CSENGERY KRISTÓF

Ránki, Kocsis, NFZ 

A Nemzeti Filharmonikusok Téli esték Brahmsszal című sorozatának négy hangversenyműsora a zeneszerző négy különböző arcát, a brahmsi személyiség négyféle vetületét mutatta fel. A négy arc közül három olyan volt, mint az emberi arcok általában: ellentmondásos. Ezeken a koncerteken - az elsőn, a másodikon és a negyediken - volt részünk brahmsi mosolyban, homlokráncolásban egyaránt, a harmadik azonban különleges koncepciót követett: január 10-ére Kocsis Zoltán csupa egymáshoz illő, harmonikus érzést tartogatott. Ezt az estét nevezhetjük a legegységesebbnek: arról a Brahmsról, aki ez alkalommal lépett elénk, megállapíthattuk, hogy a derű és a harmónia, a hit és a remény embere.

Ami a nyitószám, a Változatok egy Haydn-témára (op. 56a - 1873) hangvételét és mögöttes tartalmait illeti, itt a hithez és a reményhez Pál apostol szellemében akár a szeretetet is hozzátehetnénk. Végtére is ezúttal vallásos eredetű dallamot dolgoz fel a zeneszerző, zarándokdallam-félét, de legalábbis korált. Igaz, erről a (Szent Antal-) korálról már régóta tudjuk, hogy voltaképpen nem Haydntól származik, ez azonban semmit sem von le a brahmsi témaexpozíció, a hozzá kapcsolódó nyolc változat és finálé értékéből. Milyen a Haydn-variációk jó előadása? Az igényes hangzást, részletező kidolgozást tekintsük alapfeltételnek, ahogy Kocsis Zoltán is annak tekintette: vezényletével az NFZ felkészülten, pontosan játszotta a szerző által eredetileg két zongorára komponált, s csak utóbb meghangszerelt változatsor tételeit. Ennél fontosabb, hogy a Haydn-variációk hiteles értelmezése felszínre hozza azt a frivol ellentmondást, mely a Változatokat az Akadémiai ünnepi nyitányhoz teszi hasonlóvá - a szerző, mint ott, itt is egy fennkölt helyzetet profanizál. Tudjuk, hogy a Festouvertüre-ben miként teszi ezt: átvéve díszdoktori diplomáját, az ez alkalomra komponált Huldigungsstückkel a sok szamár professor képébe nevet, mondván: én inkább a diákokkal tartok, az ő pajkos-illetlen dalaikat dolgozom fel nyitányomban. De hogyan profanizál a Haydn-változatokban? Úgy, hogy a szent ének a zsánermetamorfózis során mindenféle világi alakot ölt, lesz belőle lágy valcer, ropogós vadászzene, menetelő induló. A jó előadás belemegy a játékba, és nagyon megéli ezeket a szakralitásnak ellentmondó karaktereket. Ilyen volt a Kocsisé is: erősen körvonalazott, markáns kontrasztokkal teli, határozott hangütésű - és csak a végkifejlet fokozásában magasztos.

A B-dúr zongoraverseny (op. 83 - 1881) magánszólamát Ránki Dezső játszotta - nem akármilyen hangszeren, nem akármilyen alkalomból. Az instrumentum a Müpa új Steinway D-modellje volt, melyet éppen Ránki választott ki a Müpa megbízásából Hamburgban, s mellyel most ismerkedhetett a közönség. A hallgató (és a kritikus) ebből semmit sem hallott - és ez így van rendjén: ezeknek a hangszereknek vélhetően az a legfőbb erényük, hogy harmonizálnak a többi Steinway csúcsminőségével - az előadások egyéni vonásait az előadóknak kell megteremteniük. Hallatszott viszont Ránki zongorázásán, hogy - mint nyilatkozta - „nagyszerű érzés volt" számára az új hangszeren muzsikálni. Ez mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy a hagyományosan mértéktartónak, bölcsen visszafogottnak ismert művész (aki annyira azért most is volt visszafogott, hogy nem játszott ráadást) nemcsak az alkonyi derűt, a nyitótétel arpeggióinak elomló lágyságát, a finálé csilingelését mutatta fel a négytételes szimfónia-versenyműben, de minden lehetséges alkalommal megragadta a tüzes-indulatos kifejezésmód lehetőségeit is. Érces billentés, telt oktávmenetek, szimfonikus zengésű zongorahangzás, sok határozott hangsúly jellemezte játékát - és mindvégig imponálóan makulátlan technika. Gazdagon és büszkén, diadalmas tökéletességgel hangzott fel tolmácsolásában Brahms késői remeke.

Derűs variációk és derűs zongoraverseny után derűs szimfónia: Kocsis a Harmadikat (F-dúr, op. 90 - 1883) választotta erre az estére. Interpretációját egyfelől magabiztosan kiérleltnek nevezhetjük, erre utaltak a Janus-arcú saroktételek egymást ellenpontozó drámai és lírai megnyilvánulásai, melyek a tolmácsolásban klasszikus egyensúlyt alkottak; erre utalt a gazdag, de minden részletében kontrollált hangzás, melynek dús-szonórus vonós részlegét éppúgy megcsodálhattuk, mint a fafúvók individuálisan részletezett szólóit és kamarazenei megmozdulásait (például a C-dúr második tétel elején a klarinétok szelíden mélázó dallamát). Ugyanakkor az újraértelmezés törekvését is kihallhattuk ebből a megszólaltatásból. Erre utalt a 6/4-es nyitótételben a hallgatóval bújócskát játszó valcerkarakter felfedezése, erre a c-moll csellódallam melankóliája alapján rendszerint afféle „lassú tételnek" vélt harmadik tétel nyomatékos Allegrettója, mely frissességével visszaadott valamit a tétel eredeti scherzo-funkciójából, s végül erre a finálé sok pasztelles természethangja, legfőképp a kóda vonósainak „erdőzsongása". Kiváló előadás volt, melyben a zenekar felkészülten játszva, odaadóan követte karmesterének instrukcióit. Január 10. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

Rost, Kesselyák,

MÁV Szimfonikusok

Sok éve a MÁV Szimfonikus Zenekar működésének rendjéhez tartozik, hogy az együttes időről-időre gálakoncertet rendez egy-egy jelentős énekes számára, de legalábbis olyan hangversenyt ad, amelynek középpontjában a szóban forgó művész áll. Ez a gyakorlat szorosan összefügg azzal a szereppel, melyet a zenekar hagyományosan játszik különféle hazai és külföldi operaprodukciókban. A meghívott énekes az elmúlt évek során nem egyszer volt Rost Andrea, akivel a MÁV-zenekar régóta jó kapcsolatot ápol. Januárban ismét az ő fellépése szolgált az együttes Müpa-beli műsorának fő attrakciójául. Adekvát volt a hangverseny dirigense is, a MÁV Szimfonikusok karmesterének titulusát viselő Kesselyák Gergely, akinek pályája összeforrt a zenés színpadi produkciókkal, s ily módon a vokalitással.

