Amin már sokat gondolkoztam: az un. baloldalon nincs semmi választék. Igaz a jobboldalon sem. Ha nagyon belegondolok, azok az un. baloldali pártok, akik ma a Fidesz parlamentjében ülnek, törvényesítették a jelenlétükkel a törvénytelent. Ezzel hiteltelenek lettek.

Azt gondolom, először kell gondolkozni, elemezni és utána cselekedni. Magyarországon ez százötven éve mindig fordítva történik. Mi az oka annak, hogy Magyarország – ha tetszik, a magyar társadalom – egyre jobban csúszik lefelé, és most nem gazdaságra gondoltam. Mivel lehetne és hogyan lehetne ezt megállítani? Mik az okai ennek az erkölcsi, műveltségi, kulturáltsági kopásnak? Nekem az a véleményem, hogy Bibó az Eltorzult magyar alkat…c. kiváló tanulmánya ad egy “támpontot” ehhez. Míg a magyar társadalom ennyire szomorú állapotban van, én nem látok semmi reményt a lejtőn való megállásra sem. 

Gömbös ekkor már előttünk állt, fél lábát a kandalló lépcsejére, egyik könyökét a kandalló párkányára támasztva.
– Melyik közületek a Németh? Te?
Németh csak bólintotta az igent.
– Kozma nagy olvasód. Te vagy a darling-ja.

Azt hiszem, ekkor tűnt fel nekem Németh nagy sápadtsága. Volt neki egy jellegzetes homlokráncolása. Indulatában vagy töprengésében a ráncok nem vízszintesen gyűltek a homlokára, hanem merőlegesen, a két szemöldök irányából: mintha két hadsereg szaladna összeütközésre. Szája is megrándult? Az az emlékem, mintha düh vagy gyűlölet sápasztotta volna el.
Abban a „darling”-ban nemcsak a nyegle divatszó volt a sértő. Németh úgy volt „darling”, hogy az irodalomtisztelő Kozmának – a költő Bárd Miklós fiának – sikerült rávennie, szervezze meg a Rádió irodalmi részét. Németh ezt csak kísérletül fogadta el, fizetést sem vett fel, illetve tiszteletdíját teljes egészében a Válasz kiadására adta. Sejtelme bevált: néhány hónap múlva kiderült, hogy a Rádió tinglitangli irodalmi irányán még az elnök támogatásával sem lehet változtatni; Németh faképnél hagyta a vállalkozást és a vállalatot, haraggal és – mint írta – szégyenkezve a beugratás miatt.

Nem válaszolt Gömbös kérdésére. Az folytatta:
– Orvos vagy?
– Igen – mondta Németh, röviden és rekedten. Holott azelőtt mindig hozzá szokta tenni, hogy nem gyakorló, hanem csak iskolaorvos.
Nem érzem tévedésnek, hogy Németh azontúl Gömbös jelenlétében egy szót sem szólt.
De az most világosan szökken elém, hogy Tamási az erdélyi magyar párt ártalmas reakciós voltáról beszélt. Azzal együtt merül fel a fejemben, hogy mi volt hozzám Gömbös első szava, amikor – talán közvetlenül Móricz után, talán később – rám került a beszéd sora.
– Te erdélyi vagy? – kérdezte.

Ebből rögtön láttam, hogy semmi lényegeset nem tud az én mondandómról, a dunántúli egyke- és német-kérdésről. Mert ha erdélyi volnék, hogy beszéltem volna a Dunántúlról? S ha ő csak egy kicsit is átfutotta volna azokat az írásokat, hogy ne tűnt volna fel neki, hogy én is abból a megyéből vagyok, ahonnan ő, Tolnából? Az meg aztán igazán nem kerülte volna el a figyelmét, hogy én épp a magyar Tolnát, az enyémet jó egypárszor szembeállítottam a német településű Tolnával, ahova az ő szülőfaluja, Murga is tartozik. Más oldalról ismert.
– Jól megjárattátok azzal a szegény Antal Pistával – mondta, s a nekem szánt mosolyt Zilahyra is átlebbentette.

Most értettem meg, hogy neki itt az erdélyi az erdélyiek ravaszságát jelentette, egy félreértés-sorozatra célzott vele. Holott abban nekem semmi részem sem volt. Ez a dolog a korra is elég jellemző, megéri tán, hogy részleteket mondjak róla.
Oroszországról kezdetben nem volt szándékom könyvet írni; a kérdés megoldását – hogy elfogulatlanul írjak – lehetetlennek éreztem az akkori Magyarországon. Indulásom előtt csak néhány hangulatkép megírását ígértem meg Zilahynak, annak az előlegnek a fejében, amely nélkül útnak sem tudtam volna indulni. Ott künn csak ezekre gondolva gyűjtöttem jegyzeteket. Visszatérve azonban beláttam, hogy hangulatképekkel nem lehet ilyen komoly mondandóhoz nyúlni. Zilahyhoz az első szavam az volt, mentsen fel ígéretem alól, az előleget inkább részletenként készpénzben adom vissza. Hallani sem akart róla. Kezdd csak írni a cikkeket úgy, mintha Franciaországban írnál, majd én elintézem.

Ezek voltak az első tárgyilagos beszámolók itthon. Az olvasók tán emlékeznek hatásukra. Olyasféle volt, mint az orosz kiállítási pavilonoké, amelyek előtt tízezerszámra gyűlt a közönség. Az Estkonszern kimúlással küzdő késő délutáni lapja, a Magyarország, amelyet a vállalat életmentő kísérletre adott át Zilahynak és Zsilinszkynek, példányszámát az első három cikk után huszonötezerrel növelte. A helyzetismerők csodálkozva néztek a miniszterelnökségi sajtófőnökség felé: engedi ezt? Engedte még a harmadik-negyedik cikket is. Antal István ekkor hívatott magához. Nem ismertem. Udvarias volt, de – a munkával agyonhalmozott emberek módjára – határozott és szűkszavú.
– Zilahy azt mondta, az első cikkeid azért lesznek elnézőek, hogy azután annál több hitele legyen majd a kifogásnak. Én érdeklődve olvasom. De jönnek a tiltakozások. Itt az ideje, hogy a lap is tudja a dolgát.
Azt hitte, újságíró vagyok.

Elmondtam Zilahynak, amikor a következő cikket átadtam. Ez a magyarok Oroszországban élő nyelvrokonairól szólt.
– Na ez pompás lesz nekik. Ettől elhallgatnak.
Arra az időre elhallgattak, de ahogy visszakanyarodtam a szovjet élet ismertetésére, Antal ismét hívatott. A tiltakozások tovább áradnak, a rendőrség politikai osztálya is itt van. Ha nem jön a megígért kritika, kénytelen lesz megtiltani a további közlést.
– Majd én elintézem – mondta Zilahy.

