Hangverseny
Mi tagadás, TZIMON BARTO, a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA Brahms-koncertjének vendégszólistája rendszerint komoly dilemma elé állítja a recenzenseket. Merthogy a tagbaszakadt testépítő művészt megpillantva egész egyszerűen nincs mód elvonatkoztatni az amúgy persze olyannyira mellékesnek és szó szerint külsődlegesnek számolandó látványtól. Barto teljesítményének leírását ilyesformán vagy a zongorázó Terminátor kézenfekvő értelmezése (Hasta la vista, Brahms!), vagy a kritikusok számára ugyancsak meghitten ismerős „éppen ellenkezőleg", a „gondolhatnánk, de mégsem" obligát fordulata szokta uralni. A magyar zenei kultúra nagy büszkeségére, 1881-ben Pesten ősbemutatott B-dúr zongoraverseny magánszólamában most mindenesetre előzékenyen mindkét narratív irányt felkínálta számunkra az amerikai pianista: élményszerűen lírai és eszményien szép pillanatok sorát előállítva, valamint olykor látványosan elnehezülve, mondhatni birkózó üzemmódba átváltva. Mely birkózás persze korántsem teljesen idegen a zongoraverseny műfajának határait programszerűen feszegető kompozíciótól, még ha tán igaztalan is lenne rábólintanunk Maurice Ravel egyértelműen Brahms műveit illető bírálatára, miszerint: „mondják, hogy némely nagy klasszikus zeneszerző versenyművei nem a zongora számára, hanem ellene íródtak." Mégis, Barto előadásában olykor a szokottnál is küzdelmesebbnek tetszett a B-dúr zongoraverseny, s mintha a rokonszenves művész az építkezésben nélkülözte volna azt az áttekintő és magabízó lendületet, amelyet pedig e már-már szimfóniatermészetű alkotás jócskán megkövetel. A túlzás nélkül zseniális karmester, a Bartóval több évtizedes, termékeny művészkapcsolatban álló CHRISTOPH ESCHENBACH szerencsére messzemenően birtokolta e kívánatos lendületet, s annyi drámai kifejezőerőt és - korántsem mellesleg - annyi muzsikusi ambíciót pumpált a zenekarba, hogy az jószerint mellékessé tette a szólista inkább intellektuális, semmint manuális botlásait éppúgy, akárcsak a vonóskar játékának kevésbé tisztult pillanatait. Máskor két-három estére elegendő szenvedély sűrűsödött így össze a koncert első felébe, amelyet Barto ráadásképpen elővezetett megdicsőülése, Chopin cisz-moll noktürnjének fojtottan érzelmes, önvallomás gyanánt hallgatható előadása zárt le. A második részben a drámai energiák tobzódása mellett azután már a karmesteri és zenekari humorérzéknek is számottevő és üdvös szerep jutott, amidőn az op. 25-ös g-moll zongoranégyes Arnold Schönberg-féle zenekari átirata (1937) felhangzott. Jellegzetesen 20. századi, ha tetszik, a nosztalgiát, a nyelvöltögető gúnyt és a világvége-hangulatot elegyítő művé alakult Schönberg kezei alatt és erős nyomatékokkal interpretáló hangszerelésében ez az eredetileg 1861-ből való szerzemény. Egészen pazar zenekari jutalomjátékká vált a Brahms forradalmár volta mellett érvelő átirat, s különösen a híres magyaros-cigányos zárótétel (Rondo alla Zingarese) minden földi jóval, még xilofonnal és katonazenekari paródiával is kistafírozott együttese olyan kiegyenlítetten magas nívón és derűs elkötelezettséget árasztva szólalt meg, hogy annak nehéz lenne párját lelni a Filharmóniai Társaság Zenekarának közeli történetében. A zárás magyaros hangulata, Eschenbach kedélyes pillanataiban is lefegyverző koncentrációja, valamint az összjáték váltig kitartó nívója ezúttal még a ráadásként már jó előre kisakkozható Magyar táncot is üdítően friss élménnyé avatta. (Január 8. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara) LÁSZLÓ FERENC
Az ORFEO ZENEKAR Oratóriumbérletének Bach-hangversenyén ezúttal karácsonyi és újévi kantáták hangzottak fel SZUTRÉLY KATALIN, BÁRÁNY PÉTER, MEGYESI ZOLTÁN és CSER KRISZTIÁN énekszólójával és a PURCELL KÓRUS közreműködésével. Mivel a koncert főszereplői karakterének fontos meghatározói közé tartoztak, itt említem meg a trombitahármas kitűnő megszólatatóinak, BORSÓDY LÁSZLÓ-nak, WINKLER BALÁZS-nak és FÉLEGYHÁZI BENCÉ-nek a nevét is. A szóló-continuocsoportot ezúttal Maróth Bálint (gordonka), Janzsó György (nagybőgő), Fábri Flóra (csembaló) és Gyöngyösi Levente (orgona) alkotta; a hangversenymester Paulik László volt. A BWV 28-as jegyzékszámú, Gottlob! Nun geht das Jahr zu Ende kezdetű kantáta bizonyos mértékben kakukktojás volt a koncertprogramban: a másik hárommal szemben ugyanis ez még óévi, a karácsonyt követő vasárnapra rendelt kantáta, s talán ettől nem függetlenül hiányzik belőle az újévi darabok kitörő ujjongása, a három trombitával megkoronázott zenekar telt és ragyogó hangzása. Csendesebb, meditatívabb és várakozástelibb dicséret ez, amelynek zenekarában a három harsona képviseli a legjellegzetesebb, méltóságteljesen felséges színt. Az előadás jól érzékeltette a darabot indító elementáris egyszerűséget: a nyitó ária dalszerűségét és az azt követő kórus - szokatlan tételrend! - archaizáló, tömbszerű jellegét. Az egyszerűség hangja persze szofisztikált módon valósul meg: a szoprán szólista eszköztelenül ható dallamát az örömtelien ficánkoló, és kifejező könnyedséggel megszólaltatott oboa- és hegedűszólamok tették őszintévé és életszerűvé. Cser Krisztián jó formában, Megyesi Zoltán kifejezetten szépen énekelte egy-egy ariosóját, még ha előbbitől hallottunk is egy-egy kevésbé kontrollált hangot, utóbbitól meg néhány kissé modorosan ráerősítő hangindítást. A mű legszebb szólótétele mindenképpen a zárókorál előtti gyönyörű, bensőséges alt-tenor-duett volt, Bárány és Megyesi tökéletesen összesimuló éneklésével, a Maróth által hasonló érzékenységgel megformált basszusvonallal. Azután a BWV 41-es kantáta - Jesu, nun sei gepreiset - nyitókórusával, és immár három trombita harsogásával, bekövetkezett az új év kezdetét köszöntő öröm és hálaérzet gátszakadása. A monumentális tétel alkalmat adott arra, hogy oly sokadszor megcsodáljuk a Purcell Kórusnak azt a képességét, hogy a hangminőség, az intonáció és minden apró részlet fölötti kontroll megőrzésével együtt is eksztatikusan, hatalmas energiát sugárzó akcentusokkal, lenyűgöző erővel szólaljon meg. A három újévi kantáta közül ez a talán legszenvedélyesebb, legdrámaibb darab előadói szempontból is emlékezetes pillanatokkal szolgált: az obligát violoncello piccolóval kísért, átszellemült tenoráriát, melyben az újjászületett Megyesi Zoltán gyönyörűen kiegyensúlyozott dallamíveket formált, Maróth mívesen, meggyőzően játszott, és mindehhez Janzsó György mintaszerűen szilárd alappal szolgált, még meg is tapsolta a közönség, mintha az Operában ülne. Szuggesztív erővel villantotta fel a Sátán ijesztő alakját Cser Krisztián a drámai kontrasztként szolgáló utolsó előtti recitativóban, s a szenvedélyes öröm valóságos lángnyelvei csaptak fel Vashegyi értelmezésében a trombitáknak a tér tágasságát kijelölő felelgetéseiben, a kórus váratlan közbekiáltásaiban. A BWV 171-ben - Gott, wie dein Name, so ist auch dein Ruhm - az ünneplés a nyitótételben hatalmas kórusfúga zenei formáját ölti; itt felfigyelhettünk a kórus egyik különös értékére, a szoprán szólam magas regiszterekben is erőlködés nélküli, könnyed és virtuóz megszólalására. Remek volt ezt követően a jubiláló hangú tenorária Paulik és Bozzai Balázs egymásra felelő hegedűszólóival, s részvétteli, hiteles a Bárány Péter énekelte alt recitativo. Paulik László kiemelkedően szép és briliáns hegedűszólója tette emlékezetessé a szopránáriát, amelyben Szutrély Katalin sem maradt adós a bensőséges hanggal és a kitárulkozás őszinteségével. Végül a zárókórust megelőző könyörgésben Cser Krisztián is meggyőzően énekelt, s mély hangjainak tartalmasságából is ízelítőt adott. Singet dem Herrn ein neues Lied - ezzel a címmel egy Bach-kórusmotettát szoktunk számontartani, az azonos szövegkezdetű BWV 190-es kantáta