Az utóbbi években a pécsi székhelyű Filharmónia Magyarország Nonprofit Kft. által rendezett – sajnos, úgy fest, egyre inkább lokális eseménnyé váló – szombathelyi Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál 33. évfolyamához érkezett. Két világhírű művész meghirdetett közreműködésének elmaradása csak súlyosbította a fesztivál – tehát a koncertkínálat – szűkösségét az akár csak néhány évvel ezelőttihez képest is. Öröm az ürömben, hogy a három zenei szemináriumot vezető professzorok (Vajda Gergely – karmester-, Rohmann Ditta – cselló- és Balog József – zongorakurzus) idén is a hagyományosan rendkívül magas színvonalat képviselték, jóllehet a tanári gárda egyszersmind fiatalító kúrán is átesett. A nagymúltú rendezvény helyzete, problémái alapos elemzést igényelnének; e helyütt a fesztivál első két koncertjéről tudok csak beszámolni.

A nyitóhangversenyre július 11-én került sor egy talán nem csak az én számomra új – és eléggé különös – helyszínen, az Agora Művelődési és Sportházban. Ennek központi tere inkább emlékeztet tornacsarnokra, mint hangversenyteremre: a parketten vagy százan férnek el, a fellépőkkel egy szinten és részben karnyújtásnyira tőlük; míg a tribünöknek már az első sora is jókora távolságban van a zenészektől. A tér akusztikája mindenesetre nem adott okot panaszra.

A koncerten a Liszt Ferenc Kamarazenekar játszott Takács-Nagy Gábor vezényletével; a hangversenymester tisztét – Tfirst Péter betegsége miatt – Hutás Gergely látta el. A patinás zenekar és a másfél évtizede karmesterként is aktív nagyszerű hegedűs együttműködése meglehetősen újkeletű, és az a közös nemzetközi turné is szorosabbra fűzte, amelynek a szombathelyi fesztivál volt a záróaktusa. Hangversenyük programja meglehetősen szélesen értelmezte a Szeminárium és Fesztivál korábbi állandó jelmondatát: „Bartók – új zene”, hiszen a zárószámot, Bartók Divertimentóját egy Britten-, egy Wolf Péter- és egy Liszt-kompozíció előzte meg. Ilyeténképpen a hangverseny egy szvitszerű zsánerkép-sorozatokból álló első és egy súlyos, komoly karakterű második részre oszlott.

Britten Simple Symphony című négytételes ciklusa persze, minden tetszetőssége ellenére, mesterien megírt, kitűnő zene, és Takács-Nagy ehhez is – mint mindenhez – teljes komolysággal és odaadással közelített. Az eredmény egy feszes, lendületes, humorban és effektusokban gazdag, mindehhez pedig rendkívül precíz előadás volt megkapóan szép lassú tétellel, ami máris azt sejtette, hogy zenekar és karmester remekül inspirálja egymást.

Wolf Péter Utazás című – mondjuk így – szvitje eredetileg szólóhegedűre és szimfonikus zenekarra készült; ennek hallhattuk ezúttal a vonószenekari átiratát. Az előadás különlegességét az adta, hogy a szólóhangszer játékosát folyamatosan váltogatták: a hat tétel folyamán Hutás Gergely, Pintér Attila és Kovács Attila jutott szóhoz. A megoldás az első pillanatban kockázatosnak hatott, hiszen egy eredetileg Baráti Kristóf számára írt, rendkívül igényes és technikás szólamról van szó. Ám, a hallgató legnagyobb örömére, mindhárman teljes értékű vagy éppen ragyogó szólistaként mutatkoztak be, s a szerepcsere ilyeténképpen cseppet sem volt zavaró. Magának a kompozíciónak az igényessége és eredetisége, amellyel a Britten-klasszikus mellett is jól megállta a helyét, nem volt újdonság számomra, hiszen a darabot korábban is hallhattam, akkor eredeti hangszerelésben. Ám a mű ritmikai bűvészmutatványai, az Andalúzia tétel bolero-etűdje, a Bihar keserves-parafrázisának nemes hangja, a Jeruzsálem zenei letisztultsága átlagos klezmeremlékeinkhez képest – mindez ebben a változatban is elbűvölően hatott.

Liszt megrendítő tisztaságú fohásza, az Angelus! Ima az őrangyalokhoz az Années de pèlerinage harmadik kötetében, zongoradarabként jelent meg először, de az alkotó hamarosan átdolgozta vonósnégyesre is. Így a mű kettős átiratként csendült fel, mégpedig nemcsak zeneileg és költőileg meggyőzően és kifejezően, de már-már meglepően természetes és idiomatikus módon – egyszerre igazolva Liszt első pillantásra talán merésznek tetsző apparátus-választását, valamint a zenekarnak és Takács-Nagynak a műbe vetett bizalmát és elmélyült, ihletett munkáját.

A hangverseny fő hozadékának azonban Bartók Divertimentója bizonyult, és nem csupán azért, mert egyetlen nagy remekműként koronázta meg a programot. A darabot a budapesti közönség számtalanszor hallotta a kamarazenekartól, legtöbbször kitűnő, egyszer-egyszer fáradtabb előadásban, évtizedekig Rolla János, majd újabban Tfirst Péter irányításával. Takács-Nagy Gábor jelenléte azonban valami gyökeresen újat hozott a Divertimento LFKZ-előadástörténetébe. Mindenekelőtt egy általános tanulsággal szolgált: azzal, hogy a darab előadásához egy igazi karmester meghatározó módon tud hozzájárulni; lehetnek, sőt léteznek kitűnő, karmester nélküli interpretációk is; azok azonban másképpen kitűnőek.

