Megszokhattuk már, hogy Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar mindig valami újjal - például a hagyományostól eltérő műsor-összeállítással, a sokat játszott, népszerű művek újragondolásával, más kontextusba helyezésével, vagy éppen a zeneirodalom rejtett kincseinek feltárásával - rukkol elő. Legújabb lemezük első pillantásra nem tartogat különösebb meglepetést: az elülső borító szerint az együttes ezúttal Mendelssohn legkedveltebb és legtöbbször hallható művét - a Szentivánéji álom nyitányát és a kísérőzenét - rögzítette. Megfordítva a borítót azonban meglepődve olvassuk, hogy a slágerdarab mellett a lemez egy izgalmas ritkasággal - a XIX. századi zenetörténet egyik legjelentősebb női alakjának, a bátyja árnyékában élő Fanny Mendelssohnnak (férjezett nevén Fanny Hensel) három dalával is megajándékozza a hallgatót.

A kísérőfüzetbe már a zenehallgatás előtt mohón belelapozó kritikust újabb meglepetés éri: a szöveg az elhangzó darabokra vonatkozó szokásos információk mellett egy - a Szentivánéji álom felcsendülő olvasatát megvilágító - különös bevezetőt is tartalmaz. Fischer Iván szavai azonnal magával ragadják és elvarázsolják az olvasót, aki azon veszi észre magát, hogy még mielőtt egyetlen hangot is hallott volna a felvételből, máris rajong érte. A karmester előszavából megtudhatjuk, hogy az általuk tolmácsolt olvasat - bár emberi fogyasztásra is alkalmas - elsősorban a tündéreknek szól. Ők ugyanis a földi halandóknál sokkal figyelmesebben hallgatják a zenét, és a rejtett üzeneteket is megértik. Nem tudhatjuk, mi volt a célja Fischernek ezzel a talányos szöveggel, az azonban bizonyos, hogy ez a pár mondat arra sarkallja az embert, hogy - legalább 50 percre - kilépjen a mindennapokból, és valóban nyitott füllel, azaz a tündérekre jellemző figyelemmel és érzékenységgel hallgassa a felvételt. A bevezető kapcsán ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy az előadói kulisszatitkokba való előzetes beavatás hogyan befolyásolja a hallgatói élményt. Vajon ugyanolyan képet alakít ki magában a produkcióról az, aki a szöveget csak utólag olvassa?

Még ha nem is dekódolható az összes tündéreknek szóló üzenet, az azonban még az e világi hallgató számára is nyilvánvaló, hogy az interpretáció tele van a megszokottól eltérő megoldásokkal, és ezek az apró, de karakteres változtatások - amellett, hogy egyéni jelleget kölcsönöznek az előadásnak - valóban arra késztetik a befogadót, hogy passzív, felszínes és rutinszerű hallgatói attitűdjét félretéve aktív, nyitott és figyelmes zenefogyasztóvá váljon. A színes és izgalmas tündérvilágot megelevenítő Nyitányban Fischer - amellett, hogy az éjszakai erdő hangjait és fényeit rendkívül szuggesztíven tárja elénk - a humoros és a lírai részeknek is kellő időt és teret hagy. A mesteremberek előadását záró bergamascában a szamárbőgésszerű ugrást az első megjelenésekor nem a megszokott glissando hidalja át: a tréfás gesztust kissé visszatartott, időben kitágított megszólalása teszi hangsúlyossá. A szerelmesek érzelmes témáját, valamint a coda megindító és magasztos záró szakaszát szintén a rugalmas tempókezelés emeli ki: ezeken a helyeken úgy érzi a hallgató, hogy a forgatagból való kilépéssel mintha az idő is megállna körülötte. Talán nem véletlen, hogy a felvétel legemlékezetesebb pillanatai nem a kompozíció agyonjátszott tételeihez kötődnek. A Scherzo fantasztikusan felépített fokozásai, könnyedsége és részletgazdag kifejezésmódja ellenére sem sziporkázik, a Nászinduló pedig kissé szürke és enervált. Ezzel szemben az Allegro vivace sejtelmes atmoszférájú tündértánca lenyűgöző érzékletességgel jeleníti meg, ahogy a felsejlő árnyak - épp mielőtt valósággá válnának - hirtelen szertefoszlanak. Az elvarázsolt erdő végtelen nyugalmát illusztráló Notturno egyszerűségével és érzelgősségtől mentes, visszafogott líraiságával, a Gyászinduló pedig csípős humorával hat - a mesteremberek naiv színjátékának komolyságát a klezmer zene sajátosságait idéző előadásmód teszi idézőjelbe. A tündérek altatódalában és a Fináléban közreműködő énekesek - Anna Lucia Richter és Barbara Koželj - közül fényes, meleg árnyalatú hangjával különösen az előbbi tűnik ki, és a felvételen talán kissé túlzottan a háttérbe tolt nyíregyházi Pro Musica Leánykar is kiváló teljesítményt nyújt.