kézirata ugyanis hiányos formában maradt fenn, s bár különböző rekonstrukciókban elő szokták adni, mégis a ritkaságok közé tartozik. Most is a ritka pillanatok egyikének voltunk tanúi: az első két tétel hiányzó zenekari szólamait ezúttal Gyöngyösi Levente pótolta. Bizony érdemes ezzel próbálkozni, mert a nyitó kórustétel a leginkább nagyszabású, a legkomplexebb, több liturgikus dallamot és többféle szerkesztésmódot kombináló, valóságos katedrálist alkotó oratorikus Bach-tételek közé tartozik. Ebben az előadásban és ebben a rekonstrukcióban ez az állítás közvetlen élménnyé vált, olyannyira, hogy nagy tetszés fogadta ráadás formájában is. Vashegyi rendkívül érzékeny agogikai beavatkozásai tették élővé a Lobe, Zion kezdetű, 17. századi német strofikus dal hallatlan közvetlenségét és ártatlanságát idéző altária előadását. Meggyőzően szólalt meg a Jézus nevének soronkénti említéséből merített, részegítő boldogságot megjelenítő tenor-basszus-duett, majd legvégül, a kitűnően felépített hangverseny illő zárásaképpen az a koráltétel, amelynek minden egyes korálsora, mintegy apoteózisképpen, a három trombita fényesen zengő hangjaival zárul. (Január 10. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Orfeo Alapítvány) MALINA JÁNOS
„Wagner volt I. Richárd, utána nincs II. Richárd, tehát Strauss a III. Richárd" - hangzott Hans von Bülow zenetörténeti ítélete, s így a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAr bérleti koncertjén nem is valaminő II. Richárd, hanem a más dinasztiából származó I. Dmitrij, azaz Sosztakovics műve, az 1. zongoraverseny illeszkedett a Tannhäuser-nyitány és az Imigyen szóla Zarathustra előadása közé. Kocsis Zoltán erélyes kézzel látott a Wagner-nyitány levezényléséhez, s bár zenekara immár a rég megszokott magas színvonalon teljesítette kívánságait, a hangzásarányok némiképp meg-megborultak, mindahányszor a remek formát mutató rezes szekció a legmagasabb fokozatra kapcsolt. Úgyanynyira, hogy a nyitány záró szakaszában a vonóskar működését a középerkély első sorából jobbára csak látni lehetett, ám hallani már nemigen. A koncert versenymű-porcióját Sosztakovics 1933-as 1., c-moll zongoraversenye biztosította számunkra, s ennek előadása során a zenekarra már éppúgy nem lehetett mákszemnyi panaszunk sem, akárcsak a mű két szólistájára. Az olykor tagadhatatlanul kissé léhának, de egyúttal mindvégig sziporkázónak tetsző versenymű ugyanis a zongora mellett a trombitának is kitüntetett szerepet szán, s ezen az estén két nagyszerű muzsikus száguldott egymás mellett a mondott szólamokban: a sugárzó pódiumlényű, világjáró OLGA KERN, illetve TÓTH LÁSZLÓ, a trombita gyakran - így már a hangversenyre kiadott szövegben is - Lecsó becenév alatt emlegetett hazai mestere. A két kirobbanó humorérzékű és hangszeres tudású művész teljesítménye szerencsésen találkozott Kocsis látványosan felszabadult temperamentumával, no meg a zenekari szólamvezető kartársuk sikerét utóbb zajos tetszéssel fogadó Nemzeti Filharmonikusok parádés üzemmódjával. A muzsikus felmenői révén jószerint az orosz komolyzenei tradíció lelkéből lelkedzett Olga Kern természetesen ráadást is játszott. Éppenséggel egy Prokofjev-etűdöt, méghozzá nem csupán letisztult modorban, a tetszelgéstől ment', már-már kemény virtuozitással, de önkéntelenül arra is ráébresztve a pesti hallgatóságot, hogy Prokofjev sajnálatosan nem része eléggé a hazai zongorarepertoárnak. „Ej, ej, milyen modern, s mégis ennyire jól dirigálja a Tannhäusert!" - méltatta némi iróniával az ifjú Richard Strausst Cosima Wagner, midőn 1894-ben a karmesternek is jeles komponista bayreuthi debütálását meghallgatta. Hogy milyen modern is volt Strauss ezekben az esztendőkben, azt a koncert második felében felhangzó Imigyen szóla Zarathustra érzékeltethette velünk a magyar ezredéves ünnepségek évéből, 1896-ból. „Mégiscsak teljes értékű fickó vagyok" - írta feleségének az ősbemutató sikerén fellelkesült zeneszerző, s elégedettségét ma is nehéz lenne az utókor lépcsőházi szarkazmusával ellenpontozni. Mert ha felismerjük is itt-ott a mesterkedő mozzanatokat a Zarathustrában, azért a mű letaglózó ereje és máig friss szelleme félreismerhetetlen. Kocsisék most teljes fényében felragyogtatva, mindahány hosszabb-rövidebb motívumot érzékletesen kijátszva és a szélsőséges dinamikáktól sem visszariadva tárták elénk az önmagát megváltó alak történetfüzérét. A hatalmasra növesztett előadói apparátus minden pontjáról tiszteletre méltó teljesítményeket vehettünk lajstromba, a koncertmesteri pult mellől pedig szinte valószerűtlen szépséggel szólalt meg a Táncdal égi-földi keringődallama. Aztán persze hamar kiderült, hogy ez minden, csak nem valószerűtlen szépség, hiszen a remeklő koncertmester személyében nem másra ismerhettünk rá, mint KELEMEN BARNABÁS-ra. Az ő beülésével egyetlen estén háromra emelkedett a kiváló hangszeres szólóművészek száma, s ez jóval több volt, mint amit egy átlagos bérleti koncerttől előzetesen remélhettünk. (Január 12. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok) LÁSZLÓ FERENC
A RÁDIÓZENEKAR az Olasz Intézetben tartotta első hangversenytermi közös fellépését új vezető karmesterével, VAJDA GERGELY-lyel. A műsoron kortárs, 20. századi klasszikus és romantikus művek szerepeltek, s így a program bizonyos fokig a zeneszerző-karmester névjegyéül is szolgált. A minden tekintetben sokszínű műsorból egyébként éppen a szimfónia műfaja hiányzott - talán azzal az üzenettel, hogy az egész program volt szimfóniaként, szimfonikus szvitként felfogható. A koncertet Vidovszky László Romantikus olvasmányok, no. 2 című háromtételes kompozíciója nyitotta. A darab 2-es sorszáma arra utal, hogy egy kamaramű zenekari átiratáról van szó; maga a cím pedig nem Victor Hugo regényeire, hanem arra, hogy a szerző egyes romantikus zeneszerzőknek a harmonikus és a lineáris gondolkodás egyensúlyának megteremtésére tett erőfeszítéseit óhajtotta újragondolni, illetve ezt az egyensúlyt a maga módján megteremteni. A darab első hallásra sajátos tömörségével és ökonómiájával, az anyag szavakba nehezen foglalható nemességével ragadott meg. No meg szokatlan formájával: azzal, hogy a három tétel közül a harmadik az első megismétlése, azt szemléltetendő, hogy kétszer a zenében sem léphetünk ugyanabba a folyóba, hogy ugyanaz az A anyag mást jelent számunkra első hallásra, a csendet megtörve, mint másodikra, valamiféle B részt követően. Ennek megfelelően a két anyag természete alapvetően különbözött egymástól: a nyitó-záró tétel szikár, disszonáns akkordpárhuzamokat soroló, hosszú generálpauzákkal szaggatott világával a II. tétel folyamatos szín-, dallam- és harmóniagomolygása, valamiféle „szép zene" állt ellentétben. Vajda Gergely vezénylésének, vagy pontosabb, ha így írom: zenélésének koncentrált, fegyelmezett, üresjáratokat nem ismerő természete a Vidovszky-mű esetében is világosan felismerhető volt; a „klasszikus" repertoár darabjainak előadásában azonban egyenesen meghatározó erényként tűnt föl. A második szám pedig éppen a versenymű-repertoár egyik csúcspontja, a - kései, e-moll - Mendelssohn-hegedűverseny volt. A darab szólistájaként a zenekar koncertmestere, a sokoldalú OLÁH VILMOS lépett a pódiumra. Különös, ellentmondásos élmény volt ez az előadás: mintha a magánszólamot egy kamarazenész, nem pedig tőről metszett szólista játszotta volna, olyan hegedűs, akinek a hangminőségébe és -volumenébe nincs belekódolva, hogy egy teljes szimfonikus zenekar játszik mögötte, de a maga szólamát hallatlanul érzékenyen, cizelláltan, kristálytiszta hangon és a legtisztább zenei eszközökkel szólaltatja meg. Néhányszor az volt az érzésem: Oláh már-már félénken játszik, és játéka sietőssé válik, ám a lassú tétel ragyogóan kibontakozó kantilénájával