Eötvös Péter
Paradise reloaded (Lilith)

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 23.

Lilith Annette Schönmüller

Éva Rebecca Nelsen

Ádám Eric Stoklossa

Lucifer Holger Falk

I. jós Avelyn Francis

II. jós Christina Sidak

III. jós Anna Clare Hauf

A angyal Gernot Heinrich

B angyal Andreas Jankowitsch

C angyal Michael Wagner

MR Szimfonikusok

Karmester Vajda Gergely

Librettó Albert Ostermaier

Díszlet, jelmez Katrin Connan

Világítás Norbert Chmel

Rendező Johannes Erath

A Három nővér óta nem tetszett még nekem Eötvös-opera annyira, mint a Paradise reloaded (Lilith). Ez a határozott kijelentés máris két lábjegyzet után kiált. 1. Mivel maga a komponista egyfajta „népoperának" tartja új művét, hisz oly közérthető, örömmel nyugtázom, hogy eszerint magam volnék a „köz", avagy a nép (egyszerű gyermeke). 2. Be kell vallanom, hogy Eötvös Péter eleddig elkészült tíz operája közül hármat még nem láttam (Angyalok Amerikában, Lady Sarashina, Szerelemről és más démonokról); ennek fényében kezdő mondatommal kapcsolatban fenn kell tartanom a változtatás jogát. A változtatás jogát éppenséggel Eötvös Péter is fenntartja, hisz az új mű nem más, mint a 2010-ben, Münchenben bemutatott opera, Az ördög tragédiája javított kiadása. A szüzsé mögött itt is feldereng a Madách-i Tragédia, (időnként szó szerinti idézetekkel), de akár azÖrdögben, a librettista, Albert Ostermaier itt is tömöríti, modernizálja s továbbszövi az alaptextust. Mondhatni, „új útra, új létre vezeti" azt, mint Lucifer Ádámot. A müncheni költő-író gyakorlott színházi szakember. Mondatai egyszerűek, mégis teli vannak poézissel, s erősen hatnak a színpadon. A Lilith dramaturgiája azonban leginkább Eötvöst dicséri. Megtartotta a korábbi opera szövegének nagy részét, két képet újraíratott Ostermaierrel, de az egyes textusok sorrendjét, a végleges librettót maga állította össze. A változtatások nemcsak a logikusabb cselekményszövést célozzák, hanem mindenekelőtt azt, hogy Lilith figurája kerülhessen a középpontba. A Lilith-téma megragadásával Eötvös Péter ismét egyszer meghallotta a korszellem sugallatát. (Bizonyára csak a bennünk lakó kis Lucifer juttatja eszünkbe, hogy legutóbb épp Eötvös figyelmeztetett Schiller szavaival a korszellemnek való túlzott behódolás veszélyeire - Schiller, energische Schönheit, 2010, budapesti bemutató: 2012. szeptember 30.) Tessék csak rákeresni az interneten Lilith nevére! 7 millió 710 ezer találat, ungefähr. Nevezett hölgyet a Bibliából ugyan alaposan kicenzúrázták, de a zsidó mitológia Ádám első asszonyaként tartja számon. A mezopotámiai, asszír és babilóniai hagyomány is ismeri. Hamvas Béla szépen ír róla (miről nem?): „Lilith, a szirén, a csábító, akinek lénye ájultság, szédület, részegség, izgató, lenyűgöző, kábító - ez a bűbájos. [...] A mítosz azt mondja, hogy az első férfi Lilith-tel élt együtt. Lilith a szerető. A szirén, az érzéki gyönyör nője, a merő sexus-nő." Lilith ugyanakkor teremtetett, mint Ádám, (na jó, egy kevéssel talán mégis utóbb); de őt is a földnek porából formálta az Úr Isten, míg a későbbi Éva csupán oldalborda. Lilith fő és megbocsáthatatlan bűne, hogy önálló és független; nem hódol be Ádámnak, és egy családi csetepaté kínos keretei közt kimondja Isten titkos, tiltott nevét. Kivettetik a Paradicsomból (ebben, úgy tűnik, Lucifert is megelőzi), s démonként él tovább. Naponta 100 démonkölyköt szül, és még aznap el is kell pusztítania őket. Nem csoda, ha szeretne újra birtokon belül kerülni, s még egy kísérletet tesz Ádám visszahódítására. Itt kezdődik a Paradise reloaded története.

