Székely András zenetörténésszel ötévente egészen biztosan megjelenik interjú valamelyik kulturális lapban, így történik ez most is, amikor 85. születésnapját ünnepeljük. A Muzsika, amelynek tíz évig volt munkatársa, majd további tizenháromig főszerkesztő-helyettese, szeretettel köszönti őt ezen a születésnapon, igyekezve érdekességekkel szolgálni hosszú pályájáról.

- Noha igazán sokat tudok Rólad, azért a szakmai tisztesség megkívánta, hogy utánad nézzek több helyen, így a neten is. Meglepetésemre kevés anyagot találtam. Amit csináltál, annak jó része fennmarad: a fordításaid, publikációid, az általad szerkesztett lapok és a több mint ezer lemez, aminek zenei rendezője voltál. Ám mindaz, amit tudsz, a hogyanok és mikéntek nem.

- Nem ápolom a saját emlékemet, de boldog vagyok, ha vannak, akik jönnek, kérdeznek, és tudok valami érdemlegeset válaszolni.

- Úgy gondolod, méltó helyen tart számon a magyar zeneélet?

- Ha azt mondom, nem, az panaszkodás volna, pedig nincs okom rá. Rengeteg társadalmi elismerést kaptam.

- Díjak és kitüntetések formájában: Szocialista Kultúráért, Győr Város Haydn-plakettje, a Művelődési Minisztérium Bartók-plakettje, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, Telemann-Preis, Szabolcsi-díj, Péterfi-plakett, Hauser-díj, Pécs város Eck Imre-díja.

- Nem hiszem, hogy a teljesítményem többet érdemel, mint egy Szabolcsi- vagy Hauser Arnold-díj, mely utóbbi díjról kevesek tudják, micsoda. Hauser Arnold filozófus, művészetszociológus volt, aki még a XIX. században született, Londonban csinálta meg a karrierjét, aztán nyolcvanéves kora körül hazajött, özvegye létrehozott egy alapítványt és díjat, amelyet egy szűk szakmai grémium ítél oda, és nagyon zárt körben nyújtanak át. Nagyra értékelem, hogy rám gondoltak.

- Sok díjat kaptál, panaszkodni nem akarsz, én mégis évek óta úgy érzem, hogy van Benned egy csipetnyi keserűség és csalódottság.

- Igen. Mert nem tudok annyit mondani a fiatalabb kollégáknak, amennyit szeretnék. Nincs rá fórumom. Visszaemlékezéseimet megírni értelmetlen lenne, nem tudnék olyasmit írni, ami többeket is érdekelne. Ha jön egy-egy érdeklődő e-mail korábbi lemezek hátteréről, egyebekről, szívesen válaszolok. De ennek nincs szervezett formája. Kár.

- Kár, hogy összesen négy-öt évet tanítottál. ‘81-84 közt voltál a ZAK zenetanárképzőjén óraadó tanár, ‘97-99 közt pedig két tanévben adjunktus a Főiskola szegedi intézetének régizene tanszékén. Nem akartál többet, nem volt rá módod, vagy nem ilyen módon akartál a fiatalokhoz szólni?

- Boldog lettem volna, de nem volt rá igény. És nem is biztos, hogy elég fölkészült lettem volna, mondjuk a Zeneakadémia számára. Egyre jobban látom, mennyi mindent nem tudok, és azt is, milyen rossz diák voltam, mennyire nem használtam ki a főiskolai stúdiumok nyolc évét. Akkor nem nőttem még föl hozzá.

- Pedig az egész régizenélést, ami csak évtizedek múltán ért el a Zeneakadémián tanszéki szintre, Te hoztad be Magyarországra. Ekkor, az 1980-as évek elején kezdődött az erre fogékony Hungarotonnal, az akkor még szinte kezdő, azóta világ­sztár karmesterrel, Nicholas McGegannel és a szombathelyi, első magyar régizene együttessel, a ma is létező Capella Savariával az a csodálatos együttműködés, amely hihetetlen mennyiségű díjat és nemzetközi elismertséget szerzett, számos világpremier felvételt eredményezett, amelyeket Te jegyeztél zenei rendezőként, szerkesztőként, és a jobbnál jobb énekesek nagy részét is Te hoztad külföldről. Emlékszem, milyen nagy élmény volt Téged zenei rendezőként, munka közben látni: megtapasztalni a figyelmed, a hozzáértésed, a stílusérzéked, a memóriád.