bőven kárpótolta a hallgatót azokért a pillanatokért. Mindezzel egy fegyelmezetten és precízen játszó, ugyanakkor csiszolt és gömbölyű, szeretnivaló hangzást produkáló zenekar állt szemben - vagy, stílszerűen: versenyben -, amelyet a szebbnél szebb szólópillanatokon túl - bársonyos timpanitremoló, érzékien szép oboaszóló, a II. tételre rávezető fagottremeklés - elsősorban a karmesterre való igen erős „ráhangoltságáért" kell megdicsérnünk. No persze, ilyen kevés közös munka után ez mindkét felet magasra minősíti. A zárótételben azután, amelynek tempója igen lendületes, talán egy hajszállal az ideálisnál is gyorsabb volt, a vonósoknak is volt alkalmuk megmutatni technikai felkészültségüket a virtuóz szakaszok, gyöngyöző futamok makulátlan megszólaltatásával. A szünet után a hangverseny még elidőzött egy keveset a korai német romantika világában egy másik tündéri darabbal, Weber Oberonjának nyitányával. A sejtelmesen előgomolygó kezdettől az energikus befejezésig rendkívül meggyőző, biztos kézzel formált előadást hallottunk, Vajda nyugalmának szinte materiális kiáramlása adott neki klasszikus egyensúlyt. Majd következett a zárószám, egyszersmind a legnagyobb feladat a zenekar számára: Stravinsky második,1919-es tűzmadár-szvitje. Ez pedig fényesen bizonyította e zenekar-karnagy kombináció figyelemre méltó kvalitásait az örvendetesen erős budapesti mezőnyben. Rendkívül gondosan megformált, kifejezetten megrázó szépségű pillanatokkal szolgáló, sőt katartikus előadást hallottunk, fantasztikus szólókkal, a legélesebb, megvilágító erejű kontrasztokkal a színek, a dinamika tekintetében csakúgy, mint drámai szempontból. A hallgatóság a zeneirodalom legvarázslatosabb pillanatai közé tartozó Bölcsődaltól a finálé pörölycsapásaiig, az első pillanattól az utolsóig izgalmas és feszültséggel teli perceket élt át, a zenei élmény teljességében részesült. Nagyszerű bemutatkozás volt. (Január 13. - Olasz Intézet. Rendező: Magyar Rádió) MALINA JÁNOS
Valóban családias hangulat fogadta a közönséget a NEMZETI FILHARMONIKUSOK Próbatermi vendégség című kamarasorozatának soron következő estjén - már csak azért is, mert a helyszínre, a 6. emeleti próbaterembe csak a zenekar munkatársai által személyesen kalauzolt csoportokban juthattak fel az érdeklődők. S persze az is sajátos izgalmat kölcsönzött az alkalomnak, hogy a közönség egy része úgy érezhette, hogy most valamifajta rejtett világba, sőt boszorkánykonyhába nyerhet betekintést. Ez bizonyos fokig valóban így volt, hiszen hiába, hogy mégiscsak hangversenyről és nem a szó szoros értelmében vett próbáról volt szó: a próbaterem légköre mindenképpen egészen más, kevésbé ünnepélyes, mint a hangversenyteremé. No és persze KOCSIS ZOLTÁN fesztelen, mégis szellemes és rendkívül informatív ismertetései is oldották a hangulatot. Kocsis természetesen a zenében ezúttal sem ismert tréfát. A kamarazenei program, próbaterem ide, laza beszélgetés oda, kifejezetten húzós volt - hogy magam is fesztelenül fogalmazzak -, mind a zenei fajsúly, mind az előadók szempontjából vett nehézség, mind pedig időtartam szempontjából. Dvo¡rák, Webern, Mozart, Rahmanyinov és Richard Strauss kompozíciói természetesen teljes terjedelmükben hangzottak fel, s bár a művek között két egytételes is akadt, Mozart g-moll vonósötöse és Strauss 2., gyakran „szimfóniának" is nevezett, „Fröhliche Werkstatt" melléknevű fúvós szonatinája együtt, ismertetővel, már teljes értékű hangversenyt jelentett volna. De nem kellett velük beérnünk. A koncert Dvo¡rák op. 74-es, két hegedűre és mélyhegedűre komponált Terzettójával indult, egy feltűnően jól sikerült, ám hangszer-összeállításánál fogva (két hegedű és egy brácsa) ritkán hallott kompozícióval, amelyet PAPP DÁNIEL, BALI GÁBOR és KERTÉSZ SÁNDOR adott elő elsőrangúan; ha az összhangzás nem is volt olyan, mint egy rég összecsiszolódott vonósnégyesé, kárpótolt érte a zenei összhang és Kertész élményszerű, zengő brácsahangja. Ezt követően Webern korai, posztromantikus hangú Langsamer Satz című, vonósnégyesre írt darabja következett Papp Dániel, MICZKI RITA, SZABÓ RÉKA és DEÁK GYÖRGY tolmácsolásában. A felszabadult és csiszolt előadásnak itt is a szárnyalóan játszó mélyhegedűs, Szabó Réka volt a fő erőssége. Majd következett az első rész súlyponti darabja, a Mozart-vonósötös (K. 516), első brácsásként PORZSOLT GYÖRGY-gyel, egyébként az előző két művéből összekombinált előadócsapattal (Papp, Miczki, Porzsolt, Kertész, Deák). Ez a mű viszont hatalmas súlyához képest nem részesült elég jelentékeny előadásban, vagy talán nem fektettek bele elég próbamunkát - amihez természetesen hozzá kell tennem, hogy ilyen jelentős kamarazenei darabnak alkalmi összetételű, alapvetően nem kamarazenét művelő tagokból álló együttessel nekivágni eleve rendkívüli vállalkozás. Mégis, azt kell mondanom, hogy gyakran figyeltem fel az artikuláció határozatlanságára, agogikai merevségekre, utóbbiakra például a menüettben; a lassú tétel nagy harmóniai eseményei kissé jelentéktelennek hatottak, sejtelmes szakaszai valamelyest túl józanok voltak, míg a zárótétel derűje némiképp a kedélyesség felé hajlott. A koncertből a meglepetés-mű sem hiányzott: három zenekari tag, SZABÓ ANITA, TÖNKÖLY JÓZSEF és SIPKAY DEBORAH egy rendkívül költői karakterdarabot adott elő - az előző századforduló francia kamarazenéjének stílusában - fuvolán, klarinéton és hárfán, ám a találós kérdés megválaszolása Kocsisra maradt; tudniillik Rahmanyinov op. 32-es G-dúr prelűdjének általa készített, még bemutatatlan átiratát hallottuk kitűnő előadásban. Strauss Fröhliche Werkstattja Kocsisnak szemmel láthatóan szívügye; a közelmúltban, ugyancsak ismertető kíséretében, a mű egy-egy párdarabjával, a korai, mozarti ihletésű Fúvósszerenáddal és a 23 vonósra komponált, de ugyanabban az évben, 1945-ben befejezett Metamorfózisokkal is megismertette a budapesti közönséget. Ebben a szűkebb körben meggyőzően és élvezetesen, a zongora mellől elemezte ezt a különleges helyzetben keletkezett különleges darabot, kitérve az itt is fellelhető fontos Mozart-allúziókra. A tizenhat fúvós - tizenkét fa, négy kürt - a rendkívüli kihívást jelentő, hosszú és zeneileg roppant gazdag kompozíciót igen szuggesztíven és differenciáltan játszotta, s a hallgató utólag értette meg igazán, milyen fontos volt Kocsis kalauzolása a mű labirintusában. (Január 14. - A Nemzeti Filharmonikusok próbaterme. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar.) MALINA JÁNOS
Hálás kritikusi feladat elmondani: miért jó, ha egy művész a hangversenyezés rutinjának, a műsorösszeállítás hagyományainak ellentmondó, azokat meghaladó programmal lép közönsége elé. Végképp biztos lehet a dolgában a recenzens, ha átgondoltságáról és igényességéről méltán híres muzsikus fellépéséről szól ekképpen. Annál nehezebben szánja rá magát az ember az ellenkezőjére: hogy kételyének adjon hangot egy kiváló és tapasztalt előadóművész újító elképzeléseivel kapcsolatban, s ezzel kockáztassa, hogy a megszokás, a bejáratott formák beckmesseri pártfogójának tűnjék. Érteni, de legalábbis sejteni véltem Ránki Dezső szándékait a január 17-i szólóest összeállításával kapcsolatban. A műhelybe pillanthattunk be, a bensőséges zenei szemlélődés és rácsodálkozás műhelyébe. Egy műhelybe, ahol nyugodtan és békésen telik az idő, és ahol nem habzsolják, de ízlelgetik az újat, a felfedezést. Ahol a csiszolgatásnak, az aprólékos munkának köszönhetően a csöndes zenei csoda a legbonyolultabb és a legegyszerűbb művekben is oly hasonlóképpen bukkan fel. Egy műhelybe, mely egyfelől magányosan személyes, másfelől családias és otthonos: ahol a közös muzsikálást a zenei nevelés és nevelődés folyamatai, a billentyűs tapasztalat életkorhoz kötődő eltérései is átszínezték az elmúlt