|
Szellem a palackból Ligeti-monográfia magyarul
Richard Steinitz
Ligeti György. A képzelet zenéje
Fordította: Péteri Judit Editio Musica Budapest, 2016 367 oldal, 5990 Ft A nemzetközi zenetudomány magasan jegyzi Ligeti György életét és művészetét. Tételesen nem ellenőriztem, de gyanítom, hogy honunk hangművészei közül – a róluk megjelent publikációk mennyisége alapján – Liszt és Bartók után övé az előkelő harmadik hely. Halász Péter bibliográfiája, amelyet Ligeti 70. születésnapja alkalmából készített, már 1993-ban 426 tételt tartalmazott, s ennek negyedét tették ki Ligeti saját írásai, műismertetései és a vele készült beszélgetések. (A gondos összeállítás a Muzsika 1993. júniusi számának mellékleteként jelent meg.) A Ligeti-irodalom pedig azóta is nőttön-nő. A magyar nyelvű munkák száma persze sokkal szerényebb. Az önálló köteteket egy kezemen meg tudom számolni. Meg is teszem. (Áttekintésem nem tért ki a tanulmányokra, zenekritikákra, interjúkra, melyek nagyrész a Muzsika hasábjain jelentek meg, és ugyancsak fontos szerepet játszottak a hazai Ligeti-recepcióban, valamint nem említem a Ligeti zenéjéről szóló magyar PhD- és DLA-disszertációkat sem, merthogy örvendetes módon már ilyenek is születtek az utóbbi tíz évben.) Sokáig Várnai Péter Beszélgetések Ligeti Györggyel című interjúkötete (Zeneműkiadó, Budapest, 1979) volt az egyetlen könyvecske, amelyet magyarul foghatott kézbe az érdeklődő. Nagy előnye, hogy a zeneszerző beszélgetőpartnere a kompozícióit bensőségesen ismerő barátja volt, akinek Ligeti szívesen megnyílt. Ma is forrásértékű ez a beszélgetéssorozat. A következő itthoni Ligeti-könyv megjelenéséig egészen 1993-ig kellett várni, amikor Göncz Zoltán egyszemélyes kiadói és szervezői fáradozásának köszönhetően magyarul is napvilágot látott Hermann Sabbe Ligeti György. Zeneszerzés-fenomenológiai tanulmányok című munkája. Ligeti maga dedikálta a kötetet Szombathelyen, amikor 1993-ban már másodszor volt vendége a Bartók Fesztiválnak. A könyv törzsanyaga eredetileg a rangos Musik Konzepte sorozatban jelent meg 1987-ben, de a magyar kötet kiegészült egy 1993-as Sabbe-tanulmánnyal is [„Előrepillantás egy új múltba – Ligeti és a hagyomány”]. Mi tagadás, Sabbe überbonyolult nyelvezetének magyarításába beletört a fordító bicskája, így a laikus vagy nem eléggé elszánt olvasó pár oldal után valószínűleg menekülőre fogta. Sabbe kiváló elemzései és abszolút kompetens, eredeti meglátásai azonban még így is megkerülhetetlenné teszik a könyvet a szakember számára. Ismét hosszú időnek kellett eltelnie a következő magyar nyelvű Ligeti-kötet megjelenéséig. Az Osiris 2005-ben adta ki Eckhard Roelcke „beszélgetőkönyvét” (Találkozások Ligeti György- Manapság az Editio Musica kétszer is meggondolja, mielőtt zenei szakkönyv megjelentetésének kemény fájába vágná fejszéjét. Nem versenyez például a zenei könyveket örvendetesen sűrűn ontó Rózsavölgyi Kiadóval, és fontos alapművekre koncentrál. Előre kell bocsátanom, hogy az új Ligeti-könyvvel nem hibázott. Richard Steinitz (1938) kedves, idős angol úr, akinek személyisége messzemenően alkalmas a bennünk lappangó anglomán érzelmek felizzítására. 1993 őszén láttam először, amikor az általa alapított és művészeti vezetése alatt működő Huddersfieldi Kortárs Zenei Fesztiválon jártam. (Vö. „Demokratikus fesztivál – Kortárs zene Huddersfieldben.” Muzsika 1994. február.) Abban az évben a hetvenesztendős Ligeti volt a rendezvény díszvendége. A fesztivál lenyűgözően sokoldalú képet adott zenéjéről. Tizennyolc műve hangzott el; az 1956 után keletkezett addigi termés mintegy fele; az 1983–93 közötti évtized minden fontos darabja, köztük ősbemutatók is, mint például a 11. és 13. zongoraetűd, valamint a Nonszensz madrigálok egy újabb tétele. Parádés előadógárda szolgálta a Ligeti-koncertek sikerét az Arditti Quartettől, az ASKO Kamaraegyüttesen keresztül a King’s Singers-ig. Az Aventures-t és a Nouvelles Aventures-t nagyszerűen adták elő. A Hegedűverseny átdolgozott verzióját is hallhatta a huddersfieldi, zömében egyetemistákból álló közönség. Ligeti, a rá jellemző szuggesztivitással, saját műveit elemezte; az előadók közül nem hiányzott Heinz-Otto Peitgen, aki a zeneszerzőt megihlető fraktális geometriáról beszélt. Nemcsak a gazdagon