 Rost Andrea- Nánási Pál felvétele

Különlegesen igényes összeállítású műsort hallottunk, amely akár a Bécs arcai címet is viselhette volna, hiszen a három zeneszerző, akinek négy műve a programon szerepelt, mind szoros szálakkal kapcsolódik a városhoz, annak két eltérő zenetörténeti korszakát képviselve. A félénkebbeket akár el is riaszthatta a művek listája, a tapasztaltabb zenehallgatók azonban tudják: sem Alban Berg Hét korai dalától (1905/08), sem Erich Wolfgang Korngold két most megszólalt művétől (Straussiana, 1953; A halott város - Marietta dala, 1920) nem kell tartani: nem „modern", előremutató darabok ezek (még a Berg-mű sem), inkább túltelített posztromantikus oldatok. A második részt kitöltő mű, Beethoven 4. szimfóniája (B-dúr, op. 60 - 1806) pedig az eggyel korábbi századforduló képviseletében végképp nem egyéb, mint jól ismert zenei táj.

Rost Andrea hangjának minden színárnyalatát és dinamikai fokozatát latba vetve, igényesen részletező, a dalok hangulatvilágára érzékenyen reflektáló előadásban tárta elénk Berg Hét korai dalának tartalmait. Meggyőzően érvényesült a Nacht (Éj - Carl Hauptmann) lírai, posztromantikus megszólalásmódja és a Lenau-szövegű Nádi dal (Schilflied) vágyakozó-szenvedélyes hangja. Storm Csalogányában (Die Nachtigall) ismét vágyakkal találkozhattunk, ám ezúttal életöröm-ittas változatban, az érzelmek áradásán átszűrve. Rilke versének (Traumgekrönt - Álomkoronásan) bergi megzenésítésében az énekesnő biztos érzékkel találta meg az emelkedettség tónusát, majd a két következő dalhoz (Johannes Schaf: Im Zimmer - Szobában; Otto Erich Hartleben: Liebesode - Szerelmi óda) az érzelmi telítettség mellett a szinte nyitva maradó befejezés talányos hangulata szolgált számára interpretációs kulcsként. Végül a ciklust záró Paul Hohenberg-megzenésítés, a Sommertage (Nyári napok) az átszellemültség hangján búcsúzott a hallgatótól. A halott város népszerű részlete, Marietta dala fájdalmas vágyakozással, nosztalgikusan és líraian csendült fel Rost Andrea szopránján. Az előadás érzékeltette az operarészlet műfaji komplexitását is: azt, hogy van ebben a dalban valami nemesen operettszerű, amit az énekelt szólamba ékelődő próza-recitáció - Es hat noch eine Strophe - weiß ich sie noch? (Van még egy versszaka - tudom-e még?) - még inkább kiemelt és aláhúzott. És nem feledkezhetünk meg a tolmácsolás jellemzésekor arról a hamisítatlan alkonyat-ízről sem, amelyet a dalban az énekesnő megérzett, s amelyet belőle felszínre hozott. Egy másik dal, Puccini Gianni Schicchijéből Lauretta dala szolgált Berg és Korngold után ráadásként.

Az eddigiek alapján úgy tetszik, ez az est Rost Andreáé volt, az ő művészi teljesítménye ragyogta be a kétórás programot. Ez kétségkívül így volt, de még a kiváló szoprán magas színvonalú produkciói mellett is fel kellett figyelni arra a született muzsikusokat jellemző rátermettségre, professzionizmusra és eleganciára, mellyel Kesselyák Gergely vezényelte a MÁV Szimfonikusokat. Korngold a Straussianában a túlcsorduló bájra, az érzéki túltelítettségre játszik rá a hangszerelés túlfinomultságával. Van az egészben valami fülledt - és ezt az előadás remekül kihozta a műből. Mint ahogyan fogékonyan reagált Kesselyák arra a kettős nosztalgiára is, amely a darab sajátja. Nosztalgikus már eleve a Johann Strauss-keringők világa, aki pedig erre gondol vissza, azt a nosztalgia iránti nosztalgia keríti hatalmába. Sokkal primerebb, sokkal kevésbé rafinált, ám annál elementárisabb érzelem- és indulatvilágú mű Beethoven 4. szimfóniája. Itt az energia, a feszültség, a kontrasztgazdagság a kulcsfogalom - és Kesselyák rendkívül dinamikus vezénylésében is ez uralkodott. Pontos irányítását követve a zenekar telt vonóshangzással, rajzos fúvós szólókkal, feszesen lüktető ritmussal, drámaian és fordulatosan szólaltatta meg Beethoven szimfóniáját - olyan magas színvonalon, amelynek hallatán a közönség nem véletlenül követelte ki a finálé ismétlését. Január 16. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar }

Fülei, Héja, Óbudai Danubia

A 2011. június 30-án távozott Petrovics Emil a közelmúlt magyar zenéjének fontos képviselője. Aki a zene világában kicsit is járatos, tudja, milyen meghatározó - a komolyzene határain messze túlmutató - szerepet játszott a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek magyar zeneéletében. Volt musicalszínház-alapító, Ki mit tud?-zsűritag, zeneakadémiai tanszékvezető egyetemi tanár a zeneszerzés szakon, operaigazgató és fő-zeneigazgató, sikeres operák és kantáták szerzője, országgyűlési képviselő a Kádár-korszakban, filmzeneszerző, művészeti akadémiai tag. Amikor a Muzsika felkért, írjak kritikát az Óbudai Danubia Zenekar Emlékezzünk Petrovics Emilre című estjéről, örömmel vállalkoztam a feladatra: kíváncsian vártam, hogyan játszik a fennállásának két évtizedes jubileumát ünneplő együttes, és érdekelt a Petrovics-művekkel való egész estés találkozás is. Az eredetileg meghirdetett műsor ugyanis még teljes szerzői estet ígért, ráadásul műfaji szempontból és a keletkezési éveket tekintve is sokszínűt: 1. szimfónia (op. 13 - 1964), Zongoraverseny (op. 46 - 1999) és a magyar-amerikai Pál utcai fiúk koprodukcióhoz (1969, rendező Fábri Zoltán) készült filmzene. Sajnos Petrovicstól végül csak a szimfónia és a versenymű hangzott el, sőt az előbbi műfajban sem az 1964-es első, hanem a 2001-es 2. darab, a filmzene elmaradt. Viszont a Petrovics-darabok elé, kicsit talán kakukktojásként, odakerült a koncert élére egy lendületes, pezsgő Kabalevszkij-nyitány, a Colas Breugnon, melyet alapítója, Héja Domonkos vezényletével a Danubia Zenekar sodró, erőteljesen ritmizált, a mű hangszereléséhez illőn harsány és vaskos előadásban szólaltatott meg.

Vagy mégsem volt teljesen kakukktojás az est műsorán Kabalevszkij zenéje? Mi tagadás, ha nem tőle, hanem Sosztakovicstól hangzott volna fel a bevezető szám, adekvátabb lett volna a választás. A két, ez alkalommal műsorra tűzött Petrovics-mű közül ugyanis az első, a Zongoraverseny erőteljes és mindenre kiterjedő Bartók-hatást mutat, a szünet után elhangzott 2. szimfónia azonban egyértelműen Sosztakovics szimfóniáinak szín-,harmónia-, dallam- és hangulatvilágából táplálkozik, azokat visszhangozza. A Zongoraverseny szólóit fiatal kiválóság, Fülei Balázs játszotta. Ahol ő megjelenik, személyében tudás, művészi lelkiismeret, ihletettség lép pódiumra. Most is így volt. Fülei mindenekelőtt felismerte és játékának jellegzetességeivel nyomatékosította a Petrovics-versenymű Bartókos vonásait, emellett megadta a műfajnak, ami jár: a versenyműhöz illő reprezentatív-virtuóz technikai kivitelezést. Biztos és állóképes technika, makulátlan kidolgozás, pergő billentés, hangerőfokozatok és színárnyalatok bősége jellemezte a nyitótételt. A lassúban van egy nagy processziózene-szakasz, jelentős érzelmi és dinamikai fokozással - Fülei a karakterhez-funkcióhoz méltó szenvedéllyel tolmácsolta a menetelő zenét. Végül a fináléhoz nagy lendületet vett, és a korábban tapasztalt virtuozitással, bátor hangzásigénnyel zongorázott. Prokofjevet választott ráadásnak, ezzel mintegy megelőlegezve azt a felfedezést, melyet a szünet után, a 2. szimfónia oroszos stiláris vonzódásaira felfigyelve tehetett majd a hallgató.

Mert, mint már említettem, a kései szimfonikus alkotás mögött álló orosz zenei ösztönzés vitathatatlan. Igaz, az inspiráció nem Szergej Szergejevics, hanem Dmitrij Dmitrijevics felől érkezett - de onnan nagyon határozottan. Kis túlzással azt mondhatjuk: 2001-ben Petrovics Emil írt egy remek Sosztakovics-szimfóniát. Ez a megállapítás kettős tartalmú: egyfelől jelzi az erőteljes követői magatartást, másfelől azonban a magasrendű kvalitásra is figyelmeztet: a megszólalásmód máshonnan, mástól ismerős, a kompozíciós igényesség azonban, mellyel a zeneszerző a matériát feldolgozta, csak felsőfokon méltatható. Feszes, menetelő karakter, sok éles hangsúllyal, sötét hangulat, elfojtott feszültség, indulatos fokozás, s mindez igen erősen ritmizálva, markáns ütős effektusokkal - ez a nyitótétel. Sötét lamento a lassú, melynek szélesen kifeszített dallama a vonóskaron telten, tragikus hangon szólal meg. A scherzóban sem hallom azt a vidám játékosságot, melyről a szerző egy interjúban említést tett - inkább a vészjósló rézfúvós (és ismét ütős) effektusokkal spékelt zene feszessége és sodrása ragad meg. Feloldást a finálé sem hoz - de egy ilyen sosztakovicsi tragikumú zenétől ezt nem is várja az ember - ehelyett ismét indulószerű hangütés uralkodik, mint a nyitótételben, nyerseség, szögletesség, vadság, fokozás, feszültségnövelés. Kovács Sándor kritikája annak idején tankok dübörgését vélte e hangok mögül kihallani - talán nem indokolatlanul.

 Fülei Balázs- Felvégi Andrea fevétele

Mindenesetre ez a mű nem azt mondja, „az élet szép", inkább azt, „a történelem könyörtelen". Az előadásról csak a legjobbakat mondhatom. Héja Domonkos az est során mindvégig fölényes szövegtudással, teljes szakmai biztonsággal vezényelt, a jubiláló zenekar pedig az évfordulóhoz méltó színvonalon: virtuózan, gazdag hangzással, igényes kidolgozással szólaltatta meg a műveket. Szép, hasznos koncert volt, olyan este, amilyenből sok kell egy tudatosan építkező, a nemzeti önismeretet szorgalmazó zenekultúrában. Január 24. - Zeneakadémia. Rendező: Óbudai Danubia Zenekar }

Koroljov, Keller Quartet

Ismét Budapesten járt a Németországban élő és tanító orosz zongoraművész, Jevgenyij Koroljov (1949), de ellentétben a korábbi alkalmakkal, ezúttal nem csupán egyetlen hangversenyt adott: a Concerto Budapest szólistájaként abszolvált Mozart- és Bach-versenymű után egy bő héttel, a Keller Quartet társaságában ismét pódiumra lépett (a közben eltelt időt is itt töltötte: mesterkurzust tartott a Zeneakadémián), hogy először Sosztakovics g-moll zongoraötösét (op. 57), majd a szünet után Brahms f-moll kvintettjét (op. 34) szólaltassa meg. Jelentős befogadóképességű helyszíneken rendezett kamarazenei koncertekben az utóbbi évek során ritkán lehetett részünk, némelyek talán aggódtak is, megtelik-e egy ilyen igényes műsorra a Liszt Ferenc téri épület 900 személyes nagyterme, az érdeklődés azonban élénknek bizonyult: a földszinten körbetekintve nem láttam üres széket. Ebben persze részük lehetett az előadóknak is: Koroljov és a Keller Quartet nevét olvasva a hangverseny-látogató világklasszisokhoz illő hangszeres és zenei színvonalra számított - és várakozásában nem kellett csalódnia.