másfél évtizedben. Mindez tetszetősen magyarázhatja, hogyan kerültek egymás mellé virtuóz és drámai, illetve tépelődő és töredékszerű Liszt-művek; a gyermekről szóló, illetve a gyermeknek szánt zongoradarabok sorozatai; Haydn egyik remekbe szabott szonátája és Dukay Barnabás tartalmas miniatűrjei. Magyarázatot tehát találhatunk, de ez nem jelent feltétlenül meggyőző erőt is. Ígéretesen kezdődött a koncert. Dukay Barnabás Rondino, amely a szívhez szól című darabja aligha véletlenül került sorra egy, az Új Zenei Stúdió első évtizedét (1970-80) bemutató, 2010 őszi hangverseny műsorán: a maga nagyon eltérő szempontjából és eszközeivel ugyanúgy a zeneiség mibenlétére kérdez rá, mint Vidovszky Autokoncertje. Zenei kontinuum és zenei tagolás, hangvétel és forma viszonyát veszi górcső alá a mű, amely - a zeneszerző egyik legértőbb tolmácsolójának letisztult, érzékeny előadásában - most sem nélkülözte a hatást és az elgondolkodtató erőt. E klasszikus értelmezés után Haydn Genzinger-szonátája (XVI:49, Esz-dúr) az újraolvasás frissességével hatott. Különösen izgalmasnak találtam a nyitó tétel fürge, pattogós ritmikus alakzatait, az artikuláció és a hangsúlyok felvillanyozóan újszerű, egyszersmind meggyőző berendezését. De hasonlóan sok örömet leltem a lassú tétel, e Haydn által gyöngéd szeretettel és áradó invencióval megrajzolt női portré billentyűs reprodukciójában. Haydn telített líraisága és derűs energikussága után Debussy magától értődően fordulatot hozott, azonban a Children's Corner kifejezetten ellene játszott a hangverseny kialakulóban lévő dinamikájának. A gyermekszoba hangulatairól és lakóiról szóló felnőttes és reflexív, ugyanakkor mégis zsánerszerű kommentárok az előzmények után egyszerűen kevéssé tűntek relevánsnak. E benyomásért persze nem a mű, hanem a kontextus felelt; s cseppet tán az interpretáció is, mely a gyönyörködtetően finom árnyalatok mellett adós maradt a hat kis darab határozott, egyéni karakterizálásával. A folytatás sajátos módon további diminuendóval járt, s a már Debussy színei közt is megjelenő melankólia eluralkodását hozta. Liszt Öt kis zongoradarabjával (S. 192), e különös albumlapokkal a koncert valósággal tovatűnni látszott a messzi horizonton, holott még csak a szünethez készülődtünk. A második rész felütése markánsabb és határozottabb nem is lehetett volna: Liszt Dante-szonátájával a grandiozitás és drámaiság levegője áradt be a Nemzeti Hangversenyterembe. Ránki értelmezése ugyan itt is a kontemplatív és ellágyuló gesztusokra koncentrált, de nem nélkülözte a tágasságnak a darabtól elidegeníthetetlen érzetét. A szabálytalanul szimmetrikus szerkesztésű hangverseny ezután tért vissza a „gyermekekről gyermekeknek" menüponthoz. Schumann műve, az Album für die Jugend (op. 68) valódi pedagógiai sorozat, szemben a kis Chouchou-nak ajánlott Debussy-ciklussal. A Jugendalbum darabjai - Kodály szavával élve - pedagógiai tapintattal adagolják az újdonságot nem csak a technika, de a hangvételek, stílusok, műfaji utalások terén is. Módszeresen, türelmesen, leszűrt formában kínálják fel a romantikus nyelv egyes elemeit a folklorisztikus hivatkozásoktól a barokk allúziókig - miközben fel-felbukkan bennük a Schumannra általában oly jellemző személyesség, „üzenetszerűség" is. Ránki törekvése láthatóan az volt, hogy e műveket a nemes egyszerűség és letisztultság jegyében álló, a legnagyobbakkal (köztük Schumann más ciklusaival) összemérhető lírai zongoradarabokként tárja elénk. Kétségkívül elismerésre késztetett a dinamikának és a billentés színeinek az az árnyaltsága, az artikulációnak, a dallamrajzolásnak az a választékossága, amellyel Ránki a kisformákat újra és újra elénk tárta. Az otthoni örömzenélésre jellemzően szertelenül bőséges, felépítésében talán nem eléggé célratörő válogatás mégsem győzött meg arról, hogy a műhely és a koncertpódium közötti effajta átjárás feltétlenül indokolt volna. A hangversenyt a keretes szerkezet jegyében Dukay-mű zárta, a „...napfényből, vízből és kövekből..." című „hangszeres monódia". A kristályosan tiszta, az előadó alkotó közreműködésére számító szép zene ihletett előadásban hangzott fel. (Január 17. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.) PÉTERI LÓRÁNT
Nagy érdeklődéssel ültem be a PANNON FILHARMONIKUSOK budapesti bérletsorozatának második hangversenyére, mert ez volt az első alkalmam arra, hogy meghallgassam a zenekar élén a fiatal vezető karmestert, BOGÁNYI TIBOR-t. Az orosz-szovjet program Rahmanyinov zenekarra hangszerelt Vocalise-ából és 3. zongoraversenyéből, majd pedig Sosztakovics 10. szimfóniájából állt; a versenymű szólistájaként BOGÁNYI GERGELY lépett pódiumra. A nagy karriert befutó Vocalise egy valóban kivételesen ihletett pillanat gyümölcse, s talán épp a szerző által zenekarra átírt változat mutatja meg a legtöbbet a szofisztikált egyszerűségű dallam és harmóniamenet expresszív lehetőségeiből. Az előadás gondoskodott arról, hogy a hangverseny ígéretesen kezdődjön: a zene formálása koherens volt, hatása varázslatos, s a zenekar színei egységes, erőteljes, mégis lekerekített hangzásban olvadtak össze. Az első benyomás igazolta az elegánsan mozgó karmester iránti általános bizalmat. Az orosz-amerikai komponista 3. zongoraversenye azoknak szerzi a legtöbb örömet, akik nem bánják, ha egy - vagy két, három, esetleg még több - nagy érzelmi és dinamikai kulmináció megvalósításába a szerző mindannyiszor belead apait-anyait; és azok, akik - velem együtt - egy ízig-vérig virtuóz tehetség megnyilvánulásának akkor is örülni tudnak, ha a zene történetesen nem sokkal több, mint alkalom ennek a virtuozitásnak a megnyilvánulásához. Bogányi Gergely mindenképpen ilyen született - és persze kitartó munkával karbantartott - virtuóz tehetség, aki, megfelelő mű adatván, ennél még sokkal többre is képes. Azonban az, amit a Rahmanyinov-koncertből kihoz, ugyancsak feltétlen tiszteletet igényel, és jelentékeny örömforrás a hallgató számára. Az a gusztus, amellyel ízlelgeti a zongorát a „bemelegítő" funkciójú részekben, az a természetes, gyermeki és mégis mámorító öröm, amely sugárzik belőle az ördögi nehézségű szakaszokban, valóban lefegyverzően rokonszenves, és csakugyan szerves tartozéka a zenélés teljességének, mióta világ a világ. Ezt pedig Bogányi Gergely hivalkodás nélkül, mintegy a maga örömére mutatja meg nekünk. Ám játéka természetesen azáltal teljes, hogy megvannak ez elmélyült, gyengéd, lírai hangjai is, és humorral is rendelkezik, már amennyire ezt a Rahmanyinov-zene kibontakozni engedi. A ráadásban, Liszt transzcendens etűdjében pedig végleg elbűvölt játékának tiszta költészetével. Eközben a zenekar továbbra is úgy szólalt meg, és olyan harmonikusan olvadtak öszsze a színei legömbölyített egésszé, ahogyan szerettük volna; s Bogányi Tibor vezénylésének könnyed eleganciájáról is kiderült, hogy tudatos, szilárd elképzelést kommunikál igen hatékonyan. Sosztakovics 10. szimfóniája azonban jóval keményebb dió a Rahmanyinov-partitúránál. Ez a zenekar számára nem egyszerűen, hanem ördögien nehéz, és ráadásul szélsőségesen keserű, heroikusan győzni akaró, jelentékeny zene. Elvezénylése pedig nagyszabású előadói víziót és sokat próbált technikát igényel. Nos, nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a megnövekedett feladat semmiféle törést nem okozott a hangverseny kibontakozó ívében. A monumentális nyitótétel valóban apokaliptikus, hegynyi tömegeket hajigáló, egyszersmind nagyon is komplex, érzékeny egyensúlyú tablóként szólalt meg, számos pokoli, szorongásos vagy éppen szívhez szóló pillanattal, ugyanakkor hallatlan tudatossággal, sőt hideg fejjel, fegyelmezett precizitással kivitelezve. S maradt figyelem és energia eközben egy-egy infernális kontrafagotthangra vagy kitárulkozó és meleg brácsagesztusra is. Ellenállhatatlanul sátáni volt a (valószínűleg hiteles) Sosztakovics-memoár tanúsága szerint Sztálin portréjaként hallgatandó, Allegro feliratú scherzo, és a nyugtalanságot fájdalmas-szenvedélyes kitöréssé fokozó, majd a kisfuvola és a fuvola oktávban játszott, elidegenítő staccatóira kifuttató noktürn (Allegretto), egy egészen remek fagottszólóval. A mahleres kezdésből galoppozó gopakba átcsapó, a mű tragikus tartalmát inkább elhessentő, mintsem feloldó zárótételben pedig visszatért a koncert folyamatába a virtuóz, a muszkuláris elem. Az a fölényes biztonság, amellyel zenekar és karmester ezt a feladatot is megoldotta, egy körképet tett teljessé ennek a kapcsolatnak a természetrajzáról és nem mindennapi lehetőségeiről. (Január 20. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok) MALINA JÁNOS