- E tekintetben el vagyok kényeztetve, mert ezt hallottam vissza akkor is és azóta is minden résztvevőtől. Olyanok mondták, akik nem könnyen dicsérnek. Egyszer az Olasz Intézetben Brahms-szimfóniákat vettünk fel Lehel Györggyel. Wilheim András állt a hátam mögött, és ennyit mondott: Hát tudod...? Tőle ez a legnagyobb és ritka elismerés. Németországban élő filmrendező unokaöcsém egyszer azt kérdezte: Honnan tudtad, mikor jó? Nem tudtam. Olyan szemtelen voltam, mint egy piaci légy. Azt mertem mondani „felnőtt", nagy művészeknek, hogy ez nem jó, az jó. A fontos, hogy legyen az embernek elképzelése. A konkrét hiba nem kérdéses. Ami azon túl van, az a lényeg. Nekem távolról sincs az a fajta hallásom, ami kellene, de van elképzelésem a művekről és a hangzásról. És szerencsére olyan darabokat, amelyekhez az én zenei tudásom, képességem nem elégséges, nem kellett fölvennem. Az elmúlt évben szabad volt bejárnom Földes Imre Ligeti-szemináriumára, amelyet a doktoriskolásoknak tartott.

- Ligetit már nem tudod?

- Annyira nem, hogy csak na. Fogalmam nincs róla, de éppen ezért maga a teljes oeuvre nem is ér el hozzám, csak néhány darab. Ez viszont mutatja, hogy némi nyitottság azért ma is van bennem.

- A zenei rendezés nem csekély részét tette ki az életednek: 1957-től '91-ig csináltad, 34 éven át. Ez már magában egy teljes pálya.

- Ennyi idő alatt az ember igazi rutinra és biztonságra tesz szert. Az első igazi feladatom Forrai Miklóssal és Gyurkovics Máriával híres oratóriumkórusok felvétele volt, Händel, Haydn. Eligazodtam benne, tudtam, mit kell mondani.

- A „mit kell mondanit" azért sok tanulás előzte meg. Most meglepve olvastam, hogy karvezetést tanultál először a Zeneakadémián, és csak aztán zenetudományt. De mindezt megelőzte a nyomdai munka.

- Azzal kezdődött, hogy a hetedik gimnáziumban meghúztak latinból és görögből. Ez az 1945-46-os tanévben volt. A latin és görög miatt nem akartam tovább ott senyvedni, így leszerződtem a Szikra Nyomdába, ahol betűszedést tanultam. Én voltam az öreginas, azaz a legidősebb tanonc. A hét gimnáziumi osztályt beszámították, így rövidebb képzést kellett csak kapnom. Ha valahová menni kellett, a cinkográfiába, öntödébe, gépterembe, én ugrottam. Mindent tudtam, mindenkit ismertem az egész hatalmas házban. Szerettem ezt a munkát.

- Olvastad is, amit szedtél? Inspirált?

- Is. Ha mondjuk az ember a Németh Andor főszerkesztő, Király István segédszerkesztő által vitt Csillagot szedi, akkor igen.

- Innen hogy is keveredtél a karvezetőképzésbe?

- Akkor már jártam a Bérkocsis utcába munkáskarnagy-képzőbe. Kitekintésem már nem arról szólt, hogy a nyomdában kell megöregednem.

- A zenéhez családi vonalon volt bármi közöd?

- Zeneszerető polgári család voltunk. Vasárnapi ebédnél a kétórás művészlemezeket együtt hallgatta a család, és véleményezte is. Anyám, apám koncertre járt. Anyám lánykorában énekelni tanult. A könyvszekrényben, alul ott pihentek a Schubert-, Schumann-dalok kottái. Akkori mércével aránylag nagy, százon fölüli lemezgyűjteményünk volt. Elkezdtem harmonikázni tanulni, de nem tudtam hangszerhez jutni, így az elszáradt. ‘46-ban aztán egy Károlyi-kerti koncert után eldöntöttem, karmester leszek. Mivel semmiféle előképzettségem nem volt, a munkáskarnagy-képzőbe tudtam csak beiratkozni. Társaságba együtt jártunk Feuer Máriával, aki elvitt a zongoratanárnőjéhez, noha már öreg voltam ahhoz, hogy akkor kezdjek el hangszert tanulni. A tanárnő amellett, hogy sikertelenül igyekezett megtanítani zongorázni, rengeteg mindent elő is játszott nekem, amiket addig nem hallottam, mondjuk Debussy-prelűdöket. De nemcsak ezt tette, Thomas Mannt is adott a kezembe. A Doktor Faustusból máig egy ‘46-os, ma már rongyos példányom van meg. A József és testvérei is azóta forog a kezemben. A Bérkocsis utca egy II. emeleti lakásában volt a Bartók Béla Szövetség munkáskarnagy-képző iskolája, amelynek az igazgatója Kozma Erzsébet volt, és tanított ott Szabolcsi Bence, Sándor Frigyes, Kórodi András, Szervánszky Endre, Járdányi Pál, Vásárhelyi Zoltán. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel is. A ‘48-49-es tanév végén az iskolát a Rákosi-féle átalakítás megszüntette, és bevitte a Zeneakadémiára, a hallgatók nagy részét - megrostálva - szintén, így javítva az Akadémia káderállományát.

