Edinburgh-i Fesztivál, 1978. A Harnoncourt-Ponnelle-féle Monteverdi-ciklus Orfeo előadása előtt egy órával Harnoncourt és hangszeres muzsikusai (Zürichi Monteverdi Zenekar) seicento-korabeli fekete bársony öltözékben, hangszerrel a kézben járják körül a helyszínt, egykorú intradák, canzonák, tánctételek megszólaltatásával szórakoztatva az érkezőket.

Salzburg, 1991. január, a bicentenáriumi Nemzetközi Mozart-konferencia díszhangversenye a Großes Festspielhausban. Harnoncourt, akinek 32.-esztendős Eberhard fia néhány héttel korábban hunyt el tragikus autóbalesetben, Mozart Requiemjét vezényli a Bécsi Filharmonikusok élén. A Lacrymosa tétel 8. üteme után a zenét leállítja, és egy percnyi halálos csend után éteri szépséggel megszólal az Ave verum corpus motetta.

Graz, Herrengasse, 1994. június 29 délelőtt, 35 fokos meleg. Az árnyékos oldalon sétálva szembe jön velem Polgár László, az esti Fidelio-előadás Roccója, nagyon lelkesen regisztrálva a rám váró élményt. „Kétség nem fér hozzá, hogy Harnoncourt korunk legnagyobb muzsikusa - mondja. - De te csak a hátát látod; szemből kellene látnod!"

Kismarton, 2009. március 31, a Haydn-év ünnepi megnyitása. Az esti hangverseny (négy Haydn-szimfónia a Concentus Musicus és Harnoncourt előadásában) után, amikor a kastély különtermében Heinz Fischer köztársasági elnök a legmagasabb osztrák kitüntetést, az „Österreichische Ehrenzeichen für Wissenschaft und Kunst"-ot nyújtja át Harnoncourt-nak, a jelenlévők kérik, hogy mondjon néhány szót Joseph Haydnről. „Ezt már a koncert során megtettem," hárítja el az óhajt a 80 éves karmester.

A fenti pillanatképek azokból a felmérhetetlen értékű személyes élményekből valók, melyeket életem során Nikolaus Harnoncourt-tól kaptam. 1978 és 2013 között összesen 28 produkcióján (hangverseny, opera, templomi koncert, hangversenyszerű operaelőadás) voltam jelen. Behunyom a szemem, és látom, amint kimért léptekkel, halálosan komoly arccal bejön a pódiumra, meghajol, majd zenekara felé fordul, felemeli a karjait, és villámcsapásszerűen magasfeszültségre kapcsol minden porcikája; vele együtt muzsikusai, hallgatósága, és a levegő is. Egész szakmai életem fundamentuma ő: éltető forrás, mérce, mindannak megtestesítője, amit egyedül fontosnak és igaznak tartok ebben a gyönyörű hivatásban.

Aki Harnoncourt produkcióit csak hangfelvételről hallgatja, nem ismerheti személyes jelenlétének erejét. Az élő előadások alapvonulatát számomra az 1985-ben alapított grazi Styriarte-fesztiválok jelentették. Ezeknek a nyaranta tartott, remek hangulatú heteknek a mindenkori főszereplője és spiritus rectoraHarnoncourt volt, aki itt nevelkedett, és erősen kötődött a városhoz. Graz ezt kiemelt büszkeséggel és tisztelettel honorálta: nem sztárkultusszal, hanem őszinte ragaszkodással teremtett ünnepet a nagy ember számára. Magam abban a páratlan szerencsében részesültem, hogy kevés kivétellel évente jelen lehettem az eseményeken, amelyekről rendre be is számoltam a Bartók Rádióban. Lehetetlen felsorolni a katartikus estéket: a megrázó, koncertszerű Fidelio előadást, amit félórás álló ováció követett (1994); Haydn Armidáját Cecilia Bartoli lélegzetelállító címszereplésével (1998); az Idomeneo szcenírozott, teljes kurzussal felérő előkészítő munkával kidolgozott produkcióját (2008); a „Nelson"-mise megszólalását Stainz gyönyörű kegytemplomában (1995), amiben L'uba Orgonášová szinte demonstrálta Harnoncourt művészi credójának egyik alaptételét („az interpretáció legnagyobb pillanatai mindig a legnagyobb kockázatvállalás pillanataiban születnek meg"). Az általam hallott utolsó koncert a Stefaniensaalban Lanner és Schubert jegyében született meg (2013), amiről részletesebben szeretnék szólni.