Mindebből talán már kitetszik, hogy Eötvös mégsem csupán a korszellemet szolgálja ki, mikor Lilithet idézi meg, hisz nem az asztrológia Sötét Holdja, nem az okkultizmus titokzatos boszorkánya, a horror világának szexi vámpírja, vagy épp a női emancipáció szimbolikus alakja érdekli, hanem - a Nő. Pontosabban az „eggyel több nő". Éva és a másik nő, a „régi asszony" küzdelme. S mindezzel egy csapásra hús-vér alakokká változtatja a világdráma szereplőit, valódi és átélhető konfliktusokkal, véresen komoly motivációval. S valljuk meg, épp ez hiányzott Az ördög tragédiájából. A 2010-es müncheni bemutató után, Szitha Tündével és Tihanyi Lászlóval ­ - miként az A, B és C Angyal kórusa - egy beszélgetés keretében e lap hasábjain zengtük nagy buzgalommal az új mű erényeit, de kénytelenek voltunk elismerni, hogy Az ördög tragédiájában „a szereplők nem a szó hagyományos értelmében vett személyiségek, hanem szimbolikus figurák, akik ideákat, eszméket, történelmi távlatokat és azok koloncait hordozzák magukkal. Nagy kérdés, hogy az opera kibírja-e, hogy nincsenek a hagyományos értelemben érzelmileg, intellektuálisan, személyükben megfogható és jól jellemezhető figurák. ... A műfaj sine qua nonja, hogy drámai viszonyok alakulnak ki a szereplők között, és ez csak akkor lehetséges, hogy ha egyfelől hús-vér szereplőkről, van szó, másfelől arról, hogy a zene éppen az ő viszonyaikat képezi le. A zenében rejlő drámaiság valamilyen módon a szereplők emberi viszonyaira reflektál. E tekintetben tényleg »bajok« vannak ezzel az operával..." Nos, a Lilith-operával nincsenek efféle bajok.

Az ördög tragédiájának végén Ádám megöli Évát, és Lilith lesz az, akivel majd egy új fajt nemz. Lucifer a zárójelenetben öngyilkos lesz, mert úgy véli, az ember magától is olyan gonosz, hogy a saját szerepe feleslegessé válik. A Paradise reloaded befejezése, ha lehet, még érdekesebb: Ádám és a várandós Éva a saját lábukra állnak, s egyaránt elutasítják az isteni és ördögi segítséget. A mindenkitől elárult, vesztes Lucifer visszatér Istenhez, Lilith pedig végképp magára marad, de ő is gyermeket vár Ádámtól. Emlékezetes és költői monológban ad hangot kiábrándultságának. Eötvös Ostermaier szövegének egy-egy mondatát visszaidézi a 12 képre osztott cselekmény különböző mozzanataiban. Ezek a szövegi-zenei visszatérések sokszoros abroncsot képeznek, és nemcsak a szerkezet szimmetriáját erősítik, hanem egyfajta hagyományos katarzis lehetőségét is magukban hordozzák. Csak néhány példa. A legerősebb szimmetriát a 3. kép (sivatag, pusztaság) visszaidézése képviseli a 9. képben. A forróság pusztító. „A szél forróbb, mint a Nap. Egek, csak egy csepp vizet!" A 3. jelenetben Éva énekli ezt, s C Angyal gengszter képében követel szexuális szolgáltatásokat tőle egy csepp vízért, míg a visszatérésben Lilith műveli ugyanezt Ádámmal. „Határtalan ürességet érzek" - énekli Ádám, amikor a sivatagi jelenet végén elragadják tőle Évát, ám ez a mondat legközelebb a 10. képben hangzik el ajakáról, épp az után, hogy Lilith bevallotta, gyereket vár tőle. Éva önfeláldozása vagy Ádám öngyilkos szándéka hasonló rímeket teremt.

