{ CSENGERY KRISTÓF

Schellenberger,
MÁV Szimfonikusok

Az évad végén kitűnő szólistavendégeket látott vendégül a MÁV Szimfonikus Zenekar: Perényi Miklós, Menahem Pressler, Hansjörg Schellenberger - utóbbi két koncerten is fellépett. A hatvanhat esztendős oboaművészt nem kell bemutatni: hangszerének egyik legkiválóbb játékosa volt az elmúlt negyven évben, nem véletlenül töltött el 1977 és 2001 között negyedszázadot a Berlini Filharmonikusok szólamvezetőjeként - előbb Karajan, majd Abbado alatt. Amióta búcsút intett az együttesnek, szólistaként, kamaramuzsikusként és karmesterként járja a világot. Mielőtt bárki megróná, mert „hangszeres teljesítményének hanyatlása idején vette kézbe a karmesteri pálcát", illik leszögezni: Schellenberger oboázását ma is ámulva hallgatjuk, hanyatlásnak nála semmi jele - és már stúdiumait is részben karmesteri szakon folytatta a Musikhochschule München hallgatójaként.

Mint említettem, két estén lépett fel a MÁV Szimfonikusokkal - de korántsem azonos műsorral. Az első hangverseny a Zeneakadémián zajlott, ez volt a zenekar hozzájárulása az évad Strauss-megemlékezéseihez, műsoron két szimfonikus költeménnyel és köztük a ritkán hallható, kései Oboaversennyel. Ezt a koncertet Csaba Péter vezényelte, Schellenberger „csak" szólistaként lépett pódiumra - és ez volt a két koncert közül a jobb. Szívem szerint erről számolnék be, azonban a másik eseményről írandó kritikára kaptam felkérést. Ez sokkal kevésbé egyenletes színvonalú teljesítményt hozott - igaz, zenekar-pedagógiailag mindenképpen ez a program volt az érdekesebb. E második estén Schellenberger a műsort egy-egy Mozart-, illetve Haydn-szimfóniával keretezte, a keretben pedig a zenekar fúvós együttessé redukálódva egy Mozart- és egy Gounod-kompozíciót helyezett el - természetesen mindkét mű első oboaszólamát Schellenberger játszotta.

A műsor bevezetője nem volt más, mint Mozart legelső szimfóniája, a K. 16-os Esz-dúr. Megilletődve hallgatunk egy ilyen darabot, még akkor is, ha a nyolcéves Wolfgang „londoni szimfóniái" (lám, ő mindjárt ezekkel kezdte...) jó részének autográfja elveszett, más esetekben a megmaradt kézirat arról tanúskodik, hogy Leopold besegített a komponálásba. E szimfónia kézirata történetesen megvan, és az irodalom sem vonja kétségbe Mozart szerzőségét - de hát apai segítség akkor is elképzelhető, ha a kézírás nem tanúskodik erről. Nem is ez az izgalmas, hanem valami más. A kellemesen Christian Bachos, vonzó dinamizmussal, feszes ritmikával és élénk crescendókkal előadott, háromtételes mű Andante középtételében megszólal az a dó-re-fá-mi motívum, amelyet Mozart-monogramként ismer az utókor, s amely a Jupiter-szimfónia fináléjának (is) alapja. Így keletkezik tematikus híd K. 16 és K. 551, az első és az utolsó Mozart-szimfónia között. Machaut rondója jut eszünkbe, mely így kezdődik: ma fin est mon commencement - de így folytatódik: et mon commencement ma fin...