- Végigcsináltad a képzést?

- Nem. ‘51-ben megalakult a Zenetudományi Tanszak, ahova én a Szabolcsi-órákon kedvet kapván felvételiztem. Nem vettek föl, de közben Szabolcsi adott egy megbízást, és mire a következő évben újra felvételiztem, addigra már megjelent egy publikációm az MTA kiadásában. Abban az évben sem vettek volna föl, de Szőllősy András óriási jóakarattal azt mondta, hogy aki már letett valamit az asztalra, annak a tanszakon a helye. Így kerültem be. Jót tett-e velem vagy rosszat, a mai napig nem tudom. Sokkal kisebb falat lett volna a karvezetés, annak jobban meg tudtam volna felelni.

- Mondod ezt ennyi siker, publikáció, fordítás, előadás, titulus után? A Nemzetközi Telemann Társaság egykori elnökeként?

- A saját mértékemmel mérve nem feleltem meg. Valami egészen másnak feleltem meg, ami nem zenei dolog, hanem egy társadalmi, ha úgy tetszik, multifunkcionális élesztői tevékenység, egy nyughatatlan személyiség, akinek mindig eszébe jut valami.

- Az ötéves zenetudományi képzés alatt azt gondoltad, tudós leszel? Kutató?

- Zenetörténetet akartam tanítani vidéken. '57-ben végeztem, s akkor az volt a módszer, hogy „elhelyezési tárgyalást" folytattak. Ott ült Kerék elvtárs a minisztériumból, és mindenki elmondta, mi az elképzelése. Mondtam, hogy a feleségemmel szeretnénk vidékre menni, tanítani, de lakás kellene, mert semmi pénzünk sincs. Tíz nap múlva kaptam egy cédulát a minisztériumból, hogy jelentkezzek a Magyar Nemzeti Múzeum hangszertárába gyakornoki állásra. Elmentem Jóború elvtársnőhöz, aki közölte, hogy az állást egy évfolyamtársammal előző héten betöltötték. (Ez Gábry György volt, aki évtizedekig maradt ezen a poszton.) Visszamentem a minisztériumba, ott a fültövüket vakarták. Tudja mit, Székely elvtárs? Kap egy gyakornoki állást. Keresse meg, hol. Ezekben a napokban a Zeneművész Szövetségben találkoztam Antal Dórával (zenei rendező volt), aki arról panaszkodott, hogy a hanglemezgyárban nincsenek fiatalok, mennyire kellene egy ifjú zenei rendező. Nekiindultam, megkerestem Darvas Gábor művészeti vezetőt. Három nap múlva fel voltam véve.

- Volt valamennyi betanulási szakasz?

- Pár hét. Dóra és Beck László mellett. Nem is volt akkor több zenei rendező. Néztem, hallgattam, ahogy azt mondják: „tudja, a moll résztől vissza 3 taktusnyira". Ekkor megkérdeztem: nem kéne kotta?

- Emlékszem, egyszer mesélted, hogy ismerkedtetek meg a sztereó technikával.

- Az első felvételt úgy csináltuk meg Csintalan László hangmérnökkel, aki nálam egy héttel korábban lépett be a céghez, hogy soha életünkben egyetlen sztereó felvételt nem hallottunk. Az első sztereó mikrofon bejött hétfőn, kedden szétszedve ott feküdt az akkori műszaki vezető asztalán. Az ilyen felvétel akkor két sztereó mikrofonnal készült, amelyek nálunk, miért, miért nem, egymáshoz képest fázisfordítottak voltak. Így semmiképpen nem lehet műszakilag korrekt hangzást létrehozni, mert ha az egyik mikrofon helyes, a másik helytelen és fordítva, de ezeknek jele egymásra van kopírozva. Ez volt Liszt Magyar fantáziája Gabos Gáborral és Lehellel. Nem tudtuk, mi sül ki belőle, és azt sem, mit kellene hallani. A mai napig így van forgalomban.

- Hogy tanultátok ki? Mi lett később?