De a következő cikk után újra hívattak a Sándor palotába.
Most már a polgári lapokból is szálltak felém nyilak. Antal annak az embernek az ingerültségével nézett rám, akit épp orránál fogva vezetnek. Ez bántott engem, mert hisz én semmi ígéretet nem tettem neki. Azonkívül írtam én azokba a cikkekbe bírálatot is. Ezt meg is mondtam neki. Nem értettük meg egymást. Írói hitelemre hivatkoztam; én nem írhatok le parancsra semmiféle megrovó kritikát – hogy olvasnák az emberek irodalmi bírálataimat, a verseimet?
– Téged kommunista izgatásért csaptak ki a pesti egyetemről?
S szó nélkül elém tett valami rendőrségi összefoglalót, valami torz curriculum vitae-t, majd tizenhat éves koromtól kezdve. Olyan dolgok is voltak benne, amire már én sem emlékeztem.
– Én puszta szerv vagyok – mondta –, nekem is igen kellemetlen. Pöröd is folyik. Te fogalmaztad a kiáltványt Sallai és Fürst kivégzése ellen?
József Attilával együtt fogalmaztuk, helyesebben beszéltük meg; József Attila fogalmazványát vettük alapul, nekem abban csak néhány mondatom volt; de hallgattam. A jelenet nekem is kellemetlen volt. Mintha valóban „lelepleztek” volna valamiben.
De a dologba most már más érdek is beleszólt. A szerkesztőségben Vadnai kéretett magához. A cikkek hatását ő üzleti szempontból mérte. Okvetlen folytassam őket az előleg letörlődése után is. Fizet darabonként akár harminc pengőt is. Nem mutattam hajlandóságot.
– Akár ötvenet is.
Ez az új elem kedvem szegte; de Zilahyt felvillanyozta:
– Csak írj tovább, úgy ahogy akarsz. Majd ők is segítenek.

De a következő nap megint a miniszterelnökségen kellett lennem. Közben hozzám is áradtak a „tiltakozások”, naponta tíz-tizenöt fenyegető levél, már testületektől, pártoktól is. A nemzeti szocialisták lapjai felállították a nehéztüzérséget. S éjjel kellett dolgoznom, mert napközben egy biztosító társaság kishivatalnoka voltam. Az Antalhoz való járásban már az indulás is végtelenül kellemetlen volt: esetenként el kellett kéredzkednem, de nem akartam megmondani, hova. Így az elmulasztott hivatali munkát is pótolnom kellett. Azt sem tudtam, hol áll fejem. S támogatás – a csepeli ifjúmunkások egy megható kis küldöttségén kívül – semmi. Illetve egy, de az is csak nehezítette a helyzetem.
Azt hiszem, Haraszti Sándor, vagy Sándor Pál keresett fel, de lehet, hogy mind a kettő.
– Okvetlen folytatnod kell. Csak így, csak még keményebben!
– De én ezt a hazug helyzetet nem bírom tovább.

Meg sem értették a lelkifurdalásom. Ezekkel szemben erkölcsi aggály? Húzd, ameddig lehet.
Szerencsére volt még egy rokonszerű, magyar, sőt hazafias nyilallású mondandóm, amiről amúgy is meg kellett emlékeznem. A moszkvai forradalmi múzeumban negyvennyolcas honvédzászlókat láttam. Itt tudtam meg, hogy a leningrádi hadtörténelmi intézetben egész sereget őriznek belőlük. Mikor felvetődött, hogy haza kellene hozni őket, rögtön felvetődött az is, milyen körülmények között s minek ellenében. A Szovjet s Magyarország között még nem volt diplomáciai viszony. Ott künn szinte megbíztak, említsem meg a zászlókat.
A következő cikk a zászlókról szólt. A nemzeti szocialista szócsövek erre harsantak meg csak igazán, élükön a Nemzet Szavá-val. Nem értettem. Fodor József egy évtized óta egy alkalmat nem mulaszt el, hogy felém ne vágjon valamit, ha elébe tűnök. Hadd mosolyodjam rá viszonzásul egyszer már én is. A Nemzet Szavá-t azért sem értettem, mert értesülésem szerint Fodor akkor már kilépőben volt a szerkesztéséből, talán már ki is lépett. Mindenesetre én mehettem megint a miniszterelnökségre. Már nem is Antal kéretett. Neki el kellett utaznia. Az ügy szigorú kezeket kívánt. De ezzel a szigorú kézzel én már nem éreztem megkötöttségben magam. Nyugodtan hivatkozhattam arra, hogy amit Antal megengedett, annyit más is megengedhet. A cikkek közlésével egy időben készült már a könyv is. Gellért aggódva nézett a cenzúra elébe – most fogják megmutatni, mivel kezdték volna a dolgot.

Nos az történt, amit legkevésbé vártunk. A rengeteg hercehurca és nehézség tette könnyűvé a legnagyobb akadály átlépését. Gellért felvitte a cenzúrára a kiszedett könyvet s vele az újságoldalakat, a megjelent cikkeket.
– Ezt egyszer már engedélyezték. Elolvasni is fölösleges.
A cenzor belenézett a két szövegbe, s ráütötte, hogy kinyomatható.
Mire a könyvet elkobozhatták volna, már csak hírét növelik vele. Példány alig volt belőle.
Mindez friss dolog volt, alig fél éves. Erre célzott Gömbös; ezt tudta rólam. Tekintetén azt éreztem, hogy valami roppant agyafúrt riporternek néz.
– Olvastam, amit a Szovjetről írtál. Magunk közt most megmondhatod, a színigazat írtad legalább?
– Nem.
Volt színészi képessége. Feje hátravetésével megjátszotta – túlzottan – a meghökkenést.
Megmondtam, milyen nehéz feladat volt; már nem is művészi, hanem bűvészi. Amennyit elhallgattattak velem még így is a dicsérendőből, ugyanannyit hallgattam el önszántamból a kifogásolandókból. Így kellett mérnem a dolgot, hogy a végleges benyomás azért mégis a valóságnak feleljen meg. S amúgy is: ellenséges körben tárgyilagosan beszélni! Úgy éreztem magam, mint hogy ha sötétben kellett volna végigsétálnom egy törékeny vagy még inkább: robbanó jelzésű csomaggal.
– Átvitted! Gróf X… (épp ma nem akarom megismételni nevét) kétszer is megállított a folyosón, meddig hagylak még szabadlábon.
És nevetett hozzá a tréfaértő hatalmasság – megint csak túlzott – vidámságával.
Ilyen légkörben kellett belekezdenem mondandómba.

Emlékszem most már arra is, megállapodásunk szerint Németh Imrének kellett ebben támogatnia. Én adom elő általánosságban a dunántúli veszedelmet, ő – a kérdés egyik legalaposabb tanulmányozója, s maga is dunántúli – majd az adatokat szolgáltatja. Irattáskája ott is volt a térdén, tele statisztikai ívvel, térképpel, Isberték munkáival.
Mondandóm súlyos volt; épp ezért volt könnyű előadnom. A korszak politikai jelszava a magyar fajvédelem volt. A dunántúli magyarság pedig épp most pusztul, az egyke következtében.
Gömbös látható unalommal hallgatta; annak az embernek a türelmetlenségével, akinek megvan a véleménye, s csak az alkalmat várja, hogy kimondhassa. Homlokát ráncolta, de szeme körül mosoly bujkált. Végre elérkezett a pillanat, hogy udvariatlanság nélkül félbeszakíthasson.
– Egy század huszár minden faluba, s rögtön vége az egykének!
Nem kapta meg azt a hatást, amelyet ezzel a mondattal nyilván másutt már többször is elért. Egyedül ő fakadt hahotára, elég rövidre, a részvétlenség miatt. Ebben a kérdésben mi akkor valamennyien többé-kevésbé szakértők voltunk.