szervezett Ligeti-program hirdette ékesszólóan a fesztivál művészeti vezetőjének Ligeti iránti elkötelezettségét. Steinitz nagyon barátságos és informatív nyilvános beszélgetésben faggatta a mestert: Ligeti tervezett, de végül soha el nem készült operája, az Alice Csodaországban vitte a prímet a témák között. Steinitz könyvének előszavából kiderül, hogy ekkortól datálódik szorosabb kapcsolata a zeneszerzővel. S egy évre rá, 1994-ben Ligeti maga bátorította a monográfia megírására. Az angol zenetudós 2013 júliusában Magyarországon is járt, és előadást tartott a Szombathelyi Bartók Fesztivál és a Zenetudományi Intézet 20-21. századi Magyar Zenei Archívuma által rendezett Ligeti-konferencián. Egy interjúban rokonszenves szerénységgel mesélte el Ligetivel való kapcsolatát, a monográfia készülésének körülményeit, Ligeti bíráló és dicsérő megjegyzéseit. (Vö. „A kíváncsi szkeptikus. Richard Steinitz Ligeti Györgyről.” Muzsika, 2013. szeptember). De minden szerénység mellett ott olvashatjuk az alábbi állítást is: „[Ligeti] azt mondta, szereti, ahogyan a zenéről gondolkodom”. A monográfia olvastán aligha kételkedünk e kijelentés valódiságában. Steinitz ugyanis lenyűgözően ír a zenéről: alighanem ebben ragadhatjuk meg könyve legnagyobb értékét. Az angol zenetudomány legjobb hagyományait követi, amelyek Sir Donald Toveytól (vagy talán még Charles Burneytől?) eredeztethetőek. Az a nagyon pontos megfigyeléseket tartalmazó, mégis roppant olvasmányos értekező próza, amelynek olvastán úgy érezzük, szinte halljuk a darabot. Steinitzet nyilván iskolázottsága is segítette ebben, hisz maga is zeneszerző, aki saját tapasztalatokból ismerheti az alkotás szenvedelmes és örömteli pillanatait egyaránt. Szenvedélyesen érdekli a művek genezise, az alkotói válság lélektani folyamata, és az örök kérdés: mi a kapcsolat egy komponista élete és művei között. Steinitz bölcsen kezeli és virtuózan oldja fel azokat a nehézségeket, amelyekkel óhatatlanul szembetalálkozik az a zenetörténész, aki élő zeneszerzőről ír. Egy kortárs alkotó művészetének elsődleges forrása mindaz, amit saját maga mond róla. Ám a zeneszerzők már csak olyanok: mondanak ilyet is, olyat is – gyakran egymásnak ellentmondó dolgokat, s nem átallanak rosszul emlékezni bizonyos eseményekre. A szerző, aki ezzel a mondattal kezdi monográfiája bevezetését: „Mindannyian átírjuk saját történetünket”, úgy tűnik, pontosan ismeri ennek lélektanát. Ligeti különösen bizalmas viszonyba került Steinitzcel: megnyílt neki, s olyasmiről is bőséggel beszélt – például „tankos-romantikus” kalandregénybe illő élményeiről a munkaszolgálatban, a Rákosi-érában vagy a Nyugatra disszidálás körülményei közt –, amiről máskor inkább hallgatott. Steinitz lelkiismeretesen utánajár a tényeknek, például bizonyos 1956 előtti művek bemutatójának, s nem hallgatja el, ha Ligeti néha nem úgy emlékszik, mint amit a dokumentumok mutatnak. „Critical study” ez a javából, ugyanakkor a történész mély empátiával kezeli interjúalanyát. Az a kivételes figyelem, amellyel Ligeti korrigálta vagy épp jóváhagyta „krónikásának” írását, az életrajz tekintetében is forrásértékűvé teszi a könyv számos passzusát. Steinitz eredetileg stilisztikai és elemző munkát akart írni Ligetiről. A kontextus feltárása közben azonban elkerülhetetlenül szembesült az életpálya rendkívüli és tragikus fordulataival, a társművészeteknek, irodalomnak, természettudománynak azzal az elképesztően gazdag szeletével, amely a zeneszerző eleven szellemét foglalkoztatta. Az életrajz eseményeinek, a szellemi háttérnek és a művek elemzésének egymást ellenpontozó játékából szövődik a könyv polifon textúrája. Mély pszichológiai érzékről és empátiáról tanúskodik, ahogyan Steinitz felfejti élet és mű elválaszthatatlanul összefonódó szálait. A magyar olvasó talán nem e könyvből fogja a legárnyaltabb képek kapni arról, milyen volt a zsidó munkaszolgálat 1944-ben, a Rákosi-korszak, vagy az 1956-os forradalom, (Ligeti maga is e történeti részeket kritizálta a legalaposabban), de az életrajz egységes narratívává formálódik, sok, eddig ismeretlen epizóddal gazdagodva. A zeneszerző életének eseményei, valamint a művek jellemzése drámai snittekben váltakozik, s ez lendületessé, olvasmányossá teszi a vaskos kötetet. Steinitz