2010 szeptemberének végén sokakkal együtt magam is izgatottan vártam, milyen lesz Brahms d-moll zongoraversenye Schiff András előadásában, a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR kíséretével, és - szintén sokakkal együtt - csalódottan értesültem a koncert előtt pár perccel arról, hogy a szólista betegség miatt lemondta közreműködését, helyette pedig Budapesten ismeretlen pályatársa, Dejan Lazi´c ugrik be - elismerésre méltón ugyanazzal a műsorszámmal. Lehet-e súlyosabb hendikeppel pódiumra lépni, mint tette Lazi´c Schiff „pótlékaként"? A ma élő hangszeres előadóművészek egyik legnagyobbika helyett játszani hálátlan feladat, a fiatal horvát művész mégis emlékezeteset nyújtott. Megjegyeztük a nevét, és vártuk az újabb találkozást, amikor már saját jogon jön el újra a BFZ-hez. És mit hoz a véletlen? 2012 januárjában, amikor mindez megtörténhetne, Lazi´c betegszik meg, s őt kell egy másik muzsikusnak helyettesítenie. Aki a beugrásra vállalkozott, nem pályakezdő, s nem is akárki. ROGER MURARO nevét ugyan Budapest nemigen ismeri, a világ azonban igen: az 53 éves pianista többek közt lemezre vette Messiaen és Ravel összes zongoraművét. E két zeneszerző specialistájának tartják, nem véletlen hát, hogy FISCHER IVÁN, megtudván, hogy Lazi´cot nélkülözni kell, Muraro személyéhez ragaszkodott, hiszen a meghirdetett műsor első része Messiaen Oiseaux exotiques című, fúvósokkal és ütőkkel kísért, szabálytalan „zongoraversenyét'", valamint Ravel G-dúr koncertjét ígérte. A francia muzsikus először nemet mondott, majd kötélnek állt, és hamarosan Budapesten termett, hogy nem sokkal a felkérés után három egymást követő napon játssza a nehéz és megterhelő programot. Nem csupán megfelelt: remekelt! Messiaen Egzotikus madarak című műve a madárhangokat utánzó zsongás-csivitelés színes és gazdag szőttese, melynek látszólagos könnyedsége és szabadsága mögött rendkívüli fegyelem munkál: a zongora és a zenekar apró floszkulusai igen gyors egymásutánban, nagy előadói precizitást igénylő rendben követik egymást. Muraro és Fischer (no meg a BFZ remek fúvósai) mindezt valóságos örömzeneként, könnyedén, pezsegve, hallatlanul életteli ritmizálással varázsolták elénk, megéreztetve, hogy a mű alapélménye a már-már ujjongó öröm - a természet isteni mivoltának felismerése és az azzal való unio mystica. Ezt a túláradást, ezt a gyermeki, szent eksztázist Muraro nagyszerűen közvetítette - de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az együttműködésben a legszebb a könnyedség és az öröm volt. Az öröm, amely nemcsak a játék hangjait hatotta át, de még a játékosok arcára is kiült, és olykor lelkesítő összemosolygásokat eredményezett. Így kell, így érdemes kortárs zenét játszani (bocsánat, hogy Messiaen 1956-ban befejezett klasszikusát kortársnak nevezem, de hát az: ma is rendkívül friss és eleven hatású) - ez az előadásmód alkalmas arra, hogy a progressziónak híveket szerezzen. Ravel G-dúr koncertjében szinte csak az folytatódott, ami Messiaen művében elkezdődött. Könnyedség a ritmizálásban, sziporkázás a technikában, választékos színek, sok éles hangsúly, a jazztől kölcsönzött fanyarság - ez jellemezte a saroktételek tolmácsolását, hozzátéve, hogy a Presto fináléban Muraro a tétel perpetuum mobile-karakterét is érzékeltette. Ami pedig az Adagio assai középső tételt illeti, ezt álomszépen szólaltatta meg a velencei születésű, lyoni művész: gyönyörű pianókkal, leheletfinom billentéssel, kristályosan csengő tónussal, lágy pasztellszínekkel - egyszerre vallomásosan és ugyanakkor a léten túli nyugalom atmoszféráját teremtve meg. A francia zene nagyjai és Brahms többnyire ki nem állhatták egymást. Brahms lekicsinyelte a franciákat, a franciák (például éppen Ravel) epés megjegyzéseket tettek Brahmsra. (Bezzeg Schönberg - ő megértette a Hamburgi eredetiségét, és tisztán látta modernségét.) Magam ezért is örülök mindig, ha egy hangversenyprogram Brahmsot a franciákkal (a franciákat Brahmsszal) társítja: arra való az utókor, hogy legalább a síron túl harmóniát teremtsen az eltérő értékek között... Most ez történt: Messiaent és Ravelt a szünet után Brahms 2. szimfóniája követte. Túlzás nélkül mondható: Fischer Iván nagy formátumú, világszínvonalú Brahms-Másodikat vezényelt. A nyitó Allegro non troppóban súlyt helyezett a lágyságra és érzelmességre, a zenei mozdulatok képlékenységére - aranyló kürttónusban gyönyörködhettünk, megcsodálhattuk a hegedűk magas fekvésének ezüstös fényét csakúgy, mint a mélyvonósok barnáját - nemes színelegy, amelyben derű és nosztalgia azonos arányban képviseltette magát. Az Adagio non troppo kezdetén vonzó hatást keltett a vonós dallam széles íve, éneklő karaktere és meleg tónusa. Szép volt, ahogyan a tétel Fischer keze alatt fokról fokra telítődött szenvedéllyel, majd végül ismét kisimult a zenei vízfelület tükre. A G-dúr Allegretto grazioso elején szelíd fényt árasztott a pengetett basszussal kísért oboaszóló, ehhez kínált megnyerő kontrasztot a vonósok táncdallama - a tétel lágyság és szilajság bájos bújócskájaként hatott a BFZ előadásában. Végül a finálé, mint rangos előadásban mindig, sodort és felemelt dús zengésével, délceg tartásával, az erővel és lelkesedéssel, mely magától értődőn jutott el az ujjongás paroxizmusáig. Mi a titka egy ilyen pompás teljesítménynek? Magam azt gondoltam, a Fesztiválzenekar legalább évente egyszer találkozik a Brahms-Másodikkal, ezzel az abszolút koncerttermi slágerrel. Nos, a műsorfüzetet olvasva nem akartam hinni a szememnek: a kompozíciót legutóbb hat és egynegyed éve (!), 2005 októberében játszották, Japánban. (Január 22. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) CSENGERY KRISTÓF
A hangversenylátogatók többsége tudja (többek közt a Muzsikából is), hogy a CONCERTO BUDAPEST számára a legutóbbi évek a pénzhiány és létbizonytalanság jegyében teltek. E sorok írásakor még titok, hogy a finanszírozás megnyugtató rendezésére tett legutóbbi kísérletek eredménnyel jártak-e. Eközben, mintha mi sem történt volna, az ingyen játszó muzsikusok hónapról hónapra jobbnál jobb koncerteket abszolválnak, a remekül vezénylő, zenekaráért minden áldozatot meghozni kész KELLER ANDRÁS irányításával. Zenei kompromisszumot az együttes egészen január végi fellépéséig nem kényszerült kötni a sanyarú körülményekkel - ez utóbbi, jelen kritika tárgyául szolgáló est esetében is csupán annyi történt, hogy a műsor eredetileg meghirdetett első felének két Ravel-darabját (La Valse, G-dúr koncert) egy harmadikra, Beethoven Esz-dúr zongoraversenyére kellett cserélni. RÁNKI DEZSŐ lett volna a Ravel-versenymű szólistája - ő játszotta a Beethoven-koncert szólóit is: nem érte a közönséget veszteség. Nagyon határozott kezdés után a zenekari expozíció méltóképp domborította ki a mű sokat emlegetett empire karakterét: azt a méltóságot, pompát, uralkodói jelleget, a gesztusok grandiozitását, amely az Esz-dúr