Takarékosan formált, mégis választékos hetesek, elegáns kettesek, cizellált „D"-k, finoman hullámoztatott átkötés az „nny" helyén: több mint másfél évtizeddel ezelőtti találkozásom Somfai tanár úr írásképével felébresztette akkor már rég szunnyadó hajlamomat mások kézírásának utánzására. Somfai-gondolatokat Somfai-betűtípussal jegyzetelni: számomra ez is része volt a játéknak a Zenetudományi Intézet Szabolcsi-termében zajló előadások során. Azokban az időkben sem volt persze magától értődő, hogy az ember egyhamar megismerje tanárai írásképét. A bölcsész- és művészettudományok oktatása nem feltétlenül követelte meg a sűrű táblahasználatot, s az indexbe kerülő rövid bejegyzések betűknek és kötéseknek csupán igen limitált készletével ismertetett meg. Hanem a legendás handoutok! (Nem, nem kiosztmányok, nem is kézbevalók. Handoutok.) A Somfai-tanításnak ezek a teljességgel gyakorlatias, ugyanakkor nem elhanyagolható jelképes erővel bíró segédletei az információk optimális elrendezésének újabb és újabb diadalát hirdették az A4-es papírméret felett. Kicsinyített partitúraoldalak saját kezű kiegészítésekkel (a nyomtatott kiadásból kimaradt előadási jelekkel vagy formatervet, zeneretorikai alakzatokat, harmóniai meneteket jelző annotációval); saját készítésű grafikonok, a szakirodalomból kiemelt kulcsbekezdések, nyomtatott könyvészeti listák ugyancsak saját kezű kommentárokkal, kiemelésekkel (ha olykor csak egy-egy aláhúzással, nyíllal, felkiáltójellel). A handout jeleinek eredendő rétegzettsége arra csábította az embert, hogy saját órai jegyzeteivel továbbépítse azt - esztétikuma ugyanakkor kikövetelte az íráskép hasonulását is.

Másfajta rétegzettség alakult ki a szemináriumi dolgozatok esetében: a nyomtatásban kézhez kapott rövid, ám velős értékelés megismerése után Somfai tanár úrral együtt lapoztuk végig a kommentárokkal sűrűn telerótt oldalakat. „Beszéljük meg!" - ez a vissza-visszatérő lapszéli jegyzet már megelőlegezte a mindig részletekbe menő, kivételesen alapos, őszintén és mégis barátságosan kritikus konzultációk lendületét.

De megbeszéltük azt is, ha észrevette (mert észrevette): vállaimra látható súllyal nehezedik a párhuzamosan végzett történelem és zenetudomány szak. Sportolok-e rendszeresen? - hangzott a kérdés, s hogy úszni járok, az csak részben bizonyult megnyugtató válasznak. Merthogy - mint mondta - valami intenzívebb testmozgásra is szükségem lenne. Amilyen a grundfoci. E terminus technicus számomra éppúgy Somfai-szó, mint a Bogenvibrato, amelyet ugyancsak általa hallottam először említeni. A speciális vonós játékmódra utaló kifejezés egyszersmind emlékeztet arra, hogy a zenei előadás kérdése, amikor éppen nem a középpontjában, akkor is mindig ott áll a hátterében Somfai László fejtegetéseinek. S miközben egyetemi órái minden perce azt mutatja meg: hogyan lehet a zenéről szóló beszédet tudományként művelni, aligha kérdéses, hogy életre szóló útravalóval látnak el a zenekritikusi pályához is.

Bach; Haydn- és Mozart-szimfóniák, illetve vonósnégyesek; Beethoven kései kvartettjei; Bartók: évfolyamom ezeket az órákat kapta Somfai Lászlótól a kilencvenes évek végén, a kétezresek elején. A szerzőkhöz fűződő személyes viszonya minden esetben kitapinthatóvá vált - de a közvetítő és közvetített személyiség intellektuális alkatának rokonságára alighanem a Haydn-órák során csodálkozhattunk rá a leggyakrabban. S ebből kiindulva már nem is nehéz fantáziálni a pályafutások párhuzamosságáról. (Kelet-)közép-európai kulturális szigetekről: az Esterházy-rezidenciákról, illetve a Bartók Archívumról; a (splendid) isolation helyzetéről és a szárba szökkenő kapcsolatokról a nagyvilággal; a lokalitáshoz kötődő műhely autonómiájáról és termékeinek európai, illetve euro-atlanti sikeréről.

Nemzetközi zenetudományi konferenciák szünetében, ismerkedő beszélgetések során, ha már említettem is, hogy honnan jövök, beszélgető partnerem szemében nem egyszer látom, hogy még nem tudott elhelyezni a valóság benne élő térképén. Majd kisvártatva jön a visszakérdezés. Hogy akkor egy tanszéken tanítanék-e Somfai Lászlóval. És látom a tekintetéből, ahogy a válasz nyomán a kolléga elhelyez az ismert világ egy otthonosnak elgondolható sarkában. S való igaz: a magyar zenetudós otthonosságérzetét nem kis részben Somfai László aktív szakmai-emberi jelenléte adja. E jelenlétre gondolva hisszük el, hogy jó helyen vagyunk ott, ahol vagyunk.

Kedves Tanár Úr - Isten éltesse sokáig!