 Az eredetileg meghirdetett műsor a koncert első felére ígérte Brahmsot, és a másodikra Sosztakovicsot. Végül azonban a sorrend megfordult: a nézőtéren helyet foglalva már tudtuk: előbb szólal meg az 1940-es keltezésű mű, s csak a szünet után az 1864-es. Persze, mondták néhányan: ki akar a szokásos sosztakovicsi letargiával befejezni egy estét? Nos, a g-moll zongoraötös fináléja éppen hogy nem letargikus, még csak nem is borús: friss, energikus, csilingelő dallamosságú Allegretto, mely elegánsan és vidáman ér véget, igaz, nem erőteljes fortékkal, hanem halkan. Ami pedig a mű kezdetét illeti, az nagyon jól illik Koroljovhoz: a darab élén barokkosan archaizáló prelúdium és fúga áll. A mű előadását mind a zongoraművész, mind a vonósnégyes részéről a legnagyobb elmélyültség, a magasrendű kamaramuzsikálás mindenre kiterjedő figyelme és részletgazdagsága határozta meg. Keller András primáriusnak és muzsikustársainak (Környei Zsófia - hegedű, Gál Zoltán - mélyhegedű, Szabó Judit - gordonka) sikerült megteremteniük a „nagy mű - méltó előadás" egyszerre ihletett és feszült atmoszféráját.

Brahms f-moll zongoraötösének egyik legfőbb jellemzője a szerzője által belé kódolt műfaji ellentmondás. Brahms kamarazenét ír, de olyan telivér szimfonikus hangzásigénnyel és olyan pattanásig feszült indulatokkal, kitörni vágyó energiákkal, melyek együtt szinte szétfeszítik az intim műfaj kereteit. Ez a kettősség a mű egyik legfontosabb tulajdonsága, a műfajjal szembeszegülő alkotói magatartás, amely Brahmsnál máskor is megfigyelhető. Koroljov nem az a művész, aki alkalmas ennek a zeneszerzői dacnak az érzékeltetésére. Ő nem lobbanékony-robbanékony alkat, és nem is az az előadó, aki szeret diadalmasan uralkodva játszani (a zongoristának az f-moll kvintettben néha úgy kell), inkább elemző, kontemplatív muzsikus, aki nem az indulat, hanem a gondolat felől közelít a zenéhez. A nyitótétel nagy lendülettel és energiával indult, de nem ez vált főszereplővé, inkább a brahmsi erő mögül minduntalan felsejlő líra és melankólia. Az Asz-dúr Andante un poco adagio előadása nagyon bensőséges atmoszférát teremtett, lélegző ritmussal, puha hangzással - csupa ihlet, csupa poézis volt a Keller Quartet és Koroljov zenei párbeszéde. Markánsan megfogott ritmusok, éles-erős hangsúlyok sokasága, feszesség, pergés, előrefúródó lendület, a zene „ádáz" jellegének érzékeltetése fémjelezte a scherzót (ez és az előző tétel volt az a kettő, amelyben érzésem szerint a legharmonikusabban talált egymásra mű és előadógárda). Majd a fináléhoz visszatérve az értelmezésben ismét felfedezhettük a nyitótételben már megismert kettősséget, a befelé tekintő melankólia és a robusztus energia egymást kiegészítő, egymással bújócskázó, együttes jelenlétét. Ha röviden kellene jellemezni a teljes tolmácsolást, magam Koroljov teljesítményét mindenképpen a művészi önismeret szép példájaként írnám le: öröm volt tapasztalni, milyen az, amikor egy nagy muzsikus, tökéletesen átlátva önnön alkatát, temperamentumát, tudja, mi az általa járható út, és melyik az az ösvény, amelyre inkább nem merészkedik. Koroljov ezt a zenei „légy hű magadhoz" elvet képviselte ezen az estén, abszolút magasrendűen - a Keller Quartet pedig együttgondolkodó és együttlélegző zenei társa volt. Szép és kifinomult gesztusként Dvořák op. 81-esA-dúr zongoraötösének Scherzo-tételével olyan ráadást nyújtott át közönségének az öt muzsikus, mely egyfelől szláv zeneként, másfelől Brahms-követő muzsikus műveként mintegy összekötő kapocs gyanánt szolgált az est két műsorszáma, Sosztakovics és Brahms kvintettje között. Január 26. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertügynökség }

{ MALINA JÁNOS

Korobejnyikov, Fischer, BFZ

Más füllel hallgathattuk Borogyin Polovec táncait a Budapesti Fesztiválzenekar orosz estjén, miután Halász Péter kitűnő ismertetőjéből megtudtuk, hogy a polovecek nem voltak mások, mint a mi kunjaink nemzettársai. Különösebb kárpát-medencei koloritot ugyan így sem hallottam ki a méltán népszerű operajelenetből, az előadásra azonban, amelyben a zenekar sorai közé behajtogatott, elsőrangú brnói Cseh Filharmóniai Énekkarműködött közre, nem lehetett semmiféle panasz. Fischer Iván vezényletével a zenekar festői színkezelésről tett tanúbizonyságot, és a karakterek széles skáláját feszítette ki; már az első megszólalás érzéki puhasága, majd a cselló-pizzicatók olvadékonysága élményszerű volt. Hogy az egész „kun" darab hamisítatlan, Rimszkij-Korszakov-i szláv koloritot áraszt magából, arról már Borogyin elbűvölő zenéje tehet.

Andrej Korobejnyikov  - Irene Zandel felvétele

Hatalmas idő- és stílusbeli ugrással Prokofjev manapság egyre többet játszott 3. zongoraversenye következett ezután. Az ugrás azonban más vonatkozásban is szerepet játszott az előadásban: én ugyanis a harmadik hangversenyt hallottam, amelyet az első két alkalommal fellépő, meghirdetett szólista lemondott, és helyére bravúros gyorsasággal a huszonéves, de máris világszerte nagy megbecsülésnek örvendő Andrej Korobejnyikovugrott be. Tekintettel arra, hogy a darab Rahmanyinovot megszégyenítő nehézségű - hangulati gazdagsága és a távolságtartó prokofjevi irónia mellett felbukkanó, megkapó lírai színei mellett éppen a látványos virtuozitás lehet népszerűségének egyik oka -, ez a helyzet nyilvánvalóan különleges erőpróbát jelentett a zenekar és a karmester számára is. Nos, az erőfeszítés elérte célját, mert az előadás abszolút meggyőzően hatott, és nem tapasztalhattuk semmilyen jelét sem görcsös erőlködésnek, sem pedig lötyögésnek vagy összecsiszolatlanságnak - ebből a szempontból igazi bravúrnak lehettünk tanúi. Ám a lényeg, a zenei élmény sem maradt el, hála a zenekar fegyelmének és magabiztosságának, a nagy hangtömegek esetén is torzításmentes megszólalásnak, a szélső tételek elementáris lendületének, a lassú érzelmességében is csúfondáros, csúfondárosságában is érzelmes atmoszférájának. Korobejnyikov jött, látott és győzött: játéka rendkívül precíz és kontrollált volt, ha kellett. A monumentalitás érzetét keltette, ha kellett, finom és érzékeny volt, s Fischer Ivánnal mindvégig együtt lélegzett. Miközben kezei szinte szünet nélkül a billentyűk fölött röpködtek, nem adta jelét az intenzitás semmilyen fáradásának. Játékának egyetlen aspektusa keltett csupán hiányérzetet: a hang egy egész csöppet matt volt, és dinamikailag szinte mindvégig halványabbnak éreztem a zenekarénál; az a képesség, mint a Koroljové, hogy a hangok minden forszírozás nélkül mintegy világítanak, őbenne nincs meg; azt mindenesetre javára írhatjuk, hogy ezt nem próbálta forszírozással kompenzálni.

A hangverseny zárószáma Csajkovszkij hattyúdala, a 6. („Patetikus") szimfónia volt. A pár évvel ezelőtti Csajkovszkij-maraton számomra feledhetetlen 4. szimfóniája óta különös várakozással figyelem a szerző szimfóniáit a zenekar és Fischer Iván előadásában. Az azóta hallott Ötödik kevésbé volt emlékezetes számomra a Negyediknél, ezen az estén viszont szinte amazzal egyenrangú interpretációnak lehettünk tanúi. Mintha a szokottnál nagyobb méretben, plasztikusabban szólaltak volna meg a jól ismert, szépséges és letaglózó zenei pillanatok, kezdve mindjárt a mázsás súlyú lassú bevezetéssel. Magával sodort az első nagy kitárulkozás, az akkordokból szépségesen sajdultak elő a fájdalmas disszonanciák. Varázslatos kürt- és klarinétszólókat hallottunk, s a valóban gigászi küzdelem után a nyitótétel éppolyan erőteljesen, mint amilyen feszes precizitással és kristálytisztán ért véget. A második tételben szokatlan egyértelműséggel és meggyőző erővel szólalt meg a derű hangja, míg a gyors harmadikban a gunyoros marcia mesteri módon vált egyre diabolikusabbá, s öltött végre „menetelés a vérpadra" karaktert. A tragikus és egyszersmind nagyon személyes és vallomásos zárótételt pedig a legfinomabb zenei eszközök: az idővel való rendkívül szabad bánásmód, a harmóniák nagy érzékenységgel történő „átvilágítása", a tompított, sötét és baljós színek úgyszólván érzéki hatást keltő sokasága tette egyszerivé és hitelessé. Január 28. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

Bach-maraton

A Budapesti Fesztiválzenekar zeneszerző-maratonjainak koncepciója a kezdettől fogva olyan rugalmas formában öltött testet, hogy most, amikor Bach került sorra, akinek hatalmas életműve semmiképp sem fűzhető fel a mai értelemben vett szimfonikus zenekar vezérfonalára, ez a koncepció mindenfajta átalakítás nélkül is alkalmasnak bizonyult arra, hogy valódi keresztmetszetet adjon. Fischer Iván persze mindig újít, újdonság volt például ezúttal, hogy elhagyta a két helyszínnek, a Nemzeti Hangversenyteremnek, illetve a Fesztivál Színháznak mechanikusan, óránként történő váltogatását (bár a tetemes csúszás így sem volt elkerülhető); és a Fischer által a gyermekek, a fiatalok megszólítására helyezett egyre nagyobb hangsúly is „maratonizálódott", örvendetes módon, az egyik óra programjában. Magam a délután fél négy utáni hangversenyeken voltam jelen - egy kivétellel -, az alábbiakban is ezekről számolok be.

Az ebbe az intervallumba eső első blokkban a három „nagy" Kuijken fivér (Barthold fuvolán, Sigiswald hegedűn és Wieland viola da gambán) adta elő a Musikalisches Opfert a csembalista Benjamin Alard társaságában. Sajnos, a Fesztivál Színház süket akusztikája és a szorgalmasan zúgó légkondicionáló berendezés számukra (meg az őutánuk fellépők számára) sem teremtett ideális feltételeket, ám még ez sem gátolta meg őket abban, hogy emlékezetes és magasrendű zenei élményben részesítsék hallgatóikat - annak ellenére, hogy előadásuk dinamikai alapszintje még a kópiahangszeres-bélhúros vonatkoztatási rendszerben is kifejezetten alacsony volt. Az az igazság, hogy Sigiswald Kuijken hegedűhangja időnként háttérbe is szorult nem csupán a teremzaj, hanem még Barthold Kuijken finom és csodálatosan olvadékony fuvolahangja mögött is. Ettől eltekintve azonban az egész Musikalisches Opfer egy drágakő csiszoltságával, a valószínűtlen, éteri tisztaság érzetét felidézve szólalt meg. Megható volt tapasztalni, hogy a három Kuijken-fivér, külön-külön is gazdag termést hozó pályafutásuk végéhez közeledve, milyen tökéletes, valóban családias intimitással és összhangban tud ma is együtt muzsikálni, és hogy koncentrációjuk és biztonságuk mind intellektuálisan, mind a technikai kontroll tekintetében mennyire változatlan. Benjamin Alard pedig kísérőként és a hatszólamú ricercar szólistájaként nagyszerűen idomult az őt körülvevő zenei szellemhez.

