megfordításához reformokra van szükség a költségvetésben, melyeket csak kellő politikai elszántság mellett lehet kivitelezni. Az 1990-es években Magyarországon egyfajta reformlendület, reformok iránti éhség uralkodott, ami segített előbbre vinni a magyar gazdaságot. A többi volt szocialista ország, hozzánk képest lemaradva, tulajdonképpen utánunk érte el azt a stádiumot, ahová Magyarország a 90-es évek közepére eljutott. Ez a „reforméhség” azonban végül is „reformfásultsággá” alakult át az elmúlt évekre. Ezt az apátiát kellene leráznunk magunkról annak érdekében, hogy újra a reform iránti vonzalom legyen az, ami ösztönzi az országot. E nélkül megítélésem szerint nem lehet a magyar gazdaságot gyors és fenntartható növekedési pályán tartani.