Harnoncourt egyik utolsó vállalkozása a korai bécsi keringő eredeti hangzásának és társadalmi szerepének a vizsgálata volt, elsősorban Joseph Lanner és id. Johann Strauss műveinek tükrében. A jeles bécsi zenetörténésszel, Otto Bibával szövetkezve feltárták a Schubertnél mindössze négy évvel fiatalabb Lanner híres egykori együttesének hangszer-összeállítását, jellegzetes instrumentumait. Sok különlegesség került napfényre, főként a fúvósok tekintetében. Például a Lanner-zenekarban használatos basszusharsona, vagy a szokásostól eltérő hangolású trombiták és klarinétok, amelyek ennek a tánczenének a speciális ízét adják. Mondani sem kell, hogy a hangszerpark feltámadt, és a polkák, galoppok, valcerek elbűvölően szóltak a Concentus Musicus keze alatt. A koncert második felében Schubert Rosamunda kísérőzenéje hangzott el teljes egészében, az Arnold Schoenberg Kórus és a nagyszerű énekesnő, Bernarda Finkközreműködésével. Mielőtt még elandalodtunk volna a schuberti dallamokban, egyik-másik tételben félelmes gesztussal megjelent Beethoven, és hirtelen kétségessé vált, hogy a Rosamundát vagy a Fideliót hallgatjuk-e? Akkor Lanner is eltűnt a háttérből, és döbbenten észleltük, hogy ezeknek az ifjú romantikusoknak Beethoven is kortársa volt. Egy darab európai kultúrtörténet, zenetörténet, művelődéstörténet: ezt jelentette Nikolaus Harnoncourt. De mondhatnám úgy is, hogy a hajdanvolt, és mára elveszett Európát.

Életművét, jelentőségét alig lehet gyarló szavakkal összefoglalni.

Was ist Wahrheit? Ez a címe a két beszédét tartalmazó könyvecskének (Residenz Verlag, 1995) - a pilátusi kérdés életprogramjának is felfogható. Szenvedélyesen és megszállottan kereste az igazságot, életét tette rá, minden lehetségeset és lehetetlent kipróbált. 65 évvel ezelőtt kezdte, amikor könyvtárnyi elfelejtett repertoárt kottázott le kézzel archívumok mélyén, vadászta a régi hangszereket, gambakvartettet alakított, szakadatlanul kísérletezett, és néhány hasonlóan vállalkozó szellemű szövetségessel (felesége, Alice Hoffelner az első és halálig tartó harcostárs) 1953-ban megalapította a Concentus Musicus Wien együttest. Ezt a minden járt út elvetésére, és a zenélés valamennyi aspektusának nulláról való újrakezdésére épített vakmerő életmódot egy darabig sikerült összeegyeztetnie a „hagyományos" muzsikus léttel, a Bécsi Szimfonikusok csellistájaként. Az 1960-as évek végén azonban hirtelen elhatározásra jutott: nem kíván többé rutinszerű produkciók részese lenni. Otthagyta állását, mert két remekmű - Mozart nagy g-moll szimfóniája és a Máté-passió - előadása közben unalmat érzett. Tudta, nem engedheti meg magának, hogy fásultság vegyen erőt rajta a legnagyobb mesterművek megszólaltatása közben; nem hitte el, hogy ezek akár százszorosan ismételt előadása kötelezően unalomba kell hogy fulladjon.

És beindult a kárörvendő, szkeptikus véleményekre ügyet sem vető, herkulesi munka.

A hozzávetőleg 1970 és 1990 közti két évtizedben Gustav Leonhardttal együttműködve, a Telefunken cég számára lemezre vette J. S. Bach valamennyi kantátáját; a Monteverdi-operák diadalútjával megkezdte Jean-Pierre Ponnelle-lel való korszakalkotó kollaborációját; heti rendszerességgel tanított a salzburgi Mozarteumban („A régizene elmélete és gyakorlata").

A teljes zenetörténeti kánont tabula rasa-ként megközelítő szemléletét kiterjesztette a hagyományosan működő nagyzenekarokra: már az 1970-es évek közepén dolgozott a Concertgebouw Zenekarával, ezt követte a nagy áttörés a Bécsi Filharmonikusokkal, később a Berlini Filharmonikusokkal; az 1980-as évektől szoros kapcsolat fűzte az általa annyira szeretett fiatalokból álló Európai Kamarazenekarhoz. Ami a repertoárját illeti, azt hiszem, joggal nevezhető páratlannak. A nagy barokk és klasszikus mesterek után Harnoncourt keze alatt reinkarnációját élte meg Schumann, Bruckner, Offenbach, Smetana, Gershwin (Porgy and Bess, Styriarte 2009, egészében színes bőrű amerikai szólistagárdával, akik határtalan lelkesedéssel dolgoztak a Mesterrel), Johann Strauss (A denevér; A cigánybáró), majd Alban Berg és Bartók.