[A kéziraton ceruzával: „Ezeket a sorokat 1945. júliusában írtam.” – A szerk.]
Vége.
Forrás:
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/ILLYES/illyes02217/illyes02224/illyes02224.html

– De hisz ez egy kislány! – gondoltam, amikor a törékeny, vékony háziasszonynak bemutattak. Didergett a templommagas falak alján.
De már jött is Gömbös, valóban borotvaélesre vasalt sötétkékben. Az államférfinak azzal a kötelező ruganyos könnyedségével lépett be, amelytől menten hivatalos kihallgatáson érzi magát az ember. Mindnyájan felálltunk. Azt hiszem, a találkozás sorsa már itt eldőlt. Megéreztük, hogy Gömbös készült ránk; tudatosan írókhoz való magatartást öltött magára, már közvetlen kéznyújtásai is mutatták. Mi is felkészültünk rá.
Össze voltunk beszélve, majdnemhogy főpróbát is tartottunk.

Világosan csak arra emlékszem, mit vállaltam én szerepül. Költő pályafutásom első öt-hat éve alatt legfeljebb az irodalmi körökben szereztem valami hírnevet. Nevemet egy véletlen folytán kapta föl némileg a hír. A találkozó előtt körülbelül két évvel hosszabb úti jegyzetet közöltem a Nyugat-ban a dunántúli magyar falvak vészes elnéptelenedéséről s a németség éppoly vészes előretöréséről, nemcsak a földfoglalás és lélekszám-szaporodás dolgában, hanem a nemzeti, a „faji” fölény tekintetében is. A beszámoló országosat csattant, sőt áthangzott a határokon is. Ankét és pergőtűz indult meg, politikusok, statisztikusok, közírók és költők avatkoztak a vitába, még maga Babits is szót emelt. Feddéseim közt volt egy, amely a fővárost, az angolkóros csecsemő ez óriás fejét vágta: fogalma sincs, mi történik a magyarsággal, nem is igen érdekli. Az ütés tán meggondolatlan volt, de vaktában is igaz: jogosságát semmi sem bizonyította jobban, mint hogy a budapesti polgári sajtó az egész kérdésszövevényből csak ezt a látszólag Pest-ellenes érvet fogta ki, ez ellen kelt harcba. A baráti visszaemlékezéseknek és méltatásoknak nem e beszámolóban van helye. Kormányon akkor Bethlen volt – a kormánysajtóban először egyik eddig meghitt barátom, Hevesi András fogott tollat az „amateur statisztikus”, a „felelőtlen lírai költő” ellen, „Nincs veszélyben a Dunántúl!” című vezércikkében. Az a fájdalmas szétkülönülés, amely később az eddig elég egységes fiatal magyar irodalmat „urbánusok”-ra és „népiek”-re szakította szét, ekkor kezdődött. A dolog akkor fordult komolyabbra, amikor a stuttgarti Institut für Deutschtum in Ausland is felemelte fegyvereit. A magyar fajvédelem, amely eddig erősen német színezetű volt – már csak a fajvédők jelentékeny részének német eredete miatt is – hirtelen zsákutcában találta magát. A magyar eredetűek egy része hirtelen a németektől is félteni kezdte a magyart.

Nekem ezt a helyzetet kellett ismertetnem. Nem a már-már kibogozhatatlan szövevényt persze, hanem csak az alapot, amiről én eredetileg írtam: a dunántúli magyarság dermesztő pusztulását, testi és lelki elsatnyulását. Ezt – Zilahy szerint – maga Gömbös kérte.
– Milyen ember ez a Gömbös? – kérdeztem Zilahytól még jövet, az előszobában.
Zilahy széttette a tenyerét, nevetett: – Fogalmam sincs. Ha kibököd a fő gondolataidat, meglehet, nyomban elfogat, mint kommunistát. De meglehet, azt mondja, igazad van.
Nem voltam kommunista, illetve nem is vizsgáltam, az vagyok-e. Csak a hírem volt az. Alig fél éve jelent meg egy másik, ugyancsak elég nagy port vert úti-jegyzetem, az Oroszországról szóló könyvem.

Most ott ült Gömbös. Valóban úgy, mintha nyeregben ülne, a szó képletes értelme szerint is. Kihúzott derékkal, könnyedén, mint aki megszokta a vágtát.
A körbe állított karosszékek közt kerek, nagy asztal, de olyan alacsony, hogy egymásra vetett lábunk majdnem föléje ért. Rajta pálinka, bor, sütemény.
– Parancsolj, kérlek.
– Nem iszom. De ti csak – ahogy szokás.
– Legalább ebből.
– Nekem most a doktorom a szakácsom. De ti csak ne zavartassátok magatokat.
És még ő tolta valamennyiőnk elé a poharat.
Ezzel sokat nyert. Ilyen hát ez a kemény kéz? ahogy a jobboldali lapok akkor jellemezték? „Helyettem is”, mondta, s öklét, ivást utánozva szája elé lendítette. A feszesség olvadni kezdett, közel volt, hogy teljesen feloldódjék.
A jó regényíró Móricz Zsigmondot rossz színdarabírónak mondták. A legfinomabb lelki hangulat felé fejlődő jeleneteket is hirtelen elvaskosította; „ráengedte az istállószagot”. A színpad levegőjéhez túlságosan bárdolatlannak tartották. A legszebb „szituációit” csapta agyon ezzel. Ezt mondták rá; most láttam meg, miért.
Nem vette fel a poharát, egy süteményt dugott a szájába, s mialatt rágcsálta, kihúzott valami noteszt vagy papírcsomót, keresgélni kezdett benne. Maga elé emelte, mintha máris olvasná, de előbb kényelmesen befejezte a rágást. A figyelmet ez akaratlanul is ráterelte. Mindenki azt várta, mikor készül el az evéssel.

Ilyesmit olvasott fel: Hétfő reggel, szeptember negyedikén reggel krumplileves, délben semmi, este krumplileves. Kedden reggel krumplileves, délben krumplileves, este semmi. Szerdán reggel semmi, délben bableves, este semmi. Csütörtökön reggel krumplileves, délben krumplileves, este krumplileves. Pénteken reggel semmi, délben bableves, este bableves. Szombaton cibere, egyszer. Vasárnap reggel kenyér, délben krumplileves, este krumplileves.
Gömbös fölvonta szemöldökét.
– Egy Szatmár megyei napszámos heti étlapja – mondta közömbös hangon Zsiga bácsi. És folytatta: – Hétfőn, szeptember tizenegyedikén reggel krumplileves…
S felolvasta annak a hétnek étlapját is. Aztán kényelmesen összehajtotta a papírlapot vagy jegyzetfüzetet, lassan zsebre tette, s most már ingerlő lassúsággal Gömbösre emelte szemét. Móricz nem volt parasztszármazék, de megvolt benne – épp a kényes helyzetekben – a keleti parasztok idegőrlő nyugalma. Ez a közömbösnek látszó, hideg tekintet ezt mondta, de majdnem arcátlanul: hát ehhez mit szólsz?
Eleven szava, újabb szünet után s éppoly nyugalommal ezt mondta: – Így élnek a magyarok.

