Az ilyen születésnap köszöntő címek mögé még néhány éve odaírták: éves. Lassan kikopik ez a szokás, mintha így kevésbé lenne teher a viselőjének. Mintha csak épp a fiatalos lendület kanyarított volna valamiféle számot a név mögé, szinte nincs is jelentősége mekkora az. Ungár István esetében egyébként tényleg nincs. Alig változott 28 éves kora óta, amikor először találkoztunk, talán a haja kicsit mákosabb. Csak tévedés lehet a szám, anyakönyvi baki. Ha magam is belegondolok, hogy négy évtizede jártam hozzá a Kölcsey Gimnáziumban énekórára, nem hiszem el, annyira friss az emlék. A számolási tévedésre persze nagyon is van esély, a matekórákat nem látogattuk olyan lelkesen, mint az Ungár-órákat.

Minden korszaknak vannak kiemelkedő tanáregyéniségei, és feltehetően minden tárgyból így van ez. Hogy a magyar gimnáziumi zeneoktatás több mint négy évtizedig meghatározó tanára Ungár Isván volt, az bizonyos. Lehet, hogy mások is voltak ilyenek, nem tudom. Csak érzem, hogy nem valószínű.

Ungár István a Kölcseyben kezdte pályafutását, két évtized után a Fazekasban folytatta, onnan ment nyugdíjba. Nem vándormadár. Mindig végzett karnagyi munkát is a gimnáziumaiban, és másutt is, tanított a Kórusiskolában. Az utóbbi években számos előadást tart különféle helyken, rendszeresen ír a Parlandófolyóiratba, tehát dolgozik. De nem tanít. Mert egy ostoba törvény természetesen saját szándéka ellenére nyugdíjba kényszerítette az első adandó pillanatban.

Az Ungár-órák nem énekórák voltak, hanem zeneórák. Zenetörténet-órák. Kultúraórák, a legszélesebb értelemben. Intelligenciaórák, etikaórák, bölcsességórák, szépségórák, jobb-emberré-válás-órák.

Ungár István elérte, hogy ne kelljen osztályoznia (óh, felrémlik, ahogyan gimisként aláírogattuk a beadandó különleges engedély-kérvényeket Aczél elvtárshoz). Elérte, hogy ne kelljen énekelni az órákon annak, aki nem akar. Hogy azt taníthassa, amit fontosnak tart. Sőt azt is elérte akkoriban, nagy nehezen, hogy egyáltalán maradhasson legalább heti egyetlen órája egy-egy osztályban. Amikor csak nulladik órában lehetett zeneórát tartani, reggel 7-től, mindig sokan jöttek. Sportszakos, vagy sok mindenből felmentett diákoknak sem jutott eszükbe ellógni. Néma csönd volt, a kamaszkori fegyelmezetlenségi szolgálatot mindenki elfelejtette egy órára. A délutáni zeneszakkörök zsúfolásig megtöltötték a KISZ-klubot. Azután az iskolatársak hamarosan elkezdtek feltünedezni a Zeneakadémia koncertjein, az Operában, a lemezboltokban. Összekacsintással köszöntünk egymásra, ilyenkor még a felsőbb évfolyamosok, korábban végzettek is visszabiccentettek. Ha jóval később szóba került az iskola, mindig az Ungár került szóba elsőnek, ő lett a nosztalgia legfőbb tárgya.

Mit csinált Ungár István, hogy ilyen hatása volt a diákjaira? A jelenség látszólag külsőséges elemekkel indult: hajszálpontos órakezdés, és befejezés. Ha nem jött ki a 45 perc, akkor a csengőóra volt pontatlan. Az öltönyben való megjelenés. A diákok nevének ismerete, annak ellenére, hogy nem kellett osztályoznia. Ezek csak a hozzállást jelezték, de természetesen a szakmai háttér volt a fontosabb: fölényes tárgyismeret, olyan anyag megtanítása, és úgy, ami érdekli a középiskolásokat. A rengeteg zenei példa megmutatása. A lemezjátszó-korszakban barázdapontosan eltalálta, mit kíván idézni, épp oda tette a tűt, ahova kellett.

De volt még valami, valami páratlan, ami természetesen a legfontosabb. Körül lehet írni: a vibráló, izzó, sőt ez sem túlzás, lánglelkű jelenlét. Továbbá az „Ügybe" vetett hit ereje. Maga is emlegette olykor az Ügyet, nagy betűvel. Már-már mosolyogtunk rajta, de az alkotói és emberi minőségben való rendíthetetlen bizalom olyan ereje áradt Ungár Istvánból, hogy az ajakhúzás áhítattá változott. „Ügy" volt, mindennél fontosabb ügy. A teremtéssel ekvivalens: a Máté-passió nyitókórusának orgonapontja, Barrabás szűkszeptimje, a 9. szimfónia üres kvintje, az op. 110-es Asz dúr szonáta zárófúgája, „ahol a süket mester ököllel dörömböl a mennybolt kapuján, és ott, akkor, az Asz-dúr csúcsakkorddal meg is nyílik előtte!" A Halál és a lányka dúr fordulata, Hans Sachs szerelmi lemondásának nagysága, a Bydlo vontatott vánszorgása, Judit C-dúr sikolya, majd jeges suttogása az ötödik ajtó generálpauzájában: szép és nagy a te országod.

Ilyen, középiskolában lehetetlen témák késztették odafigyelésre, csöndre, gyakran áhítatra a gyerekeket. Ilyen tartalmú órák csináltak koncertlátogatót a növendékek százaiból. Ilyen órák térítettek zenei pályára sokakat a gimnazisták közül.

Kékszakállú országa nem nagy és nem szép, véresek a falak, könnyből vannak a tavak. Ha több olyan tanár és ember lenne, lehetne, mint Ungár István, nem így lenne. }