S belép egy vicces bárd Bryn Terfel a Művészetek Palotájában
Bő két hónappal Juan Diego Flórez minden előzetes várakozásunkat igazoló fellépése után újabb operai világsztár tette tiszteletét a budapesti koncertpódiumon. Bryn Terfel, a brit basszbariton ma kétségkívül hangfajának legfelkapottabb énekesei közé tartozik: a világ elsőszámú operaházaiban énekel (a Metropolitan az ő Wotan-alakítása köré építette fel új Ring-ciklusát), s a lemezpiac haldoklásának éveiben is egyre-másra jelennek meg szóló CD-i, illetve a közremûködésével rögzített teljes felvételek. Egyszóval szûkebb hazájának, Walesnek legfontosabb kulturális exportcikkeként, vagy udvariasabban fogalmazva kulturális nagyköveteként is jellemezhetnénk a robusztus alkatú mûvészt, aki legújabb lemezének, a Bad Boys, azaz Rosszfiúk címet viselő kiadványnak anyagát mutatta be a Mûvészetek Palotájában - a közönség lelkes ovációjától kísérve. Ilyen előzmények után joggal merül fel a kérdés: igazolja-e művészi teljesítmény a hírverés nagyságát és a karrier ívét? Az élő találkozás nyújtotta élmény legalábbis felemás, és élesen veti fel a komolyzene kommercializálódásának kérdését, közelebbről azt, hogy amit láttunk és hallottunk, Terfel egyéniségének szükségszerű velejárója-e, avagy a bevételmaximalizálás oltárán tett engedmény (hiszen a koncert előtt és után, ne feledjük, mindig megvásárolhatók a sztár lemezei, melyeket nagy türelemmel még dedikálni is hajlandó). Aki látta már Terfelt színpadi előadásban, tudhatja, hogy azokon teljes alázattal képes szolgálni a produkció sikerét - s aki egyéniségínséges korunkban életet tud lehelni olyan figurákba, mint Verdi Falstaffja, legalábbis jelentős művészi tartalékokkal kell hogy rendelkezzen. Innen nézve nem lehet kifogásolni, hogy Terfel rendszeresen vesz részt show-jellegű fellépéseken: hazájának másik énekes-legendájával, Tom Jonesszal duettezik, nemzetiszín kosztümben énekel hazafias dalokat, musical-lemezt készít - s még hosszan sorolhatnánk; mindez akkor hiteles, ha a két regiszter nem keveredik, nem zavarja egymást. Budapesten az elkülönülés nem minden tekintetben ment végbe, s félő, hogy a járulékos elemek sok hallgató elől takarták el a Terfel-jelenség igényesebb oldalát. De miben is áll a show, amit Terfel színpadra visz? Előadását folyamatos színpadi gegekkel, valamint zenén kívüli, a zenei folyamatot nem egyszer megtörő kiszólásokkal fűszerezi. Egyéni ízlés kérdése, hogy ki miként viszonyul ehhez - magam semmi kivetnivalót nem találok abban, ha valaki egy eredeti kontextusukból kiragadott számok alkotta koncerten igyekszik felidézni valamit a hiányzó színpadi keretekből. Ez nem mindenkinek áll jól: hogy csak a közelmúltban nálunk járt élvonalbeli énekesekre hivatkozzam, Renée Fleming dívaságához vagy Juan Diego Flórez visszafogott eleganciájához jobban illett a konzervatív megjelenés és viselkedés, mint a humor mindenáron való erőltetése (műsorválasztásuk is ebbe az irányba mutatott) - ellenben Erwin Schrott-tól nagyon is szívesen vettük, hogy Terfelhez hasonlóan az üveg után nyúlt Dulcamaraként. Zavar viszont, ha a lazaság a vokális megformálásra is átterjed, márpedig Terfel ezen a téren is hagyja magát elragadtatni: a könnyedebb hangvételű számokban, mint a már említett Dulcamara-belépő (Udite, udite, o rustici), vagy a Sullivan-operett, a Ruddigore részlete (When the Night Wind Howls), sokszor értelmezte sajátosan szólamát - érzésem szerint a kevesebb itt több lett volna. Annál is inkább, mert az ilyen megnyilvánulások óhatatlanul arra ösztökélik a kihegyezett tollal ücsörgő kritikust, hogy feltételezze: a zenén kívüli megoldások zenei hiányosságokról óhajtják elterelni a figyelmet - s ha jobban meggondoljuk, Terfel vokális produkciója