A nyitótételnek már a kezdő pillanatai deklarálták Takács-Nagy összetéveszthetetlen jelenlétét: a hatalmas energiával kirobbanó kezdés, a téma kinyílásszerű gesztusa, az egész zenélés életteli plaszticitása, a folyamatok irányainak, a kezdéseknek, lezárásoknak, tetőpontoknak és tagolásoknak a világossága mind az ő zenével való hallatlanul intenzív kapcsolatát tükrözte. Még a meglehetősen menős tempó is a tétel összefogottságát szolgálta, miközben annak a veszélye fel sem merülhetett, hogy ez elnyagyoltsághoz vezethetne.

Mélységesen költői teljesítmény volt az előadóktól a lassú tétel mélyről, a fojtott és komor hangok világából induló s onnan feltörő zokogása, majd a középső szakasz viaskodásának és jajszavainak drámaisága, végül a fájdalom színeiben játszó sejtelmes lezárás.

A finale féktelen jókedve ezután nem remélt megváltásként, csodaként bontakozott ki előttünk. Ám a száguldás ezúttal sem jelentette a formálás feszességének lazulását, s a dinamikai és egyéb effektusok mindvégig elemi erővel érvényesültek. Ugyanakkor a rövid, ellágyuló epizód vonós szólói, különösen Kertész Ottó néhány igen érzékeny csellóhangja, visszakapcsolták a tételt az egész mű gazdag összefüggésrendszerébe.

A második fesztiválhangverseny kamarakoncert volt, amelyen a két hangszeres kurzus vezetője, Rohmann Ditta és Balog József játszotta Bartók és Kodály műveit a zeneiskola egyik tantermében, egy bizonyára ugyancsak zeneiskolai zongora társaságában. Előbb szólódarabokra került sor: Balog Bartók Improvizációk magyar parasztdalokra című sorozatát, Rohmann pedig Kodály kamarazenei magnum opusát, a csellóra írott Szólószonátát adta elő; ezt követték azután Bartók népszerűbb – bár ugyancsak népzenei ihletésű – sorozatai.

Balog Improvizációk-előadása a nem igazán ideális külső körülmények ellenére revelációként hatott. A sorozat a legnehezebb Bartók-ciklusok közé tartozik: nem elsősorban technikailag, hanem azért, mert az előadónak egyszerre kell otthon lennie a kiindulásul szolgáló népzenei anyagban és stílusban, illetve képesnek lennie arra, hogy a zene improvizatív jellegét, mérhetetlen szabadságát a maga teljes spontaneitásában, mintegy in statu nascendi adja vissza. Ez többek között rendkívüli koncentrációt és érzékenységet is feltételez az előadó részéről. Balog József interpretációja azonban ezeken túl kiegyensúlyozott nyugalmával, a többrétegű anyag fölötti teljes szuverenitásával, rendkívül képszerű karakterformálásával és – mindezeken túl – azzal is kitűnt, hogy az egészet magától értetődőnek tudta láttatni.

Rohmann Ditta Szólószonáta-előadása rendkívül sokat mutatott meg a minden tekintetben a szélsőségekig jutó, határokat feszegető mű gazdag világából. Kézenfekvő, hogy saját művészi alkatához a mű lírai-költői rétege áll legközelebb, és ehhez a tónushoz kapcsolódtak az előadás legszebb, legemlékezetesebb pillanatai, így a lassú tétel fő gondolatának szárnyaló dalolása. De rendkívül meggyőzően szólaltatta meg Rohmann Ditta a földöntúli flageolet-effektusokat, a zárótétel dévaj néptánc-idézeteit és a darab számos más elemét is, miközben azzal a hendikeppel is meg kellett küzdenie, hogy a tanterem akusztikája nem segített „felöltöztetni”, nemes zengéssel gazdagítani a magányos csellóhangot. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy a kiemelkedő tehetségű Rohmann Ditta Szólószonáta-interpretációja még érni, gazdagodni fog, s eljön az a pillanat, amikor a szinte emberfeletti technikai követelményeknek nem csupán – mint most – maradéktalanul eleget tesz majd, hanem minden zenei tartalom még spontánabbul, még élettelibben fog kibontakozni előadásában.

Éppen a most említett spontaneitás volt azután, amely a hátralévő két számban oly maradéktalanul megvalósult a két művész rendkívül összeforrott, harmonikus produkciójában. Az 1. rapszódia Lassúja a két hangszer összhangzásának teltségével, a gesztusok plaszticitásával ragadta meg a hallgatót, a Frissben pedig különösen élvezetes volt a két előadó reagálása egymás kezdeményezéseire, továbbá az előadás – nem tudom másként mondani – ízessége, a ritmika sodró ereje. Az eredetileg zongoraműként írt, majd zenekari változatban is megkomponált Román népi táncok átiratban hangzott fel, de így is érvényesült a zenei anyag egyszerűségében is rendkívüli szépsége, ereje – joggal ünnepelte az előadókat a lelkes közönség. Július 8–15. – Szombathely. Rendező: Filharmónia Magyarország }