Gömbös megmozdult nyergében; mérhetetlenül megsértődött. Nem volt nehéz beleérezni, hogy miért.
Meglehet, hogy ennek az első pillanatnak a benyomása csak a továbbiak során lett határozott. De sejteni már akkor is csalhatatlanul lehetett, hogy ez az ember olyanformán sértődött meg, mint a hiú családapa, ha hozzátartozói – akikért feláldozza magát – tudtára adják, hogy nem boldogok. Mozdított egyet nemcsak a homlokráncain, hanem a vállán, derekán is. Nem is akarta titkolni kelletlenségét. Zsiga bácsi – akár a darabjainak közönségét – őt is kihozta a sodrából. Látszott, hogy Zsiga bácsi fatális ösztönével most is a legfájóbb pontra hágott. Egyszeriben felborította az induló jó hangulatot. Gömbösnek meglehetett volna az a válasza, hogy mindezért a nyomorért nem ő felel, hisz még alig néhány hónapja van uralmon. Annyira körültömjénezték, hogy hiúsága volt akkora, hogy elvárta, hogy az ország már attól a puszta ténytől boldognak és szerencsésnek tartsa magát, hogy őt tisztelheti a fejének? Támadásba ment át, elég indulatosba, és rögtön személyeskedőbe.

Nem emlékszem minden mondatára, csak a mondatok összefoglalójára, a csattanóra:
– Minket egy fal, egy hideg tér választ el egymástól.
Zsiga bácsi most is bólogatott egy ideig, mintha gondolkozott volna. Ezen gondolkozott:
– Mi az a hideg tér? – emelte föl lassan a fejét.
– Hogy te örülsz, ha rosszat mondhatsz a magyarokról!
Ez rossz húzás volt. A politika ment neki az irodalomnak. Esztendők múlva egyszer Zsiga bácsi, aki pedig nem szerette az érzelmeit kimutatni, maga mondta: úgy szaladtatok körém, mint a fia-kakasok. Becsületbeli ügy volt, hogy megvédjük. (A levegőben volt még meghurcoltatása egyik bátor kijelentése miatt –, hogy az utódállamokban jobb dolga van a magyar parasztnak, mint itthon.) Nem tudom már, ki mit mondott a védelmére felsistergő szavakból. „A legkülönb magyar köztünk.” „Örülne, ha jobbat mondhatna.” Ilyenek hangzottak.

A saját szavamra pontosan emlékszem, ez hangzott el utoljára.
– Mindnyájan belőle élünk.
Gömbös nem értette.
– Hogyan belőle? – nézett Zsiga bácsira.
Azt hitte, Zsiga bácsi fizet bennünket.
Valaki Zsiga bácsi jelentőségét, sorsát is Adyéhoz hasonlította. Gömbös visszakozott. Ady, Ady. Elmondta róla a lemez szövegét.
– Kár, hogy azt a nagy zsenit nem azok vették körül, akikhez való volt.
Most már kezdtünk fölényben lenni, a mi utcánkban voltunk.
Zilahy befűzött egy megjegyzést. Az új magyar irodalmat sokan még mindig csak a humor fénytörésén át ismerik, Karinthy persziflázsaiból.
Nem tudom, mennyi volt ebben a békítő humor vagy a rejtett döfés.
Tudott dolog volt, hogy egy este Gömbös fél Pest kávéházait végigtelefonáltatta Karinthy után, társalogni akart vele azonnal. Társalgott is egy fél éjszakát.
Gömbös mosolygott egy egyetértőt; újra nyeregben érezte magát, az irodalom szántásai fölött is.
Folyt. köv.

Forrás:
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/ILLYES/illyes02217/illyes02224/illyes02224.html

Tintoretto: Utolsó vacsora

Illyés Gyula irt egy másik miniszterelnöknél történt vacsoráról….

“Délután találkozás Gömbössel. Németh Imrével együtt fogjuk elmondani a dunántúli kérdést. Őt feltelefonáltuk Kőszegről. Egy órakor érkezett, négykor nála vagyok, ott van Kandó és Halyagos (már közbenjárásért, mint mondja). Az autóban megbeszéljük, hogy a dolgot én adom elő, ő legfeljebb csak közbeszól. Németh László, Féja, Tamási az előszobában, épp előttünk érkeztek. Megjön Móricz Zsigmond is, aztán Szabó Lőrinc. Zilahyné. – A társaság kicsit izgatott, Németh László fehér, mint a fal. (Zilahy hozzám: ha azt mondod neki, hogy kommunista vagy, meglehet, azt feleli, ő is az, meglehet, hogy másnap lecsukat.)

Fél hatkor megérkezik Gömbös egyedül. Háromnegyed kilencig maradt. Első impresszió: energikus, közvetlen, van benne charme és sokkal műveltebb, mint a híre mondja. Közömbös témák, választás, „eddig nem láthattatok szemtől szembe, mert birkóztam”. Móricz: azokat a kerületeket most fel kell karolni, ahol terror volt. (Az egész ország népét.) Hirtelen elkezd beszélni a magyar nép, a Tisza menti nyomoráról (a dunántúli is nyomorog). Hozott egy „étlapot”, mit esznek arrafelé a parasztok. Megdöbbentő, valóban, naponta kétszer esznek.
Gömbös a magyarság kétféle részéről. Az élelmes és a tehetetlen. Közbeszólok: nem a nép a hibás, ha tehetetlen. Mért gazdagok a németek? Ő németellenes, mert Hitlert is megérti, hogy ő is a maga fajtáját védi.

Összekapás Móriczcal, akitől „egy fal, hideg tér” választja el. Megvédjük M.-ot, „a legkülönb magyar, mindnyájan belőle élünk” – mondom.
Én beszélek a dunántúli helyzetről. S végre az ő [Olvashatatlan szó. – A szerk.]. A kétségbeesés toborzott minket, írókat össze. Vele azért találkozunk, mert az ő ellenségei a miéink is, és a népé is: katolikus egyház, nagybirtok, nagytőke. Ezek ellen ő csak a népre támaszkodhat. „Ha én miniszterelnök volnék, már holnap belevágnám a kapámat a szétosztandó földbe.” Ez forradalom lenne. „És ha az?”
Az adminisztráció lazsálása. Kalandja a földm. minisztériummal, annak egyik vezetőjével, aki azt hitte, hogy telefonon az inasával beszélt. (Kiejtése kicsit németes.) Egyik herceg nem találta elég radikálisnak az ő telepítési tervezetét. Megbízta, hogy dolgozzon ki radikálisabbat.
Zilahy előadja az ő új szellemi társaságának tervét, melyet én nem helyeslek, olyan színezete lehet, mintha mi hatalomért jelentkeztünk volna. Leszólja a Kisfaludystákat, Petőfistákat, az Akadémiát. G: Berzeviczynek az irodalomban egyetlen fájdalma, hogy évente csak nyolcvanháromezer pengőt keres. Véleménye Adyról, kár, hogy azt a nagy zsenit nem azok vették körül, akikhez való volt. „Ez volt Móricz esete is”, mondom.
Szabó Lőrinc: „Németh L. írta, hogy a Nyugat-nál a pincérek szervírozták a magyar irodalmat.” „Melyikőtök a N. L.? A Kozma darlingja? Orvos vagy?”

