Kovács Péter: Vicus és castellum kapcsolata az alsó-pannoniai limes mentén
Ha egy huzamosabb ideje gyakorló régész, akinek ásatásai minden évben jelentős leletanyagot és új adatokat eredményeznek, ásatási publikációt ad ki, abban voltaképpen nincs semmi meglepő. Sokkal különösebb és az olvasót már eleve elgondolkoztató eset az, ha az illető régész először jelentet meg ásatási tapasztalataira és a kutatott terület többi, régebbi ásatásaira alapozott, manapság divatos szóval, de a szó teljes értelmében interdiszciplináris szakmonográfiát, és csak később kerülhet sor önálló könyv formájában ásatási publikációra. Kovács Péterrel pedig éppen ez
a helyzet. A szerző öt évig tartó matricai (Százhalombatta) ásatásairól írott összefoglaló műve frissen jelent meg, s igazából ez irányította a figyelmet két éve napvilágot látott monográfiájára, mely első látásra úgy tűnt, hogy a római kor régészetének egy, a nagyközönség számára kevéssé ismert problémáját tárgyalja: a katonai (pontosabban az auxiliaris) táborok melletti polgári települések, az úgynevezett vicusok kérdését. Aki azonban kézbe veszi a könyvet, igen hamar rájön, hogy itt nemcsak régészeti, hanem legalább annyira filológiai és társadalomtörténeti, sőt bizonyos fokig hadtörténeti műről is szó van, amely ugyan egyetlen (a mi számunkra kétségtelenül kiemelten fontos) római tartomány, Pannonia Inferior vicusait mutatja be, de tanulságai összbirodalmi érvényűek, és általában véve a római császárkor történetéről való ismereteinket gazdagítják.
A szerző maga írja előszavában: „A római Pannonia provincia magyarországi kutatásának máig nem kellő mértékben kutatott területe a limes-kutatás. Az utóbbi évtizedben pedig az auxiliaris táborok kutatása lelassult, rendszeres ásatás a magyarországi szakasz 25 tábora közül mindössze kettőben folyik. … Különösen igaz ez az auxiliaris táborok mellett kialakult polgári települések, az ún. »táborfalvak« területére, amelyek nagy részén régészeti ásatás még csak nem is folyt.” Ez a sajnos nagyon is hiteles ténymegállapítás önmagában indokolja a munka kiemelt figyelemmel kezelését, amihez még hozzá kell tennünk az antik források felhasználásának és értelmezésének ritka szakszerűségét, és hogy a monografikus összefoglalás mellett egyúttal több helyütt leletkatalógust is nyújt, amely minden esetben hiánypótló, noha szűkös. Ez persze nem a szerző hibája, ugyanis az ásatási anyag kevés. Érdemes lett volna ezeket a katalógusokat szerkesztésben is külön kiemelni, és azokat a helyeket, ahol a katalógus szelektív, teljessé bővíteni még akkor is, ha ez óhatatlanul megnövelte volna a mű terjedelmét.
Az első fejezetben Kovács Péter összegyűjti a Pannonia Inferior valamennyi auxiliaris tábor melletti vicusára vonatkozó régészeti, illetve epigráfiai adatot (bár itt van néhány jól megindokolt kivétel). Heroikus munka lehetett mindezeknek a sokszor szűkös, még többször kérdéses adatoknak az összegyűjtése, lévén hogy a kutatás nagyobb része máig publikálatlan. A fejezetet végigolvasva mégis azt kell mondani, megérte ezt a gigászi erőfeszítést: noha
a szerző igen korrektül, szinte minden oldalon megjegyzi, hogy ez vagy az a megállapítás kétes, elavult, vagy egyszerűen nincs elég adat hozzá, végeredményben mégis összefüggő és logikus kép rajzolódik ki
a kutatástörténetről és a leletanyagról egyaránt.