zongoraversenyt már a klasszika és romantika közötti átjáróvá avatja, formai jellegzetességeiben és hangjában egyaránt. A zongora szólói viszont, anélkül, hogy cáfolták vagy feladták volna a „birodalmi" dimenziókat, ennél sokrétűbbet nyújtottak: Ránki az első tételről valóban körüljárható portrét rajzolt, amelyben nagyvonalúság éppúgy érvényesült, mint kifinomultság, lendület éppúgy, mint magába fordulás. Átszellemült, egyszersmind visszafogott zenekari bevezető után a szólista a bensőségesség jegyében játszotta az Adagio un poco mosso nemes-emelkedett monológját. A finálé pedig szinte iskolapéldáját kínálta annak, milyen az, amikor egy teljes tétel értelmezése levezethető egyetlen gesztusból: ez ebben az esetben az a robbanás, amellyel a felgyülemlett feszültség utat tör magának a Rondó kezdetén. Ránki Dezső és a Keller András érzékeny vezényletével odaadóan kísérő Concerto Budapest itt, az utolsó tételben arra is mindvégig gondot fordított, hogy érvényesítse, amit némely előadásban a hangzásigény és a tempó elfed: az erő ellenére uralkodó kecsességet, a finálé mindvégig meghatározó táncos jellegét. A második részben a 9. szimfónia adott ízelítőt Antonín Dvo¡rák specialitásából, az amerikaias ízekkel kevert szláv romantikából. Keller András határozott, koncentrált, szuggesztív olvasatban vezényelte az opuszt - sűrű atmoszférájával az előadás megfelelt a remekmű kvalitásainak. Tetszett a nyitótétel feszes és drámai, szonórus és hangsúlygazdag jellege, szép volt a lassúban a vonóshangzás lágy tónusa, amely segített érvényesíteni a tétel bensőséges és emelkedett hangulatát. Sodró és indulatos megfogalmazást kapott a scherzo keretrésze, melybe foglalva annál élesebb kontrasztként érvényesült a triószakasz elbájoló lágysága. Végül a ritmika remek tartása, a gesztusok méltósága és mindenekfelett drámaiság jellemezte a finálét. (Január 24. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest) CSENGERY KRISTÓF
Harmincegy esztendeje zenetudományi szakos zeneakadémiai osztályunk legfőbb tanáregyénisége és mindannyiunk mentora, Kroó György, aki akkoriban éppen zenekritika-írást tanított nekünk, egy alkalommal arra kérte hét növendékét, hogy másnap ne a Zeneakadémia XV-ös termébe menjen órára, hanem a Magyar Rádió 6-os stúdiójába. A nevünk le volt adva a Bródy-portán, a biztonsági őrök beengedtek minket, átmentünk a Pagodán, és szép csendben leültünk a Hatosban, hogy Kroó javaslatára meghallgassuk, hogyan próbál a Rádiózenekar vendégeként (akkor még nem Sir) NEVILLE MARRINER (he was knighted in 1985, írja a Wikipédia), az ACADEMY OF ST MARTIN IN THE FIELDS alapítója és karmestere. Tanulóéveimben Cziffra Györgytől Henryk Szeryngig és Claudio Abbadótól Leonard Bernsteinig sok nagy művészt láttam-hallottam a délelőtti felkészülés óráiban muzsikusokkal dolgozni, de maga Kroó sem azelőtt, sem azután nem invitált minket más muzsikus próbájára: Marriner volt az egyetlen, akit zenekritikai kurzusa keretében meg akart mutatni nekünk. Aligha véletlenül, hiszen a karmester, aki 1981-ben még, mondhatni, süvölvény volt, mindössze 57 éves, már akkor is élő legendának számított. Azóta eltelt harmincegy esztendő, Marriner ma 88 esztendős (pontosabban április 15-én lesz annyi), de rendületlenül koncertezik, és igencsak diákosan mozog a pódiumon. Ezúttal az alapítás éve, 1959 óta számtalanszor cserélődött tagságú St Martin in the Fields Zenekar élén érkezett hozzánk. Az együttes Magyarországon kamarazenekarként él a köztudatban, valójában azonban ez is olyan rugalmasan változó létszámú társulat, mint a Giovanni Antonini vezette Giardino Armonico. Most éppen kis szimfonikus együttesként turnézott (méretét jelzi a nyolc helyett négy bőgő), romantikus műsorral (Glinka, Mendelssohn, Dvo¡rák), és olyan fiatal német szólistával, aki Marriner unokája lehetne. Kezdjük a kritikát az utóbbival. A berlini születésű, harmincéves MARTIN HELMCHEN kitűnő ízlésű, intelligens, remek hangszeres felkészültségű művész, előadói kvalitásait olyan kamarapartnerek jelzik, mint Gidon Kremer, Christian Tetzlaff, Sharon Kam, Tabea Zimmermann, Juliane Banse, Julia Fischer, Sabine Meyer, Lars Vogt. Nem marad el mögöttük: Mendelssohn d-moll zongoraversenyének (op. 40) nyitótételében pergő, virtuóz játékával megteremtette a kompozícióban megmutatkozó alkotói könnyedség interpretációs ekvivalensét - igaz, nem sikerült e tételt jelentős zeneként felmutatnia. A lassú tételben azonban mélységekbe világított, és a fináléban is meggyőzően érvényesült ujjai alatt a jellegzetes mendelssohni szárnyalás és repesés. Valóban ihletetten megnyílnia azonban, úgy éreztem, csak a két - szintén Mendelssohntól származó - ráadásban sikerült (Lieder ohne Worte, Esz-dúr és fisz-moll darab: 2. füzet, op. 30, no. 7; 6. füzet, op. 67, no. 32). Ami a versenyművet keretező két zenekari darabot illeti, mi tagadás, a Ruszlán és Ludmilla-nyitány kissé elnagyoltan hatott: a vonósok aprózó tizenhatodmozgását nem dolgozta ki óramű pontossággal a dirigens, és a fúvósok közbe-közbeékelt szólóit sem jellemezte az a feddhetetlenség, amelyet a briliáns mű megérdemelt volna. Kicsit esetleges volt minden. De ott lobogott Marriner keze alatt a produkcióban az elpusztíthatatlan kedv és életöröm, amely ezt a rövid bravúrdarabot oly ellenállhatatlanná teszi. Sőt azt is megkockáztathatjuk: sajátos módon épp ennek a szép, de nem makulátlan előadásnak az apró hiányosságai mutattak rá arra, mi ma Marriner művészetének lényege - a pátriárka-kor bölcsessége, amely a lényegre koncentrál, és a kevésbé fontosat egyfajta zenei laissez-faire elvei alapján engedi a maga pillanatnyi hajlamai szerint alakulni. Vagyis az öreg karmester olyan, mint a szabadság: jó szóval oktatja, játszani is engedi szép, komoly fiát, a muzsikust. Hát igen, ha valami, akkor szabadnak már biztosan szabad egy 88 éves, nagy dirigens. És még mi? Könnyed, szerény, ironikus, természetes, kerül manírt, nagyképűséget, tettetést. Tegyük hozzá: a kissé elengedett Ruszlán-nyitány után a második részben Dvo¡rák Új világ-szimfóniája (op. 95) nemcsak karaktereiben volt meglepően erős - más szóval: határozott, élesen központozott, színgazdag, dráma és líra kontrasztját mindig kiaknázó -, de kidolgozásában is, azaz a gyeplő ezúttal kézben volt tartva, a technikai feszesség is jobban érvényesült és ünnepibb kidolgozás köntösét eredményezte, mint Glinka esetében. Nagy ováció követte a Kilencediket, a közönség ütemesen tapsolt, bravózott, nemigen akarván mozdulni helyéről. Marriner zavart szerénységgel fogadta a lelkes ünneplést, mint aki legszívesebben azt mondaná: ugyan már, gyerekek, ne vigyétek túlzásba, szóra sem érdemes... Aztán ráadásként elvezényelt egy (feltehetően) századfordulós (feltehetően) angol darabot, valahonnan Elgar, Vaughan Williams, Walton vagy talán Bax vidékéről, igazi British pátosszal, végül pedig odapörkölt egy sistergő Figaro-nyitányt, ahogy aggastyánhoz illik. Miután ez sem bizonyult elégnek, vállon ragadta a koncertmestert, és erélyesen kitessékelte a pódiumról. (Január 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF
Az idén hatvanéves, kolozsvári születésű CSABA PÉTER elsősorban hegedűsként él a magyarországi zenehallgatók emlékezetében. Emlékezetében - így kell fogalmaznom, mert az utóbbi években nemigen hívták őt Budapestre, s régen elmúlt már az az idő, amikor Kocsis Zoltánnal közös lemezfelvételei révén a művész bekerült a hazai zenei köztudatba. 1983 óta Franciaországban él, tevékenységének jelentős része (a nálunk is fellépett szimfonikus zenekaráról és Eötvös Péter Három nővérét először bemutató, 2000 és 2003 között főzeneigazgatóként Fischer Ivánt foglalkoztató operájáról híres) Lyonhoz kapcsolódik, de Finnországban is régóta rendszeresen megfordul: 2000 óta ő a Kuhmói Kamarazenei Fesztivál művészeti igazgatója. A következő évadtól gyakran látjuk-halljuk majd Budapesten, hiszen ő veszi át Takács-Nagy Gábortól (elődje egyetértésével, sőt szorgalmazására) a MÁV Szimfonikusok vezetését. Januárban azonban egyelőre a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK hívták meg, egy ritkaságokból összeállított program karmestereként. Szászné Réger Judit együttese régóta ragaszkodik a „tematikus koncertek" műfajához. Minden műsoruk számait valamilyen gondolati szálra fűzik fel, és ötleteik (programszerkesztő: Szilágyi Mihály) a jelek szerint kifogyhatatlanok. Nem a sokat játszott kompozíciókból válogatnak: összeállításaikkal bővíteni igyekeznek a repertoárt, ritkaságokat mutatnak be, fehér foltokat tüntetve el a magyar zenei tájékozódás térképéről. Legutóbbi programjuk is tematikus volt, és a négy számból háromról bátran állíthatjuk, hogy ritkán hallható - a negyedik pedig ma élő honfitársunk magyarországi bemutatója. A cím Vágyak és eszmények, a kiválasztott három francia kompozíció, Fauré Maszkok és bergamaszkok nyitánya (op. 112), Berlioz Nyári éjszakák dalciklusa (op. 7) és Gounod 1. szimfóniája pedig arról tanúskodik, hogy a vágyak jórészt hajdani időkbe visznek, az eszmények többnyire a múlt zenei stílusai. Jórészt és többnyire, mert Berlioz dalciklusában a romantika történetesen saját korának nyelvén beszél: itt a vágyak és eszmények nem a stílus, hanem a tartalom szintjén jelennek meg, Théophile Gautier verseinek fűtött-szenvedélyes soraiban. Találni sem lehetett volna jobb karmestert ehhez a túlnyomórészt francia műsorhoz, mint amilyen a francia zeneélet közegében élő Csaba Péter. De ne szűkítsük le alkalmasságát a repertoárismeret és affinitás területére! Ennél többről van szó: aki látja vezénylését és hallja annak eredményét, néhány perc után megbizonyosodik arról, hogy esetében nem egy vonósról van szó, aki idővel „átnyergelt" a vezénylésre, mert megunta hangszerét (ezt az életrajzi tények is cáfolják: a hegedülés mellett már tanulóéveiben, kolozsvári és később bukaresti stúdiumai között is ott szerepelt a karmesterség), hanem olyan muzsikusról, aki kétségkívül született karmester. Tökéletesen együttlélegzik a zene minden paraméterével: benne lüktet a ritmus, közvetíti a hangsúlyokat, zsigeri szinten éli meg a tempóváltásokat, mozdulatai oly természetesen sugallják a színeket és dinamikai fokozatokat, hogy a közönség azt is azonnal megérti: ezt a gesztusrendszert a művész nem előkészítette és tudatosan kidolgozta, hanem spontán módon termeli ki zenei képzeletéből. A koncerten a hivatalos műsor előtt a zenekar nemrég autóbalesetben elhunyt tagja, Gyöngyössy Zoltán emlékére szólalt meg egy Weiner Leó átdolgozta Bach-tétel. Fauré Masques et bergamasques című művének (1919) nyitánya a maga könnyed álbarokk hangjával, friss és lendületes játékosságával, lebegő ritmikájával, világos színeivel és látszólag problémátlan derűjével a verlaine-i Fetes galantes (Gáláns ünnepségek) inspirációjának adósa (akárcsak Debussy 1905-ben befejezett Suite bergamasque-ja). Paul Verlaine a ludas a két, csupán zenéjében hasonló szó költői összecsendítésében is: a masque-nak jelentéstanilag semmi köze a bergamasque-hoz, mely eredeti olasz alakjában - bergamasca - Bergamo vidékéről származót jelent. Nyilván az sem véletlen, hogy a Clair de lune magyar fordítója, Szabó Lőrinc az első strófa magyar megfelelőjét keresve tisztább megoldásra törekedett, és kihagyta a bergamasque-ot a szövegből. Votre âme est un paysage choisi / Que vont charmant masques et bergamasques, / Jouant du luth et dansant et quasi / Tristes sous leurs déguisements fantasques. - Különös táj a lelked: nagy csapat / álarcos vendég jár táncolva benne; / lantot vernek, de köntösük alatt / a bolond szív mintha szomorú lenne. Bocsánat a kitérőért, de mindez hozzátartozik a Fauré-darab hátteréhez, mely nélkül a zene nem érthető. Kivált, ha hozzátesszük, hogy a Fetes galantes (1869) verlaine-i fantáziáinak hátterében látvány: Antoine Watteau festményeinek hangulata áll (maga a Fete galante terminus is Watteau-t idézi). Ha egy pillantást vetünk az álomszerű világra, melyet Watteau képei elénk tárnak, jobban megértjük, miért jelenik meg a múlt Fauré zenéjében (egy monacói hercegi megrendelésre írt, nyolctételes színpadi kísérőzene nyitányában) könnyű, áttetsző fátyol mögött. Ezt az áttételességet, utalásszerű magatartást („a múlt mint álarc") tökéletesen jelenítette meg Csaba Péter és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok előadása. Említettem, a „vágyak és eszmények" Berlioz Nuits d'été dalciklusában (a hat dalból abban a négyben, melyet a szerkesztő e koncert műsorába beválogatott) nem a múltidézés, hanem a gondolatok és érzelmek, tehát a költői tartalom szintjén jelennek meg: nosztalgia, szerelem, gyász, elvágyódás formájában. (Bár még itt is tetten érhető a történeti múlttal való játék, hiszen maga a dalciklus címe a Berlioz számára életrajzi és művészi szempontból egyaránt oly fontos Shakespeare-re, a Szentivánéji álom francia fordításának címére - Songe d'une nuit d'été - utal.) Ebben a műsorszámban SCHÖCK ATALA éneke volt a meghatározó élmény. Sokszor hallottam már az évek során az énekesnőt, de mindig olyan produkciókban, ahol nem az ő altjának jutott a főszerep, s így nem nyílt alkalmam rácsodálkozni, milyen makulátlan a hangja, milyen tökéletes a technikája, milyen kultúra és arányérzék vezeti a művek hangulatvilágával való azonosulásban. Most mindez premier plánba került, s legfeljebb azon sajnálkozhattam, hogy ha már a teljes dalciklusból négy dal megszólalt, miért nem hallhattuk mind a hatot. Csemiczky Miklós Szonáta vonósokra című alkotása valójában a szerző 1989-es keltezésű Sonata piccola című fúvósötösének 1991-ben készült szerzői átirata kamarazenekarra. Huszonegy évvel ezelőtti keletkezése ellenére most magyarországi bemutatóként hirdette a műsor. Sokszor leírtam már a jelenleg dívó neo- és retrostílusokkal kapcsolatos fenntartásaimat, de készséggel elismerem: Csemiczky darabja a maga paradigmájában mestermű. Ami itt ötvöződik, az a romantikus hagyomány felelevenítése, a szerző Stravinsky iránti nosztalgiája, de mindenekfelett és legerősebben Bartók stílusának tanulságai. Ebből alakul ki egy különös, súlyos, komoly és nemes zene, amelynek stílusa sajátos keverékként magán viseli az említett korszakok és szerzői dialektusok jegyeit. Csaba Péter és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok teljes kompetenciával, elhivatottan képviselték a darab értékeit, amelyek feltűnően nagy sikert arattak, spontán vastapsot váltva ki az MTA dísztermében összegyűlt közönségből. Zucker bleibt zuletzt: a befejezésként remekül megszólaltatott Gounod-mű, az 1. szimfónia ritkaság, magam korábban sohasem hallottam - de ezután szívesen találkoznék vele újból, mert szenzációs remeklés, igazi trouvaille. Fauré neobarokkja után ez a neoklasszika hangján szólal meg. A nyitótétel Haydnt álmodja közénk, a finálé (amelynek lassú bevezetése is van) a vidám, gyors főrészben Schubertet is megidézi. A lassú tétel igazi lépő zene (szintén `a la Haydn), de a középrészben Brahms is megjelenik: a fúvósok szólamai úgy vannak felrakva, ahogyan azt a nagy Johannestől megszoktuk, ráadásul ezt követően a tételben tudós ellenpont uralkodik el, ami, ugyebár, egyszerre utal Haydnra és Brahmsra. A scherzo helyén, s ezt talán a korábbiak után már mondani sem kell, igazi Haydn-menüettet hallunk, a trióba viszont ismét csak Brahms vegyül. Mindez elképesztően szellemes, invenciógazdag tálalásban (milyen meglepő ez Gounod-tól, akitől magam már bosszantóan gyenge zenéket is hallottam), a posztmodern reflexivitás modernség előtti megjelenésének képtelen, ám nagyon is valóságos példájaként. Nem csoda, amit a műsorlapon olvastam: Bizet e mű hatására komponálta a maga (szintén hallatlanul izgalmas és szórakoztató, ráadásul hasonló múltidézésekkel teli) C-dúr szimfóniáját. (Január 28. - a Magyar Tudományos Akadémia díszterme. Rendező: Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok) CSENGERY KRISTÓF