Igen. (Laci ennél többet nemigen beszélt.) Féja a népnevelésről szólt, Szabó Lőrinc a sajtóról, a propagandáról, Áron az erdélyi reakciós magyar pártról, mely mindent elrontott. (Én: a hidrának három feje van, egyiket sem vágtad le, csak lapulnak – ha elfordulsz, megesznek.) Zilahy külpolitikáról beszél, majd egy olasz levelet olvas fel. Ismét szóba kerül az új tudós társaság, melybe minden ágazatból, mérnökökből, közgazdászokból is tíz-tíz igazi tehetség foglalna helyet, tekintet nélkül arra, kicsoda az illető, csak a magyarság megmentésében értsen egyet. „Csak zsidót ne – mert akkor én már nem is beszélek a dologról.” – Később: „nem változtam, és van okom rá, úgy gondolkodom, mint régen.” A zsidók a hadseregben, a részvényt vásárló törzstisztek – két zsidó származású tiszt, akik összetartanak. (Nemigen értem.) A Rádiónál egy félzsidó van. Csak a zsidókat pártolja. (Mi baja Halász Gyulával?) „Zsilinszky. Választás, megtörtem a grófok és papok uralmát.” Egyke. „Nem gazdasági kérdés.” Németh és Móricz Zs.: – Dehogynem! – A nemzet nem csak a nép! – De igen! – mondom vitázva.
Elmegy – általános összecsodálkozás; ez különb ember, mint hittük. Döntünk, beszéljünk arról, hogy itt volt. Móricz már jövet elmondta Salusinszkynek. Mindenki mondhat, amit akar, de csak a maga kontójára. Féja meghajtja a lobogót előttem, hogy a „népért szembeszálltam az öreggel”. Ismét az új szellemi társaság. Németh L. most elemében van. Arról a helyről, ahol az előbb G. beszélt, lábát a kandalló lépcsejére téve, valóságos beszédet mond, igen okosat. Programot kell kidolgozni. Dolgozza ki N. L., Féja és Zilahy.
Az utcán együtt jövünk, Lőrinc, Áron, Féja, én. Az impresszió jó – de valóban ilyen-e? Vannak ebben az emberben kemény csontok, ahol nem enged, s én azt hiszem, ott a legbizonytalanabb. Katona. Erőssé tenni az országot, hogy erős újoncokat állíthasson. – Háború nem lesz – mondta –, a nép kezébe nem lehet fegyvert adni. Lenint, Sztálint olvassa, és pjatiletkát akar csinálni. Lőrinc diadalmaskodik, én „tűnődök”. Otthon.

*

Gömbös Gyulát egyetlenegyszer láttam életemben, de akkor mindjárt beszélhettem is vele. Nem egymásnak volt személy szerint mondandónk, hanem egy nyolc, illetve kilenc tagú társaságban voltunk egymás színe előtt, körülbelül három és fél óra hosszat.
Ez volt az a nevezetes találkozás Gömbös és az akkori fiatal magyar írók egyik csoportja között, amelyről később magam is annyit olvastam és hallottam. A később népieknek vagy népieseknek nevezett írók itt „kínálkoztak fel a hatalomnak”, itt „lesték a morzsát a kormány asztaláról”, azaz itt adták el a népüket, élükön Zilahy Lajossal, illetve Móricz Zsigmonddal, mert hisz a találkozó legsúlyosabb személyisége és szóvivője kétségtelenül Móricz Zsigmond volt.

Vannak az ember életében percek és órák, melyek már-már sorsfordító jelentőségére mi magunk is csak akkor eszmélünk rá, amikor jóformán elfeledtük őket, amelyek fontossága csak esztendők múlva kezd nőni. Vannak, amelyek rendkívüliségéről csak mások szava után van tudomásunk. Még akkor is, ha egy szemernyi emlékünk nem volna róla, ilyen pillanat birtokába jutnánk, ha valaki azzal vádolna bennünket, hogy ezelőtt hét évvel itt és itt, pontosan ekkor és ekkor valakit leütöttünk az utcán. Már csak az ellenbizonyíték és a tisztázás miatt is fel kellene idéznünk azt a pillanatot. De hogyan?

Ez a találkozás nem teljesen ilyen. A találkozást, ha nem is fontosnak, de érdekesnek éreztem, készültem is rá: eleven miniszterelnököt – akinek, azt hittem akkor, egy nép sorsa van a kezében – addig még az utcán sem láttam, gyűlésen sem. Sajnos, emlékezetem nem őrizte meg úgy a kíváncsiság kielégítését, mint magát a kíváncsiságot. Az elme az élménnyel egyszer betelve, egy sorba dobta azt is a többi ezer és ezer élménnyel. Így esett, hogy a kíváncsiság megint szomjúsággal jelentkezik: hogyan is folyt le az az esemény, amelynek részese voltam, de amelynek fontosságát – sőt mozzanatait – tulajdonképpen hallomásból tudom?

Megcáfolhatatlan határozottsággal csak egy-egy jelenetre, egy-egy mondatra, néhány párbeszéd-villanatra emlékszem. Sokáig abban a hitben éltem – agyam tán azért is hagyta elfolyni ezt az anyagot –, hogy készítettem feljegyzést. Hosszú turkálás után végre ráakadtam egy papírszeletre. Ez volt rajta: „Sötétkékbe öltözött, frissen vasaltba – a tiszteletünkre? Szorongott tőlünk annyira, mint mi tőle. Karinthy. Nem művelt, de a feje jól vált. Esze nem széles körű, hanem gyors. Karinthyt élvezi és nem Zsiga bácsit, nem Adyt. Babitsról csak azt tudja: pacifista! Vezércikkvélemény, ettől kerek és határozott. Ostobaság azt hinni, hogy minden zsarnok szinte szakmából sanyargatja a népet; a legtöbb állandó halleluját és éljenzést kíván, de szívből jövőt. Nőiesek. A széken ülve is azt akarja mutatni (a derekával), milyen keményen megüli a lovat. Németh sápadtsága és némasága. Zsiga bácsi, mintha egyik regényének hőse lenne, a könyörtelen közönyével úgy tudja rontani az ünnepi légkört, épp így teremtve rögtön külön levegőt.” Ugyanannak a papírnak a hátlapján: „Minden hatalmi mániás idealista; épp csak rögeszmébe szerelmes. Ha valakinek a fejében a fogalmak elködösödnek, az is idealista?” Aztán hosszabb fejtegetés arról, hogy a költő miért nem lehet idealista, hanem mindig csak szigorúan tárgyilagos – de nyilván már nem Gömbös Gyulával kapcsolatban.