valóban nem makulátlan. Hangterjedelme viszonylag szűknek mondható: mélysége gyakorlatilag nincs, vagy legalábbis elveszett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumkörülmények között meglehetősen énekhang-ellenes akusztikai közegében; exponált magasságai (melyekre például az Otello Credójának átütő megszólaltatásához lenne szüksége) pedig rendre érezhető erőlködés árán szólalnak csak meg, középhangjaitól eltérő színnel, keményen. S mégis: az élmény minden berzenkedésünk ellenére alapvetően pozitív. Mindenekelőtt: tanítani lehetne, ahogy Terfel e voltaképpen nem jelentős hanganyaggal bánik, ahogy elhiteti, hogy amit hallunk, az öblös, erőteljes, Wagner- és Verdi-szerepekre predesztinált orgánum - holott a papírforma szerint elsősorban Mozart-énekesnek tekinthetnénk (ennek jegyében is indult pályafutása). Világos a képlet: az egyéniség túlnő a vokális korlátokon, más, szélesebb spektrumú szerepkörre vágyik, mint ami pusztán a hangi kvalitásokat figyelembe véve megadatott neki - teheti, hiszen az eredmény meggyőző. S ezzel elértünk a Terfel-jelenség részben már kimondott, de végső konklúzióként le nem szögezett magyarázatához: személyében egyéniséggel állunk szemben, olyannal, aki egyetlen pillantásával is képes hatni a közönségre - számomra az est egyik legemlékezetesebb pillanata volt, ahogy az addig felszabadult hangulatú közönséget egyetlen szó nélkül, mindössze a tekintetével csendre intette A bűvös vadász Kaspar-áriája (Schweig, schweig) előtt. Ez egyben stílusérzékére is rávilágít: pontosan tudja, mely számokban van helye iróniának, frivolitásnak, s mit kell abszolút komolyan vennie (neki is, a hallgatóságnak is). Előbbire Gounod Mefisztó-rondójának (Le veau d'or) már-már operettes hangvétele, utóbbira Weber már említett ördögfigurája lehetne a jó példa. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy Terfel az egész este során pontosan találta el a megfelelő hangvételt, lett légyen szó Boito Mefistofeléjének a Gounod-énál komorabb, de mégsem humortalan cinizmusáról, a Credo létösszegzéssé emelkedő gonoszságáról vagy Bicska Maxi dalának a pitiánerséget naggyá tevő bravúrjáról - utóbbiban figyelmet keltett a hangszínek sokfélesége és árnyaltsága is, melyek kíváncsivá tettek, milyen lehet Terfel, a dalénekes. A befejezés ismét a show világába kalauzolt: a Porgy és Bess (ebben a kontextusban fontos hangsúlyozni: egy valódi opera) bicskanyitogató hitelességgel előadott részlete (Sporting Life dala: It Ain't Necessarily So) után egy Claude-Michel Schönberg-musicalrészlettel, valamint egy walesi dallal búcsúzott a közönséget az aktuális hóhelyzetről is tájékoztató Terfel. Az estet, mint a hasonló operagálákat általában, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara kísérte, Gareth Jones vezényletével. A dirigens nem bizonyult különösebben kezdeményezőnek ezen az estén, munkálkodása a korrekt levezetésre korlátozódott - ezen kereteken belül azonban mindent megtett a pontos összjáték és a széphangzás megteremtéséért. Ebbéli törekvéseit siker koronázta; különösen a már emlegetett Flórez-koncert zenekari mélypontja után volt szinte tapintható a különbség. A meglehetősen heterogén összeállítású programban (melyből A végzet hatalma nyitányát javasolnám a mű saját érdekében betiltani hasonló célú felhasználásra) néhány szám erejéig az Operaház Énekkara is közreműködött; külön köszönet azért, hogy a kórust igénylő részletek (mint például a Tosca Te Deuma) ezúttal csonkítás nélkül hangozhattak fel - e dicsérendő igényesség újabb ellenérvként szolgálhat a kommercializálódás vádja ellen.
Pető Zsuzsa felvételei |
Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%
Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.