előtt senki nem írt ennyire informatívan Ligeti fiatalkori műveiről (Friedemann Sallist is beleértve, aki pedig a juvenáliának szentelt egy egész könyvet). Nagy érdeme, hogy az egész életművet egységben látja, s minduntalan felfedezi és felmutatja az egészen korai alkotásokban az akár több évtizeddel későbbi, érett művek csíráit, kezdeményeit. (Üdítőleg hatnak az olvasóra az afféle megjegyzések is, amelyeket például a Ligeti tanulóéveiből származó vázlatfüzetekről ír: „Koraérettségük a Brontë-gyermekek jegyzetfüzeteire emlékeztet.”). A zenéről írás föntebb magasztalt képessége a korai művek tömör jellemezését is bearanyozza, legyen szó akár a Polifon etűdről, a Román concertóról (amelynek ismertetését a szerző a magyar kiadás számára jelentősen kibővítette), a Musica ricercatáról, vagy akár arról a Sötét és világos című, négy partitúraoldalnyi, töredékben maradt zenekari vázlatról is, amelyről ebben a könyvben olvashat először még a Ligeti-életműben valamelyest jártas érdeklődő is. A részletes és kiváló zenei elemzések a teljes életművet lefedik: ha egyes kompozíciók felől akar tájékozódni az olvasó, nem érik majd csalódások. Mivel a könyv kézirata 2002 februárjában zárult le, s ezután Ligetit egészségi állapotának megrendülése megakadályozta további művek megalkotásában, Steinitz áttekintése a sors akaratából is teljessé válhatott. Különösen értékes és informatív számomra Ligeti egyetlen operájáról, a Grand Macabre-ról írt részletes elemzés („Alice Breughellandban: a szex és a halál groteszk karneválja”). A könyv első függeléke az opera valamennyi színrevitelének adatait is összefoglalja. A Steinitz számára különösen fontos művekről szólva a szöveg még inkább kivirágzik. Ilyen például a Kürttrióról írt fejezet (melyhez a Ligeti-életmű visszatérő toposza, a sirató vagy „lamento” kialakulásának, majd „családfájának” ismertetése csatlakozik). A Zongoraetűdök és előtörténetük bemutatása ugyancsak a könyv legkiválóbb passzusai közé tartozik. Mi mindent őriz meg e kiváló monográfia érdemeiből a magyar kiadás? Szerencsére nagyon sokat. Péteri Judit nagy munkát végzett Steinitz képgazdag, Ligeti zenéjéhez méltóan asszociatív és eleven sodrású nyelvének magyarításában. Túlnyomórészt eredménnyel. Mindössze egy-két helyen érzi úgy az olvasó, hogy föl kell ütnie az angol eredetit. A bevezetésben felbukkanó kurta-furcsa magyar mondat („Egyesek szemében úttörő modernista disszidens”) például kissé homályos és félrevezető. (Eredetiben: „He is also, in the minds of some, a modernist guilty of defection). Steinitz itt nyilván arra céloz, hogy egyesek a modernizmus árulójának, cserben hagyójának, „dezertőrének” tartották Ligetit. Az angol nyelvben nem létezik az „undertestament” kifejezés (277. oldal), viszont az „understatement” annál inkább. Nem nagy számban és nem értelemzavaróan, de egy-két sajtóhiba is benne maradt a szövegben, a 2. fejezet („Éjszaka és reggel: kelet-európai tanulóévek”) két mottójának forrását jelölő jegyzethivatkozások pedig felcserélődtek. Az említett hibák azonban apró szeplők csupán egy olvasmányos és vonzó szöveg csábítóan hömpölygő folyamában. A kötetet Kerékfy Márton szerkesztette (a recenziónk elején említett nagy zöld könyv, a Ligeti-írások szerkesztője, és a Ligeti-életmű avatott kutatója). Neki köszönhető a gondos apparátus, az Irodalomjegyzékben kiegészítve a magyar nyelvű publikációk, ha nem is hiánytalan, de mégis orientáló gyűjteményével. A képanyag – talán szerzői jogi okokból – teljesen más, mint az angol kiadásé, de gondosan válogatott és Ligeti magyar kontextusára fókuszál: magyar barátokkal és pályatársakkal együtt mutatja a zeneszerzőt, és a Grand Macabre emlékezetes budapesti előadásából válogat. Nagy örömömre még John Minnion három pompás Ligeti-karikatúráját is élvezheti a magyar olvasó. A Ligeti Györgyről készült eddigi monográfiák közül számomra leginkább Steinitz könyve sugározza a zeneszerző műveinek friss invencióját, csintalanságát, tiszteletlenségét, illetve tragikusnak és komikusnak azt az elegyét, amelyet közönségesen „élet”-nek hívunk. Hiteles kalauz a 20. századi zene egyik legnagyobbjának nem mindennapi életútjához és fantasztikus zenéjéhez. Nagy öröm, hogy mindezt most már magyarul is elolvashatjuk. } |