Élt egyszer egy szegény, már némileg / idős özvegy, kis házában, mely egy / bozótos mellett állt a völgy ölén. / Ez özvegyről beszélem el mesém. (...) Kis udvara is volt neki, körül / sövénnyel, száraz árokkal kívül, / s kakasa benne Chauntecleer nevű, / nincs messze földön még oly zengzetű. / Harsány szavánál az se szebb talán, / mely misenapkor zeng az orgonán. / S olyan pontos, nem érhet föl vele / óra, de még a klastrom tornya se." Geoffrey Chaucer (1343 k.-1400) művében, a Canterbury mesékben olvassuk ezt: a VII. mesecsoportban, Az apácák papjának meséje elején (Fodor András fordítása). 1978-ban tizenkét San Franciscó-i énekes együttest alapított, s magukat a hangfenomén kakasról nevezték el. A CHANTICLEER ÉNEKEGYÜTTES három férfiszopránból, három férfialtból, három tenorból, egy baritonból, egy basszbaritonból és egy basszusból áll. Működésük első három évtizedében nem jártak Magyarországon (ez eléggé meglepő, hiszen az a cappella vokális consortkultúra általuk képviselt fajtájából nálunk a King's Singers vagy a Hilliard Ensemble mindig telt házakat vonzott), de 2008-ban a kakas csőre megtörte a jeget: a Chanticleer Budapestre is ellátogatott, majd e fellépést két évvel később újabb követte, s most, hogy január végén az együttes ismét Budapesten járt, már harmadszor üdvözölhette őket a magyar közönség. Ez a Chanticleer persze már nem az az együttes, amelyet harmincnégy esztendeje alapítottak, hiszen jelenlegi tagságának átlagéletkora is harminc és negyven között lehet, a mai tagok az alapításkor kisfiúk voltak. De ez a dolgok rendje: az effajta együttesek összetétele idővel cserélődik. Ami a jelek szerint állandó, az a repertoárral kapcsolatos felfogásuk, s ez a King's Singerséhez hasonlóan nyitott: a reneszánsztól a klasszikus és romantikus vokális zenén át a kortárs művekig és a könnyűzenei feldolgozásokig mindent magába fogad. És a jelek szerint szintén konstans a színvonal: a maximalizmus, mely produkcióikat mind a technikai kivitelezés, mind pedig a kifejezés érzékenysége terén következetesen jellemzi. Mindegy, hogy 16. századi vallásos motettáról vagy rockzenéről van szó - a tizenkét énekes az abszolút előadói tökéletesség igényével közelít ahhoz, amit műsorára tűz. Kristálytiszta intonáció, vibrátómentes, egyenes hangok, áttetsző hangzás, virtuozitás, könnyedség - ezek jellemzik a Chanticleer teljesítményét, és még valami: egy olyan kifinomult ízlésről tanúskodó visszafogottság, amely csak koncertjük legutolsó fejezetében, a popzenei feldolgozásokban adta át helyét oldottabb, közvetlenebb magatartásformáknak. A Chanticleer már jó pár úgynevezett tematikus albumot készített: a Művészetek Palotájában a koncert előtt ezek közül többet is meg lehetett vásárolni. Így azt a lemezt is, amelyet az együttes tavaly szeptemberben, a San Franciscó-i Konzervatóriumban adott hangversenyén vett fel, s amely Love Story címmel válogat a zeneirodalom szerelmes énekeiből - az égi és a földi szerelem által ihletett, vagyis szakrális és világi művekből egyaránt. Ez adta a budapesti fellépés műsorát is, vagyis a kritika lemezbemutató koncertről szól. Az amor sanctust bevezetőül 16. századi spanyol szerzők képviselték: Sebastián de Vivanco két és Tomás Luis de Victoria egy motettája. Előbbiek esetében (Veni, dilecte mi; Sicut lilium inter spinas) az áttetsző hangzás tisztasága és a beszéd lejtéséhez igazodó, rugalmas ritmizálású éneklésmód ragadott meg, utóbbi (Nigra sum sed formosa) hallgatásakor az ismételgetésre épülő szerkezet, a finom visszhanghatások érzékeny megmunkálása. Az első három motettához hasonlóan az Énekek éneke világában maradva, de hatalmas ugrással a 20. századi megzenésítések közé repítette a hallgatót Maurice Duruflé (1902-1986) Ubi caritasa és Jean-Yves Daniel-Lesur (1908-2002) Épithalame-ja. Két francia szerző, mindketten egyházzenészek is: belülről ismerték tehát a templomi éneklés világát, s tudták, hogyan egyeztessék a mérsékelt modernséget az énekelhetőséggel. Nekem különösen a Daniel-Lesur-mű végének különös, zsongó harangozás-effektusa tetszett - de mindkét darabbal kellemes volt megismerkedni, és a Chanticleer mindkettőt nagy érzékenységgel adta elő. Mint ahogyan az ezt követő francia chansonokat is, Claudin de Sermisy, Clément Janequin és Claude Le Jeune munkáit, melyek visszaterelték a hallgatót a 16. századba, ám már a földi szerelem élményeiről szóltak. Madrigálhang, egyszerű, strófikus szerkezetek a hozzájuk illő természetes és közvetlen előadásmóddal, lágy érzelmesség, vágyakozás - és kisebb apparátus (Sermisy Tant que vivray-ét és Janequin Tout le nuits-ét négyen-négyen, Le Jeune-től a Revoici venir du printemps-t öten szólaltatták meg). Richard Strauss Drei Männerchöre című három darabja nemcsak az előző századforduló stílusát mutatta fel pregnánsan a maga elmosódott, alterált harmóniáival, az utóromantika enyhén erjedt ízeivel és telítettségével, de egy eredendően más műfaj, a kórus területére is elkalauzolt. (A Chanticleer angol nyelvű honlapján az énekegyüttest - szerintem tévesen - kórusnak nevezik. Nem kórus ez, hanem ensemble, de mint a mellékelt ábra mutatta, tizenketten, ha kell, úgy is tudnak énekelni, hogy az eredmény megidéz valamit ebből a valóban kollektívabb, súlyosabb és dúsabb hangzásideálból is.) A Strauss-interpretációk további fontos élménye volt egy leköszönő korszak atmoszférájának, a hanyatlás hangulatának érzékeltetése. És kortársaink? Ők is képviseltették magukat a koncerten: az amerikai Steven Sametz (1954) Not an End of Loving címmel egybefoglalt három tétele könnyedségével, Eric Whitcare (1970) This Marriage feliratú, alkalminak tűnő darabja elfogulatlan lírájával, Steven Paulus (1949) négy tétele, a Lotus Lovers pedig játékosságával és kifinomultságával hatott - s mindhárom szerzőről elmondható, hogy a míves konzervativizmust képviselik. Nem úgy a nagy nevű angol John Tavener (1944), aki Village Weddingjével egyrészt az Arvo Pärtre hajazó minimalizmus fajsúlyos példáját mutatja, másrészt a hagyományos görög esküvő által ihletett darab színpadias, látványelemeket is magába foglalón szertartásszerű légköre néhány torokszorító pillanattal is megajándékoz. Úgy tetszett, a Chanticleer a kortársi repertoár értelmezésében is hasonlít a King's Singersre - nem számít, hogy a mű milyen stílusirányzatot követ, az előadókban nincs részrehajlás, mindent a teljes szellemi és szakmai odaadás jegyében szólaltatnak meg. Boldog lehet az a szerző, akinek eléneklik a műveit (miként boldog lehetett Ligeti és Szőllősy is a King's Singers előadásaival). És végül a könnyűzene. Nem sok, de elég ahhoz, hogy kiderüljön: a tizenkét énekes itt is tökéletesen otthonos. Tudnak swinget énekelve mókásan hangszereket utánozni (na tessék: megint csak, mint a King's Singers!), tudnak édesbús slágerrel andalítani, és fergeteges finálét képesek varázsolni a boldogult Freddy Mercury és a hajdani Queen együttes 1976-os pszeudo-gospeljéből, az eredeti változatában is intenzív többszólamúságra építő Somebody to Love-ból. A kritika olvasója, ha nem volt jelen a koncerten, talán kételkedik: nocsak, nocsak, úgy fest a dolog, mintha ez a Chanticleer mindent tudna. A koncert azt sugallta, hogy ez tényleg így van. (Január 29. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF |
|
Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%
Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.