Barthold, Sigiswald és Wieland Kuijken; Benjamin Alard - Posztós János felvétele

A következő egyórás blokkra, melynek során a IV-VI. brandenburgi versenymű csendült fel, a nagy hangversenyteremben került sor. Feltűnő volt, hogy ez a terem, amelynek akusztikája a legkevésbé sem ideális a régi hangszerekből álló kisebb együttesek számára mondjuk egy 18. századi kastélyhoz vagy akár a Zeneakadémia Nagyterméhez képest, ebben az összehasonlításban mégis mennyivel kedvezőbb, mint a Fesztivál Színház. A szólamonként a tuttiban is egy-egy hangszerrel kiálló Aura Musicale együttes (művészeti vezető: Máté Balázs) itt szinte kivirágzott, és kitűnően, helyenként pedig kiemelkedően izgalmasan játszott. A program az 5. versennyel kezdődött; ebben a fuvolaszólót Emiliano Rodolfi, a hegedűszólót Posvanecz Éva játszotta, és Jeremy Joseph csembalózott. Az előadás bővelkedett színekben, szépen megformált dallamokban, dinamikai hajlékonyságban, érzékeny agogikai megoldásokban; s Máté Balázs zenei vezetése mellett a két szólista is elsőrangú teljesítményt nyújtott. Az igazi csemegével azonban Jeremy Joseph szolgált az I. tétel monumentális csembaló-kadenciájában. Eme minuciózusan lejegyzett bachi rögtönzést csupán a legnagyobbaknál tapasztalt, éneklő játékmóddal, és valami egészen különleges, de végtelenül szerves szabadsággal és beszédszerűséggel játszotta, így a menős tempóból következő technikai brilianciára úgyszólván nem is tudtunk odafigyelni. Az ezt követő 6. versenyműben mindenki szólista, tehát név szerint említendő: a két mélyhegedű-szólamot Posvanecz Éva és Stuller Géza, a gambaszólamokat Kallai Nóra és Michael Oman játszotta, gordonkán Máté Balázs, csembalón pedig Jeremy Joseph működött közre (a nagybőgős nevét titkolta a program). A darabot tulajdonképpen kétbrácsás kamarakoncertként fogták fel, különleges összetételű kísérettel, s Posvanecz és Stuller valóban jól kézben tartotta a tempókat és karaktereket; ebben a darabban azonban a tutti szövet nem volt olyan tökéletesen karbantartva, mint a másik kettőben. A zárótétel fenséges ingázása azonban a tömör és egységes basszus szólam jóvoltából rendkívül erős és hatásos volt.

A nagy trouvaille-jal azonban az utolsónak hagyott, kétfurulyás-hegedűs 4. brandenburgi verseny szolgált. Ebben a két furulyaszólista a jó nevű Dorothee Oberlinger és a gambáról furulyára váltó Michael Oman volt; a hegedűszólót Kuklis Gergely játszotta. Ez a darab fenomenális előadásban hangzott fel, első közelítésben a szólisták jóvoltából. Kuklis Gergely a hallatlan egyszerűségű, de nagyon is élő zenélést a virtuóz részen egészen fölényes, láthatóan minden erőlködéstől mentes virtuozitásával kombinálta; a két furulyás pedig általam még sohasem hallott szinten játszotta el alaprepertoárjuknak ezt a gyöngyszemét. Tökéletes tisztaságuk és pontosságuk (a hosszú unisono szakaszokban is!), hajszálra azonos hangszínük és artikulációjuk, a hang kristályos szépsége és könnyedsége, és nem utolsósorban a bőségesen játszott díszítések teljes spontaneitása és természetessége önmagában is lenyűgözte a hallgatót. Ehhez jött azután a kreatív és ötletes dinamikai és artikulációs játékok hosszú, de megint csak abszolút természetesen ható sora a „zenekarban" és a szólisták szólamában, ami mindent oly izgalmassá, üdévé varázsolt.

Ezt követően visszatértünk a Fesztivál Színházba, ahol Spányi Miklós játszott el két nagy lélegzetű csembalóművet, köztük hat kisebb, de igen jelentékeny darabbal. A kezdőszám a Kromatikus fantázia és fúga volt, amelyben rögtön világossá tette, hogy nem mindennapi előadó-egyéniség ül a billentyűk előtt. Ha Jeremy Joseph játékából a csembalót kantábilissá varázsló játékmód csodáját emeltem ki, akkor Spányi esetében a legato eszményének maradéktalan megvalósítását nevezhetem játékmódja meghatározó elemének. Ha akarom, van ebben némi antihistorikus gesztus is, hiszen ez a legato hosszú zenei szakaszokat fog át, és ebben a Spányi által ugyancsak rendkívül jól ismert és szeretett 19. század zenei ideálja is tetten érhető. Spányi hagyja, hogy sokféle korszak és sokféle hangszer befolyásolja a gondolkodását, és az eredmény mindig valami új, izgalmas, valami szerves és elgondolkoztató. Az ő Bach-tételei - de voltaképpen ugyanezt mondhatjuk a mostani egy óráról is - mindig rendkívül szilárd építményt alkotnak, úgyszólván megbonthatatlan rendben állnak össze. De ilyen megbonthatatlan, sőt monumentális építmény vált ezúttal a kromatikus fantáziát követő fúgából is, amely ugyanekkor valószínűtlenül transzparens is volt, például szinte vizuális erővel vetítette elénk, érvényesítette egyidejűleg a különböző léptékű zenei folyamatokat.