Nekem ez a papírlap az a prousti sütemény és tea, amelynek meg kellene indítani az emlékeket. Az emlékek azonban még mindig nehezen mozdulnak, meg kell erőltetni a fejem. Magam is érdeklődve várom, hogyan is folyt le valójában az a találkozás, amelyet később már vádak ütöttek irodalmunk holmi útelágazásává; a népiesek csoportja itt kanyarodott el a szabadságeszményektől. Vádra nem venném kezembe a tollat. Aki ilyenkor ír, akaratlanul is védekezik, azaz máris hamis látszatba esik, a mosakodáséba. Azaz – újabb látszat – elismer mégis valami szennyet az olvasó előtt, aki ekkorra már nehezen tud különbséget tenni a gyanú foltja és a bűn foltja közt. Most épp hallgat a vád. Ezt a csöndet használom fel, hogy tárgyilagosan felidézzem azt a napot, hogy legalább magamnak megnézzem, a két folt közül melyik az igaz, mielőtt én is összetéveszteném őket. Hisz – mint általában a költők – abból élek, hogy szüntelenül vádolom magam.”
Folyt. köv.

Forrás:
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/ILLYES/illyes02217/illyes02224/illyes02224.html

A kurzus egyik szájas embere elég nyíltan beszélt. A városok intelligenciáját elhódította a szabadkőművesség, a koldus népet a szociáldemokrácia. A falu azonban még csaknem egészében szűz terület. Meg kell hódítani a falut.

Amilyen impotens immár a magyar liberalizmus, s amilyen kiforratlan még a szociáldemokrácia: bizonyos, hogy a klerikalizmusnak sikerülni fog a falu meghódítása. És ekkor elvégeztetett. A keresztény szocializmus be fogja keríteni az ország népét.

Tessék olvasni a tudósításokat a klerikális lapokban. A keresztényszocializmus nem jelszavakkal dolgozik. És nem csak a nép bigottságára épít, de a zsebére, a gyomrára. A háló, amelyet a népre kivet, a legraffináltabban szövött háló. És ne tessék feledni, hogy ezután már minden kedvezni fog a klerikálisoknak. Mindenki tudja most már, hogy a politikában a szabadelvűség fölvette a néhai nevet. Annyira beletörődött már ebbe mindenki, hogy voltaképpen nincs is szükség még egy átmeneti, félliberális kormányzatra. Jöhet akár holnap gróf Zichy János. A társadalomban sohsem élt igazán a liberalizmus. A keresztényszociális gazdasági és társadalmi akciók, a kat. szabad liceumok, körök, egyletek, a klerikális sajtó, irodalom stb. már eddig is sokat végeztek. Hát még mi mindent fognak végezni ezután, ha az állami hatalom velük operál! Úgy látszik, hogy az esetleges kis katonai vivmányokért drágán fog fizetni a nemzet. Minden szabadelvűség ki fog törlődni váltságképpen a magyar állami és társadalmi életből. Egy leendő király, kit jezsuita gyóntató pátere dirigál, egy klerikális kormányzat, egy klerikális győzelmet ígérő hódító hadjárat a magyar társadalom ellen. Ezek a perspektívák. S amik ezekből folynak. Ezek fejében még nemzeti hadsereget is hiába kapunk. “A keresztény magyar katonák”, mint főtisztelendő Pálffy Béla úr címezte volt kedden őket, majd elvégzik ugyanazt a keresztyénekkel, zsidókkal és egyéb pogányokkal, amit a keresztényszocialisták csinálnak a magyar társadalommal.

Gróf Tisza István

Mi mindjárt megértettük gróf Tisza Istvánt, ha szidtuk is a minap. Ő is látja a közelgő nagy veszedelmet, s a hitelszövetkezetek ideája egy védekező készülődés első vársánca volna. Késő. Gróf Tisza István elkésett. A magyar kormányzó liberalizmusnak megbocsáthatatlan bűne, hogy nem törődött soha a faluval, a néppel, csak a képviselőválasztások idején. Bámulatos a nemtörődömségnek az a művészete, amivel a magyar liberalizmus harminchat esztendő alatt valósággal átjátszotta a népet részben a reakció, részben a szélső szociáldemokrácia táborába. És végül, máig, ez a liberalizmus úgy lejárta, kiélte magát, hogy ezért a nagy bűnéért még csak nem is vezekelhet.

Ebben az országban még nagyon sokáig kellett volna a liberalizmusnak irányítania. Annak a liberalizmusnak, mely nemzeti és gazdasági politikát űz, mely ebből a poliglott, koldus országból lehetőleg magyar és módos országot nevel, hogy aztán legutoljára tegye az erősen megépített épületre a közjogi függetlenség födelét. De ez a lehetőség már elmúlt, s nehéz szívvel valljuk be, hogy sejtésünk sincs arról, mi fog történni. Lealázott, koldus, ipar és kereskedelem nélkül való, politikailag s társadalmilag szétforgácsolt, és mégis szertelen, beteg ambíciókat tápláló ország lett belőlünk, melyben a két döntő erő: a fekete reakció és a vörös demagógia. A falu meghódításán e két erő dolgozik. Akármelyik győz, romlás a vég. Ám, ha a reakció győz, akkor e romlásból nem is lesz feltámadás. Pedig a falu, a nép meghódítása alighanem a fekete lobogósoknak fog sikerülni…
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 20.
Ady Endre.

Amennyiben valaki némi áthallást vél felfedezni napjaink magyarországi történéseivel, kurzusállapotával, esetleg tükörként használja, nem téved sokat. A kurzus nevét simán ki lehet cserélni.
Ady ma is aktuális.

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta, építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel, felkészülvén a kemény télre.
A tücsök úgy gondolta, a hangya bolond, és végig mulatta a nyarat.
Eljött a tél, a hangya nem fázott és nem éhezett, ám a tücsök élelem és szállás híján a hidegben lelte halálát.

**************************************************************************************************************************
A HUMÁNUS VERZIÓ:

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta, építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel felkészülvén a kemény télre.
A tücsök úgy gondolta, a hangya bolond, és végig mulatta a nyarat …
Eljött a tél, és a tücsök bekönyörögte magát a balek hangyához, ahol tovább mulatozott.

************************************************************************************************************************** A MODERN VERZIÓ:

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta, építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel felkészülvén a kemény télre.
A tücsök úgy gondolta, a hangya bolond, és végig mulatta a nyarat .
Eljött a hideg tél, és a nélkülöző tücsök sajtótájékoztatót hívott össze azt a kérdést feszegetve, hogyan lehet az, hogy míg egyesek kint fagyoskodnak a hidegben, mások úgy élnek, mint a hangya.

A CNN, a DUNA TV az M1 és M2 felvételeket mutatott be a didergő tücsökről, és a melegben, terített asztal mellett henyélő hangyáról.

A világ döbbenten konstatálta az égbekiáltó különbséget. Hogyan lehetséges egy ilyen jól fejlődő, épülő országban a tücsköt így sorsára hagyni? A NZBSZ (Nemzetközi Zöld bogarak Szövetsége) vezetői több hírműsorban is “zöld ellenes elfogultsággal”vádolták a hangyát, és felhívták a figyelmet arra a szomorú tényre, hogy a világon sok tücsök áldozata ennek a kirekesztő mozgalomnak.

Breki, a béka, a tücsökkel együtt lépett fel a Mónika Show-ban, és mindenki könnyekre fakadt, amikor az “Azért Vannak A Zöld barátok” című slágert énekelték.

A Köztársasági Elnök és felesége egy jótékonysági bálon támogatásukról biztosították a tücsköt, és olyan javak juttatását helyezték kilátásba, amiből a tücsök az előző kormányzati ciklusban kimaradt. Ahogy a miniszterelnök fogalmazott: “..hogy ne süvölthessenek újra az előző rendszer szelei”.

Mráz Ágoston Sámuel politológus kifejtette, hogy a hangya a tücsök kárára szépen meggazdagodott, és egyúttal az ilyen típusú jövedelmek elvonását célzó adójogszabály szükségességét hangoztatta az “egyenlő közteherviselés” szellemében.

Végül, az “Egyenlő Esélyeket Az Anti-Zöldekkel” szervezet hathatós közreműködése nyomán a hangyát visszamenőleges hatállyal megbírságolták, mert nyári munkái közben nem foglalkoztatott elegendő számú zöld bogarat, adótartozásait behajtották, és házát az állam elkobozta.

A történet végén látjuk, amint a tücsök felélte a hangya utolsó téli élelemtartalékait a kormánytól kapott házban (ami nemrég még a hangyáé volt), a hangya pedig eltűnik a hóban.

Másnap reggel pedig a tücsök fogta a cókmókját és (mivel sikerült teljesen felélnie a hangya vagyonát) elindult egy újabb hangyát keresni.

**************************************************************************************************************************
Ha a mai magyar valósággal bármi összefüggést vél felfedezni, az csak a véletlen műve!

Azt pedig nem is mondtam,hogy a hangya egy rohadt rasszista!

A 93 éves költőnek egyhangúlag ítélte oda az 50 ezer euróval (kb. 14 millió forinttal) járó fődíjat az öttagú zsűri, Ferlinghetti azonban levélben mondta le a díj átvételét, miután tudomást szerzett arról, hogy arra részben a magyar kormány biztosította a pénzt.

„Mivel a díjat jelenleg részben a magyar kormány finanszírozza, és mivel a jobboldali rezsim politikája a tekintélyelvű, autoriter irányítás felé – következésképpen a szabad véleménynyílvánítás és a polgári szabadságjogok korlátozása felé tolódik, nem tartom lehetségesnek, hogy az Egyesült Államokban elfogadjam a kitüntetést…” – nyilatkozta a világhírű költő.

Ferlinghetti, a beatnemzedék egyik ismert alkotója, 1919-ben New York államban született, majd Franciaországot és a második világháborút is megjárta, leghíresebb versgyűjteménye az eddig magyar nyelvre le nem fordított „A Coney Island of the Mind”. – Az általa alapított City Lights kiadónál jelent meg az ötvenes években szinte az egész amerikai beatirodalom.

A Janus Pannonius-fődíjat olyan szerzőnek ítélik oda, akinek költői életműve illeszkedik az európai kultúra főáramába. A részben magán-, részben kormányzati forrásból finanszírozott költészeti nagydíjat azzal a szándékkal alapították, hogy “egyfajta költői Nobel-díj szerepét töltse be a világ irodalmi életében” – olvasható a Janus Pannonius Társaság és a Magyar PEN Club híranyagaiban.

Október lévén ne feledkezzünk el a Kanadai Magyar Hírlap munkatársa, Szemenyei-Kiss Tamás, hasonló döntéséről sem: az újságírónak 1997-ben (a Horn-kormány idején) ajánlottak fel kormánykitüntetést a rezsimmel együttműködő társadalmi szervezetek felterjesztésére, a publicista azonban, ahogy arról az Új Magyarország című napilap is beszámolt másfél évtizeddel ezelőtt, visszautasította a kitüntetést.

*

Véglegessé vált, hogy a magyarországi demokratikus erőkkel szembeni ellentütetésnek szánt Orbán-beszéd alkalmából nem 250, hanem 2000 gyermeket szállítanak Budapestre, úgymond a „Rákóczi Szövetség programjában” meghatározottak szerint.

A szervezők közleménye szerint iskolánként egy autóbusznyi diák utazhat, számukra 200 ezer forintos támogatást ajánlottak fel.

A Rákóczi Szövetség a Bethlen Gábor Zrt. költségvetéséből – azaz kormánytámogatásból – valósítja meg a diákutazásokat, a 2012. évi diákutaztatási programra 30 millió forintot biztosítottak az illetékes kormányzati hivatalok.

Az október 23-án sorrakerülő Orbán-beszéd alatt a környező országokból (főleg Erdélyből) és a vidéki nagyvárosokból 47 autóbusszal Budapestre szállított gyermekek veszik körül a miniszterelnököt, akik íly módon, az „élmény” mellett eleven pajzsként védik a politikust.

Bár a tervezett gyermekutaztatás híre már eljutott a magyarországi ellenzéki pártokhoz is – eddig egyetlen politikus sem nyilatkozott az Európában meglehetősen szokatlan „élő pajzs” szervezése okán.

Aszalós Sándor 

A „zsidó veszedelemről” és más kellemetlen problémáról

Ha van zsidó veszedelem, s ha csakugyan védekezni kell, mit tegyünk – kérdezte egy szkeptikus magyar úr, aki haragudott, hogy vén korára törnie kell a fejét, s ki kell játszania azt az értelem-kártyát, melyet esetleg háromszáz évig pihentethettek volna az utódai.

A demokrácia – dünnyögte erre egy másféle szkeptikus magyar – igazán nem hozott boldogságot soha és sehol, de túl kell esni rajta, mint jámbor himlőn. Ha van zsidó veszedelem (még becsületes s látszóan okos balgák is mondják, hogy van), akkor mi leszünk a mai civilizáció legszerencsésebb országa. Mi leszünk azok, akiknek a hideglelés gyógyulás, mert a zsidóra rászabadíthatjuk a világ legkonokabb, legbrutálisabb, leggazdálkodóbb, s mégis legszeretnivalóbb matériáját: a magyar parasztot.