Ez a fellépés is bizonyította, hogy a MÁV Szimfonikusok olyan periódusát éli, mikor nagy eltérés mutatkozhat két koncert között, attól függően, ki vezényel. Csaba Péter képes összerántani az együttest, és legtöbbször a vonóshangzást-intonációt is sikerül kitisztítania. Schellenberger hiteles tempókat vesz, ritmikailag kitűnően egyben tartja a produkciókat, munkáját biztos stílusértelmezés és karakterizálás jellemzi - de keze alatt mind a Mozart-, mind a műsor végi Haydn-szimfóniában (c-moll, Hob.I:52) sokszor volt salakos a vonósok tónusa és hamis az intonációjuk. Viszont remek kamaramuzsikálást hozott aktív vezetésével a két fúvós mű, Mozart c-moll szerenádja (K. 388) és Gounod Kis szimfóniája - utóbbi a mozarti apparátust (két-két oboa, klarinét, fagott és kürt) a kor nagy fuvolása, Paul Taffanel kedvéért egy szép rajzú fuvolaszólammal koronázza meg. A MÁV Szimfonikusok fúvós válogatottja (Párkai Krisztina - fuvola, Kőrösy Miklós, Berta Beáta ­- oboa, Sándor János, Sólyomi Pál­- klarinét, Franczia Zsolt, Falusi Melinda ­- fagott, Kováts Imre, Farkas Tamás ­- kürt) európai színvonalon muzsikált. (Június 4. - Festetics-palota. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar }

Merbeth, Steinberg, BFTZ

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara remekül megtervezett műsort adott Richard Strauss születésének 150. évfordulója alkalmából. Az együttes új elnök-karnagya, Pinchas Steinberg először elvezényelt egy művet a tizennyolc éves zeneszerző műhelyéből (Szerenád 13 fúvós hangszerre, op. 7 - 1881/82), majd elhangzott a hattyúdal, a Négy utolsó ének (1946/48). Az oeuvre két szélső pontja került így egymás mellé, a kettő között több mint hatvan esztendő távolsággal. A szünet után pedig megszólalt az életmű egyik érett kori csúcsa, az Imígyen szóla Zarathustra (1896). Hangszeres muzsika állt párba vokálissal, kamarazenei faktúra késő romantikus mamutzenekarral, korai késeivel. Szellemes, elgondolkodtató koncepció.

A Szerenád előadása ugyanarra volt alkalmas, amire a MÁV Szimfonikusok koncertjén a Mozart- és a Gounod-mű: kamarazenei körülmények között egy személyesebb produkció lehetőségét kínálni a fúvósoknak, felmutatva érzékenységüket és kreativitásukat. A mű klasszicizálóan nyugodt kezdete a hangszerapparátus azonossága ellenére nem Mozartot, inkább a fiatal Mendelssohnt, majd Brahmsot idézi. A fúvósok tiszta, fényes, telt hangzása megteremtette az egyetlen hosszú tételből álló darab békés, emelkedett atmoszféráját. Steinberg csak annyira vezényelte a művet, amennyire feltétlenül szükséges volt - inkább hagyta kamarazenélni a játékosokat. Helyes volt a Szerenádot műsorra tűzni: így a Kocsis által betanított Aus Italien és Úrhatnám polgár-szvit, meg a MÁV Szimfonikusok és Schellenberger által abszolvált Oboaverseny után ismét a straussi életmű egy kevéssé méltányolt értéke felé fordult a figyelem.

A Négy utolsó ének nemzetközi presztízsű szólista hangján csendült fel: Ricarda Merbeth szopránját nemcsak a berlini, bayreuthi, bécsi (milánói, párizsi, müncheni, zürichi, tokiói, New York-i) közönség, de a budapesti is hallotta már: a Wagner Napok Lohengrin-produkciójának Elza szerepében. Kiművelt orgánum, intakt állapotban, korrekt szólamtudás, a dalok plasztikus kidolgozása - nem keveset kaptunk. A legfontosabb azonban hiányzott: Merbethnek nincs vevőberendezése ama különleges pszichikai állapot iránt, mely a ciklus szövegi fundamentumát alkotó három Hesse- és egy Eichendorff-költeményből elvéthetetlenül sugárzik, s amely a földi lét végéhez érő, az örökkévalóság kapujában álló lélek érzéseinek fájdalmas-rezignált, ugyanakkor titokzatosan várakozásteli ambivalenciáját fejezi ki. Előadásmódja kifinomult volt és visszafogott - ide azonban átszellemültség és megrendültség kellett volna, úgy, ahogyan Renée Fleming, Kiri Te Kanawa vagy Elisabeth Schwarzkopf énekli Strauss ciklusát. Nincs engedmény: a hallgatónak éreznie kell: a Vier letzte Lieder a zenetörténet egyik nagy pillanata, mint a Máté-passió vagy a Missa solemnis. Ezúttal ezt csak tudtuk - de nem élhettük át.