Bár valóban örömteli, hogy sok más együttes után végre a Fesztiválzenekar is elkészítette a saját verzióját a műből, a lemez ennél sokkal fontosabb küldetést is teljesít, hiszen a világhírű zeneszerző sikerdarabja mellé helyezi a másik, az ismeretlen Mendelssohn három dalát. Hiába indult ígéretesen a fivéréhez hasonlóan tehetséges Fanny zenei karrierje, a kor - és persze a szigorú papa - elvárásainak megfelelően hivatalosan nem szentelhette az életét a zeneszerzésnek. Ennek ellenére - részben férje, a festő Wilhelm Hensel lelkes támogatásának köszönhetően - mégsem átlagos háziasszonyként élte az életét: bár több mint 450 műve közül életében csak néhányat sikerült publikálnia a saját neve alatt, a népszerű vasárnapi zenei estek szervezőjeként mégis a szenvedélyének élhetett, és Berlin zenei életének meghatározó figurájává vált. A zenetörténetben betöltött jelentős szerepe dacára csak az 1970-es években kezdték kutatni az életművét - számos kompozíciója eljutott a világpremierig, művészetének szisztematikus feldolgozása azonban még mindig várat magára. Jelentőségteljes és elismerésre méltó gesztus tehát, hogy Fischer Iván egymás mellé helyezi a testvérpár műveit, és bár Fanny hatalmas dalrepertoárjából még jó pár darabnak lett volna hely a lemezen - vagyis az arányok tekintetében továbbra is a megszokott dominancia érvényesül (ráadásul az elülső borítón említés sem esik Fanny kompozícióiról) -, ne legyünk telhetetlenek, örüljünk annak, hogy legalább ez a három dal méltó helyre és kezekbe került.

A kiváló Anna Lucia Richter előadásában felcsendülő darabok nyilvánvalóvá teszik, hogy nem egy lelkes amatőr jól sikerült próbálkozásait, hanem valódi mesterműveket hallhatunk. Az életművet kevéssé vagy felületesen ismerő zenetörténészek körében sokáig az a nézet élt, hogy Fanny Hensel a fivéréhez hasonló stílusban írt. A komponista művészetével behatóan foglalkozó kutatók álláspontja szerint azonban - bár a testvérek zenei nyelvezete között valóban fellelhetőek párhuzamok - a különbségek jóval szignifikánsabbak. Kettejük közül Fannyt tartják a kísérletezőbb, szélsőségesebb, azaz „romantikusabb" alkatnak, véleményük szerint művei inkább Schumann kompozícióival mutatnak rokonságot. A felvételen szereplő nyúlfarknyi válogatásban a dalok mindegyike más-más hangulatot képvisel. A Hölty-szövegre komponált Die Mainachtban (op. 9 no. 6) - a Richter által hajlékonyan és könnyed magabiztossággal megformált énekszólam és a kissé merev szóló oboa kontrasztja ellenére - jól érvényesül a szemlélődő karakter, a Tieck-verset feldolgozó Ferne (op. 9 no. 2) fájdalmas disszonanciáival

a magány és az elvágyódás dala, a Gondellied (op. 1 no. 6, Emanuel von Geibel) pedig lágyan ringatózó, oldott és derűs barcarola. Sajnálatos módon a kísérőfüzet nem tesz említést a zenekari átirat készítőjéről - némi keresgélést követően sikerült csak kideríteni, hogy a remek hangszerelés az együttes harsonásának, Balogh Sándornak köszönhető. }

Felix Mendelssohn: Szentivánéji álom - nyitány és kísérőzene

Fanny Mendelssohn: Három dal

Budapesti Fesztiválzenekar

Anna Lucia Richter, Barbara Koželj

Pro Musica Leánykar

Vezényel: Fischer Iván

Channel Classics SACD CCSA 37418, 2018

Barabara Kozelj Merlijn Doomernik felvétele

Anna-Lucia Richter Nafez Rerhuf felvétele