Szerencse, ajándék és kivételes alkalom olyan muzsikus világnagyság mesterkurzusán részt venni, akit a szakma a világ első tíz élenjáró zongoraművésze között tart számon, s akit egyben a hazai és nemzetközi zenésztársadalom rendkívüli és osztatlan tisztelete övez. Bartók Béla egykori budapesti lakhelye, a Bartók Emlékház adott otthont Kocsis Zoltán Bartók zongoraműveire koncentráló mesterkurzusának.

Bár a többszörös Kossuth-díjas zongoraművész-karmester maga jelentette ki a mesterkurzusokról, hogy azok önmagukban tulajdonképpen semmit sem érnek, mivel a növendék számára képtelenség egyetlen kiragadott órában az adott műről, a zenei, technikai problémák megvalósításáról, gyakorlásáról mindent részletesen megtudni, hiszen a zenei fejlődés értelemszerűen komplex, többlépcsős, hosszú évekig tartó folyamat - mégis, e két nap tanítása kétségbevonhatatlanul alapos ízelítőt adott mind a tizenegy aktív szereplőnek, továbbá az ide sereglő, többségében muzsikus érdeklődőknek, akik - a zenei intelmek befogadására szívüket-lelküket kitárva - fogadták Kocsis előadóművészi nagyságából, zsenialitásából, legendás zenei hallásából fakadó észrevételeit, megjegyzéseit, szakmai instrukcióit. Ezek szorosan érintették a gyakorlás, a dinamika, az artikuláció, a tempó problémaköreit, s így mindannyian - jó néhány intenzív órán keresztül - képet kaphattunk az autentikus Bartók-interpretáció mibenlétéről.

A kurzusra konzervatóriumi, egyetemi és doktorandusz hallgatókból, valamint zongoraművészekből álló kis csapat gyűlt össze, hogy alaposan felkészülve, szinte mindent „egy lapra" feltéve, mindannyian megpróbálják tudásuk legjobbját kihozni a nagy tekintélyű mester előtt. Köszönet a tanároknak, akik lelkiismeretesen segítették a zongoristák felkészülését.

Az igazat megvallva, a kurzus egészét tekintve szerencsésebb lett volna, ha egy kicsit tágabbra nyílik a jelentkezők hozott repertoárja. A résztvevők többnyire gyakran játszott darabokkal rukkoltak elő. Megjegyzem ugyanakkor, az is nyilvánvaló, hogy a bartóki életműben található megannyi interpretációs feladat megvalósítása, zenei értéke nem az előadói gyakoriság, népszerűségi faktor alapján mérhető. A művek listája kilenc remekművet tett ki (némelyik darab több előadásban is elhangzott): Tizenöt magyar parasztdal, Kis szvit, Három csíkmegyei népdal, Allegro barbaro, Szonáta, op. 14-es Szvit, Három etűd, Szonatina, Két román tánc.

Kocsis fantasztikusan releváns szakmai instrukciói közül az interpretációk során leginkább a bartóki „hiteles egyszerűség", valamint a „kohézió" került reflektorfénybe. Egyre-másra kerültek előtérbe olyan, a művek megértését, megvalósítását érintő szakmai szempontok is, melyek a magyar hangszeres zenepedagógia örök témái, például a koncentrálás, a különböző érzetek begyakorlása, a billentési módok, a szigorú kottahűség, a hangok, ütemrészek, ütemek, egységek összetartozása, az ívek összefogása, az artikulációk értelmezése, a harmóniai gondolkodás, a pedál kezelése, a dinamika, a tempójelzések, a tempóváltás, az átmenetek, a szerzői utasítások értelmezése, az önkényes zenei értelmezések száműzése. Kocsis külön kiemelte a koncentrált mindennapi gyakorlás, a tudatos kísérletezés igényének fontosságát. A különböző produkciókból és reakciókból csakhamar kiderült, ki tartozott azok közé, akik kissé elnagyolva, felületesebben viszonyultak a művekhez, s kiről feltételezhető inkább a kísérletező, koncentrált otthoni munka.

A két nap folyamán világossá vált, amit eddig is tudtunk: Bartók műveinek helyes értelmezése és interpretációja nem könnyű feladat. Mindannyian tudjuk, hogy ezen a területen tanárainkra - az alap-, közép- és felsőfokon egyaránt tanító hazai zongoratanár-társadalom egészére - nem kis pedagógiai felelősség hárul. Kocsis rávilágított az alaposság, az érzékenyebb zenei hallás, a precíz kottaolvasás, az összpontosítás fontosságára: mindezek fontos összetevői a Bartók-művek minőségi tanításának.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Bartók életmű egyik legkiválóbb ismerőjének és tolmácsolójának számító Kocsis intelmei mindenkinek szóltak, kortól, iskolai végzettségtől, tudásszinttől függetlenül. Két napon át diáknak, tanárnak egyaránt megtisztító, „gyógyhatású tanfolyamnak" voltunk tanúi, mely Bartók zongoraműveinek interpretációs félreértései, problémái körül hivatott rendet tenni, s mely végül - a visszajelzések alapján - bámulatosan inspiratív hatással volt a tanulni kívánókra. A mesterkurzust a második nap estéjén gálahangverseny zárta. A szereplők bátorságukat összeszedve, fáradtságot nem kímélve mindent megtettek annak érdekében, hogy immár kicserélt, „átmosott" előadásban szólaljanak meg játszott darabjaik.

Bartók életszemléletének fontos részét képezte az ifjúság támogatása, a komponista szigorával, egyszerűségével, rendszeretetével, kérlelhetetlen következetességével, tisztaságával és emberségével valószínűleg örömmel nyugtázta volna azt a kezdeményezést, hogy műveit a világ egy kicsi, különleges atmoszférájú szegletében, épp utolsó budai lakásán játsszák, s nemcsak ezen a kurzuson, hanem az Emlékház meghirdetett hangversenyein is.

A Ház rendezvényeinek jelentőségét elsősorban abban látom, hogy azok növelik a Bartókot ünneplő, Bartókra emlékező, életművét előtérbe helyező, minőségi zenei események számát, melyekből amúgy országosan kevés akad. Az emlékezetes „Bartók-események" gyakorisága egy-egy jelentősebb kezdeményezéstől eltekintve (pl. zongoraverseny, szeminárium, hangverseny) nincs arányban azzal, amennyit a szerző méltó tisztelete és átörökített értékei nálunk ezt szükségessé tennék...

Köszönettel tartozom egykori tanáromnak, Kocsis Zoltánnak, hogy február 10-11-én elfogadta a meghívást, és egyúttal örömmel jelenthetem be, hogy november 20-21-én ismét ellátogat a Bartók Emlékházba, hogy tudásával egy újabb Bartók-mesterkurzus keretében segítse a fiatal zongoristanemzedék egy csoportját, akik számára várhatóan ismét ugyanaz lesz a szerep és tanulság: Bartókot játszani megtisztelő feladat, élvezetes tanulás és egyben erkölcsi megújulás! }