Félreértés ne essék: a Négy utolsó ének előadása abszolút korrekt volt (el ne feledjem: szép hegedűszólót hallottunk a Beim Schlafengehn zenekari kíséretében), csak épp nem volt megindító. A korrektnél sokkal több volt viszont a második részt kitöltő Zarathusztra megszólaltatása. Sajátos módon épp a leghatásosabb rész, a mű elején az „Ötödik ajtó" nem tárult ki eléggé, az üstdob nem dörrent igazán diadalmasan - de lehet, hogy mindez szándékosan történt, Steinberg talán eleve így képzelte el ezt, szakítva egy hatáskereső hagyománnyal. Utóbb azonban már a nemsokára megszólaló széles, himnikus hegedűdallam is kárpótolta a hallgatót - és az egész fordulatos, bátor, invenciózus előadás, amely tele volt érzékenységgel és változatossággal, híven követve a formát és rugalmasan alkalmazkodva a hangszerelés kamarazenei és szimfonikus követelményeihez. Steinberg nagyívű folyamatot vázolt föl, vezénylésében grandiozitás és részletgazdagság egyaránt munkált, és igényesen készítette föl zenekarát, mely tudása legjavát nyújtva búcsúzott az évadtól. Hogy Strauss kulcsműfaja, az opera se maradjon ki, a forró sikert Salome Hétfátyoltáncával hálálta meg zenekar és karmestere. (Június 9. - Operaház. Rendező: Filharmóniai Társaság Zenekara }

Kuusisto,
Mahler Kamarazenekar

A magyar közönség, miután Kaposvárott megismerte Pekka Kuusistót, a mögöttünk álló évad során Budapesten is kétszer találkozhatott vele: a finn hegedűművész előbb ősszel jött el, hogy a Müpában lépjen fel a Britten Sinfonietta társaságában, nemrég pedig a Zeneakadémián a Mahler Chamber Orchestra vezetőjeként adott koncertet. A műsor a ma divatos kontrasztelvű estek koncepcióját képviselte: 20. századi amerikai minimal music váltakozott Bach műveivel. Az ötlet egyszerre meghökkentő és frappáns. Kétségtelenül benne rejlik a provokáció: a nagy J. S.-t, a „Szent Bachot", hogy Kagel passiócímét idézzük, egy asztalhoz ültetni Steve Reichhel és John Adamsszel. Másfelől azonban zenetörténeti éleslátásra is vall az elgondolás, hiszen a barokk és a minimálzene több közös tulajdonságot mutat: az élénken pulzáló ritmika meghatározó szerepét, a kontrapunktika döntő fontosságát és az apró motívumokból való építkezést, a lassú változást és a variálva-ismétlést. Vagyis a program nemcsak az épater le bourgeois jelszavát követte, de el is gondolkoztatott: változatlan jelenségek öltenek új s még újabb alakot, bújócskát játszva a zenehallgatókkal az egymást követő évszázadok során.