A mai Százhalombatta területén található ókori Matrica vicusnak a kutatástörténete külön fejezetet alkot. Terjedelmileg ez kétségtelenül majdnem eléri a többi huszonhat tárgyalt vicus anyagát együttesen, a megoldás mégis egy kissé zavaró. Érdekfeszítő ugyan a 18–19. századi első leírások részletes bemutatása, de annál nehezebb megmagyarázni, hogy ezek miért nem szerepelnek a többi vicusnál. Az, hogy az ásatások leírásai szépek, pontosak, a szerző eddigi tudományos tevékenysége alapján nem meglepő, de talán éppen ezért – noha bizonyos, hogy Matrica vicusa Magyarországon a legkutatottabbak közt van – nehéz elhessegetni azt a gondolatot, hogy kiemelt bemutatását egy kissé annak köszönheti, hogy a szerző maga is annyit ásott ezen a helyen.
Az idáig mindenesetre metodikailag nem különösebben újszerű könyv ezután válik igazán érdekessé, ahol A „katonai territorium” és a veterani et cives Romani szervezet, iletve Az agri limitanei és a katonai territoriumok problematikája című fejezetekben antik források özönével alátámasztva, minden oldalról vizsgálja meg a kapcsolódó katonai, jogi, társadalomtörténeti kérdéseket, és egyáltalán nemcsak Pannoniára, hanem az egész birodalomra vonatkozóan. Jellemző, hogy helyénvalónak tartja külön szakaszban kitérni arra, hogy a birodalom nyugati provinciáin kívül is bizonyíthatóak-e auxiliaris vicusok. A legtöbben ennek a kérdésnek alighanem külön cikket szenteltek volna, ami persze látványosabb teljesítmény, de nehezebben kezelhető az érdeklődő olvasó számára. A szerzőnek nyilván nem az volt az eredeti szándéka, hogy a császárkori provinciák társadalomtörténetének összefoglalását adja, de a könyv végső eredménye már-már ezt mutatja. Időbelileg is kellően széles az áttekintése, az első vicusok megalakulásától kezdve egészen a provincia történetének végéig, sőt összbirodalmi kitekintésben még azon is túl. Ráadásul „összefoglalás” címen külön kis részekben (ez a világos tagolás annyi szakkönyvből hiányzik!) még a vicusok gazdasági életét, demográfiáját, épületeik általánosan érvényesnek mondható kronológiáját is felvázolja.
Noha már említettem, mindenképpen szeretném még egyszer kiemelni a források (úgy latin, mint görög szövegek) határozott és minden esetben megalapozott értelmezését, amely a szerző történészi körökben ritka alapos latin-görög nyelvismeretének köszönhető.
A könyv szerkesztési elveit és nyomdai kivitelezését ezzel szemben némi kritikával kell illetnünk. Nagyon csekélyek a szövegen belüli kiemelések, elsősorban abban az értelemben, hogy a felhasznált elsődleges forrásanyag többnyire egyszerűen be van szerkesztve a forrásértelmezések közé – jó esetben legalább tipográfiailag elkülönül, így például a 110–112. oldal epigráfiai forrásanyaga első rápillantásra jól áttekinthető, de másutt, nem is kevésszer egyszerűen a folyó szövegben tér át a szerző a forrás közlésére, és még csak kurziválással sem emeli ki. (Vagy inkonzekvensen teszi ezt.) Nem helyeselhetjük azt az eljárást sem, hogy az antik katonai, jogi stb. szakkifejezéseket szintén a folyó szövegben, minden esetben eredeti nyelven, magyarázat nélkül (ez többnyire jogos, hiszen a szakmai olvasótól ezeknek helyes értése elvárható) és kurziválás nélkül, sőt eredeti nyelven ragozva („tegulae is előkerültek”, 62. o.; „a vici vezető rétege”, 114. o.) jelentkeznek a szövegben. Így némely esetben meglehetősen komikus öszvérek jönnek létre, például „freskóval és