Ezután a BWV 933-38-as Hat kis prelúdium következett, ez a bachi mikro-mikrokozmosz, amelynek a darabok léptékéhez mérten felfoghatatlanul gazdag zenei és karakterbeli sokszínűségét Spányi nagyszerűen mutatta meg, bizonyítva, hogy nem afféle tandarabokról, hanem teljes értékű műalkotásokról van szó. A programot azután a hatalmas c-moll partita (BWV 826) zárta, amelyről nehéz röviden többet mondani annál, mint hogy - mesteri volt, a pontozott nyitószakasz pátoszával, az Andante érzékenységével, az Allemande nemes komolyságával, a Courante szabad lélegzésével és így tovább. Egy ponton azonban mégis megállnék: a Sarabandemeghitt, de magányos éneke, a generálpauza hallatlanul erőteljes és sokatmondó csendje azt mutatta, hogy Spányi mindig tökélyt ostromló, intellektuálisan mindent kontrolláló játéka igazi költészetté érett.

Egy programpont kihagyása után a következő másfél órás fordulóra ismét a Fesztivál Színházba tértem vissza, ahol ismét csak szvitek következtek, ezúttal modern hangszereken: Várjon Dénes az a-moll „angol" szvitet zongorázta, Baráti Kristóf a d-moll partitát hegedülte és Perényi Miklós a C-dúr szvitet csellózta el. A három nagy formátumú előadó más körülmények között nemigen kerülhetett volna szólistaként egyazon hangversenybe, a közönséget így már-már szürreális módon kényeztetve. Ezen az estén az én megítélésem szerint Várjon Dénes angol szvitje jelentette az abszolút csúcspontot, aki belépett, a zongorához ült, és valamilyen elementáris kinyilatkoztatás tárgyává tette a darabot. Mondani szokták, hogy a 100 méter olyan rövid táv, hogy a versenyzők tulajdonképpen egyetlen lélegzetre futják végig, mert a maximális sebesség eléréséhez szükséges maximális koncentráció miatt még csak nem is gondolnak a levegővételre. Nos, valahogyan így hatott ez az előadás is a közönségre, amely valóságos rokonszenvtüntetéssel köszönte meg az előadást, amiről akkor sem mondhatnék sokkal többet, ha gondosan felsorolnám zenei gazdagságát és egyes előadóművészi erényeit.

Ami a d-moll partitát és a belé csomagolt Chaconne-t játszó Baráti Kristófot illeti, benyomásom szerint az Allemande, a Courante, a Sarabande és a Gigue, a szvit korabeli standard tételei „csupán" kitűnő előadásban szólaltak meg, azaz kristálytiszta hangon, intonációval és formálással, elegánsan és a részletek imponálóan finom kidolgozásával. Mégis - lehet, hogy csak az előző Várjon-élmény kontraszthatása miatt - az volt a benyomásom, hogy Baráti igazán csak a Chaconne-ban adott teljes gázt az előadásnak, és itt érte el azt a koncentrációt, amit már ugyancsak nyugodtan nevezhetünk kinyilatkoztatásnak. A tétel, a nyugati zene egyik nagy variációsorozata, különleges költői gazdagságban tárult fel előttünk. Voltak olyan depresszív pillanatok, csodálatos pianissimóban elrebegett akkordtörések, szívhez szóló szavak ebben az interpretációban, amelyeket, azt hiszem, még senkitől sem hallottam - miközben, egy másik szinten, az töltött el csodálattal, hogy a tökéletes megszólaltatás igen magas technikai követelményei Baráti esetében nem is nehézségként, hanem inspiráló, jótékony közegellenállásként jelentkeznek, mintegy pályát biztosítva a zene előrehaladásához.

Perényi Miklós C-dúr csellószvitje a maga előkelő visszafogottságában jobban eltért az előző két szvit-interpretációtól, mint azok egymástól. A Prélude lejtése közelebb állt a stilizált tánczenéhez, mint a 20. századi csellista-óriások által közhellyé tett misztikus monumentalitáshoz - miközben a részletek ezerféle csiszolata, a kis ellágyulások és színváltozások jelezték, hogy igen jelentékeny művészt hallunk. Mégis, az Allemande és a Courantetételben a kulturált, kiegyensúlyozott és cizellált zenélés átmenetileg mintha kissé elidegenedetté vált volna, kevesebb meglepetéssel, kevesebb apró csodával. A Sarabande-ban viszont kezdett ismét átforrósodni a hangulat, aBourrée-ban a minore trió finom echói és gyengéd gesztusai mesteriek voltak, míg a Gigue valósággal vibrált az életerőtől, a sodró előadói energiától.

A maraton célegyenesében szokás szerint a Fesztiválzenekar játszott, Fischer Iván vezényletével - mégpedig ezúttal a barokk hangszeres, kamarazenekari felállásban. Az első műsorszám a két hegedűs d-moll versenymű volt - ebben Fischer a(z egyik) csembaló mellől irányította az előadást (a másikon Dinyés Soma erősítette a continuót). A két szólista, Johannes Pramsohler és Marlene Ito játékát sok rövid hang, a szinte tüntetően tagolt barokk frazeálás jellemezte, amihez meglehetősen élénk tempók járultak, s így az előadásnak - különösen a lassú tételben - volt valamiféle „deheroizáló", sőt helyenként sietős jellege, néha már azt az érzést keltve, hogy a tapadósan romantikus és érzelmes előadói tradíciót határozottan túlkompenzálják. Érdekes módon a középső tételből kivont eksztázismennyiség egy részét visszakaptuk az ugyancsak menős, de élettől lüktető zárótételben. Végeredményben merész és érdekes interpretációról beszélhetünk - ezúttal viszont azt is észre kellett vennünk, hogy a Fesztiválzenekar barokk mutációjának hangzása - s ez bizonyára összefügg a formáció időszakos jellegével - bizony nem szól olyan összeforrottan, kiegyensúlyozottan, mint például az ugyanabban a teremben pár órával korábban játszó régi hangszeres együttes, jóllehet ők jóval kisebb létszámban léptek fel.