A Mahler Kamarazenekar annak a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarnak leszármazottja, melyet még Abbado alapított - tagjait ugyanaz a tehetség és maximalizmus jellemzi, mely a nagy karmester által életre hívott nemzetközi együttesek tagságában mindig is uralkodott. Ez a szellem most is jelen volt: az együttes mindent megvalósított, amit csak kért tőle vezetője. Hogy aztán amit Kuusisto kért, mennyire felel meg Bach szellemének, megítélés kérdése. Engem a két barokk mű előadása közül az egyik meggyőzött, a másik nem. Bár modern hangszereken, mind az E-dúr hegedűversenyt (BWV 1042), mind a 3. Brandenburgi versenyt (BWV 1048) a historikus előadópraxis hatása alatt tolmácsolták, ez megnyilvánult a tagolásban, a hangsúlyozásban, a röviden játszott hosszú hangokban, a „menős" lassú tételekben, és sorolhatnánk a jellemzőket. Ez tetszett, és magas volt a kivitelezés színvonala is - nem vonzott azonban a hűvös távolságtartás, laza szenvtelenség, mellyel Kuusisto a versenymű magánszólamát tolmácsolta, gyakran hangsúlytalanul „ejtve" a karaktereket, és feltűnően kicsi, színtelen-jelentéktelen hangon muzsikálva. Ezzel szemben a 3. Brandenburgi verseny megszólaltatását elégedetten hallgattam: itt tűz lobogott, ezt az előadást nem a cool közöny, hanem a zenei karakterekkel való azonosulás uralta, s ez adott a hangsúlyoknak hitelt, a ritmusnak feszültséget, a közös játék egészének személyes karaktert.

A műsor a „rakottkrumpli-elv" szerint épült fel: egy kortárs darab, egy Bach, egy kortárs darab, egy Bach - és befejezésül ismét egy kortárs darab. Két Steve Reich-opust hallottunk: a Menuhinnak ajánlott Duet for two solo violins and string orchestra (1993 - Kuusisto és Johannes Lörstad voltak a szólisták) a maga egyenletesen lüktető dúr zsongásával, lassan változó harmóniák fölött élénken pulzáló, szinkopált kéthegedűs mozgásával jelentős mennyiségű alfa hullámot generál, amaz álom és ébrenlét közötti állapotba juttatva a hallgatót, mely a meditáció és az öntudatlan problémamegoldás melegágya (ezért használja a Silva-módszer ezt az ellazult állapotot különféle kontrollfunkciók gyakorlására). A hallgatói kulcsmagatartás itt - és ez nem vicc -: nem odafigyelni, nem odafigyelni, nem odafigyelni! A Violin phase (1967) viszont csak négy szólóhegedűt használ (Kussisto, Christian Heubes, Paulien Holthuis, May Kunstovny játszotta), és sokkal nyersebb-agresszívabb, a repetitív technikák kialakulásának hőskorára jellemzőn monoton zene. Végül a zárószámként előadott Adams-mű, a vonóskaron megszólalt, vízhullámzás ihlette Shaker Loops (1978) a maga sűrű belső mozgásával, erős lüktetésével, jelentős indulataival és mindenekfelett fordulatosan felépített, erőteljesen drámai nagyformájával várakozáson felül hatásos koncertfináléként funkcionált. E három kortárs mű előadása maga volt a virtuóz szuggesztivitás, a fölényes tökéletesség. Magasiskola. (Június 10. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ MALINA JÁNOS

BFZ Barokk Együttes

A Budapesti Fesztiválzenekar Barokk Együttese egyre nagyobb aktivitással igyekszik méltó helyet találni magának zenei életünkben. Az immár hagyományos Deák téri Bach-héten két Bach-kantátával és kitűnő énekes partnerekkel vétették észre magukat. Nem emlékszem arra, hogy akár a hangzás csiszoltságában-igényességében, akár a technikai perfekció, akár a zenei szuggesztivitás tekintetében valaha is olyan egyenletesen magas teljesítményt nyújtottak volna, mint ez alkalommal. Külön alá kell húznom a koncertmester, Lesták-Bedő Eszter szuggesztív, precíz és erőteljes vezetését, az egyes tételek meggyőző tempóit, a teljes művek biztos megformálását.

