A Zeneakadémián zajló nyári utómunkálatok miatt az idei, második Fesztiválakadémia fő helyszínévé a Pesti Vigadó lépett elő; az általam hallott három hangverseny közül kettőre is ott került sor.

Június 13-án „Klasszikusok Kelet-Európából” címmel állítottak össze fesztiválkoncertet Kodály és Enescu műveiből. Elsőként két Kodály-darab, az op. 4-es Cselló–zongora-szonáta és az op. 7-es, hegedűre és csellóra komponált Duó hangzott fel. Előbbit, Kodály „kamarazene-korszakának” egyik első gyümölcsét Andreas Brantelid svéd–dán csellista és Shai Wosner izraeli zongoraművész adta elő. Első benyomásom a fiatal Brantelidről kissé vegyes volt: tiszta intonáció, de némi kontrollálatlanság a részletekben; középen kissé tompa, a magas regiszterben viszont váratlanul tiszta csengésű hang. Az előadás zenei tartalma, formálása, karakterei azonban meggyőzőek voltak, s az előadók kiváló, érzékeny kamarazene-partnernek bizonyultak. Kifejezett beleéléssel tolmácsolták például mindketten a bevezető Fantasia magyarság- és természetvallomását. A zárótétel játékossága ugyancsak maradéktalanul érvényesült, mindenekelőtt Wosner pazar zongorázása révén.

A másik Kodály-művet, a Duót hegedűre és csellóra Kelemen Barnabás és Fenyő László játszotta. A hangverseny egyik fénypontja volt ez a kinyilatkoztatás erejű előadás. Energia és szenvedély hatotta át a nyitótételt, ehhez járult – elsősorban a hegedűszólam esetében – a virtuozitás élménye. A tétel hatalmas tetőpontját követő megnyugvás, kilazulás úgyszólván egy mélypszichológiai tanulmány precizitásával zajlott le, egy minden tekintetben átgondolt és meggyőző dramaturgiai terv részeként.

A lassú tétel nekikeseredett indítása megint karakter-telitalálatnak bizonyult; később azután a lírai hitelesség, a kitárulkozás őszintesége hatott elemi erővel. Végül varázslatos és átszellemült éjszakai zörejek és szívhangok vezettek el a tétel mennyei megnyugvást hozó befejezéséhez. Mindezt Kelemen és Fenyő bámulatos összhangban játszva idézte fel előttünk. Ezek után a zárótétel Maestoso bevezetését követő a Presto főrész megérdemelt és felszabadult játékot hozott, egy „kicsit ázottan” karakterű, ellenállhatatlanul humoros epizóddal.

A szünet után másfajta kamarazene, már inkább ensemble-kompozíció következett: George Enescu román népzene előtti korszakának korai gyöngyszeme, az 1900-ban komponált C-dúr vonósoktett (op. 7). A darab hangszerösszeállítása megegyezik a Mendelssohn Esz-dúr oktettjéből ismerttel, és a mind ifjúi lendületével, mindent-akarásával, mind pedig konkrét karakter-utalásokkal kötődik is háromnegyed évszázaddal korábbi mintájához. A művet Vilde Frang, Alekszej Szemenyenko, Alexandre Dimcevski, Homoki Gábor (hegedű), Gareth Lubbe és Makszim Riszanov (brácsa), továbbá Andreas Brantelid és Kokas Dóra (cselló) adta elő. A ragyogó Vilde Frang a primárius szerepében is magabiztos és határozott volt. A kitűnő zenészekből álló egész együttes igazán élményszerű és csiszolt együtthangzást produkált, amelyből a darab során szigetként emelkedtek ki a szebbnél szebb szólóteljesítmények; a legemlékezetesebbek talán Frangtól, Dimcevskitől, Homokitól és Lubbétól. Teljesítményük lényege azonban elsősorban abban állt, ahogyan az említett fiatalos fűtöttséget, a gondolatok és karakterek túláradó gazdagságát és sokféleségét a hallgatók elé varázsolták. Mert ragyogó kompozícióról van szó, amely sorra idézi fel a közelmúlt és az egész 19. század jellegzetes pillanatait – talán Brahmstól eltekintve, hiszen Enescut már fiatalon a francia minták foglalkoztatták elsősorban –, miközben Bartók tíz évvel későbbi 1. vonósnégyesének hangzásait és atonalitással kacérkodó ütemeket fedezünk fel álmélkodva, ihletett, noktürnszerű, „hagyományos” lassúk és egy remek valcer-imitáció mellett.