Mintegy hatvan év intenzív munkájával Harnoncourt úgy élte végig, és úgy közvetítette az európai zenetörténet egészét, mintha az ma keletkezett, sohasem hallott alkotások sorozata volna. A történeti/elméleti források ismerete, az egykorú hangszerek használata pusztán segédeszközök voltak ahhoz, hogy muzsikusi vénája és zseniális fantáziája valóban újrateremtse, primér és elemi erejű felismeréssé avassa minden egyes mű minden egyes előadását. „Amikor zenélek, legalább olyan fontos, hogy el tudjak felejteni mindent, amit tudok, mint amennyire fontos volt megszereznem ezt a tudást. Azt gondolom, semmi sem lehet annyira művészietlen és zeneietlen, mint mikor a zenéből kihalljuk a »tudást«" - nyilatkozta egy rádióinterjúban.

Pedig ez a tudás nem csekély. A történész és humanista gondolkodó Harnoncourt új mércét állított fel a muzsikusok számára: ez a parainesis szerencsére több írásában, könyvében is megjelenik. Álljon itt egy különösen megszívlelendő megfogalmazása:

Ha a zenész azt a feladatot kapja, hogy a teljes zenei örökséget - amennyire ez számunkra érdekes - megszólaltassa, éspedig nem csak a zene esztétikai és technikai oldalát tekintve, akkor meg kell szereznie az ehhez szükséges tudást. Ezt semmiképp sem lehet elkerülni. A múlt zenéje a történelem változásai, a jelentől való távolsága és a saját korától való elszakítottsága által egészében véve idegen nyelvvé vált. Egyes aspektusai lehetnek időtlenek és örökérvényűek, a kifejezésmód azonban korhoz kötött, és csak akkor találhatunk rá újra, ha valamiképpen lefordítjuk a mai kor számára. ... Tudnunk kell, hogy mit akar a zene mondani, ahhoz, hogy felismerjük, mit akarunk mi mondani vele. Vagyis az érzelem és az intuíció mellett meg kell jelennie a tudásnak.1

Kompromisszumot nem ismerő művészi elképzeléseit a meggyőzés és megértetés eszközeivel valósította meg muzsikustársaival, zenekaraival. A diktátori, agresszív hajlam teljességgel hiányzott belőle. A halála után megjelent ezernyi visszaemlékezés szinte mindegyike személyiségének a mélységes humánumát emeli ki, a legnagyobb szeretet és tisztelet hangján. A legméltóbb sorokkal talán a fiatalabb pályatárs, Jordi Savall búcsúzott:

A zene Óriása hagyott itt bennünket, egyike az utolsóknak a historikus zene felfedezésének és megújításának rendkívüli úttörői közül. A nagy Mester, Nikolaus Harnoncourt úgy marad szívünkben és emlékezetünkben, mint aki hasonlíthatatlan életpéldát állított elénk, aki szenvedélyes erővel keresett és fedezett fel újra méltatlanul elfeledett műveket, szerzőket, repertoárokat, az Erzsébet-kori zenétől minden idők legnagyobb remekműveiig. Karizmája és humanizmusa felvételein keresztül tovább fog élni, csakúgy mint gondolatai, melyek egyre inkább, és mindig újra buzdítani és inspirálni fognak a szellemi megújulás és zenei növekedés útjának a követésére, amelyért annyit harcolt és dolgozott.2

A Habsburg főnemesi származású karmestert - végakarata szerint - annak a kis salzkammerguti helységnek a temetőjében helyezték örök nyugalomra, ami szeretett és békés otthona volt. A családon és néhány meghívotton kívül St. Georgen im Attergau plébániaközössége kísérte utolsó útjára. }

JEGYZETEK

1. N. Harnoncourt, Musik als Klangrede: Wege zu einem neuen Musikverständnis (Salzburg és Bécs, Residenz Verlag, 1982); ford. Péteri Judit, A beszédszerű zene (Bp., Editio Musica, 1988), 23.
2. http://styriarte.com/reaktionen/

NIKOLAUS HARNONCOURT Marco Borggreve felvétele