A hangversenyen két olyan Bach-kantátát szólaltattak meg, amelyek kórustétellel kezdődnek és zárulnak. Ezeket a tételeket azonban, a darabok korabeli gyakorlatára vonatkozó korszerű ismereteinknek megfelelően, a szólóénekesek kvartettje, azaz Bodrogi Éva (szoprán), Schöck Atala (alt), Szigetvári Dávid (tenor) és Kovács István (basszus) szólaltatta meg - illetve közülük a szopránénekesnek egyik kantátában sem volt önálló recitativója vagy áriája, ő tehát ezúttal a „szóló-tuttista" szokatlanul hangzó funkcióját látta el. Első benyomásként éppen ennek a kórusnak az imponálóan tömör, zengő, mégis hajlékony és sokszínű hangzása árulhatta el a hallgatóságnak, hogy különlegesen igényes előadással lesz dolguk. A BWV 20-as kantáta, az O Ewigkeit, du Donnerwort nyitótételében, a bevezető francia ouverture után megszólaló korálfeldolgozásban ez a kvartett meglehetősen homogén, tömbszerű módon jut szóhoz, de hangzásuk kivételes szépségét és kiegyenlítettségét a BWV 7-es kantáta - Christ, unser Herr zum Jordan kam - jóval figuráltabb, szolisztikusabb, tehát előadói szempontból lényegesen kényesebb bevezető tételében is érintetlenül megőrizték.

A Lesták-Bedő irányításával játszó együttesek, illetve az énekszólisták előadásában természetes plaszticitással domborodott ki a két kantáta merőben eltérő jellege: az előbbi ugyanis drámai pillanatokkal, a pokol, a szenvedés képeivel sűrűn teleszőtt darab, míg az utóbbi a keresztelés szentsége, a Szentlélek munkája fölött érzett határtalan öröm végtelenül pozitív megnyilvánulása. A karakterek és szenvedélyek egymás mellé állításának szuggesztivitásán túl számos olyan emlékezetes részletszépség gazdagította az előadást, mint a fúvósok gyönyörűséges megszólalása a 20-as kantáta első basszusáriájának bevezetőjében, a basszus ritmikailag izgalmas, az egész zenei szövetet élettel és energiával megtöltő menetei számos tételben, vagy az olyan, naivitásukban is lebilincselő zenei szófestések, mint Jordán hullámainak csobogását megjelenítő hangzatfelbontások a 7-es kantáta már említett nyitótételében.

A szólisták közül a fiatal Szigetvári Dávid teljesítménye jelentette számomra a legfigyelemreméltóbb újdonságot. Hiszen Bodrogi Éva kiválóan töltötte be azt a feladatát, hogy az énekes kvartett hangzó sziluettjét a lehető legtisztább fénnyel rajzolja meg (bár a 7-es kantáta elején mintha kissé forszírozott hangon énekelt volna, talán - ok nélkül - attól tartva, hogy a gazdag zenekari szövet veszélyeztetné az énekelt szoprán szólam dominanciáját). Schöck Atala és Kovács István pedig a tőlük megszokott, magasfokú igényességgel, gazdag előadói eszköztárral és rendkívüli szuggesztivitással formálták meg recitativóikat és áriájukat. A hallatlanul gyorsan klasszissá fejlődő Szigetváritól viszont még nem volt alkalmunk megszokni, hogy olyan remekbeszabott, minden ízében beszédszerű recitativókat, lúdbőröztetően expresszív dallamíveket halljunk tőle, mint most a 20-as kantátában, mégpedig magától értetődő könnyedséggel és magabiztossággal előadva; vagy pedig olyan nagyszerű szövegmondást és olyan eksztatikus érzelmi tetőpontot, amilyennel a 7-es kantáta tenoráriájában megajándékozott minket. A magam részéről nagy érdeklődéssel várom a folytatást. (Június 12. - Deák téri evangélikus templom. Rendező: a Pesti Evangélikus Egyház Deák téri Egyházközsége, Magyar Bach Társaság }

Kamp, Lutheránia,
Weiner-Szász

Ha azt írom, hogy a Kamp Salamon által vezényelt Lutheránia Énekkar és Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok h-moll mise-előadása méltó megkoronázása volt az idei, immár 25. Bach-hétnek, akkor nem csupán egy eléggé elkoptatott közhellyel élek, de határozottan óvatosan is fogalmazok. Mert ennél jóval többnek: megrendítő erejű előadásnak lehetett tanúja a Deák téri templomot megtöltő közönség.

A négy közreműködő énekes, Zádori Mária, Meláth Andrea, Szerekován János és Jekl László a koncertélet ismert, részben pedig kiemelkedő szereplői közé tartozik; a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok az egyik legkiválóbb magyar kamarazenekar; a fennállásának 110. évfordulóját idén ünneplő Lutheránia Énekkar viszont mégiscsak amatőr kórusnak minősül, Kamp Salamon pedig egészen sajátos alakja a honi zenei szcénának. Ő azt a bravúrt hajtotta végre, hogy a mainstream zenei életben nem különösebben nagy becsben álló egyházzenei pozíciójából (ma már nem a Monteverdik és Bachok korát éljük) - igaz, időközben az egyházon kívül igen jelentős tanári tevékenységet is kifejtve - a legrangosabb hazai karmesterek közé emelkedett ez a kivételesen szerény művész, aki pedig gyakorlatilag csak saját együttesét szokta vezényelni, egyházzenei, főleg Bach-repertoárral.

Végül is milyen előadásként tarthatjuk számon ezt a belépődíj nélküli, prédikációval tagolt, félig egyházi, félig mégis Bachra, tehát magára a zenére koncentráló, hivatásos és amatőr előadókat egyaránt foglalkoztató produkciót? A helyes válasz talán éppen az, hogy maga a kérdés nem igazán releváns: ha a résztvevők alkalmasak arra, hogy - szükség esetén megsokszorozott erőfeszítések, kitartó munka árán - teljes értékű részévé váljanak egy ilyen jelentékeny produkciónak, akkor teljesen fölösleges azt firtatni, hogy zeneszociológiailag ki milyen csoportba sorolható. A jelentékeny produkcióhoz persze egy olyan kaliberű és olyan típusú muzsikusra van szükség, amilyen Kamp, akinek nemcsak adekvát zenei víziója van a h-moll miséről, hanem elegendő kisugárzással, magával ragadó személyiséggel is rendelkezik ahhoz, hogy a művészek kihozzák magukból mindazt, amire szükség van.

Kamp Salamon interpretációjának két kulcsszava a szigorúság és látomásos erő. A kórus legelső, őserejű „Kyrie" megszólalásának pillanatától szuggesztív képek sorozataként jelent meg előttünk az egész hatalmas misekompozícó, s ezek a képek feltartóztathatatlan folyamatként bontakoztak ki egymásból, miközben a folyamatosság semmiképp sem jelentett tagolatlanságot, s az előadás semmiképp sem veszett el a mégoly festői és kifejező részletekben. Az első Kyrie hömpölygését nagyszerűen ellensúlyozta a Christe individuális hangja és a második Kyrie mély tónussal párosuló menős tempója, majdnem azt mondhatnánk: derűje. Hosszan sorolhatnánk azután az előadás igen jelentékeny részletszépségeit, mint a Gloria felemelő hatású hemioláit vagy az Et in terra pax nagyszabású színváltását, a Laudamus te izzó odaadását (Meláth Andrea!), a Gratias agimus ószövetségi súlyát, a Qui tollis átszellemültségét és pasztell-puhaságát, az Et incarnatus szívveréseit és fantasztikus harmóniaváltásainak érzékeny kidomborítását, a Confiteor sejtelmes-varázslatos színeit, a feltámadás ősrobbanását, vagy a Dona nobis pacem monumentális fokozását. Vagy éppen a fagottpár megszólalásának tömörségét és mozgékonyságát, a trombiták mennyei fényességét és hasító tisztaságát, az akcentusok borzongató elevenségét, a vonósok élettel teli nonlegatóit, s általában minden festőiség mögött, vagy inkább alapjaképpen, a bachi zenei szövet sokrétegűségének maradéktalan érvényre juttatását. Külön ki szeretnék emelni azonban két olyan tételt, amelyben a karmester soha nem ismert titkokat tárt fel előttem. Az egyik a Crucifixus, az egész előadás legmegrendítőbb pontja, amelynek rövid és igen emfatikus hangsúlyai kegyetlenül groteszk és szívbemarkoló naturalizmussal jelenítették meg a szögek beverésének aktusát Krisztus testébe, és tették mindennek a gondolatát, hallatlan művészi erővel, elviselhetetlenné a hallgató számára. A másik a Sanctus tétel, amelynek semmilyen más előadása nem tette még számomra ennyire érzékelhetővé a bachi kópéságot, amivel meg óhajtatta mutatni a drezdai pápistáknak, mi is az a Sanctus.