A másnapi, 14-i fesztiválkoncert a Régi Zeneakadémián zajlott, és az I. Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűverseny gálakoncertjével alkotott szerves egységet. Az alábbiakban azoban csak a nyertesek produkcióit keretező két számmal: Saint-Saëns Fantázia hegedűre és hárfára (op. 124) című kompozíciójának és Schubert Arpeggione-szonátájának előadásával foglalkozom.

A hegedű-hárfadarab két előadója Kelemen Barnabás és Vigh Andrea volt. A csupán mintegy tízperces, alapvetően érzelmes műben meglepően sokféle zenei anyag bukkan fel a komoly, meditatív hangtól a sötét, spanyolos koloriton át az osztinátóbasszuson alapuló variációsorig – mindez gondosan kidolgozott, vonzó csomagolásban. A darab sajátos világát a két előadó szépen érvényesítette: ehhez Kelemen Barnabás különlegesen meleg tónusokkal és könnyed virtuozitással, Vigh Andrea hallatlanul precíz és áttetsző játékával járult hozzá.

A fesztivál általam hallott részének legnagyszerűbb élményében a Schubert-szonáta két előadója: Makszim Riszanov és José Gallardo részesített. Ez a mű, mint közismert, egy egzotikus hangszerre, a Schubert korában is csak rövid ideig létező és ritkaságnak számító arpeggionéra, voltaképpen vonóval megszólaltatott gitárra íródott. Bár szerzőjének legnépszerűbb zongorakíséretes szonátája, megszólaltatása minden standard vonós hangszeren kényelmetlen, különféle problémákkal jár. Nem csoda, hogy a mai előadások túlnyomó részére inkább az óvatosság, a körültekintő gondosság, netán némi merevség, nem pedig a felszabadult muzsikálás jellemző.

Nos, fogalmam sincs, hogy konkrétan a brácsán való játszhatóságával mi a helyzet, vagy hogy az adott adaptáció vagy transzpozíció mennyire áll kézhez – annyi azonban bizonyos, hogy Riszanov és Gallardo előadása a lehető legfelszabadultabb zenélést valósította meg, és bármi előbb juthatott róla a hallgató eszébe, mint az, hogy valamiféle technikai egzotikumról van szó.

Már a Gallardo által játszott bevezető ütemek azt jelezték, hogy nem szokványos előadást fogunk hallani: a meditatív hang, a hangok jellegzetes kohéziója valami jelentékenyt sejtetett. A főtéma tizenhatod-csoportjainak pajkosan ruganyos megformálása pedig már valóra is váltotta azt a várakozásunkat, hogy a műnek új arcait pillanthatjuk meg. Ez ugyanis már annak volt egyik megnyilvánulása, hogy az előadónak jóval több szabadsága van artikulációs – vagy általában karaktert érintő – döntések meghozatalára, mint amennyivel élni szoktak. Riszanov az említett könnyed tizenhatodok mellett megtalálta azokat a kantábilis szakaszokat, amelyekben elementáris szépségű hangja minden külsőségesség nélkül tárulhat fel; Gallardo pedig ugyanúgy tobzódott a különféle nonlegatókban, merített hangokban, baljós vagy éppen csilingelő színekben, mint mindig. Kettejük összjátéka – hogy Szőllősy András szavait idézzem – maga volt a „csöppentett zsenialitás”. Micsoda bámulatos pillanat volt például a végtelen lágyságú előkészítés után a visszaolvadás a főtémába! A lassú tétel oly nehezen foglalható szavakba, hogy le is mondok róla – egy mozzanatot azért kiemelnék, és ez Riszanov egészen egyéni, szordínó nélkül létrehozott, mégis schubertien lemondó, álomszerű, gyönyörű hangszíne, amelyet erre a tételre tartogatott. A sziporkázó, szinte cigányos, záró Allegrettóban megint csak az árnyalatok hallatlan gazdagsága, az előadói spontaneitás apoteózisa, a könnyedség ezer árnyalata nyűgözött le. Ilyen életteli előadásban ezt a tételt korábban biztosan sohasem hallottam.

A június 15-i hangverseny színhelye ismét a Vigadó volt, mottója pedig ez: „Világok hangja, népek zenéje”. Mindez egyetlen, kaleidoszkópszerű kavalkádját jelentette a legkülönbözőbb tradicionális és népzenei anyagoknak és a velük a legkülönbözőbb viszonyban álló „klasszikus” vagy „komolyzenei” kompozícióknak vagy tételeiknek, mindez rengeteg játékossággal átitatva és mindenféle határsértéssel súlyosbítva. A rendhagyó – és maratoni – program ellenáll a hagyományos kritikai megközelítésnek, így az alábbiakban főként felsorolásokra kell szorítkoznom. Délszláv népzenét adott elő a Pál István „Szalonna” vezette Söndörgő Együttes, persze az illetéktelen Fenyő László csellóepizódjával; a Kelemen Kvartett eljátszotta Bartók 5. vonósnégyesének Scherzóját; Kelemen Barnabás és José Gallardo argentin tangókat adott elő, már nem először, de megunhatatlanul. Következett ifj. Sárközy Lajos klasszikus cigányzenekara (négy vonós a hegedűtől a nagybőgőig + cimbalom), akik az új stílusú népdaltól a Kállai kettősön át Hubay Jenőig mindenben otthon voltak; majd Brahms op. 25-ös g-moll zongoranégyeséből a záró Rondo alla zingaresét szólaltatta meg Kelemen Barnabás, Gareth Lubbe, Andreas Brantelid és Balog József (zongora). Nem kell mondanunk, hogy ebben a kontextusban a Brahms-tétel megszűnt jólfésült és vértelen cigányzene-utánzatként hatni, annál is inkább, mivel (illetéktelenül, de, bízom benne, Brahms elvi jóváhagyásával) a Sárközy-banda cimbalmosa egészen fergeteges cadenzával bővítette ki a kompozíciót. A crossover azután a következő számban kezdett kiteljesedni, amikor is Sárközyék Carmen-fantáziájától bevezetve a fenomenális hangú Komlósi Ildikó az opera áriáiból énekelt egy csokorra valót José Gallardo kíséretével.

A szünetet követően Gareth Lubbe egyedül lépett a pódiumra. De nem azért, hogy (csak) brácsázzon, hanem hogy bemutassa ritka és főleg ázsiai hagyományokból ismert tudását: hogy egy énekelt, kitartott mély hangnak különböző, szájrezonanciával felerősített felhangjaiból folyamatos és bonyolult dallamokat képes formálni; s amikor mindeközben a hangszerét is megszólaltatta, akkor már igazán nehéz volt követni, hány szólamot is hallunk. Majd tradicionális zsidó zene következett: Nógrádi Gergely, a Frankel Leó utcai zsinagóga kántora Ernest Bloch és Maurice Ravel feldolgozásában énekelt héber dalokat, Shai Wosner érzékenyen alkalmazkodó zongorakíséretével; a Bloch-tételekben Kelemen Barnabás is közreműködött. Nógrádi nem csupán abszolút versenyképes, gyönyörű magas bariton hang birtokosa, igazi hangfenomén, hanem hatalmas személyes kisugárzással rendelkező, született előadóművész is, akitől bármiféle vokális zenét szívesen hallgatnánk. Az ő műsorszámai után Homoki Gábor fakadt dalra, azaz Gershwin Summertime-jára a Porgy és Bessből, a zsidó származású zeneszerző művével evezve át az amerikai feketék zenei világába. A Summertime dallamára azután Sárközy Lajosék rögtönöztek tovább, nem szigorúan autentikus fekete-amerikai stílusban; majd Ravel 2. hegedű–zongora-szonátájának II., Blues tételét játszotta el remekül Kokas Katalin és Balog József. Ezt Bartók Kontrasztok című triójának III., Sebes tétele követte Kokas Katalin, Thorsten Johanns (klarinét) és Shai Wosner előadásában – Wosner talán éppen ebben a tételben mutatta meg legmeggyőzőbben kivételes adottságait, s a klarinétos is nagyon szabadon, „népzenésen” játszott. Azután pedig már csak a közönség megénekeltetése és Kelemen Gáspár és Barnabás családi Bartók-hegedűduója választott el minket attól, hogy – az est megkoronázásaképpen – a Söndörgő Együttes visszatérjen a pódiumra, a program pedig a Kárpát-medencébe és a Balkán térségébe, magyar és román népzenei csokrot nyújtva át nekünk. Ezt pedig már csupán egyetlen szám, Bartók Kelemen Barnabás és Balog József által előadott Román népi táncai követték, persze Szalonnáék illetéktelen hozzátételeivel feldúsítva. Szédületes este volt. Június 13–15. Pesti Vigadó, Régi Zeneakadémia. Rendező: Fesztiválakadémia }