stuccoval” (37. o.); „canabaejában” (171. o.), majd ugyanott „canabaeről”; „a részek provinciákra, a provinciák regiokra, a regiok locara, a loca territoriumokra, utóbbiak agrira, azok pedig centuriakra, majd iugerumokra oszlanak” (105. o.) Mennyivel lett volna bonyolultabb ezt egységesen megfogalmazni, valahogy így: „a részek provinciákra, a provinciák regiókra, a regiók locusokra, a locusok territoriumokra, az utóbbiak agerekre, azok pedig centuriákra …” stb.? Mindezért persze, számomra úgy tűnik, a szerzőt csak kisebb részben terheli felelősség, a szerkesztés figyelmetlensége komolyabb gond, különben nem maradtak volna benne olyan írás közbeni rövidítések, mint például (nem katalógusban, hanem a folyó szöveg közepén) „üvegtör.” üvegtöredék helyett, vagy egyes fejezetekben zárójel helyett // használata stb. Alátámasztja ezt, hogy az epigráfiai anyag, amelyet a szerző, egyik legképzettebb görög-római epigráfusunk, nyilvánvalóan már a szerkesztés előtt különös gonddal átnézett, minden esetben szokatlanul pontos jelöléseket tartalmaz. Így aztán, noha sajnálattal kell megállapítanunk, hogy nyilván technikai okokból az epigráfiai források sehol nem rajzosak, az egyszerű leírás nagyjából elegendő ezek szakmailag megalapozott értékelésére – az érdeklődő epigráfusok nagy megelégedésére. Egyebekben a könyv képanyagát kiemelkedő dicséret illeti meg: kilencvennyolc fekete-fehér képtáblája minden lényeges kérdésre kiterjed, jól értelmezhető ásatási rajzokat tartalmaz pontos forrásmegjelöléssel – kivéve, hogy a szerző saját ásatási rajzait valamiféle túlzott szerénységgel nem nevesíti –, nyomása is szép, tiszta. Kár volt a kiadónak sajnálnia az ilyen minőségi képanyagtól a műnyomópapírt.
A mű jegyzetapparátusa imponáló, a felhasznált szakirodalom gyakorlatilag az egész világot felöleli. A szerző megjegyzése az előszóban: „az összes elérhető forrás felhasználásával”, nem üres dicsekvés, hanem száraz tényközlés, amit leginkább az emel ki, hogy Magyarországon ehhez nem vagyunk hozzászokva, és ez nem véletlen, mert a hazai kutatási viszonyok közt szinte hihetetlen erőfeszítést igényel ehhez az irodalomhoz hozzáférni. Idézési elvei is jók, áttekinthetőek, néhány kivétellel; azonban az összefoglaló bibliográfia az idézett irodalomnak csak kisebb részét tartalmazza, nagyobb része csak a jegyzetekben jelenik meg elszórva, és ez bizony kár. Némely esetben pedig a szerző annak a széles körben elterjedt, de elég kellemetlen szokásnak is hódol, hogy az érdemi információt a lábjegyzetbe rejti el, másutt (jóval gyakrabban) viszont az irodalmi hivatkozást is a főszövegben hagyja.
Mindezekkel együtt bátran állíthatjuk: ezt a könyvet minden római császárkorral foglalkozó történésznek, régésznek, de filológusnak is ismernie és forgatnia kell, mert használata jelenleg semmilyen más irodalommal nem pótolható. Szomorú, hogy a megjelenése óta eltelt időben milyen kevés publicitásban részesült: nem azért, mert Kovács Péter ezáltal elesett néhány jól megérdemelt dicsérettől, hanem azért, mert félő, hogy információk híján még a szűkebb szakterület kutatói sem mind ragadták még kezükbe, s ez bizony nehezíti a munkájukat, és eredményeik hitelét is csökkenti. A könyv a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Studia Classica sorozatának 1. köteteként jelent meg, és őszintén reméljük, hogy a kitűnő kezdet után a sorozat többi kötete is ezen a nívón fog állni.
Fehér Bence