A mintegy 70 fős Lutheránia kórus nem minden pillanatban nyújtott maximális technikai teljesítményt. Előfordult, hogy a szoprán szólam magas belépései egy-egy pillanatra szétszóltak, vagy hogy amikor a basszus szólam egyedül lép be valamilyen mozgékony anyaggal, akkor így magában kissé kásásnak hat. De ez az egy-két apróság egészen harmadrendű jelentőséggel bírt ahhoz mérten, hogy a Lutheránia Énekkar hihetetlenül érzékeny és sokarcú, ideálisan képlékeny és expresszív partnere volt Kamp Salamonnak a darab kibontásában - s ráadásul maga az összhangzás is zengő és erőteljes volt fortéban, és tartását el nem vesztő pianóban és pianissimóban. A zenekarral kapcsolatban lényegében ugyanezt mondhatom el: csiszolt, homogén módon szóltak, minden a helyén volt, és teljes odaadással szolgálták a karmester elképzeléseit. Külön le kell azonban írnom a két elsőrangú continuo-játékos, Dobozy Borbála (csembaló) és Mekis Péter (orgona) nevét.

Az énekszólisták közül Meláth Andrea egészen egyedülálló kvalitást képviselt, legtöbb megszólalása, így az oboe d'amoréval kísért, fenséges Qui sedes vagy a megkapó Agnus Dei a felejthetetlen zenei gyönyörűség példájaként szolgált. Szerekován János hangjának könnyűsége és bizonyos fokú karcossága ellenére szép perceket szerzett a hallgatóságnak olaszosan nagyívű dallamaival és érzékeny alkalmazkodásával. Zádori Mária megszólalásaink cizellált finomságával, Jekl László pedig - egy-egy kevésbé kontrollált forte megszólalásától eltekintve - tartalmas hangjával és igényes formálásával keltett tetszést. Június 15. - Deák téri evangélikus templom. Rendező: a Pesti Evangélikus Egyház Deák téri Egyházközsége, Magyar Bach Társaság }

New London Consort

A New London Consort immár több évtizede a meghatározó brit régi zenei együttesei közé tartozik, amely mindig izgalmas sokrétű, sokszor alapítójának, Philip Pickettnek az eredeti kutatásain alapuló repertoárral lép a közönség elé és készíti hangfelvételeit, néha egy-egy modern vagy népszerű zenei világ irányába is kaput nyitva. Mostani, a Bazilikában adott hangversenyük, éppen ellenkezőleg, a lehető legklasszikusabb programmal: tiszta Purcell-műsorral szolgált, s a kilenc kitűnő énekesből s ugyancsak kilenc nem kevésbé kiváló hangszerjátékosból (vonóskvartett, két-két furulyás, illetve trombitás, valamint egy orgonista) álló együttest sem Pickett, hanem David Roblou vezényelte ezúttal.

A koncert műsora mindezzel együtt egyáltalán nem volt közhelyesnek tekinthető, Purcell gazdag œuvre-jéből ugyanis - legalábbis Anglián kívül - kifejezetten ritkán hallható, az életműnek mégis a fő vonalához sorolható, kórust igénylő egyházi kompozíciói, anthemjei hangzottak fel elsősorban. Közülük is elsősorban ún. verse anthemek, angol nyelvű - többnyire ószövetségi - szentírási szövegre írott, hangszeres közjátékokkal tagolt, nem egyszer tekintélyes terjedelmű kompozíciók, melyek sorát egyetlen tisztán hangszeres szám, Purcell - teljes vonóskarral kísért - Trombitaszonátája szakította meg, és egy Te Deum-Jubilate tételpár zárta le. Az előadók számos darabot - köztük néhány háromszólamú kórust - tisztán szolisztikus módon, tehát szólamonként egy-egy énekhanggal adtak elő, más darabokban viszont szóló-tutti hatást tudtak elérni a szóló- és a kórusszerű (két énekhang szólamonként!) tömbök szembeállításával.

A kritikusnak itt kellene rátérnie az egyes darabok előadásának, illetve az egyes előadók teljesítményének ismertetésére és értékelésére. Sajnos, ebben az esetben ez csak korlátozottan lehetséges, tekintettel a különleges körülményekre, nevezetesen a Bazilika lehetetlen akusztikájára. Nem először tapasztaltuk és nem először írom le, hogy ez a templomunk akkor sem alkalmas a finom részletekben gazdag polifon stílusban komponált reneszánsz és barokk kompozíciók előadására, ha kifejezetten templomi zenéről van szó. Templomi zenék és templomok különbözők, és a Bazilika, bár nem ideális, de mégis sokkal inkább alkalmas olyan hatalmas tömböket és hatalmas vonalakat tartalmazó kompozíciók előadására, mint amilyen Liszt Krisztusa (nem véletlen, hogy mű és épület ebben az esetben nagyjából egyidős). Purcellt nem lett volna szabad idehozni.

Itt ugyanis, nagyjából a templom közepéről hallgatva, lényegében csak arról tudtam megbizonyosodni (arról is sok esetben csupán szemmel), hogy David Rublou nyilvánvalóan plasztikus világossággal és precízen vezényli az együttest, hogy az énekesek kivétel nélkül remek hangi adottságú, feltűnően makulátlanul intonáló, a szövegkifejezés maximális intenzitására törekvő zenészek, illetve hogy a hangszeresekről hasonló mondható, hozzátéve, hogy a négy fúvós a virtuozitással sem maradt adós. Ezen túl azonban ezeknek a kivételesen változatos és részletgazdag, érzelmileg fűtött kompozícióknak a hatása nagyobb részben azért nem ért el a hallgatóhoz, mert bizony már azt sem lehetett megállapítani, hogy az előadók kifogástalan szinkronban játszanak-e. Bizonyára igen - feltéve, hogy egymást legalább kielégítő mértékben hallották, ami kérdés maradt számomra. De ha egy akusztikai tér - a tempótól függően - két, három vagy hat egymást követő harmóniát egymásra másol, egyidejűleg tesz hallhatóvá, ha az apróbb zenei mozdulatok, fürgébb menetek egyszerűen nem appercipiálhatók, akkor egyszerűen a zene, a zenélés lényege vész el legnagyobb részben - ugyanis ha valahol, akkor az ördög itt valóban a részletekben lakik.

A koncert második felében akadt egy-két olyan homofonabb és egyszersmind simább vonalú, mérsékeltebb tempójú darab, például a Man that is born of a woman vagy a Thou knowest, Lord, the secrets of our heart című, amelyből viszonylag többet lehetett kivenni. Ezek igazolták a többi esetben inkább csak megelőlegezett bizalmat, azt, hogy Roblou koncentráltan, szuggesztíven vezényel, az előadás nyugodt, világosan tagolt, kifejező, s a szenvedélyes purcelli harmóniákat érzékeny füllel és szívvel szólaltatják meg a New London Consort muzsikusai.

A koncertet rendező Filharmónia dicséretet érdemel azért, hogy négy teljes A4-es oldalon adta a közönség kezébe az előadott művek szövegének magyar fordítását; az ismertetők ötletszerűsége, egyes - nyilván idegen nyelvről fordított - szövegrészek kezdetleges nyelvi színvonala azonban meglehetősen zavaróan hatott. Június 15. - Szent István Bazilika. Rendező: Filharmónia Magyarország }