A koncertet és az egész Bach-nagyüzemet a D-dúr Magnificat zárta, a Bubnó Tamás vezette Szent Efrém Kórus, illetve, énekszólistaként, Dominique Labelle, Kai Wessel, Megyesi Zoltán és Peter Harveyközreműködésével, a kórus által gregorián keretbe foglalva. A fúvósokkal kiegészülő zenekar egyszeriben vérbőbb módon szólalt meg Fischer Iván beintésére, s a kórus az egyszólamúság után figuraliter is meggyőző, egységes és kulturált benyomást keltett, és a mű során mindvégig kellő zenei hajlékonyságról, és mikor szükség volt rá, átütőerőről tett tanúbizonyságot. A szólisták közül a kitűnő Dominique Labelle-nek nem volt igazán ideje bemelegednie a két rövid tételben, amelyek közül az Et exultavit mélyebb fekvése nem is volt igazán őrá szabva; a basszus szólista, Peter Harvey, aki mintegy 30 ütem kedvért utazott Budapestre, közepes teljesítményt nyújtott a Quia fecit mihi magna tételben. Annál kitűnőbb volt az alt és a tenor szólista: a falzettista Kai Wessel, illetve Megyesi Zoltán, mind szólóban, mind pedig szívhez szólóan előadott duettjükben, az Et misericordiában. Ugyanitt a szordinált vonósokból és a fuvolákból egészen varázslatos hangzást kevert ki Fischer Iván - de az érzékeny füllel kialakított zenekari hangszínek, oratorikus műben ritka módon, általában is az előadás legszebb ékei voltak. Végül feltétlenül meg kell említenem a mű alapkarakterét nagyban meghatározó trombitahármas tündöklően tiszta és az egész termet mintegy bevilágító megszólalásait.

A nap zárásaképpen Fischer Iván egy kivetített kotta és némi szólampróba segítségével közös koráléneklésre hívta meg a közönség arra vállalkozó részét - nem is hangzott rosszul! Február 2. - Művészetek Palotája. Rendező: Művészetek Palotája, Budapesti Fesztiválzenekar }

{ RÁKAI ZSUZSANNA

Chanticleer

Sötét téli hétköznap estéken egy hangverseny már önmagában jutalom, kivételes képességű művészek fellépése esetén pedig kiváltképp az. Nem is beszélve az olyan koncertekről, amelyek önmagukban is egyfajta fokozásra épülnek, jutalom mivoltukon belül is szívesen játszanak a türelmes figyelem honorálásának gesztusával, mint a Chanticleer január 23-i hangversenye.

A kaliforniai énekegyüttest korábban is hallhatta már a budapesti közönség, így zeneakadémiai estjüket nem annyira kíváncsi, mint inkább a harmonikus együtthangzás szépségének ígéretén alapuló, magabiztos várakozás előzte meg, a tucatnyi énekes pedig bőven be is váltotta a koncertjéhez fűzött reményeket. A megszólalás pontossága és természetessége, az arányok tökéletes kidolgozottsága, a szólamvezetés professzionális precizitása és könnyedsége egyaránt elbűvölték a hallgatót, akinek más dolga sem akadt, mint átadni magát az egyre színesebb, élénkebb, lendületesebb interpretációk sodrásának. Ha maradt egyáltalán kifogásolnivaló, akkor az éppen ez az egyenes vonalú mozgás volt, az egyes kompozíciók előadásának egyre sugárzóbb, egyre élénkebb és hatásosabb módja, amelynek a hangverseny valós idejében fokozatosan megmutatkozó ereje furcsán gyengítette a program szerkezetét.

A She Said / He Said címet viselő műsor ugyanis a szerelem eltérő jelentésárnyalatait bontotta ki különböző stíluskorszakokon átívelve, ugyanakkor ügyelve arra, hogy a zenetörténeti áttekintés iskolás felhangjait a női és férfi látásmód, illetve az érzelmek lelki és testi dimenzióinak időtlensége ellensúlyozza. Az egyszerre szemelvényes és a teljesség benyomását keltő, lineárisan célratörő és körkörös szerkesztésű program okosan megválasztott viszonyítási pontjainak köszönhetően még az apróbb változtatásokat is jól viselte (az előzetes tervhez képest az előadók néhány kompozíciót végül kihagytak a műsorból), a zenei megvalósítás csattanóra kifuttatott energiái azonban nem kedveztek az örökérvényű, mégis állandóan változó tartalom izgalmasan lebegő asszociációs szabadságának, amely ilyen módon a sistergően népszerű záró számok óvatos előkészítésévé sápadt. Már csak azért is, mert bizonyos fokig az együttes tagjai maguk is úgy viselkedtek, mintha a koncert második felére tartogatott jutalmat, a többségükben könnyűzenei feldolgozásokat várnák, azok igényeihez viszonyítottak minden vérbő gesztust, a hangszín és a hangerő minden árnyalatát. Jóllehet a műsor Palestrinát és Hildegard von Bingent, Johannes Brahmsot és Fanny Mendelssohnt, Stacy Garropot és Samuel Barbert, Petrarcát és Emily Dickinsont is segítségül hívta, hogy megragadhassa a szerelem mibenlétét, az akusztikus élmény visszafogott puhasága miatt mégsem sikerült igazán plasztikusan megmutatni annak egyszerre testi és lelki, erotikus és mágikus, személyes és világokat teremtő hatalmát. Az este első, klasszikus fele mindvégig testetlen maradt. A polifónia burjánzásának finom vonalú, érzékeny szólamrajzai elkápráztatták ugyan a hallgatóságot, de a hangzás magával ragadó változékonyságának élménye, a kettős kórust foglalkoztató szerkezetek visszhangos ragyogása, a madrigálok nyíltan érzéki, mégis átszellemült, szofisztikált ábrázolástechnikája, Brahms harmóniafolyamainak ellenállhatatlan lágysága helyett óvatos pasztellszépség áradt szét a teremben, amelyet csak a méltatlanul ritkán hallható Ravel-ciklus (Trois chansons) ironikusan vibráló ötletgazdagsága töltött meg élettel.

Mindezek után szinte meghökkentő hatást keltett a szünetet követően egy csapásra megváltozott előadói attitűd, a kiteljesedett, önfeledten gyönyörű hangzás, amely úgy temette maga alá az intellektuális kifogásokat, hogy idő sem maradt sajnálkozni felettük. A klasszikus vokális repertoár kissé vértelen portréja valamelyest megingatta ugyan az este remekül megtervezett egyensúlyát, a keresetlen természetességgel áradó ráadások elevensége azonban egyértelművé tette, hogy a Chanticleer számára az éneklés mindenekelőtt szórakozás. Minél kötetlenebb, annál testhezállóbb. És ebből a szempontból voltaképpen keveset számítanak a filológiai és esztétikai megfontolások. Csak a hang fénye és tisztasága számít, az a jutalom. Január 23. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertügynökség }