Gyárakkal, raktárakkal, modern lakótömbökkel teli külváros, Helmut-List-Halle. Az előadás helyszínéül szolgáló csarnok eredetileg gyárépület volt, amelyet építtetőjéről, Helmut Listről, a grazi dízel- és benzinmotorokkal foglalkozó kutató-fejlesztő cég vezetőjéről neveztek el, s alakítottak át 2000 fős koncertteremmé. A tervező csoport tagja volt Nikolaus Harnoncourt is, aki különösen a fa építőanyagként való alkalmazásával, kárpitok elhelyezésével járult hozzá a kitűnő akusztika megalkotásához. Az acélrács tetőszerkezetet nagy szilárdságú ragasztott fa elemekkel váltották ki, a szigetelés, a hangelosztás módozatai, az egész csarnok gumirétegre építése, a színpad és a zenekar elhelyezése ideális koncerthelyszínné teszik a hatalmas építményt. E szokatlan környezetben, a város immár világhírű kora nyári fesztiválja keretében hangzott el júniusban öt alkalommal Purcell gyönyörű operája, A tündérkirálynő; a premier természetesen június 21-re, Szent Iván napjára esett.

A Styriarte fesztivált 1985-ben hívták életre azzal a céllal, hogy Nikolaus Harnoncourt személyét, munkásságát gyermek- és ifjúkorának helyszínéhez, Grazhoz fűzzék, hogy támogassák nagyszabású terveit, és nyilván azért is, hogy ő világszínvonalú produkcióival gazdagítsa a város kulturális életét. A fesztivál koncepciója szerint évenként más-más mester - többek között J. S. Bach, Monteverdi, Haydn, Schubert, Mozart, Beethoven, Mendelssohn - műveinek szentelik a programot, de olyan különlegességeket is bemutattak már vezetésével, mint Offenbach Gerolsteini nagyhercegnője vagy Smetana Eladott menyasszonya.

Az angol barokk legnagyobb mestere, Henry Purcell 1692-ben bemutatott ún. semi-operájából (félig zenés, félig prózai műfaj) Nikolaus és Philipp Harnoncourt megfogalmazásában, a szöveges részek elhagyásával igazi opera lett, méghozzá izgalmasan sokszínű, vaskos humorral megtűzdelt, látványos és szórakoztató énekes-táncos előadás. Az eredeti alapjául szolgáló Shakespeare-darab, a Szentivánéji álom jól ismert cselekménye helyett filozofikus-morális tartalmú, laza szövésű eseménysort láttunk-hallottunk, eredeti nyelven (kivetítőn követhető fordításban); egy szerelmi történetet eltáncoló fiatal pár kedves keretjátékával.

Az opera rövid, zárt tételek sorozata, sziporkázóan hangszerelt zenekari Prelude-ök, Air-ek, Rondeau-k, táncok, valamint énekes szólók, együttesek, kórusbetétek változatos egymásutánja. Különlegesen finom szövésű, pompásan karakterizáló muzsika ez, felejthetetlen dallamokkal, számtalan kompozíciós és drámai leleménnyel megalkotott mestermű. A szigorúan polifon szerkesztésű zenekari tételtől a népies Hornpipe-ig, a részeg költő humoros handabandázás..... a Dido búcsújára emlékeztető, végletesen szomorú szopránáriáig a színek és hangulatok végtelen gazdagságát élhettük át hallgatásakor.

A Concentus musicus Wien legendás együttese az alapító dirigálásával (és Alice Harnoncourt-ral a koncertmester mellett!) önmagát múlta felül. Hangzása hihetetlenül gazdag, áttetsző, plasztikus, sohase száraz vagy kevés (ne felejtsük: hatalmas termet kellett betölteniük!). Minden hangszer mesterére talált, nyoma sincs esetlegességnek, gikszernek, hegedű-nyikorgásnak, hamisságnak. Hol vannak már a '60-as, '70-es évek kételyei, hitetlenkedései, gúnyos ajakbiggyesztései a historikus játékstílus „vértelen" hangzása hallatán? Csodálatos egységben, természetességgel, könnyedén játszanak, mintha többszáz éves hangszereik (vagy azok kópiáinak) megszólaltatása semmi gondot nem okozna. Fényesek a rézfúvók, beszédesek az oboák, énekelnek a vonósok, melegen zengő a continuo-kar. Remek díszítéseket improvizálnak, s leheletnyi, mégis tömör pianóra éppúgy képesek, mint ragyogó, „királyi" fortéra. Dinamikai skálájuk óriási, az az érzésünk, szinte minden hanglépés között (sőt, akár egy hangon belül is) crescendo vagy decrescendo teszi élővé, „beszédszerű"-vé, érzelemgazdaggá a hangzást. Leírhatatlan az echók finomsága, kidolgozottsága, és tanítani lehetne a megnyugvás pillanatainak nyugalmát, csendjét.

Az idén 85 esztendős Nikolaus Harnoncourt remek testi-szellemi kondícióban, friss mozdulatokkal dirigál, bár valójában tudjuk: a lényeg a próbák, a betanítás munkájában rejlik; ezt a minőséget az ő tudása, világ- és művészetszemlélete, szenvedélyes közlésvágya hozza létre, amely minden hang mögött értelmet, kifejezést kutat, s a zenét „szent nyelvnek" tekinti. Vezénylése igen takarékos, de határozott; arckifejezésével, szemével, apró jelzésekkel irányít, olykor csak passzívan figyel, máskor finom humorral reagál. A közönség tapsai, elsöprő lelkesedése, a hangos ováció, brávózás és lábdobogás remélhetőleg nem csupán a dirigens-sztárnak szól, hanem Harnoncourt felelősen gondolkodó, tudatosan nevelő szándékú, erőteljes személyiségének növekvő megértését is jelenti.

Philipp Harnoncourt rendezése kortalanságot sugall, a kosztümök, kellékek között nylon bevásárlószatyor, cigaretta, villanyfúró, keménykalap és modern estélyi ruha éppúgy látható, mint tündérpalást, manógúnya, állatfej vagy keleties maszk. Itt jócskán meghökkentő gesztusok, csoportos paráználkodás vagy letolt nadrág botránkoztat, nevettet, amott finoman kamaszos, szemérmes szerelmi kettős bűvöl el. A mozgalmas cselekménysor farönkök és többfunkciójú fa háttér szellemesen alakítható látványelemei között zajlik. A rendezés és a fényeffektusok pedig éppúgy segítik az ember, a természet megjelenítését, az érzelmek és az indulatok kibontását-kibontakozását, mint maga Purcell zenéje, és az egész produkció hozzá méltó művészi megvalósítása.

A közreműködők névsora impozáns, mindegyikük nemcsak énekesként, hanem színészként - inkább komédiást mondanék - is kiváló: Dorothea Röschmann - szoprán, Martina Janková - szoprán, Elisabeth von Magnus - mezzoszoprán, Terry Wey - kontratenor, Joshua Ellicott - tenor, Florian Boesch - basszus. A drámai hatás érdekében gyakran feladják a „szép" éneklést - mi más ez, ha nem művészi alázat? A számomra főleg passió-előadásokból ismert, kiváló Arnold Schönberg Chor tagjaira rengeteg bohókás mozgást, táncot, játékos ötletet, átöltözést bízott a rendező, amelyeket látható élvezettel teljesítenek.

Nehéz szubjektivitástól mentes beszámolót fogalmazni erről az álomszerűen szép előadásról, amely minden részletében magasrendű élményt jelentett a krónikás számára. A két alkotó: apa és fia bevallottan a nappali, a reális élet, a fizikai valóság ellentéteként ábrázolták az éjszaka álomvilágát, manóival, tündéreivel, szellemlényeivel, helyhez-időhöz nem kötött emberi érzelmeivel és örök ellentmondásaival, középpontba állítva a Szerelmet és a Természetet. Álomszép volt realitásként megélni ezt az előadást, és őszintén tanúsíthatom a Styriarte fesztivál szlogenjének igazságát: inspiráció, szenvedély, perfekció hatja át Nikolaus Harnoncourt minden megnyilvánulását! }