- Csináltuk, ahogy tudtuk. Egyébként ez alatt a 35 év alatt, amíg hanglemezt csináltam, egyetlenegy akusztikailag igazán adekvát felvételi helyszínen dolgoztam, Händel Floridantéján Göttingenben. Ennek következtében az a véleményem, hogy ha valamelyik felvétel, amelyet csináltam, jól szól, az a Magasságos ajándéka, vagy mázli, vagy azért hangmérnök kollégáimmal mégis megtanultunk valamit abból, miképp lehet macskán lovagolni.

- Mégis szeretted.

- Imádtam. És eléggé meg voltam győződve róla, hogy jól csinálom. Aztán mégis váltottam, mert nem láttam perspektívát a Hungarotonnál az előrelépésre. Mindig másodhegedűs maradtam. Fel nem merült, hogy egyszer én legyek a Hungaroton művészeti vezetője. Továbbléptem.

- Hiúságból.

- Igen. Akkor már ‘74 óta a Muzsikánál dolgoztam másodállásban, átléptem főállásba. Lehel György és Sándor Frici bácsi azonban kijelentették, hogy inkább nem csinálnak lemezt, ha nem én dolgozom velük. Attól kezdve egyéni produkciókra szerződtem, de már nem a Hungarotonnál voltam státusban.

- A Muzsikánál is eltöltöttél 23 évet, ebből tizenhármat főszerkesztő-helyettesként.

- Onnan mentem nyugdíjba. Illetve Szegedre tanítani, lehetetlen körülmények közé.

- Két év múlva pedig a Magyar Zene főszerkesztője lettél, és azt is 11 évig csináltad. Nem apróztad el magad. Voltak azért kanyarjaid korábban a hanglemez mellett, de azok is hat-nyolc évig tartottak. Dolgoztál a Pécsi Balettnél, és meglepve láttam, hogy ott hangszereltél is darabokat, nemcsak zenei összeállító-szerkesztő voltál. Ezért kaptad meg tavaly az Eck Imre-díjat.

- Nem. Azért, mert az Alapítvány kuratóriuma úgy vélte, hogy én voltam az a muzsikus, aki elvi zenei kérdésekben a legtöbbet segített Imrének. De a gyakorlatban is: Csintalan Lacival szereztünk valahonnan egy majdnem stúdióminőségű, asztal méretű Telefunken magnót, és azzal vettük fel a Pécsi Balett valamennyi zenei anyagát.

- Ugyanilyen kanyar volt ezután művészeti titkárságod a Liszt Ferenc Kamarazenekarnál.

- Amikor a Pécsi Balett pillanatok alatt a magyar kulturális élet csillagává emelkedett, Erdős Péter megszállta, és kiutált onnét. Liszték egy felvételük után megkerestek, hogy elvállalnám-e a titkárságot, mert tetszett nekik a hozzáállásom. Szervező, tanácsadó, ötletadó, ügyintéző voltam. És kapocs az 1905-ös születésű Sándor Frigyes és a ‘44-es Rolla János között. Szépen dolgoztunk együtt, amíg Frici bácsi halála után ők is el nem ejtettek.

- A hangsúly tehát néhány évtized gyakorlati zenélés után áttevődött a teóriára, bár ezt is elkezdted már korábban. Lefordítottad A mai zenekar technikája című könyvet, a Bach-lexikont, megszerkesztetted a Ki kicsoda a magyar zenei életben? kötet két kiadását, lefordítottad Leopold Mozart Hegedűiskoláját, Telemann önéletrajzát, amire a Nemzetközi Telemann Társaság kért fel 15 évnyi elnökséged idején, ugyanekkor Telemann-kantáták kiadásán is ügyködtél. Nem olyan régen fejezted be Quantz azóta már több kiadást megért Fuvolaiskoláját. Posztjaidat, funkcióidat lassan leadogattad, de nemigen láttalak ölbe tett kézzel ülni azóta sem. Min dolgozol most?

- Semmin. Hetek óta nem tudok dolgozni. Belefogtam több mindenbe is: Agricola Énekiskolájába. Újra kiadnák Leopold Mozart Hegedűiskoláját, azt szeretném revideálni. Egy ponton elakadtam. Vashegyi György felkért egy előadásra a Régizene tanszéken, azzal is megálltam. Rossz időszakom van. Nagyon meteoropata lettem, megviselnek a frontok.

- Ha ma újrakezdenéd, kiválasztanád e sok minden valamelyik szeletét, vagy ugyanezt tennéd, esetleg egészen mást?

- Hány évesen, melyik országban?

- Fiatalon, itt.

- Hol van ma itt zenei rendező? Hol van ma itt hanglemez?

- Az volt a legkedvesebb?

- Igen. Boldog évek, mint egy szép asszonnyal. Mit akarhatnék többet? }