Ezt a partitúrát kétségkívül olyan ember alkotta, aki mindent tud a színház hatásmechanizmusáról. A rendező, Johannes Erath színrevitele nem mindenben telitalálat, mégis bőven akadnak az előadásnak olyan mozzanatai, amelyeket revelatív színházi élményként őriz meg emlékében a hallgató. Legalább egyet hadd idézzek fel részleteiben is. A 2. kép (Paradicsom/Bűnbeesés) alaptónusát egy stilizált Bach-korál adja meg: „Lobe den Herren, Den mächtigen König der Ehren ­ - Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát." Az A-dúr és az éteri vonóshangzás úgyszólván romlatlan; talán csak a pontszerűen szaggatott, kissé mechanikus előadásmód utal rá, hogy mindezt hiba lenne névértéken venni. Éva szinte eksztatikus boldogságban énekel, s a zenekar Richard Strauss-i pompa csillámaival veszi körül virtuóz koloratúráit. Lilith odacsempészi a tiltott gyümölcsöt Éva kezébe, majd - az Istent dicsőítő kórus énekétől kísérve - magáévá teszi a még öntudatlan Ádámot (Lilith reloaded). Ne feledjük, a hiedelmek szerint Lilith felelős a szexuális tartalmú álmokért és minden velejárójukért. Csúf megcsalatása közben Éva arról énekel, hogy mily szép élni, s mily jó érezni, hogy gondoskodnak rólunk, a korál szövege pedig az isteni jóságot a mennyből áradó szeretet esőjéhez hasonlítja. „Hűsége, mint az ég harmatja, bőven rád árad. / Lásd: mit tehet / Jóságos Lelke veled / És hited tőle mit várhat." A jelenet drámai iróniája mellbevágó. Ehhez képest már csak hab az (alma)tortán, hogy Évát a tiltott gyümölcs cigányútra tévedt falatja köhögésre készteti. Zene és dráma szerencsés együttállásának hasonló példáit még hosszan sorolhatnánk, de érdemes most már figyelmünket kizárólag a zenére összpontosítani. Eötvös Péter semmit sem tartott meg Az ördög tragédiája zenéjéből, hisz teljesen újrakomponálta a csaknem 100 perces folyamatot. Mint maga mondja, az új drámai szituáció teljesen új zenét hívott életre a képzeletében. Egy szubjektív benyomással kezdve: Eötvös operáinak zenéjére (A Három nővér kivételével) olykor elég nehéz utólag visszaemlékezni. A Lilith számos mozzanata viszont mélyen rögzül a hallgató emlékezetében. A zeneszerző alaposan kihasználta bizonyos szereplők, Ádám és Éva nevében rejlő zenei hangokat, amelyeket gyakran szinte vezérmotívumszerűen használ (Ádám = A-D, Éva = E-A, Gott = G). E diatonikus vezérmotívumok bevésődnek az emlékezetbe, s fontos tájékozódási pontot jelentenek a hallgató számára. A korábbi operákhoz képest ez a partitúra telis-teli van zeneirodalmi hivatkozásokkal. A stilizált, ironikus Bach-korált már említettük. Lilith alakjában egyszerre visszaidézhető az operatörténet valamennyi csábító nőalakja. Amikor a bűnbeesés jelenet végén Lilith megjelenik Ádámnak, az oboaszóló fölé Eötvös odaírja: „Kundry"; Lilith Ádámhoz intézett első szava („Nem emlékszel?") pedig a Trisztán-motívum elejét idézi. Különös, hogy másutt a zenekari hangzások konkrét vezérmotívumok nélkül is Az istenek alkonyának borús hangulatát invokálják. A három bukott angyal (tenor-bariton-basszus) és a három női hang (szoprán-mezzo-alt, akik alapvetően a „nem bukott" angyalok kórusát képviselik) számtalan kombinációs lehetőséget teremt, és megannyi „zárt szám" zenéje születik változatos apparátusukra. A három bukott angyal Lucifernek tett hűségesküje kedélyes angol társasének, a férfibarátság pecsétje. A három hölgy kísérteties tercettje vezeti be a sivatagi jelenetet („Heult nur, heult!" - „Jajgassatok csak"), s visszatérése zenei keretet alkot a 3. képhez. Saját összhangzattana, de még inkább, igen erős hangulatteremtő ereje van ezeknek a szakaszoknak. A 4. képben, amikor Ádám, a tábornok ellen lázad a nép, hatszólamú kórusban egyesül a két csapat, hogy vérfagyasztó vadászfúgában, cacciában követelje a fiait oktalan halálba vezető diktátor pusztulását. A mindenkit egyformává tévő, gépies, hamis boldogság rémisztő jövőképében (6. kép) is együttesen éneklik a „Liebe" (Szeretet) kiüresedett szólamát. Mily találó irónia az is, hogy az alácsukló hamis szeretetmotívumot az E-A, azaz Éva nevének zenei hangjai hordozzák. Mesteri, ahogyan az opera elején szinte folyvást színen lévő női és férfitercett a 8. képtől kezdődően háttérbe vonul, hogy helyet adjon a főszereplők drámai összecsapásainak. A három nő utoljára Lilith eredménytelen csábítási kísérlete után szólal meg. Lilith bevallotta terhességét, kijátszotta ütőkártyáját, de Ádám csak határtalan ürességet érez. Ekkor a női tercett szenvtelen orákulumként vonja le a tanulságot: „Az áramló hullám nem tér vissza, az elszállt óra többé vissza sose tér". Egy kisszekund motívumból induló pár pillanatnyi kánon szólal itt meg, mely objektivitásában is szívet tépő. Az utolsó előtti kép már csak a lényegre korlátozódik. A négy főszereplő a színpad előterébe áll, s a zenekar, mely eddig oly gazdagon kommentált, ábrázolt, csillogott, ironizált, háttérbe vonul, s szerényen kísér. Most lecsupaszítva megmutatja magát az alapkonfliktus: kit választ Ádám, Lilithet vagy Évát? „Az világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele, urak, asszonyságok!" S valamiképp a zene is a lélektani hitelességnek arra a magaslatára emelkedik, amelyre leginkább a fiatal Richard Strauss vagy Bartók operája volt képes.

 Gernot Heinrich, Michael Wagner, Holger Falk és Andreas Jankowitsch

- Kotschy Gábor felvételei

Lenyűgöző énekesi teljesítmény éltette a produkciót. Az énekesek a Lucifert alakító Holger Falk kivételével ugyanazok, mint a bécsi Neue Oper Walter Kobera vezette tavaly októberi előadásain. A három angyal és a három nő „kisebb" szerepe is roppant nehéz: nyaktörő magasságok hibátlan megszólaltatása, intenzív színpadi mozgás, kristálytiszta hangképzés és érthető szövegmondás jellemezte Gernot Heinrich, Andreas Jankowitsch, Michael Wagner (bukott angyalok), valamint Avelyn Francis, Christina Sidak és Anna Clare Hauf (orákulum, három asszony) alakítását. Kicsit irigykedve gondolok arra a zenés színházi kultúrára, amelyben ilyen magától értődő egyszerűséggel oldanak meg ilyen igényű feladatokat. Eric Stoklossa Ádámja is telitalálat: lírai tenorszólama a legfelső regisztert is alaposan kihasználja, imponáló vokális biztonsággal, s a hangszín szépségével. Rebecca Nelsen szopránja (Eva) nemkülönben. A bécsi előadás Luciferje (David Adam Moore) színpadi játékban talán többet adott, mint Holger Falk, de utóbbi énekes teljesítményére sem lehet panasz. Nem meglepő, hogy Lilith (Annette Schönmüller) az, akinek a legösszetettebb feladat jut osztályrészül. A tagadás gúnyos női szelleme, csábos intrikus, hisztérikus démon, és megtört (régi) asszony. Mindegyik szerepében kiváló. S ha már Lilith a testi csábítás drámája is, ne hagyjuk szó nélkül, hogy a hibátlan énekesi és színészi alakítás mellett négy, feltűnően szép emberi test van a színpadon, s a jelmeztervezés igen sokat enged láttatni belőlük. Vajda Gergely biztosan tájékozódott a partitúrában, amely minden színgazdagsága mellett is áttetsző, s biztos kézzel irányította a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát.

Az opera Lilith monológjával ér véget. Egyszerű, lefelé hajló dallam, szinte sanzon. A piccolók s ütőhangszerek, majd az egész zenekar hidegen gyöngyöző, üresen csillogó hátteret fest, hisz tükrökről, üvegszívekről s összetört szilánkokról énekel a vesztes. „A tükrök mögött csak tükrök várnak. A szívem, nézd, üvegből van. Vak lesz, mint a szeretet. A világból nem marad más, mint csalás." A látszólagos egyszerűség és a nyilvánvaló szövegfestés rafinált harmóniákkal társul, és a sanzon második strófája is felcsendül. S akarva-akaratlan hatalmába kerít minket a katarzis. Ahogyan egy igazi opera végén. Január 23. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }