- Miután három évvel ezelőtt nyugdíjba ment a Fesztiválzenekartól, megalapította ügynökségét. Igazi one-man show: négy művészt képvisel, egymaga dolgozik, ami arra utal, hogy nem valami hatalmas iroda lebeg a szeme előtt.

- A one-man show fedi a tevékenységemet, még titkárnőm sincsen. Valóban négy művészt képviselek, egy karmestert, Hamar Zsoltot, Baráti Kristóf hegedű-, Várdai István cselló-, valamint Várjon Dénes zongoraművészt. Ők az állandó „ügyfeleim", de az ő képviseletükön túl vállalok ad hoc feladatokat is. Jó lelkiismerettel ennél több művészt nem tudnék vállalni. Elég sokan megkerestek ugyan, de nemet kellett mondanom nekik. Viszont én hoztam el legutóbb Pestre és Pécsre Mihail Pletnyovot és az Orosz Nemzeti Zenekart, és szerveztem Joshua Bell, Steven Isserlis és Tabea Zimmermann magyarországi fellépését. Ami a cég nagyságát illeti: én ebben a méretben gondolkodom. Elég határozott elképzeléseim vannak arról, hogy hogyan kell jól impresszálni művészeket. Ez időigényes elfoglaltság. Ahhoz, hogy az ember igazán lelkiismeretesen csinálja, nem titkárnők és asszisztensek kellenek, hanem kapcsolati tőke, a személyes kapcsolatok, ismeretségek, a találkozók játszanak nagy szerepet. Ez a munka kitölti a munkanapomat, sőt többet is elvesz az időmből. Amikor nyugdíjba mentem, úgy gondoltam, hogy most majd egy kicsit lazítok. Ebben tévedtem, mert ez minden, csak nem lazítás.

- Azt mondta, határozott elképzelései vannak a jó impresszálásról. Összefoglalná ezeket néhány pontban?

- Ennek nagyon sok eleme van. Az egyik legfontosabb, hogy voltam olyan önző és csak olyan művészeket választottam, akikben százegy százalékig bízom. Tudom, hogy nem egyszerűen jók, hanem különleges minőséget képviselnek. Ahhoz ugyanis, hogy hatásosan érvényesítsem az érdekeiket, nekem magamnak feltétel nélkül hinnem kell bennük, egy percig sem lehetnek kétségeim. A siker alapja természetesen az, hogy a művésznek nagyon jónak kell lennie. Ez azonban korántsem elég, hiszen a nemzetközi zenei világban sok példát látunk arra, hogy valaki ragyogó művész és nem fut be olyan nagy karriert, amilyenre a művészete predesztinálná.

A következő elem a személyes kapcsolattartás. A Fesztiválzenekarnál húsz évig az asztal túloldalán ültem és láttam, hogyan impresszálják az ügynökségek azokat a művészeket, akiket igyekeztek eladni nekünk. Olykor fogtam a fejem. Akkor még álmomban sem jutott volna az eszembe, hogy egyszer majd én is ezt fogom csinálni, de azt gyakran láttam, hogyan nem szabad művészeket képviselni. Igazgatóként az ember kapott naponta harmincöt levelet vagy e-mailt, amelyekből kiderült, hogy mi mindent csinál mostanában a zseniális hárfaművész, a levél mellé esetleg küldtek még egy CD-t vagy egy youtube-linket. Ilyen ajánlatok elmondhatatlanul nagy számban érkeztek, úgyhogy egymást oltották ki. Ez a módszer nemigen működik. A lényeg a személyes kapcsolattartás, az a kapcsolati tőke, amit húsz év alatt gyűjtöttem. Az ember másképp ajánl egy művészt a Carnegie Hallnak vagy a bécsi Musikvereinnek, ha tudja, kit kell megszólítania, ki a kulcsember. És nem hátrány, ha ennek a kulcsembernek, aki a döntéseket hozza, van valami emléke rólam, pozitív benyomást tettem rá. Így akkor is megbízik bennem, ha az általam ajánlott embert nem ismeri, de ad a szavamra és megbízik bennem. Rengeteget utazom és igyekszem mindenkivel személyesen tárgyalni. A művészeimnek nem csak a magyarországi koncertjein vagyok jelen, de külföldre is elkísérem őket legfontosabb fellépéseikre. Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy élvezem a játékukat, a másik, hogy ezek a hangversenyek jelentik az igazi lehetőséget arra, hogy személyes találkozásokon segítsem a művészt.

Nagyon fontos eleme a munkának, hogy az impresszáriónak a vele dolgozó művészekkel kapcsolatban legyen határozott stratégiai terve. Mert hiába szerez az impresszárió elegendő számú koncertet a művésznek, és hiába arat az illető művész produkciója nagy kritikai és közönségsikert, ha ő maga közben nem érzi igazán jól magát velük. Mondok egy példát: Várjon Dénest én ma nemzetközi viszonylatban is az egyik legjelentősebb zongoraművésznek tartom. Mindig is csodáltam , és fesztiválzenekaros éveimben ha csak tehettem, igyekeztem hívni őt. Miközben külföldi elismertsége fantasztikus, a legrangosabb sorozatokba, fesztiválokra hívják, de többnyire kamarazenészként. Persze a partnerei sem akárkik, hiszen Tabea Zimmermanntól Steven Isserlisig és Jörg Widmannig, Joshua Belltől Leonidas Kavakosig és másokig a legnagyobbakkal játszik rendszeresen. Ennek köszönhetően Dénest a világban elkönyvelték nagyszerű kamaramuzsikusként, a szólistakarrierje viszont háttérbe szorult, Magyarországon pedig - ahová ezek a nagyszerű külföldi partnerek ritkán jutnak el - nem úgy tartották számon, ahogy pedig megérdemelné. Nekem a szakmai kihívást az jelentette, hogy ezen a fantasztikus pályán egy kicsit módosítsuk a hangsúlyokat, hogy Dénes még elégedettebb és boldogabb legyen. Ehhez kellett különböző "célirányos" projekteket kitalálni. Ilyen volt például a Beethoven-zongoraverseny-sorozat. Miután hangversenyen eljátszotta őket - óriási sikerrel- , most felvételt is készít belőlük a Hungarotonnál. Schiff András mellett ő lesz az egyetlen olyan magyar zongoraművész, akivel ilyen lemez készül. Most, hogy ezek a változások megtörténtek a pályáján, egyre gyakrabban olvasni kritikákban, hogy mindenki tudta, milyen ragyogó művész Dénes, de most mintha más dimenziókba került volna. Ő maga pedig hallhatóan nagyon jól érzi magát karrierje e kiteljesedő szakaszában.

- Miben különbözik egy-egy művész itthoni és külföldi impresszálása?

- A saját hazájában minden művésznek - már csak logisztikai okok miatt is - általában több koncertlehetősége adódik, mint külföldön. Világéletemben azt vallottam, hogy nem szabad arisztokratikusnak lenni, a művész tartozik annyival saját országának, nemzetének, országa zenei életének, hogy ne derogáljon neki esetleg olyan hazai zenekarral is fellépni, amelyik nem tartozik a világ élvonalába. Szerencsére ebben az összes általam menedzselt művész egyetért velem és szívesen jár vidékre is  koncertezni, nem csak a vezető zenekarok sorozataiban vállalnak fellépést. Könnyebb egy művészt abban az országban impresszálni, ahol él, ahol sokan ismerik őt. Külföldön egy kicsit nehezebb ez a munka, egy kevésbé ismert „terméket" kell eladni. A magyarországi honoráriumok szerényebbek a külföldieknél, de ez egyik művészemnél sem elsődleges szempont. Sőt, gyakran ingyen is vállalnak fellépést, ha úgy gondolják, hogy fontos és nemes az ügy. Hamar Zsolt kivételével sokat lépnek fel a hazai közönség előtt. Zsolt Wiesbadenben főzeneigazgató, ami rendkívül sok elfoglaltsággal jár, csak néhány vendégszereplésre futja az idejéből, de így is járt az Orosz Nemzeti Zenekarnál, a Stuttgarti Filharmonikusoknál, a Maggio Musicale zenekaránál. Logisztikailag az internet korában nincs különbség a hazai és külföldi  hangversenyrendezőkkel való kapcsolattartásban.

- Az impresszálás, és a zenei élet mindennapos gyakorlata iránt érdeklődő laikusként egyik alapolvasmányom Schulhof Bella könyve volt, amely egy mára valószínűleg letűnt korszakot idéz. Az imént ironikus hangsúllyal „termékeladásról" beszélt. Azt hiszem, ez a kifejezés jól mutatja, hogy a többihez hasonlóan ez a szakma is nagyot változott...

- Nekem már Fesztiválzenekar-igazgatóként is nagyon rossz véleményem volt az impresszárió-szakma eliparosodásról. Sosem értettem meg például, hogy hogyan számol el a lelkiismeretével az az impresszárió, aki valamelyik nagy cégnél dolgozik. Ezeknél az ügynökségeknél van 17 hegedűs, 23 zongorista és 18 karmester. Emlékszem, amikor jöttek ezek a kollégák a Fesztiválzenekarhoz, hogy rábeszéljenek valaki meghívására, láthatóan ők is zavartak voltak. Hiszen ha van 23 zongoristád, és tudod, hogy a zenekar ezek közül egyet fog meghívni, 22 művésszel a saját ügynöke szúr ki. Ők ezt a létező és nagyon gyakorlatias problémát úgy oldották meg, hogy odatették elém a prospektust, benne az összes zongorista nevével, de ők egyet sem ajánlottak. Gondolták, Körner úr majd csak talál köztük szimpatikusat, akit meghív. A nagy nemzetközi ügynökségek megjelenésének egyik következménye a személytelenség. Sok művésszel dolgoznak és nincs idejük az egyénre, a személyre szabott munkára. Amikor először arra gondoltam, hogy ügynökséget hozok létre, megfogadtam, hogy egy csellistát, egy hegedűst és egy zongoristát vállalok csak, és akkor jó lesz a lelkiismeretem, jól fogok aludni. Őszintén szólva nem is értem, hogy ezt mások másképp csinálják.

- Vissza a termékeladáshoz: naponta látunk olyan karriereket, amelyek csakis, vagy legalábbis nagyrészt zenén kívüli szempontok érvényesülésének köszönhetők. Lang Lang sikerét alighanem az magyarázza, hogy általa be lehet törni a kínai piacra...

- Ez azért nem teljesen új jelenség. Korábban is létezett ez a gyakorlat, amikor megpróbálnak külsődleges eszközökkel rásegíteni a karrierre. Létezik olyan zongorista, aki roppant fotogén, és azzal vált híressé, hogy állítólag farkasokkal alszik, egy másik piros zokniban lép fel, egy harmadik művész fantáziajelmezekben lép fel. Ezek trükkök, de beválnak: az illetőket sok helyre meghívják, bár azért az nem mindegy, hogy hová, milyen rangú helyekre.

- Azért ez nem teljesen igaz: a farkasos hölggyel Boulez is dolgozott, Lang Lang pedig most készített lemezt Harnoncourt-ral.

- Persze, némelyikük tényleg jó muzsikus, nem is szorulna rá az ilyen segédeszközökre, de tény, hogy nem csak a közönséget, a szakmát is be lehet csapni, meg aztán a koncertrendezőknek elemi érdekük, hogy elkeljenek a jegyek, márpedig ahová az említett művészeket meghívják, ott el fognak kelni a jegyek, mert az egyikükről azt írják az újságban, hogy farkasokkal alszik, másikuk egzotikus jelenség: ez olyan emberek érdeklődését is felkelti, akik különben nem mennének el a hangversenyre. Ez egy létező probléma, amellyel a szakma minduntalan szembesül. Egyébként ennek leginkább a pályakezdő művészek isszák meg a levét, hiszen addig, amíg nem lesz neve valakinek, nem hívják a koncertrendezők, márpedig akit nem hívnak a koncertrendezők, annak nem lesz neve. Szerencsére a koncertrendezők között is akadnak olyanok, akik missziójuknak tekintik, hogy a fiataloknak fellépési lehetőséget biztosítsanak, külön sorozatokat szerveznek nekik. Szóval azért nem mindenki próbálja csak a közönségigényt kielégíteni, de tény, hogy a hangversenyrendezők munkájában hangsúlyosan jelen van ez a kommerciális szemlélet. Magyarországon egyébként ebből a szempontból nem olyan rossz a helyzet, hogy a hazai közönség nem mondható naprakésznek, az emberek nemigen tudják, kik az igazán jó művészek, illetve jelentős késésben, legalább tíz éves lemaradásban vannak azt illetően, hogy kinek a koncertjére érdemes igazán elmenniük.

- Azóta ismerjük egymást, hogy elkezdett dolgozni a Fesztiválzenekarnál. Láttam az elkötelezettségét, az odaadását és a rámenősségét. Mit tapasztal, az ön szakmájában vannak olyan fiatalok, akikről azt gondolja, jó impresszáriók lesznek majd?

- A mindennapi életben rengeteg lelkes, elkötelezett fiatalt látok. A zenei életben ugyancsak. A magyarországi impresszáriókat illetően ezt már nem tudom elmondani, de ennek az az oka, hogy ebben a szakmában nagyon kevesen dolgoznak. Bíró Csilla ügynökségén kívül nem is igen tudok más példát. Sok művész magát impresszálja és a zenekaroknál Magyarországon bevett gyakorlat, hogy az együttes mellett egy-egy olyan szakember dolgozik, akinek az impresszálás a feladata. Olyan önálló ügynökség, amely művészlistával dolgozik, nagyon kevés van. Ha tehát az a kérdés, hogy a mai fiatalok között látok-e olyat, akiben ifjabb kori magamat vélem felfedezni, akkor a válaszom az, hogy sajnos nem látok.

- Ez a szakma nem alakult ki Magyarországon abban a formában, ahogy a nálunk boldogabb országokban működik?

- Nem. A vezető magyar művészek többsége már nagyon fiatalon leszerződött egy-egy nyugati ügynökséghez, és akadnak olyanok, akik önmagukat impresszálják, és ezzel elégedettek is. Az is széles körben bevett gyakorlat, hogy egy-egy művész több ügynökség listáján is szerepel. Ezek az ügynökségek azonban gyakran passzívak. Ha valaki megkeresi őket, hogy meghívná X vagy Y művészt, akkor lebonyolítják a szervezést, de nem keresik az illető számára az új lehetőségeket. A mi szakmánk hiányszakma Magyarországon, bár azért azt is hozzá kell tennem, hogy olyan rangú művész sincs sok idehaza, akit a nagy nemzetközi siker reményében impresszálni lehetne.

- Impresszárióként viszonylag későn, nyugdíjas korában lépett színre. Hogy képzeli az ügynöksége és a saját jövőjét? Milyen tervei vannak?

- Hatvannyolc évesen az ember már nem tervez ötven évre előre. A  Fesztiválzenekarnál töltött húsz évemnek minden percét élveztem, nem az járt a fejemben, hogy milyen jó lesz majd, ha nyugdíjba mehetek. Az impresszálást amolyan levezetésnek gondoltam, olyan munkának, ami örömet szerez majd, és kihívásnak, hogy megmutassam, igenis Budapestről is világsikerre lehet vinni művészeket, és hogy nem igaz, hogy el kell innen mennie annak, aki világkarriert akar befutni. Izgalmas feladatnak, játéknak tekintem a munkám. Amíg élvezem, és örülök a művészek sikerének, addig mindenképpen folytatni akarom. Három napja Padovában hallgattam Várdai István koncertjét, aki ott egy nagyon színvonalas kamarazenei koncertsorozatban lépett fel, a hét végén New Yorkba repülök, ahol Baráti Kristóf a Carnegie Hallban debütál. Nem tervezem az ügynökség bővítését, nincsenek hosszú távú terveim, de amíg jól érzem magam ebben a szakmában, addig mindenképpen csinálni fogom. }