Bocsássák csak el azt a lekötözött, szép, nagy éhségű leopárdot, majd elvadászik a sokezres holdnyi birtokokon, s fölfalja a zsidó problémát is. (Nyugat, 1911. május 1., Ady Endre)

Tíz év múlva Magyarországon, a legteljesebb módon fölösleges lesz a demokrácia, tehát csak tíz évig kell föltartóztatni. Ma még vannak szűz zugolyok ez országban, melyekben éhes, ép gyomrok, izmok, kategorikus vágyak és lendületek élnek. A demokrácia csak akkor ér valamit, ha a mai kiélt fennlebzselők helyébe új erejűeket hozhat föl. Tíz esztendő múlva a magyar kulturképesség összes akkumulátorai kisenyvedtek, s még akkor lesz ám csak igazuk a mai magyar-féltő, antidemokrata hazafiaknak. – De ez a fránya s valóban csúnya demokrácia gonosz és tréfás betegség, mint minden epidémia. Ha valaki retteg a pestistől, s félelmében agyonpuffantja magát, a pestis még mindig kap más eleven embert. Mert eleven ember, míg a Földet egy csinos kataklizma ki nem végzi, mindig marad, s Magyarországon nem csak magyarok laknak.
(Nyugat, 1911. október 1., Ady Endre)

Középosztály. Most sértődötten és csüggedten várják a „tarkónlövést”. Nem tudom, lesz-e tarkónlövés, egyáltalán nem tudom mi lesz?… Csak azt tudom, hogy eza középosztály nemcsak gyáva, irígy, hanem mérhetetlenül lusta is. – Ez a középosztály egyfajta láthatatlan hitbizomány élvező örökösének tudta magát még a közelmúltban is…

Az a betéti társaság, amely a „Szegedi Gondolat” cégére alatt huszonöt éven át kihasználta az országot, nemcsak arra vigyázott, hogy megszűrjön és megfélemlítsen minden magasrendűbb szellemi igényt, kedvét és szárnyát szegje minden igazi tehetségnek, s származási és világnézeti privilégiumok nyomán lefölözzön minden hasznot… – Vigyáztak arra is, hogy sajtójuk megfelelő kísérőzenét cincogjon e vállalkozáshoz. – S amíg az előtérben a hazafias baritonok és buffók pöffetegen énekeltek, a sajtó zenekara örökké két dallamot játszott: a bolsevizmus és a zsidókérdés tételeit ismételgették – hol andante, hol fortissimo-val.

Nem hiszem, hogy bármiféle nemzeti szerencsétlenség nevelni tudja e középosztályt, melynek műveletlensége oly’ mély, mint a tenger… Itt csakugyan nincs mit tenni – de szégyen velük pusztulni.
Mit tanult ez a nemzet Trianonból? –Semmit. Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s útált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség…

Milyen hálátlan szerep lesz mindazok szerepe, akinek fel kell számolni a Nemzetet, a Kereszténység, a Haza meghamisított eszményeit! (Napló, 1943-1944, Márai Sándor)

A „jó magyarokról”

Úgy képzelték 1945-ben, hogy ha nemzetiszínű gatyában felsorakoznak a kommunisták mögött, nem kell más, csak megvárni, amíg a kommunisták elvégzik a piszkos munkát – elveszik a birtokot, a bankot, a zsidó és grófi vagyont – és akkor ők, kézdörzsölve előlépnek és átveszik a készet… A népi irodalom műkedvelői kiadják államköltségen műveiket, és minden nemzeti lesz és paraszt. A kommunisták tudták ezt, egy ideig használták a nemzeti parasztokat, majd valamennyiüket bedugták a zsákba… Ha úgy fordulna, hogy ezek a nemzeti parasztok még egyszer szóhoz jutnak az országban, ez a magyarság egyik tragédiája lenne! A kommunisták csak végrehajtják azt, amit a szűrös-gatyás jobboldaliak tervelnek. – A kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a „nemzeti” jelmezbe öltöztetett, képmutató, kapzsi jobboldal.

A „jó magyarok” figyeltek, neszeltek. Kezdetben, 1944 márciusában, kissé gyanakodtak is.
Jó lesz ez sógor? – kérdezték egymástól és összehajoltak. – Fog ez menni? Nem lesz baj belőle?…Aztán látták, egy napon, hogy „megy a dolog”. Az oroszok még messze voltak, Franciaországban, Belgiumban még a németek strázsáltak. – A zsidók közel voltak, ki lehetett rabolni, meg lehetett gyilkolni őket. Erre a jó magyarok – miniszterek, államtitkárok, képviselők, jegyzők, szolgabírák, csendőrök, és a hozzájuk csatlakozott népség-katonaság – nekigyűrkőztek, megpederték a bajuszukat, s magyaros lendülettel nekiláttak az ügynek.

S látták, hogy „megy”.

Múlt az idő, nyolc hónap. – A háború elveszett, az oroszok bekopogtattak a soroksári úton.
Ugyanezen a napon a közeli Szentendrei-szigeten, egy zsidó nőkkel és férfiakkal vegyes munkatáborban megjelentek a szíjas, zöldinges nyilas süvölvények, s lehúzták a zsidók ujjáról a megmaradt jegygyűrűket is.
Miért? – Először is, mert csillog és arany. Aztán, mert eszükbe jutott, hogy ezt is lehet. Sajnos a zsákmány kövérjét már elvitték előlük az ügyesebbek. „Hinnye, testvér, a jegygyűrűk!” – mondta az egyik, és nekiláttak.
Ezek a nyilasok mégcsak nem is az igazi bűnösök voltak… Megvadult cserkészeknek bizonyultak, prolongált pubertásban kalózkodó, torz kamaszoknak. De bűnös minden magyar, aki a megmaradt helyén ez időben és felesküdött, hogy megmentse a novemberi fizetését. (Napló, 1945, Márai Sándor)

Ennek a mi tengernyi bajjal küzdő kicsiny országunknak nem a legkisebb fátuma, hogy a hazug szájakra s mindig a szájakra ad legtöbbet.

Egy ügyesen csaholó száj már szédíteni tud nálunk. Vannak here osztályaink, pártjaink, nagyságaink, kiknek kiknek minden jogcímük a szájuk s kik csak a szájukkal nem csak élni, de ölni is tudnak.
Romantikára hajló nép vagyunk. Frázis-imádásunknak is ez az oka. S ez az oka annak is, hogy keleti módon szeretjük a tömjént. Faji büszkeségünk, patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket legjobban megfogni. Ez a bűnünk burjánoztatta föl a csaholó hazafiságot.

Ezért utazik reánk minden csalás, ámítás, hazugság és cselvetés a hazafiság nevében. Ez a húr mindig meghat, és mindig megfog bennünket. A lényeget és a valóságot nem keressük, mihelyst hazafisággal csaholják hazug módon tele a fülünket.

A magyar sajtóról nagy a véleményünk. Ez a sajtó gigászi munkát végzett és végez a magyarságnak kultúrára terelésében, modernizálásában s ezt a munkát szinte példátlan önzetlenséggel teljesíti. Bizony van annyi érdeme, legalábbis ennek a sajtónak, mint az összes valamikori törökverő harcoknak, a magyarság szolgálatában. Nincs hibátlan emberi institúció. A magyar sajtó sem az. De hibái közt az a legnagyobb, hogy könnyen felül a hazug, a csaholó hazafiságnak… (Nagyváradi Napló, 1902. július 5., Ady Endre)

Kanadai Magyar Hírlap
Wien-Ottawa
2012. augusztus 10.